Készült a Filmmagazin számára, 2011. május 21-én
Lehetne rosszabb is. Másfél órányi kellemetlen, nyögvenyelős előjáték után a dolog végül is egy teljes félórára feláll.
Feleim, nem mondom el nektek, miért ne nézzétek meg a Karib-tenger kalózainak legújabb részét, mert úgyis meg fogjátok nézni, ha még nem láttátok. Én is megnéztem, és akkor is megnéztem volna, ha 0%-ot kap a Punnyadó Paradicsomon és az IMDb-ből sósavba mártott radírral törlik ki még az emlékét is. Az ember bizonyos dolgokat megnéz, különben leesik a vércukra. Viszont teszek a B. olvasónak egy szívességet és elmondom, miért nem fogja szeretni ezt a filmet.
Elsőre ugyanis nem feltétlenül nyilvánvaló, miért nem szeretjük - nem azt mondom, hogy utáljuk, de nem is kedveljük különösebben, valami fájó űrt hagy bennünk, mint humoros rokonaink kihagyhatatlan karácsonyi gesztusa, a fenyőn hagyott és a telihez megszólalásig hasonlító, ámde üres szaloncukorpapír. Pedig itt van nekünk Johnny Depp, mint a frizuradiktátor Jack Sparrow kapitány, oldalán az ex-szerelmét (vagy szexerelmét, ki tudhassa) játszó Penelopé Cruzzal, és hol mellettük, hol ellenük, de ott van Geoffrey Rush is, Barbosa kapitány szerepében. Van egy kellően markáns negatív karakterünk, a hírhedett Feketeszakáll (Ian McShane), van nyálas hapsi (Sam Claflin) meg cickós sellő (Astrid Berges-Frisbey). Ezek mind a Fiatalság Forrását keresik – ki ezért, ki azért – és egzotikus helyszíneken egzotikus kalandokba keverednek.
Megmondom, mi nincs a filmben: főszereplő. Jack Sparrow kapitányról annak idején (amikor a Filmmagazin még egy erotikus gondolat sem volt...) azt találtam mondani, hogy ő viszi a hátán az egész Karib-tenger franchise-t. Ez így is volt, viszont azt nem árt hozzá tennünk a bölcs gondolathoz – és az alkotóknak se ártott volna hozzátenni – hogy Jack Sparrow kapitány mellékszereplő. Igaz, hogy zseniális, utánozhatatlan, imádnivaló, nélküle lófas*t se ér az egész baromság (ahol *=z), de akkor is csak egy karakterfigura. Lehetett tele szájjal röhögni a kétdimenziós Orlando Bloomon meg lelkesen fikázni az idétlen Keira Knightleyt, én is megtettem, többször. De nélkülük olyan a Karib-tenger kalózai, mintha a Csillagok háborújából kivennénk a Luke Skywyalkert meg a Leia hercegnőt. Jó fej a Han Solo, meg ördögien jóképű, de abban a formájában, ahogy van, nem lehet rá kétórás kalandfilmet alapozni. Főleg akkor, ha ráadásul még Csubakkát, R2D2-t és 3CPO-t is kiirtjuk mellőle. A megszokott kalózcsapatból ugyanis a negyedik részben csak Kevin Mcnelly, azaz Mr Gibbs van meg, a többiek biztos elmentek Shakespeare-t játszani vagy kerestek maguknak valami becsületes szakmát.
Johnny Deppnek nincs kit ellenpontozni. A piszkos, torzonborz, intrikus alkesz figurája a lehetetlenül málészájú Will Turner (és a Deppért szégyentelenül és jogosan rajongó Bloom) mellett kelt igazán életre. A régi idők férfias férfija - mert Jack Sparrow, minden idiotizmusa és homokoid mozgáskultúrája mellett egy igazi férfias férfi, illetve annak zseniálisan eltalált paródiája - az új idők hiperaktív, abszolút nőietlen, nagypofájú nőstényizéje mellett tudott csak fröcsögni a tesztoszterontól. Kedvenc kapitányunk most is simán elvinné a franchise-t a vállán, csak közben a franchise megszűnt létezni.
Az ember úgy érzi, hogy erre egy adott ponton azért az alkotógárda is rájött. Mi másért tették volna bele az utolsó fél órába a hányattatott sorsú ifjú egyházfi és az emberevő sellő bámulatosan hülye szerelmét, vagy a kalóznő és az apja nem kevésbé bámulatosan hülye élet-halál problémáját. Akármilyen tragikusan összegányolt részekről is van szó, mégiscsak ezek képezik (úgymond) a történetet. Mindannyiunk kedvenc rasztapasztás hősének viháncolása meg nem, akár a tengeren bohóckodik, akár London közepén, Judi Dench ölében.
Szomorú, de így van: Jack Sparrow a reflektorfényben, mint stand-up komédiás, egyszerűen nem áll meg. Nem azért kedveltük eddig sem, amit mond, hanem azért, ahogy mondja. Komolykodó (de véletlenül sem komolyan vehető) mondatokat a jó kapitány szájába adni istenkísértés, a figura abban a pillanatban ellobban. Ha már itt tartunk, érdemes elgondolkodni azon a problémán, hogyan lehetett volna mégis valami mélységet adni a filmtörténelem eme különlegesen szórakoztató szingularitásának. Nem tudom, rajtam kívül valaki látta-e az első rész extrái közt, a kivágott jelenetek sorában azt az egyperces kis szösszenetet, mikor Sparrow és Elizabeth Swann ugyebár ott rekednek a három méterszer zsebkendőnyi szigeten, és még nem találták meg a rumot. A kapitány egyetlen komoly percének lehetünk tanúi, mikor megmutatja a kishölgynek a kínzás nyomait, a csuklójára égetett P betűt (P=kalóz, gyengébbek kedvéért). Nincs vicceskedés, nincsenek pofavágások. Megrázás van. Hogy ezt a jelenetet miért sikerült kivágni, azt nem tudom, több színészi teljesítmény volt benne, mint a trilógiában összesen (és nem utolsó sorban innen volt datálható Elizabeth egyébként kissé nehezen értelmezhető vonzalma a kellemetlen szagú hős iránt). De nem is ez a lényeg. Jack Sparrow figurában igenis benne van a mélység ígérete, csak ezt nem azzal kellett volna megpróbálni előhozni, hogy bicskanyitogató kliséket pakolászunk abba az aranyfogas szájába, hanem azzal, hogy stratégia fontosságú pontokon a figurát egy-egy másodpercre szégyentelenül komolyan vesszük, mondhatni embert faragunk belőle.
A dolgon az se sokat lendít, hogy Depp majdnem egy évtized után immár csuklóból játssza a szerepet. Ezt kértétek, sok pénzért, itt van, tessék, ne érje szó a ház elejét, ha akarjátok, eljátszom még százötvenszer. A forgatókönyv mellett mondjuk nem is csoda. A karakterek valami egészen gyalázatosan rosszul vannak megírva, hiába a kiváló színészek minden próbálkozása, kéthetes vízi hullán a mesterséges lélegeztetés enyhén szólva kárba veszett erőfeszítés. Hogy a jó isten áldja meg valami nagyon nehéz tárggyal az összes idiótát, aki úgy akar száz bőrt lehúzni egy birkáról, hogy közben nem ad neki enni.
Kémia (hogy egy szép magyar kifejezéssel éljek) érdekes módon nem Cruz és Depp között van – mitől is lenne, mikor három értelmes szót nem szólnak egymáshoz - hanem Depp és Rush közt. A film valahol ott kezd talpra állni, mikor a két utánozhatatlan színész (egyben a világ két legzseniálisabb ripacsa, ha épp arra van szükség) egy-egy pálmafához kötözve elbeszélget az élet folyásáról. Egyszer csak felszikrázik a levegő, igen, igen, ezek itt a Karib-tenger kalózai, végre azokat látjuk, akiket látni szerettünk volna.
Az a bizonyos részletgazdag fantáziavilág, ami miatt az egész sorozatot a szereplőktől függetlenül is annyira imádtuk, szóval az a világ itten most nincs. Hiányzanak az igazán nagy ötletek, mint pl. hármas kardpárbaj a guruló malomkerékben, vagy bohóckodás az összeakadt árbócú hajókon, vagy a holdfényben zombivá alakuló, kardozó figurák. Próbálkozások vannak most is (Sparrow és Barbosa harca a kincses ládikóért a billegő hajón), de azt már Yoda mester is megmondta, hogy csináld vagy ne csináld, de sose próbáld. Hiányzik a humor. Gore Verbinski nem egy rendezőzseni, a harmadik részért anno nyugodtan bele lehetett volna lőni a Szilas patakba, de lehet, hogy pont az ő lelkesedése hiányzik ebből a fáradt, kedvetlen valamiből, az a lelkesedés, ami a szintén elég elcseszett forgatókönyvvel bíró Rangot egy egészen nézhető filmmé varázsolta. CGI és 3D ide vagy oda, olcsónak tűnik az egész, és olyan bánatos, mint egy kiszúrt nyuszilufi.
50%
