Készült a Filmmagazin számára, 2011. augusztus 4-én

Az autó, aki túl keveset tudott

Megvan annak az előnye, ha az ember gyerekekkel együtt tekinti meg a gyerekfilmet, amelyről írnia kell. Én pl. most utálatos módon hőzönghetnék, hogy má’ megint irreverzibilis csapást mértek az intellektusomra, meg hogy a fene egyen meg minden agyonerőltetett második részt, és különben is, olyan rövid az élet, miért kell ilyen hülyeségekre elprédálni. De lám, még véletlenül sem teszek ilyet, mert mint nagyobbik picinke lányom elmagyarázta nekem, „nem illik az ízlésünket ráerőltetni a másikra, és vedd tudomásul, hogy mindenkinek más tetszik”. Tudomásul vettem. Azzal a megjegyzéssel, hogy nekem tényleg más tetszik, de azt már idézni sem merem, hogyan reagált erre a szellemességre drága gyermekem azzal a meggondolatlanul túlfejlesztett vitatechnikai áttitűdjével.

Villám McQuuen (Owen Wilson, Tóth Roland) egymás után nyeri a versenyeket, szabadidejét pedig a hangulatos Kipufogófürdőn tölti. Itt nem nélkülözi barátnője, Miss Sally társaságát (Bonnie Hunt az eredeti hang, de ez végül is teljesen mindegy, a Verdák2 nem egy lányregény, a romantika pont 20 másodpercet bimbódzik a 66-os úton, majd hamvába hal. Hiába no, vén legénynek nem való a május), nélkülözi viszont az öreg Dokit, aki közelebbről meg nem határozott módon azóta eltűnt az élők sorából. McQueen mellől természetesen nem hiányozhat elmaradhatatlan komája, Matuka sem (Lajos a Kábelcsávó, Gesztesi Károly). A pihinek azonban vége szakad, mikor az alternatív üzemanyagokban érdekelt üzletautó, Miles Axlerod (Eddie Izzard) versenyt hirdet, melyen indul McQueen régi vetélytársa, Francesco Verdasco (John Torturro) is. A verseny a világ három nagy fővárosában zajlik, de nem ám csak úgy, unalmasan, vrumm-vrumm-vrumm. Flynn McKémbridge (Michael Caine, Szersén Gyula), a híres duplanullás brit ügynök tudja, hogy az egész verseny hátterében valami pokoli nagy disznóság van, halálsugárral, orosz maffiával, náci kisautókkal, és még isten tudja mi mindennel. És ráadásul összetéveszti szegény árva Matukát egy amerikai titkos ügynökkel.
Már megint a férjem talált a fejében szöget (ő egyébként az elvárt módon viszonyult a filmhez: „Most mit hőbörögsz, vót benne akció”), mikor azt mondta, hogy az egész végül is „Az ember, aki túl keveset tudott”, csak több benne a kardántengely. Mint ilyen, egyébként akár szórakoztató is lehetett volna, nem hiányzott hozzá más, csak Bill Murray a főszerepben. Ez a film ugyanis azoknak fog igazán örömet szerezni, akik eleve Matuka rajongók, és már a tévés spinoffot is végigizgulták mind a hatvan ismétlésben. Márpedig Matuka akkor sem egy Bill Murray, ha egyébként mindkettejüket a megfejthetetlen elveken működő Nagy Kulturális Olvasztótégely köpte ki magából olyannak, amilyennek.
Gyermekeim – meg ahogy elnéztem másnak a gyermekei is - viszont Matuka rajongók, tehát nem is lett volna semmi hiba, ha az alapvetően 6-8 éveseknek szóló filmhez nem csináltak volna egy olyan sztorit, ami 14 éven aluliaknak olyan magas, mint egyszeri állampolgárnak az egyszerűsített adózási nyomtatvány. Kisebbik lányomat mindig arra neveltem, hogy bátran kérdezzen, ha nem ért valamit. Hát bátran kérdezett. Olyannyira, hogy egy idő után kénytelen voltam Leukoplaszt ragasztószalagot alkalmazni a rózsás kis ajkain. 14 éven felüliek számára ezzel szemben a történet altató hatása a Nótatévéével vetekszik. (Nagy áldás a nagy képernyős okostelefon, azonnal lehet látni, hogy a moziban hány szülő fészbúkozik meg pasziánszozik, míg a csemete kimeredt szemekkel bámulja az érdektelent a gyöngyvásznon... A Verdák2 közben a nézőtér helyenként olyan volt, mint a Nagy kékség valamelyik vágóképe.) Ne legyünk igazságtalanok: a rendkívül látványos akciójeleneteket egyenként és önmagukban felfogták az ivadékok, azoknál úgy lehetett tudni, hogy a Matuka a „jó” és nagyjából az összes többiek a „gonoszok”. Csak a film egésze haladta meg a felfogóképességüket.
A történet zavarosságát nem volt szerencsés rengeteg különböző akcentussal párosítani (ne feledjük, hogy hőseink Japánban, Monacóban és Londonban repesztenek, miközben többek között németekkel és oroszokkal küzdenek meg). Szegény kis egynyelvű suttyók az elhangzottak felét nem értették a furcsán beszélő karakterek miatt, én meg sajnáltam, hogy nem a Markosnádas vagy pláne a Rudolf Péter csinálja a hangot, akkor legalább valami minimálisan szórakoztató lett volna a dologban (gyerekek meg nyugodtan kimehettek volna a fenébe gumibékát venni a zsebpénzükön). Valahogy a magyar szöveg sem volt olyan jó, mint az első részben. A stílusosan hülye szóviccek nagy barátjaként állíthatom, hogy vagy nem volt elég vicc az eredetiben, vagy a fordító nem volt ugyanaz, vagy ugyanaz volt a fordító, de ő is unta.
Személy szerint engem az zavart a legjobban, hogy az erkölcsi céltáblába mennyire nem talált bele az a hiperszuper áramvonalas 3D-s nyílvessző. A verdákban a jelek szerint mindig van valami átlagtól kissé elütő magvas mondanivaló. Az első részben megpróbálták felfuttatni a 66-os utat (természetesen a klasszikus tanulságok farvizén evezve miszerint” jó az öreg a háznál”, meg „egységben az erő”), most meg az alternatív üzemanyagokat igyekeztek becsempészni a kisdedek köztudatába. Míg a művelet a 66-os úttal meglepően jól sikerült (pl. gyermekeim azóta is lelkesen éneklik, hogy a 66-os úton várhatsz rám dideregve...), addig „alternatív üzemanyag” vonalon  nem ilyen szerencsés a helyzet, és nem csak azért, mert az „alternatív” kevésbé megjegyezhető szó, mint a 66. Hogy a gyerek, aki a Verdák 2-t látta, a nyilvánvaló robbanás-és sugárveszély miatt nem fog felszállni stockholmi repcemeghajtású buszokra, az is biztos... Ha már valami szájbarágós környezetvédelmi mondanivalót akartak adni a pattogatott kukorica mellé, igazán rághatták vón még egy kicsit, mert így csak a nagy kipufogógázos homály maradt meg a fejecskékben.

Azért a Verdák2-nek megvan a maga célközönsége. A vidáman visongó csemetéken kívül a lányom (nála laza 30 centivel alacsonyabb) titkos szerelmének az apukája volt a legjobban oda a filmért. Megnevezte az összes bemutatott autótípust, no de nem ám csak a Zaporozsecet meg a Tátrát, hanem a BMW Isettát is, mely utóbbi műszaki specifikációját félórás kiselőadás keretében ismertette. Állítom, hogy a bácsi szórakoztatóbb volt, mint a film másfél órája együttvéve. Egyúttal az is kiderült, hogy technikai beállítottságú embereknek az alkotás ezerszer több poént rejt, mint az átlag anyukának, tehát lehet felbujtani a terepasztalbütykölő meg autóskártya gyűjtő apukákat. Azt viszont ő se tudta megmondani, mi a poén a citromokban. Van egy rész, ahol az összes gonosz autó összegyűlik, és ott egy rakás citrom. Én tudtam, hogy nekem bölcs arccal kuncognom kell, igen igen, micsoda frappáns poén, az értetlenül néző gyereket meg el kell hajtani a búsba, hogy „még ezt sem érted, hülye kölyök?” Csak így maguk közt: fogalmam sem volt a dologról, míg itthon az éj leple alatt fel nem lapoztam az internetet. És juszt se mondom meg, mi a megoldás. Keressen rá mindenki maga.