Egy monstre, másfél órás Benny Hill show bikinis csajok nélkül

Első- és másodszülött gyermekeim összessége már a mozi felé menet egymást túlharsogva ordította, hogy „Minyonok!” az apjukat pedig csak a legvadabb fenyegetésekkel lehetett lebeszélni róla, hogy a jegyszedőt a „JÉGSUGÁR! JÉGSUGÁR!”üvöltéssel köszöntse. Nálunk teljesen természetes, hogy bárki is magyarázzon valamilyen komplex folyamatot több lépésben, valamelyik marha  azonnal közbevág, hogy „... és akkor felmegyek a Holdra, megragadom, összezsugorítom, ráülök a vécére...” A beavatatlan olvasónak most nyilván csak úgy biluxolnak a szemei, hogy mi a fenéről irkálok itten össze-vissza, ezért az egész eszmefuttatást azzal zárnám, hogy igen, jól tetszenek sejteni, a Kovács család B-közép kaliberű Gru rajongó, és nem, az alább következő kritika nem mentes az érzelmi kötődés bizonyos jeleitől.
Pedig akár mentes is lehetne, mert ha nagyon összeszorítom a fogaimat, és megpróbálok véresen objektív maradni, akkor azért kénytelen vagyok kijelenteni, hogy a Gru2 valami gyalázatosan rossz film, már ha szigorúan csak a (nem létező) karaktereket és az (összegányoltnak sem nevezhető) történetet veszem figyelembe. De komolyan. Ilyen agyatlan, rosszul megírt, ordenáré poénokkal operáló fércművet az utóbbi tíz évben nem öklendezett ki magából Hülyewood. De lám, hölgyeim és uraim, valami csodálatos módon a Gru2 (gyermekkorom klasszikus műorosz műmozgalmi műdalát idézve) mégis, mégis a szívünkbe fér.  

Az első rész ott maradt abba, hogy a főfoglalkozásban gonosz géniuszként tevékenykedő Gru nem csak örökbe fogadja Agnest, Edithet és Margót, a három árvát, hanem igazi apukájukká válik, miközben sértődött középkorú kisgyermekből érett, felelős férfivé érik. Most ismét viszontláthatjuk az egész csonkacsaládot (valamint a több ezer cuki, sárga kis minyont, Gru állandó tettestársait), amint boldogulni próbálnak az úgynevezett hétköznapi életben. Gru agg tudós cimborája, Dr. Senkiházi segítségével lekvárgyárat üzemeltet, viszonylag kevés sikerrel, miközben „Én kicsi pónim” témakörben szülinapi partikat szervez a gyerekeknek, szinglik hada próbálja erőszakkal  magáévá tenni, és... áh, borzalom, valamennyien tudjuk, mit jelent a hétköznapi élet egy visszavonult gonosz géniusznak. Tiszta szerencse, hogy egy gonosztevők ellen harcoló titkos szervezet megkeresi hősünket, és méltó munkát kínál neki: ki kell derítenie, ki lopta el az ultracuki pelyhes kisállatokból dühödt lila zombit varázsoló csodavegyszert az oroszoktól. Mivel a tolvaj egy bevásárlóközpontban bujkál, Gru a szervezet egyik csinos hölgytagjával, Lucy Wilde-dal karöltve elterelő hadművelet gyanánt sütiboltot nyit az objektumban.  A három kislánynak remélhetőleg most már anyukája is lesz.

Ezzel a történettel semmi gond nem lenne, ha nem az volna a helyzet, hogy az alkotóknak egészen pontosan a fenti 14 sorra futotta. Egyetlen kósza gondolattal sem többre. Ezt gondolom legépelték egy kisebb bélyeg hátuljára, és azt hazudták a producereknek, hogy ez csak vázlat, persze, a többi is megvan, egy nagy, vastag, mulatságos könyv, nem, dehogy veszítették el, csak most nem tudják, hogy hol van, de nem kell aggódni, majd forgatás közben előkerül. Hülye kretén producerei meg elhitték. A Gru2 története egy rút sybarita váz, amit az alkotóknak eszük ágában nem volt kidolgozni, karakterfejlődésssel és hasonlókkal árnyalni, értelmessé, érzelmessé vagy izgalmassá tenni, ilyesmi. A hiányzó részeket (vagyis azt a mintegy nyolcvan percet a kilencvenből ) pedig feltöltötték a világ legidiótább poénjaival. De olyan poénokkal, hogy azokhoz képest a Benny Hill show egy Sztálin-nekrológ (gondolok itt például az All 4 One együttes sajnálatos módon halhatatlan „I swear” című sikerszámának minyonok által előadott változatára, magyarul „Bugyogóóóó” refrénnel...)
De hiába is gyűlöltem én a cinikus, lusta, rohadék forgatókönyvírókat meg a rendezőket ennek a mozgóképes förtelemnek minden egyes percéért, ha közben úgy röhögtem, hogy a könnyem szakadt, a kisebbik lányom meg éppenséggel kétszer kapott hisztériás rohamot a látottak élvezetétől. A Gru2-t – helyesbítek, a kis sárga minyonokat, akik egyértelműen átvették a főszerepet - egyszerűen nem lehet nem szeretni. Különös módon a filmet épp a megbocsáthatatlan dramaturgiai hibák mentik meg: mivel a humán karakterek és kapcsolataik értelmezhetetlenek, senkit nem zavar az amúgy nyilvánvaló szirup- és közhelyáradat, minyonokkal meg a legádázabb fingós poén is zseniálisnak hat.  Valami páratlan szerencse folytán ráadásul az alkotók nem süllyedtek odáig, hogy teremtményeiket reménytelenül megalázzák (például Grut is csak egyszer mutatják női ruhában). Minden egyes hányavetien odafirkantott karakternek van legalább egy jó pillanata, amelynek a kedvéért a maradék képernyőn töltött idejüket megbocsájtjuk nekik (kivéve El Machót, a főgonoszt, akinek a kitalálóját személyesen ültetném a villamosszékbe).  

Nagyon sok dolgot szeretnék még megérni ebben az életben, a Gru elkerülhetetlen harmadik része nem tartozik ezek közé. De hogy a várakozásokkal szöges ellentétben az egész család remekül szórakozott vasárnap este a moziban, az biztos.