A szürreális cím peniglen szürreális tartalmat takar. Annyi mindenre felkészítik az embert (illetve az asszonyt) a szülés és a gyermeknevelés kapcsán. A tévéből és a szakkönyvekből jó előre megismerkedhetünk a világrahozatal megrázó képeivel, értesülhetünk a placentából hamburgert csináló bennszülöttekről, a vele született vízfejről, a toxoplazmózisról és a pelenkázóasztalról a légkörbe híg fost bocsájtó kisded előli félreugrás legmegfelelőbb szögéről, wing tsun stílusban. Senki nem ír azonban arról, mi a teendőnk, mikor a kis puttó az első féldöglött kismadarat megtalálja. Pedig ez az, ami igazán fontos. Ha nyakon fosik a baba, hát istenkém, jót nevetünk rajta (illetve apuka jót nevet rajta). De ha megmurdel a kismadár, az ég legyen irgalmas hozzánk. Isteni státuszunk egy életre odalesz, a traumatikus élmény kapcsán a gyermek néhány év múlva garantáltan a drogok rabjává válik, és a végén még elmegy a Való Világ 33-ba, urambocsá’ miniszterelnöki szóvivőnek.
Hiánypótló esszémet azonnal azzal a jó tanáccsal szeretném kezdeni, hogy lehetőleg ne menjünk olyan helyre, ahol gyermekünk féldöglött kismadarakra lelhet. Legjobb tehát, ha minél gyakrabban lófrálunk a természetben, ahol a fészekből kieső tollatlan nyomoronc azonnal bekerül a táplálékláncreakcióba, és messze elkerüljük a várost, különös tekintettel a belvárosra, ahol a természetes szelekció kevésbé érvényesül, és tavasztól kezdve csak úgy záporoznak a fejünkre a kamikaze apróságok.
No de tegyük fel, hogy a jóvátehetetlen megtörtént: egy pillanatra nem figyeltünk, és a gyermek kibökte a járda szélén búslakodó piciny, reszkető fejű, csupasz zombit, még mielőtt a figyelmét végső kétségbeesésünkben a fagylaltos felé irányíthattuk volna („Igen... Most mit nézel ilyen bambán... Ma kaphatsz ötgombócos fagyit. Szerintem rohanj oda a bácsihoz,  lehet, hogy az egyik gombócba tesz neked Bakugánt”). A gyermek természetesen nem nyúl hozzá a mind objektíve, mind relatíve igen undorító látványt nyújtó kis állathoz, de ne örüljünk, otthagyni nem fogja. A végzet a következő, félreértelmezhetetlen fanfár közepette köszönt ránk:„Jaj de ÉÉÉÉÉÉÉÉDEEEEEEEES!!!! Anya, anya, vedd fel!” Anya, mit tehet mást, felveszi. Ekkor jön az első kellemetlen meglepetés. A hátán és fején ritkás sárga szőrbundát viselő, hasán ellenben tökcsupasz, lüktető, langyoskás kis dög tapintása pontosan olyan, mint a herezacskóé. Az élmény olyan elementáris erővel csap le ránk, hogy már-már elrikkantjuk magunkat „de hát ez tisztára....”. Amennyiben a mondatot befejezzük, annak meglesz az a jótékony hatása, hogy a gyermek azonnal elfeledkezik a kismadáról, viszont az ezt követő hosszas és kimerítő magyarázkodásnál lehet, hogy még a fiókanevelés is kellemesebb lesz.
Tegyük fel tehát, hogy a mondatot a nyilvánvaló helyett azzal a fordulattal sikerült befejeznünk, hogy „...olyan, mint a Rózsi néni!” A gyermek lelkesen helyesel, te meg ott állsz azzal szerencsétlen izével, és átkozod a napot, mikor férjhez mentél. Ha nem lenne gyereked, most koktélt szürcsölhetnél a Bahamákon, és a tüzes Sergioval kéz a kézben mindenféle madarakra lőhetnél célba a virágos nyugágyból. Ez természetesen akkor is egy rohadtul valószínűtlen szcenárió lenne, ha csakugyan nem mentél volna férjhez, tehát inkább sóhajtozva keresgélni kezdesz a táskádban, hátha akad benne valami, amiben kismadarat lehet szállítani (a gyermek ugyanis jó érzékkel kerek-perec megtagadja a tornazsákja átadását). A jó anya táskájában a taknyos zsebkendőn, a két köbméter vadgesztenyén, a fagyifoltos szalvétán, az érdekes másfél kilós kavicson és a tavalyi bodobácshullán kívül természetesen mindig van kisméretű kartondoboz. (Pénztárca, bérlet, ilyesmi nem mindig. Doboz, az igen.) Az ugyan igaz, hogy mire a doboz előkerül, a kismadár teleszarja a fél glóbuszt, de ilyen apróságokra nem adunk, kismadár a dobozba, doboz a táskába, család a metróba.
Ne reménykedjünk. A lelenc, ha csak egy kicsinyke élni akarás is van benne, nem fog megfulladni a metrón, ahol egyébként délután fél ötkor mi magunk jó eséllyel meg fogunk. Szorongatott helyzetünkön segíthet, ha engedünk a gyermek könyörgésének, és a huszadik „anya, anya, nézzük meg, él-e még” kérésnek eleget téve végre elővesszük a pintyit. Az utazóközönség eddig is gyanakodva figyelt minket, de a morbid frizurás, tátogva lihegő, nyilvánvalóan az utolsókat rúgó fertőző góc felbukkanása utáni tizedmásodpercben máris lesz ülőhelyünk, adott esetben akár egy félig üres metrószerelvényünk is. Rosszabb esetben mellénk keveredik valami helyi szakértő, aki a végállomásig magyarázza a lelkesen jegyzetelő gyermeknek, hogy gusztustalan kis védencünk valójában állatkertből elszabadult marabu, akit nyers marhaszívvel és rántott krokodiltojással kell táplálni.
Végre hazaérünk, lepakolunk, kezet mosunk, gumikesztyűt és vegyvédelmi ruhát húzunk, kitesszük a vizsgálat tárgyát egy műanyag fóliával gondosan leborított sík felületre (lehetőleg makulátlan étkezőasztalra), és tűnődni kezdünk, hogy akkor most mi a mezőgazdasági lengőcsapszeg legyen, különös tekintettel ara a pillanatra, mikor férjünk, aki az álombéli tüzes Sergio kidolgozott idomait ugyan nem, agresszív természetét viszont annál inkább bírja, majd hazaér, és kismadarastól elküld minket a büdös francba. Mint azonnal megállapíthatjuk, az állatka nem lett szebb a szállítás során, sőt, egy nagy madárszar is ráragadt a hátára, ami nem jön le, meg egyáltalán, úgy néz a sunyi kis pofájával, mint aki mindjárt ordítva ráokádja a Lorenzo Lamasra a halálos vírust.
Amennyiben a kismadár valamilyen rovarevő nagymadár leszármazottja, van rá esély, hogy bánatosan ránk tátja a száját. Nekünk azonnal eszünkbe jutnak az általános iskolában tanultak hazánk hasznos énekes madarairól, vadul keresgélni kezdünk a lakásban, a szekrény mögött megtaláljuk az utolsó kókadt legyet, rávetjük magunkat, agyonütjük, összeszedjük az üvegcserepeket, újra felállítjuk a Diffenbachiát, lefestjük a falat, felsöprünk, majd a légyhullát belepottyantjuk a nyitott állapotú kismadárba. Ekkor konstatáljuk, hogy a kismadár nem éhes, hanem végre megadta magát a természet hívó szavának, és megdöglött. Gyermekünk szemében könnyek gyülekeznek, mi kétségbeesetten próbálunk visszaemlékezni, mit mondtak az elemei katekizmusoknál a madármennyországól, de már úgyis mindegy, a gyermek néhány év múlva garantáltan a drogok rabjává válik, és a végén elmegy a Való Világ 33-ba, vagy urambocsá’ miniszterelnöki szóvivőnek.
A belvárosban azonban sokkal nagyobb eséllyel fogunk galambfiókát találni, mint bármi mást. Mármost a galambfiókát az ő privát édes jó anyja úgynevezett begytejjel táplálja, melyhez a humán anya a legjobb esetben is csak begyet tud rögtönözni. Valamiféle tápoldatot kell tehát improvizálnunk, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy az elkészült pempőt utána még le is kell tolnunk az áldozat torkán. Legjobb, ha galambnak való magkeveréket veszünk a tápterményesnél, civilizáltabb belső kerületekben ennek hiányában el kell menni az állatkereskedésbe, és szerezni pl. nagypapagáj-eleséget, vagy nyúltápot, vagy bármit, ami magvakat tartalmaz. A magokból egy adagnyit áztassunk be kis tálkában vízbe, majd az első adandó alkalommal borítsuk fel, és ennek kapcsán küldjük el összes családtagunkat az anyjába. (Ne feledkezzünk meg gyermekünkről, aki így remélhetőleg megtanulja, hogyan hozzon legközelebb cuki kismadarat a házhoz. ) Végre hasznát vesszük az anyósunktól karácsonyra kapott 15 kilós műmárvány mozsárnak, melyben eddig csak a magát időnként Jamie Oliviernek képzelő férjünk törögette a sáfrányos szeklicét a kandírozott pézsmapatkány vindalooohoz.  A beáztatott magvakat zúzzuk össze, adjunk a szotyihoz egy pici vizet, majd vegyük elő a kismadarat, és csodálkozzunk el, mennyire nem kooperatív a rohadt kis szemétláda, ahogy ott ül és gyanakodva bandzsít ránk.
Érdekes tudományos kísérletet végezhetünk, ha a fiókát letesszük az asztalra, és elengedjük.  Azonnal el fog indulni előre, és hangosan, kétségbeesetten ordít, mint aki sejti, hogy előbb utóbb vége lesz az asztallapnak. De tévedünk: nem sejti. Megy, mint a golyó (egy lassú és nagyon kretén golyót kell elképzelni), mi pedig rádöbbenünk, hogy nem, ez nem fog megállni ott, ahol minden épeszű állat megállna. De most akkor ez hogy van, tűnődünk, miközben a nyomoronc a gravitációnak engedelmeskedve aláhullik. Az rendben, hogy a hörcsögnek nincs térlátása, de hát ennek egyszer repülnie kell majd! 3D-ben, meg minden! Rádöbbenünk, hogy valószínűleg ezért esett ki a fészekből is. De az is lehet, hogy a családja egyesült erővel kirúgta. Önálló életre soha nem lesz alkalmas, bazmeg, it ragadtunk egy tök hülye, deviáns galambbal az idők végezetéig. A kis állatot azért felszedjük a konyhakőről, letörölgetjük, és rátérünk az etetésre, mert alapvetően jószívűek vagyunk.
 Nem, nem fogja kinyitni a csőrét, erőszakot kell alkalmaznunk. Bal kézzel tekerjük be az állatkát néhány méternyi papírtörlőbe. Azonnal ki fog mászni, de ne csüggedjünk, úgysem tudjuk visszarakni, mindenfelé szárnyak és lábak állnak ki belőle, ráadásul rossz irányba. Mikor megunjuk a küzdelmet, tenyereljünk rá kis kedvencünkre, hogy csak úgy guvadjon a szeme, majd jobb kezünk mutató- és hüvelykujja közé csippentsünk egy adag szottyos pempőt. Ezután bal kezünk mutató- és hüvelykujjával óvatosan fogjuk meg a madaracska pöttöm kis fejecskéjét, és nem törődve az ártatlan jószág elfúló halálsikolyaival, jobb kezünk mutatóujjának műkörmével óvatosan feszítsük szét a csőrét (ha nincs műkörmünk, használjunk spaknit vagy láncfűrészt). Ugyanezzel mozdulattal az ujjaink közt tartott pempőt nyomjuk a torkába (kung-fusok előnyben, ez az a küzdősport, ahol évekig tanítják a látszólag megvalósíthatatlan párhuzamos mozdulatok rafinált technikáit). A fióka optimális esetben rájön, hogy étel került a csőrébe, és lelkesen nyeldekel. A memóriája sajnos igen rövid, tehát 2 másodperc múlva kezdhetjük az egészet elölről, szétfeszítéssel, halálsikollyal, stb. Ne lepődjünk meg, ha azt látjuk, hogy kismadár orrából, füléből és szeméből a művelet végén búzaszemek állnak ki. Ez természetes. A csőr szétfeszítésénél egyébként nem árt vigyázni, az állatka kicsi, mi meg nagyok és erősek vagyunk, ráadásul kurva idegesek. Semmi nem hat olyan degradálóan a gyermek fejlődésére, mint amikor azt látja, hogy anya mintegy a Tükrök című családbarát film rendezői változatát előadva véletlenül leszedte a kismadár fejét, és nem bírja visszarakni.
A fent bemutatott pempő galambocskánknak természetesen nem biztosítja az összes szükséges tápanyagot (mondja a szakkönyv meg az internet, amiket az isten is azért talált ki, hogy az egyszeri anya élete nehezebb legyen). A pempőhöz tehát érdemes napi egy alkalommal keverni valami zöldet (pl. temperát vagy olajfestéket, bár a miszlikbe aprított pitypanglevél is megteszi) , egy alkalommal egy kis macskakaját, egy alkalommal pedig némi reszelt kalciumtablettát (előtte hámozzuk le a tablettáról a csini színes bevonatot. Életveszélyes adalékanyagokat normális ember csak a családtagjaival etet.) Kalciumtablettából lehetőleg ne pezsgőtablettát használjunk, bár ez utóbbi megoldás kimondottan humoros eredményekkel járhat.
A fentiek kapcsán felmerülhet néhány kérdés, amikre ünstöllést választ is adok.
1. Igen. Naponta legalább ennyi alkalommal. De egyébként napközben, hivatalosan három óránként kéne megetetni a pöttöm zsarnokot. Ne aggódjunk, nem fogjuk elfelejteni, ugyanis csicsereg. Gyakorlatilag megállás nélkül . Nem, nem turbékol, pláne nem kacag, azt felnőtt korában csinálja. A kis galamb csicsergése nagyjából arra a hangra hasonlít, mikor a dédnagyanyánktól örökölt, 20 éve nem olajozott patinás játék-babakocsit tologatni kezdi az ivadék. A madárka ráadásul igen hamar megtanulja, kit tisztelhet anyjaként a családban. Ha tehát a kedves anyuka történetesen fordítással keresi a kenyerét, a teljesítménye 2000 százalékkal fog javulni, mert abban a pillanatban, hogy a billentyűzet zaja megszűnik és anyuka megpróbálna stikában felállni, a kismadár artikulálatlan hangon üvölteni kezd. Igen, akkor is, ha bezárjuk a cipősszekrénybe. Remek füle van.
2. Igen, macskakaja azért van nálunk otthon, mert van macskánk. Nem, nem érdemes megpróbálni összeszoktatni őket. A macska figyelemre sem méltatja az új jövevényt. Amíg el nem fordulunk egy pillanatra. Ne legyenek illúzióink, a macskakajával töltött galambfióka minden igazi gourmand macska kedvence.

Folytatása következik, amiből megtudhatjuk, hogyan taníthatjuk meg repülni tollas kis kedvencünket. A folytatás amúgy akkor fog következni, ha én már rájöttem.

Címkék: galamb

A bejegyzés trackback címe:

https://kovacsne.blog.hu/api/trackback/id/tr513242992

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

suo tempore 2011.09.26. 21:36:39

ha már kinőtt pár evezőtolla, le kell pöckölni a párkányról :D

Kovácsné · http://kovacsne.blog.hu 2011.09.27. 08:56:52

@suo tempore: Van neked arról fogalmad, milyen szívbemarkoló látvány az egyetlen szárnycsapás nélkül, bamba és bizakodó pofával aláhulló kis tollas kedvenc? (:
Egyébként az sokkal nagyobb baj, hogy az istennek nem hajlandó egyedül enni. Szomszédom, a szakember (illetve szakasszony) azt javasolta, hogy szórjak le a földre magokat, és kopogtassak mellettük az ujjammal, ez majd inspirálni fogja. Ennek láttán a galamb homlokára csak az nem volt kiírva neonbetűkkel, hogy "hát te hüye vagy". Már látom magamat, ahogy áldozatkészen négykézlábra ereszkedem, és csipegetni kezdek a rúzsos ajakimmal...

Rabyn 2011.09.27. 21:49:12

Én csak egyszer vittem haza kismadárkát, mire az állatorvoshoz értünk vele, megmurdelt. Azóta nem szeretem a madarakat.

suo tempore 2011.09.27. 21:59:09

@Kovácsné: egyszer csak letöltik neki a csipegetés szoftvert, addig kár próbálkozni, szórj köré pár magot, aztán egyszer magától rájön mit kell tenni

a gyereknél is ezt vettem észre: felesleges volt a biliztetéssel, önálló evéssel, beszéddel meg ilyenekkel próbálkozni, egyszercsak csinálta mindegyiket egyik napról a másikra, miközben nemrég még köze sem volt hozzá

így arra jutottunk, hogy lejött neki a megfelelő program a megfelelő időben, nem mi tanítottuk meg semmire sem

és ez azóta is így működik..persze azóta már inkább "lenevelni" igyekszünk dolgokról :D

szóval a kis fostos miatt szerintem nem érdmes aggódni, szórd a magot és hagyd nyitva az ablakot ;)

és bírd idegekkel

várom a folytatást :D

Kovácsné · http://kovacsne.blog.hu 2011.09.28. 21:34:27

@suo tempore:
Folytatás: a kis g madárnak (ahol g nem a gravitációs állandó) odaszórtam a magokat, tapsikolva figyeltem, ahogy a csőrébe veszi őket. De nem ám lenyelte, túróst. Ballisztikusan szerteszéjjel szórta a nappaliban. De még a dédnagyanyám harminc éve légmentesen lezárt rokokó cukortartójában is volt belőle. Amúgy meg kezdek kétekedni, mit is hoztam haza: a kis állat egészen pontosan azokkal a mozdulatokkal közlekedik négykézláb, mint valamelyik Harry Potter epizódban a sárkány.

Kovácsné · http://kovacsne.blog.hu 2011.09.28. 21:35:32

@Rabyn: Nekem vagy egy tucat megdögölt, még gyermekkoromban... Most hihetetlenül sikeres embernek érzem magam (:

Wernitzer Annamária 2013.08.03. 14:29:39

most tévedtem ide, hol a folytatás? Én épp tegnap hoztam haza egy fiókát...
...akarom tovább olvasníííííííí!!!!!!!

Kovácsné · http://kovacsne.blog.hu 2013.08.08. 13:09:32

Folytatás: a szárnyra kapó ifjú galamb azt hitte, hogy minden macska olyan barátságos, mint a miénk. Pedig nem.
süti beállítások módosítása