Készült a Filmmagazin számára, 2011. november 9-én

Ahogy az oldalamon ülő bordám ezt nagyon helyesen megállapította, mi voltunk az egyetlen balek házaspár, akik nem vittek magukkal gyereket. Erre persze jó okunk volt, mert a gyermek bizonyos magatartásbeli problémák miatt nem érdemelte meg, hogy moziba menjen (egyes vélemények szerint azt sem, hogy huzamosabb ideig életben hagyjuk, hiába no, a hétköznapi családi élet nem egy Annapetigergő, akármennyire is próbálják velünk elhitetni az ellenkezőjét). Pedig a Tintin kimondottan gyerekfilm, nem is szívesen értekezek róla, mert az én cinikus és utálatos véleményem jelen esetben a legkevésbé sem számít. Akit érdekel, mi az, amit a Tintinben nem lehet szeretni, az olvasson tovább, akit meg nem érdekel, vigye el nyugodtan a kölköt a moziba, sok kárt nem fog vele okozni az emberizink bimbódzó pszichéjében.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a Tintin (Jamie Bell) és volt egy kutyája... és.... és  ennél többet ne is mondjunk róla, nem érdekes. És akkor lőttek, robbantottak, üldözték egymást, összeszedték a kincseket az összes pályán, és mindenki nagyon boldog volt. Bővebben: három pergamen rejti az elrejtett kalózkincs titkát (gyűjtsd össze mind!). Sok múlik még a részeges Haddock kapitány (Andy Serkis) whiskygőzös családi emlékein, de azon is, sikerül-e a legyőzni a könyörtelen Vörös Rackham-et (Daniel Craig).
Jó kis történet, pont annyira bonyolult, mint egy iniciálékkal díszített, mahagóniból faragott faék, és félreértés ne essék, ez nem is baj, ezek a mesék azok, melyeket gyermek és felnőtt egyaránt imád. A gyermek és a felnőtt hozzáállása ott kezd divergálni, hogy az előbbit tényleg nem nagyon érdekli, ki a főszereplő, amíg az futkos meg lődöz meg megfejti a rejtélyt, míg az utóbbit valószínűleg igen. (Illetve hadd helyesbítsek: a Kovács nevezetű felnőtt – ezen a ponton Peter Jacksonnal vállvetve – azt az álláspontot képviseli, hogy Tintin pontosan annyi emberi érzelmet képvisel,  amennyire egy 10-12 éves fiúnak szüksége van, nem köll annyit rinyálni. Vénségemre kezdem megérteni, miért is mennek a férfiak és nők egymás idegeire. De bezzeg mennyivel jobb az aszexuálisan szaporodó hamvas vincellérbogárnak.) Tintinről tényleg semmit nem tudunk meg, de csupa nagybetűvel semmit. A történet második percében már javában zajlott az izgalmas nyomozás, én meg csak néztem, hogy akkor most engem miért kéne érdekeljen a hatvanéves kamaszra hasonlító képződmény sorsa, mikor azt se tudom, ki fia borja, kizárólag a kutyájával hajlandó társalogni, és emberi kapcsolatai nyilvánvalóan nincsenek. Tintin és Milou véleményem szerint belepusztult az animálásba, nem mintha olyan sokat tudnék az eredeti képregényről, mert épp csak néhány oldalnyit láttam belőle annak idején, de ami a papíron simán elmegy, sőt, gondolatokat inspirál és felébreszti a bennünk rejlő kreatívot, az a vásznon nem feltétlenül műkszik.
Érdekes módon a zombivölgy jelenség még a kisebbik baj. A „zombivölgy” mifelénk az „uncanny valley” szakkifejezés családi szlengesített változata. Azt jelenti, hogy a kőkorszaki rajzfilmeknek is nagyon tud örülni az ember, meg a lélegzetelállító, teljesen élőszereplősnek tűnő gigaanimációknak is. Aminek nem tud örülni, az a kettő közti zombivölgy, melyet horrorisztikus arcmimikával kommunikáló hasbeszélő fabábuk népesítenek be (ennek nyilvánvaló következménye, hogy a gigaanimáció akkor lesz sikeres, ha főhősei állatok, játékok, vagy böszme nagy kék macskák). Tintin, a botoxkúrán lévő viaszbábu egyértelműen zombivölgyből szökött meg a szórakoztatásunkra, viszont esetében érvként hozható fel (vagy mentségként, ezt nem tudom), hogy az alkotók annyira igyekeztek hűek maradni az eredeti képregényhez, hogy végül is 3D-s figura helyett inkább felrajzolták Tintin arcvonásait egy bőrszínű lufira, és felfújták (meg ragasztottak rá hajat, meg ilyenek) teljes mértékben megtartva  eredeti, azaz nem létező arcmimikáját. Spielberget idézve „A legfontosabb az volt, hogy tiszteletben tartsuk Hergé örökségét, olyan közel maradjunk az ő egyedi figuráihoz, amennyire csak lehetséges”. Tintinnel mégsem az arca a probléma, hanem a karakter teljes hiánya, de erről kicsit később. Aki igazán borzalmasra sikeredett, az szegény Milou kutya. Mivel semmiféle élő vagy épp elhunyni készülő állatra nem emlékeztet, viszont karikatúrának meg éppen hogy túlságosan életszerű, az „ intelligens kiskutya” poénokat nem lehet pozicionálni. Akkor már inkább a Varázsceruza, vagy ha már itt tartunk, a Maszkban szereplő Milo, aki a film egyik felében kiválóan idomított Jack Russel terrier, a másik felében meg harsogva eltúlzott animáció, és mindkettőnek remek. Egyébként azért érzem úgy, hogy talán-tán akár igazam is lehet, mert a körülöttünk ülő gyerekseregnek nagyon sok minden tetszett a filmben, de az elhangzó véleményekből ítélve az élőholt plüsskutya még vigaszágon sem jutott be az első húsz közé. Az eredeti képregényben Milo gondolkodik. Spielberg a gondolkodó ebet túlzásnak érezte, azt viszont szemlátomást nem érezte túlzásnak, hogy a blöki a keresztrejtvényt csak azért nem fejti nem fejti meg, mert nincs szembefordítható hüvelykujja, hogy megfogja a tollat. Mondom, szegény Milou kutya privát véleményem szerint az évszázad animációs baklövése.
A film ott kezd érdekessé válni, mikor feltűnik az alkesz Haddock kapitány az ő tengerimedvesajt-szagú szájával és ártatlan kék szemeivel (olyannyira kék szemekkel méghozzá, hogy egészen a film végéig meg voltam győződve, hogy eredetileg ő volt Daniel Craig, aztán koppantam ám nagyot, mikor megláttam a stáblistát...). A detoxra érdemesült tengerész Tintinnel és Milouval ellentétben némi dobogó szívvel is rendelkezik, ő az, akinek története van, meg érzelmei (legalább kettő darab), meg az irodalomórákról oly jól ismert madáchi jellemfejlődése. Nagy kár, hogy nem vele kezdődik a történet, hiszen voltaképp ő a főszereplő, az ő családi drámája és zaklatott élete áll a középpontban, melyhez Tintin csak asszisztál, biztosítva a fegyvereket, közlekedési eszközöket és a falrengető homlokra csapásokkal kísért „ráááájöööttttttteeeeem” biteket. Mivel az összes humoros rész is hozzá kötődik (mert Dupont és Dupond detektíveknek hiába adja a hangját a felülmúlhatatlan Nick Frost – Simon Pegg páros, egy-két aranyosabb poéntól eltekintve inkább a már száz éve is unalmas rendőrviccek szintjét hozzák), az alkotók szerencsére mertek elrugaszkodni az emberi arányoktól és tökéletes rajzfilmfigurát hoztak létre, függetlenül attól, mennyire bámulatosan életszerűen borzolja a szél az egyes szakállszőröket külön-külön.

Lehet, jobban jártunk volna, ha a filmet nem Spielberg rendezi és Peter Jackson a produkálja, hanem fordítva (a máris biztosnak tekinthető második részben egyébként pontosan ez lesz a helyzet). Spielberg az egykori fenegyerek mintha kezdene kiöregedni (vagy húsz éve egyfolytában), míg Jackson, bár kétségtelenül hajlamos elragadtatni magát, ha kap egy csomó izgalmas, milliókba kerülő vizuáljátékszert, még őriz magában némi szimpatikus, ifjonti bohóságot. A Tintin filmben vannak nagyon aranyos, sőt kimondottan szórakoztató, hogy túl messzire ne menjek, izgalmas részek. Nagyon ötletes a jelenet, mikor a veszettül dülöngélő hajón hőseinknek meg kell szerezni egy kulcsot, több szemtanú egybehangzó állítása szerint sikkantgatva kacarásztam, mikor a hidroplánnal leszállnak a sivatagban, és tetszett a toronydarukkal vívott párbaj is. Mégis, az film egészében valahogy ötlettelen volt, mint az olyan szóló, mikor valaki átszellemült arccal, repkedő hajjal, egy ujjal elgitározza a Börtön ablakábant, igaz azt olyan hangerővel, hogy 50 kilométerre is rezegnek az ablakok.
Pedig Spielberg nagy rajongója a Tintin képregényeknek, olyannyira, hogy Hergé, aki van Damme mellett szinte az egyetlen ismert belga importtermék (ha egy pillanatra megfeledkezünk a csokiról és a sörről)(de miért is tennénk ilyen marhaságot), szóval Hergé annak idején Spielbergre bízta szellemi gyermekének megfilmesítését. Igaz, ez még akkoriban volt, mikor Spileberg a kisujjából rázta ki a frigyládákat, meg az is igaz, hogy szegény Hergé azóta Szent Péter udvari festője lett. Hergé gondolom úgy képzelte, hogy Spielberg minimum egy Indiana Jones-ot  hoz ki Tintinből (én legalábbis tényleg ezt képzeltem), egy olyan figurát, aki ugyan kicsit okosabb és kicsit kevésbé férfias mint kedvenc hübelebalázs régészünk, de mindenképp szerethető. Ez valahogy nem jött össze.
Ami viszont összejött, és nyugodtan levehetjük az összes kalapunkat, az az Indiana Jones-os „világháború előtti meghatározhatatlan évek” retró világ. Az épületek, járművek, gépek és ruhák mind-mind aprólékos gonddal, szemet gyönyörködtetően ki vannak dolgozva, nem hiába töltött a stáb hosszú hónapokat különböző európai és afrikai helyszínek bejárásával, és véget nem érő ötleteléssel. A remek virtuális világban azoktól a bizonyos zombivölgyes nüanszoktól eltekintve remekül mozognak a figurák. Spielberg és Jackson egy új rendszernek köszönhetően már forgatás közben azonnal 3D-ben látták a végeredményt (ellentétben velem, mert sajnos pont nem volt 3D-s előadás abban az időpontban, mikor ráértem, de mint tudjuk, nem a 3D teszi a filmet, hanem én teszek a 3D-re). A fényvisszaverő plecsnikkel kiszögezett színészek egy tiszta, szürke-fehér színpadon mozogtak, aminek a tetején rácsos mennyezetre akár 100 kamerát is felszereltek, amik képesek voltak 360 fokban lefedni minden mozgást, és az adatokat három dimenziós térben rögzítették. Ezeken kívül még 8 HD videokamera fokozta a teljesítményt, ezek felvételeit később referenciaként használtak az animátorok, hogy meggyőződhessenek róla, hogy a színészek teljes arcmimikája átkerült digitális megfelelőikre. Az arcmimikát egyébként külön vették fel, sisakokba épített apró kamerákkal (amiktől már annak idején a Gollam is olyan vészterhesen bandzsított), tehát a színészeknek minden jelenetet legalább kétszer kellett eljátszani, egyszer a testmozgás, egyszer az arckifejezések kedvéért.

Semmiképp nem akarnám nagyon negatív felhangokkal zárni ezt az egészet, mert a Tintint alapvetően zabálták a gyerekek, és aki csak egy hatalmas vizuális fagylaltra vágyik, amit órákig nyalogathat a szemeivel (ez mennyire gusztustalanul hangzik...), az úgy fogja érezni, eljutott a Kánaánba. A film minden kockáján látszik a projektbe fektetett embertelen mennyiségű erőfeszítés, munka, és pénz. Valószínűleg éppen ezért lett az egész mozi egy icipicit embertelen, mintha ufók készítették volna, miután aprólékosan megfigyelték és számokba öntötték az emberiséget, épp csak a lényeget felejtve el. Tuti siker.