Készült a Filmmagazin számára 2011. augusztus 3-án
A kultikus hős egy klasszikusan gyönyörű felvezetésben feláll, aztán lassítva pofára esik
Kellemetlen olyan filmről írni, amiről az ember mindenféle kósza sajtóhírek alapján egyszer már elszusszantotta magát. Én januárban lelkesen taglaltam az időutazást – hát spoiler ide vagy oda, ne legyenek nagy reményeink. Részleteztem a jó Kapitány elmaradhatatlan csapatának erényeit – csapatot el lehet felejteni, annyit lehet tudni, hogy van egy rakat ember, az egyiknek kalapja van, a másik néger, a harmadik japán, a negyedik meg éppen olyan, mint a Top Secretben a francia ellenálló, aki mindig beesik valahova talpig véresen. Érdekes módon az Amerika kapitány mégsem ezért volt csalódás.
A sajtóhírekből annyi mindenképp igaz volt, hogy Amerika kapitány, eredeti polgári nevén Steve Rogers „az a nyüzüge, elálló fülű, szemüveges ványadék, akit még segédkonyhásnak sem vettek fel az amerikai hadseregbe”. (Chris Evans). Kitartó próbálkozása viszont felkelti a híres emigráns tudós (Stanley Tucci) figyelmét, aki kikönyörgi a hatóságoknál, de mindenek előtt a mogorva Phillips ezredesnél (Tommy Lee Jones), hogy a ványadékból szuperembert csinálhasson, saját ötletei, és idősebb Vasember (Dominic Cooper) hardverei segítségével. A siker teljes. Steve egy méterrel magasabb és két méterrel szélesebb, mégis teljesen arányos testalkatú, fejlett morális érzékkel bíró félistenként jön elő a varázsdobozból, és máris mehet világmegváltó küldetésére – hadi kötvényeket reklámozni testhezálló reccsruhában. Ez a tevékenység az izmos jóképűt mintha nem elégítené ki igazán. Barátnő-jelölt segítőtársa, az amazontermészetű Peggy (Hayley Attwell) támogatásával akcióba lép, és megkeres egy osztagot, ami eltűnt a német fronton. Közben a titkos német szervezet, a Hidra karizmatikusan széjjelperzselődött fejű vezetője (Hugo Weaving) természetesen világuralomra tör, róla se kéne megfeledkezni…
Az első egy óra egy önmagában briliánsan megkomponált egység, a teljesség igénye nélkül pl. a Pókember és a Frigyláda legszebb hagyományait követve bemutatja a főhőst, a sziporkázó mellékkaraktereket, a miliőt, meg a mindent, klasszikus problémák, klasszikus küzdelmek, klasszikus humor, épp csak annyit modernítve, hogy azért mégse legyen feltűnően begyepesedett. Előzetes aggodalmaimmal ellentétben nem ízléstelenül amerikás, sőt, a maga módján kedvesen odamondogat a szeretett Újhazának. A néző már a kezét dörgöli, hogy na, végre megint csodát fog látni szuperhősös filmben, az a Vasember már olyan régen volt... De hogy egy tradicionális fordulattal éljek: ekkor váratlan szívroham öli meg a rajzolót. Mikor Amerika Kapitány megtalálja az elveszett osztagot és nagyban megy a csihipuhi, az alkotók a vekkerre néznek, és jön a dilemma: bakker, van egy állati ütős ötletünk – időutazás, háh! – de nincs másik két óránk. Egy óra viszont kevés ahhoz, hogy itt abbahagyjuk az egészet, azzal a felkiáltással, hogy kezdhettek spórolni gyerekek, lesz második rész. Jaj istenem, micsinyájjunk, micsinyájjunk...Az addig szokatlanul lendületes és erős vonalakkal dolgozó forgatókönyvírók fűhöz-fához kapkodnak. Itt van még egy szerelmi szál, ott meg... Ne má’ hogy még nem nyomtuk le a Hugo Weavinget... Úristen, és hol marad a Jóbarát halála? Mindezek eredményeként film az ominózus első óra végén rogyadozni kezd, még villan egyet-egyet, majd váratlanul érdektelenségbe fúl. (Az érdektelenségbe fúlást pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy az addig lelkesen konfettit hajigáló Kovácsné egyszer csak elkezdett ilyeneken filozofálni valami nagy lövöldözés kellős közepette, hogy ha Amerika kapitánynak tényleg négyszer gyorsabb az anyagcseréje, mint az átlagembernek, akkor vajon csata közben hogyan és hányszor megy ki vécére. Ahhoz képest, hogy a vásznon puszta kézzel bombákat hajigáltak, 4000 méteren mezítláb végigsétáltak a Messerschmitt szárnyán, meg hasonlók.)
A helyzetet bonyolítja, hogy a főszereplő kedves meg aranyos, de nem elég karizmatikus ahhoz, hogy túlragyogja a Pleiádok csillaghalmazhoz hasonlítható mellékszereplő-gárdát. Stanley Tucci az aranyos öreg tudós ezeréves karakterszerepében valósággal tobzódik. Tommy Lee Jones kényelmesen végigtekint a maga végtelen számú kisebb és nagyobb korábbi szerepén, vesz egy kicsit a Men in Blackből, épp csak egy csipetnyit a Szökevényből, aztán egy jó marékkal a minősíthetetlen B kategóriás tévéfilmjeiből. Hugo Weaving köztudottan a legnagyobb kisugárzással bíró negatív figura, aki valaha is az éppen aktuális fasisztoid hatalmat kiszolgálta. Dominic Coopernél sármosabb seniort a Robert Dózni Jr. nem is kívánhatott volna magának. (Csak a német karakterekkel volt némi problémám. Ha egy német Németországban egy másik némettel beszélget, mi a jó fenéért használ akcentust?) Eleinte Chris Evans málészájúsága a javára válik, de a későbbiekben egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy belebánkódunk a zsebkendőnkbe, miért is nem mondjuk bárki más a főszereplő, akár pl. a bajuszos-kalapos Tuskó Hopkins klón Dum-dum Dugan (Neil McDonough). Evans kezéből egyébként akkor esik ki a szerep, mikor Amerika Kapitány az aranyos, füles sapkás idiótából váratlanul terminátorrá avanzsál. Ez még csak nem is feltétlenül az ő hibája.
Az emberi kapcsolatokat (mármint a popcorn- ízesítésű, jaj-de-nagyon-sablonos emberi kapcsolatokat, piha)a film kimondottan bénán kezeli. A Jóbarát aránylag kései halála enyhén szólva hidegen hagy, a kibontakozó szerelmi szál meg nem bontakozik ki, pedig kezdetben az ellenkező ivarú partnerek roppant szórakoztatóan szekálják egymást. Sajnos csak nagyon felszínesen ismerem az eredeti képregényét, így Keptn Emerika tímjének tagjait se tudnám így hirtelen felsorolni, de az nyilvánvaló, hogy volt neki valami csapata, jól elkülönülő karakterekkel, akik mind valamilyen speciális tulajdonsággal rendelkezve segítették a vezér munkáját. Ez az elmélet itt kissé dugába dől.
A látvány mellett viszont nem mehetünk el szó nélkül. Kalapot le, mert lerepül. Bár ugyanazokkal a színárnyalatokkal és jellegzetes tereptárgyakkal építik fel a 40-es évek Amerikáját, mint az összes többi olyan film, ahol ezek kimondottan mesterkéltnek tűnnek, az Amerika kapitány képi világa mégis teljesen hihető, önmagában is megér egy misit (vagy amennyit költöttek rá a 140 milliós költségvetésből). (Az az is lehet, hogy csak megcsapott a nosztalgia szele: boldogult tudós koromban volt egy földalatti kutató laboratórium, ahol valami embertelen régi NSZK gépszörnyekkel kutattuk a rovarokat, éppen olyanokkal, mint amilyenek ebben a filmben szerepeltek. Véletlen egybeesés????....)
Van tehát egy filmünk egy egészen különlegesen jó szereposztással, nagyon jól felvázolt és jobbára kitűnően eljátszott karakterekkel, gyönyörű vizuális megoldásokkal, első órával, és egy hülye barommal, aki félúton azt mondta, hagyjunk meg valamit a második részre is, hátha akkor nem lesz semmi ötletünk. Én azt javaslom, hogy a hangsúlyozottan nem torrentező, talpig becsületes állampolgárok alkotta publikum nézze meg majd inkább DVD-n, aztán kérje vissza a kölcsönzési díj felét.
