A film, ami NEM Holmes és Watson homoerotikus kapcsolatáról szól
Szokás szerint egy fájó vallomással kezdeném, elvégre a filmkritikus személyének beható megismerése sokat segíthet abban, miért ír az az idióta mindenféle baromságokat olyan filmekről, melyekről nekünk márpedig homlokegyenest ellenkező véleményünk alakult ki. A vallomás pedig úgy szól, hogy én soha életemben nem voltam képes megszeretni Sherlock Holmes-t. Mármint az eredetit, a Sir Conan Doyle féle különc, aszexuális, sakkozógépagyú angolt, aki Stephen Locklear felülmúlhatatlan paródiájában megállás nélkül kovácsolja kérlelhetetlen vaslogikája eltéphetetlen láncait. Kétszáz oldal után a Nagy Detektív minden addig sem létező báját elveszítette számomra, a mintegy harminc cm vastagságú könyvet azóta is arra használom, hogy az esküvőnkre rejtélyes okokból kapott fertelmes porcelánlibát megtámasszam vele (nem merjük kidobni, nem tudjuk, kitől kaptuk, 10 éve bámul ránk a polcról.) Valahogy úgy vagyok Sherlock Holmes-szal, mint Berzsenyi költészetével. Maximálisan értékelem és tisztelem mint adott kor kétségkívül karizmatikus irodalmi mérföldkövét, de amúgy baromira hidegen hagy.
Az angoloknak, sőt, még az amerikaiaknak is viszont Sherlock Holmes egy intellektuális Toldi Miklós, kultikus népnemzeti hősfigura, akivel nem illik viccelni. Egy cool (és messze nem cold ), vicces, szexi Sherlock Holmes, akinek ráadásul nem abban merül ki a kapcsolata Watsonnal, hogy időnként leereszkedően vállon veregeti – skandallum. De nem nekem. Én már az első részt is ezért a friss, némileg szemtelen hozzáállás miatt szerettem. Hogy a második kicsit kevésbé friss, viszont kétszer vagy háromszor olyan szemtelen? Sebaj, kedves Watson.
Spoiler következik: a film első 10 percében kinyírják a kedvenc mellékkarakteremet, Irene Adlert (Rachel McAdams), és bunkó módon még csak vissza se hozzák egy leleményes balkanyarral a film felénél, mint ahogy azt én sejteni véltem. Hiába, mindent én sem tudhatok előre. Lényeg az, hogy Sherlock Holmes (Rober Downey Jr.), aki eddig is fújt az egyetlen még nála is fineszesebb emberi lényre, a gonosz Moriarty professzorra (Jared Harris), most teljes erővel veti bele magát az ártatlan külsejű bácsi körül sokasodó rejtélyek kibogozásába. Illetve csak vetné, ha nem kellene elválaszthatatlan cimborája és balkeze, Dr. Watson (Jude Law) számára legénybúcsút meg esküvőt meg nászutat szervezni. Sherlock Holmes, aki a szokásosnál is zizzentebb annak kapcsán, hogy cimboráját hamarost elnyeli a házasság pokoltüze, a legváltozatosabb álruhákban idegesíti halálra szűkebb környezetét és a bűnözők válogatott hadát, átutazza egész Európát, megakadályoz egy világháborút, és verekszik, és lő, és szerencsére nem énekel.
Egy újabb fájó vallomás, mielőtt a részletekbe merülnénk: én legalább annyira fújok a túl hosszú filmekre, mint kedvenc detektívünk Moriarty professzorra. Ahhoz nagyon-nagyon jó okot kell szolgáltatni nekem, hogy olyan 100-120 percnél ne kezdjen el hangosan kakukkolni a biológia órám, miszerint ideje lenne most már valami értelmeset csinálni. Az Árnyjátéknak majdnem sikerült ez a bravúr: a lelki kakukkmadár ugyan nem szállt el a fészkére, de legalább megelégedett azzal, hogy a tudatalattim peremén ordítozzon. A film azt a nem feltétlenül szerencsés trükköt alkalmazza, hogy az első mondjuk egy órában felsorakoztatja szinte az összes poént, ami a pihent agyú alkotóknak az eszébe jutott, majd a következő órában átvált durrogtatós-vérpreckelős akciófilmbe. Az ilyen kettévágott alkotásoknak a sikere nyilvánvalóan három dolgon múlik: hogy mennyire viccesek az első óra poénjai, mennyire cizellált a durrogtatás a második órában, és sikerül-e valami halovány összefüggést teremteni a két fél közt. Az Árnyjátékhoz hasonló második részek esetében külön nehezítés, hogy az első epizódban meg- és kiismert karaktereket valahogy továbbra is érdekessé kell tenni, az új karaktereket pedig úgy kell bevezetni, hogy illeszkedjenek a már bevált mesefolyamba.
Saját szubjektív véleményem az, hogy az első óra valami szenzációs, betegre röhögtük magunkat, briliáns, 100%, kockacukrot neki. Az, hogy közben maga a történet a-ból b-be mintegy 5 cm-t tett meg, szinte alig volt zavaró. A második órában egyre nagyobb és nagyobb lőfegyvereket kapunk az arcunkba. Játszanak a szokásos látványos lassítások és pörgetések. Sherlock Holmes a hagyományos flashback-minimozi keretében megoldja a rejtélyt. Az akciózás legalábbis kielégítő, az átvezetés a poénos részből nagyjából zökkenőmentes (bár a ritmus nem tökéletes). Hogy a rejtély talán kissé kevésbé lenyűgöző? Sebaj, nedves Watson.
Az ember szinte minden botlást megbocsát az Árnyjátéknak, és nem csak azért, mert botlás helyett inkább arról van szó, hogy a film helyenként menet közben kicsit megáll és elgyönyörködik önmagában. Szokatlan lágyszívűségem oka az, ahogy az egészet a szereplőgárda eljátssza. Itt nyomban szeretnék kitérni a „bromance”, azaz a férfiak közti burkoltan homoerotikus kapcsolat fogalmára, amitől nekem konkrétan okádnom kell. Mármint a fogalomtól. Úgy tűnik, a felvilágosult, toleráns, megengedő nyugati társadalomnak a világon semmi más nem jut eszébe a filmről, mint az, hogy „na akkor most buzi volt a Holmes meg a Watson, vagy nem?”. Guy Ritchie, a rendező rendes gyerek, semmit meg nem tagadna a Blikken nevelkedett agytrösztöktől, a lehető legnagyobb élvezettel borzolja az erre hajlamosak idegeit a nőnek öltözött majd erőszakosan levetkőztetett (és Ritchie fantasztikus érzékének köszönhetően egyetlen töredék másodpercre sem kínos!) Robert Downey Jr-ral, az egymásnak feszülő izmos férfitestekkel, meg hasonlókkal. Pedig Holmes és Watson egyszerűen csak azt az életérzést testesítik meg – remekül – amit tizenéves korunkban tapasztalunk meg először és sajnos többnyire utoljára, a szociális flow élményt, mikor a másik emberi lényben megtaláljuk a hiányzó felünket és ennek nagyon örülünk. Ez jóval több, mint a szex, vagy egy ilyen ökör szenzációhajhász fogalom, mint a bromance. Aki azt hazudja, hogy nem emlékszik rá, annak úgy kell, akinek meg tényleg nem volt benne része, annak részvétem
Law és Downey jr. a magánéletben is nagy haverok, önfeledt hülyeségük önmagában is kitöltené a két órát. Ahogy Downey Jr. azokkal a szexuális kezeivel összegyúrja a szerepet saját magából, Dr. House-ból, Jack Sparrow kapitányból meg még vagy egy tucat ikonikus karakterből, szintén megér egy missa solemnist. (Azt az egyet sajnáltam, hogy hiába van emberünk harcművészetileg annyira kiképezve, hogy maga játssza el a verekedéseket, a túlburjánzó látványtechnikai megoldások miatt a részletek nem igazán követhetőek. Azért ha már harcművészet, akkor még mindig a Bruce Lee.) A többi szereplőre sem lehet panaszunk. Bónuszként megismerjük Sherlock Holmes okosabb testvérének kalandjait (igen, igen, van egy iszonyatosan idióta film ezen a címen, Gene Wilder csinálta, 900 pénzért kapható a teszkóban). Mycroftként Stephen Fry, az angolok saját, külön (hátsó) bejáratú nemzeti kincse olyannyira zseniális, hogy még Downey Jr-t is simán lejátssza a pástról, ráadásul igazi Sherlock Holmes szakértő, ha a stábnak bármilyen kérdése volt az eredeti figurákkal kapcsolatban, azonnal tudták, kihez kell fordulniuk. Egyébként sem a karakter, sem a színész nem véletlenül szerepel: Fry, akárcsak Mycroft, nyíltan vállalja másságát. Nesztek, idióták, bromance, élesben.
A másik plusz karakter Simza, az ’ahogy Móricka a cigányokat elképzeli’-lány (Noomi Rapace) akiről kicsit olyan érzésünk van, hogy azért van benne a filmben, hogy legyen benne p-na is, mert amúgy semmi jelentősége nincs annak, hogy nő. Pedig kár, mert kiváló színésznőről beszélünk, aki a Tetovált lánnyal bőségesen bizonyított, ehhez a szerephez talán kissé sok is volt, flamenco-énekes anyuka és potenciális igazi cigány ősök ide vagy oda.
Jared Harris Moriarty professzorának visszafogott józansága kimondottan üdítő, semmi halálfejes bakelit búvármaszk meg hisztérikus sikoltozás, hogy „A világ az enyém, HAHAHAHA” Egy kis pénzmozgás itt, egy kis gyilkosság és zsarolás ott, a többit a világ majd megoldja maga, tisztára mint igazából.
Mindenképp említést érdemel Kelly Reilly, Watson végtelenül türelmes és intelligens feleségének nyúlfarknyi szerepében. Három perc alatt is meg tudja velünk értetni, hogy a jó doktor miért is döntött a házasság mellett, mikor pedig agglegénynek lenni, főleg egy Holmes-hoz hasonló tünemény társaságában, bizony jóval szórakoztatóbb.
Az Árnyjáték a maga jellegzetes és már-már túlzottan csodaszép, minden részletében gondosan megtervezett látványvilágával és remek színészeivel pontosan olyan, amilyennek a hozzám hasonló bezápult átlagember a szórakoztató kalandfilmet elképzeli. Hogy egy-egy poén kedvéért kilép a kerékvágásból és az időkeretekből? Sebaj, redves Watson.
90%
