Készült a Filmmagazin számára, 2012. március 31-én
A vetítésről kifelé ballagva azon vitatkoztunk Kováccsal, hogy vajon Perszeusznak mi a bánatért kellett belerepülnie a lávaszörny szájába, mikor erről a jóslat nem is tett semmiféle konkrét említést. Mint gyakorlatias agrármérnök azzal érveltem, hogy így biztosan célba talált a varázsdárda, mire Kovács, a cinikus azt morogta, hogy szerinte meg a Perszeusz megnézte a Sztárvórzt meg a Gyűrűk urát, és onnan vette le a mintát, meg különben is, ki az a hülye, aki nem talál el két méterről dárdával egy vulkánt. Ennyiből is sejthető, hogy tavaszi szellemi megújulásunkat nem a Titánok haragja fogja elhozni cikázó fecskeszárnyakon. Viszont mint szórakoztató filmalkotás már-már megüti az alsó szintet, legalábbis mikor a Filmmagazin megkérdezte tőlem, hogy na akkor most Amerikai pite 4 vagy Titánok haragja, nem kellett sokat gondolkodnom.
Perszeusz, mint minden valamirevaló szuperhős, pályája csúcsán úgy dönt, hogy elvegyül a köznép közt, és inkább elmegy heti negyven órában halásznak (bónusz, fizetett szabadság, cafeteria). Azt szeretné, ha fia, Héliosz (John Bell, aki nyugodtan lehetne Rupert Grint törvénytelen fia vagy töppedt ikre vagy mittudomén) közönséges parasztként nőne fel, aki a kardot maximum a tönkölybúza aratásához használja. Aztán egy este benéz Zeusz nagypapa (Liam Neeson), negyedisten unokáját nézegetve néhány szóban vészjóslóan felvázolja a görög mitológiát, majd eltűnik, hogy Poszeidon (Danny Hudson) és Árész (Edgad Ramirez) oldalán legyőzze Hádészt (Ralph Fiennes), aki el akarja oldani láncairól Kronoszt (lávaszörny). A dolog kimondottan balul sül el, ezek után Perszeuszra marad, hogy megmentse a világot a lávaszörnytől és a különböző pokolbéli népektől (kimérák, Minotaurusz, sötöbö).
A fentiek után pedig leszögezném, hogy a Titánok haragja jobb film, mint a Titánok harca volt. Nem, nem jó film, isten ments, egy iszonyatos marhaság (és nem a jó értelemben iszonyatos marhaság), de még mindig jobb, mint az elődje. Először is sokkal nézhetőbbek a szörnyek. A Titánok haragjában hírhedetten borzalmas volt az animáció (hogy az utólag hozzápingált 3D-ről most ne is beszéljünk), a mozikban külön személyzetet kellett felvenni a céges köpőcsészék kiosztásához és beszedéséhez, a DVD megtekintése után ki kellett cserélni a szőnyeget. Ezen a téren az alkotók jelentős javulást értek el, nekem kimondottan tetszett Kronosz, a férjemnek meg a pokolbéli szörnyek (akiket a hősök egy számomra teljesen érthetetlen stratégia keretében megpróbáltak felgyújtani...Könyörgöm, FELGYÚJTANI???). Szépen illedelmesen használják továbbá a 3D technika lehetőségeit, bár a lélegzetelállítás mindennemű szándoka nélkül. Nem tudom, minek keresztelik majd a harmadik részt (ha esetleg ajánlhatnám a Titánok Hawaiiba’ címet, csak hogy meglegyen az alliteráció...), de addigra már csak egyet kellene kimatematikázni: vajon hogyan s miként repül a Pegazus. Szerintem az nagyon nem véletlen, hogy a lónak nincs szárnya. Rettentő bután mutat, mikor egyszerre próbál vágtatni meg csapkodni, eltöri a szerencsétlen a saját gerincét, pedig kár lenne egy ilyen isteni gyönyörű fríz lóért, az embernek a nyála kicsordul (nem, családunk egyébként nem fogyaszt lovakat, a nyálcsordulás képletesen értendő) . Javasolnám az alkotóknak, hogy vegyenek példát a nem kevésbé hosszú lábú gólyáról, aki van olyan okos, hogy lent a földön mászkál, fent a levegőben repül, és a kettőt még véletlenül sem keveri.
Ami a forgatókönyvet illeti, hát azt leginkább Pegazus szárnyatlan rokonainak azzal a népi bölcsességekben oly igen gyakran megénekelt szervével kellene illetni. Mármint a forgatókönyvírókat. Hátulról. Ha egy filmet egynél több forgatókönyv-író jegyez, az mindig eleve gyanús, ezek elfoglalt emberek, szemlátomást nem nagyon van idejük egymással találkozgatni. Jelen esetben ez a szomorú tény ilyesmikben nyilvánul meg, hogy az egyik író Perszeusszal lesmároltatja Andromédát a történet végén, a másik kettő meg nem írja meg, hogyan fajultak idáig a dolgok, az egyik megírja, hogy a gané Hádész el akarja szabadítani a lávaszörnyet, a másik szerint viszont Hádész rendes csávó, és valójában meg akarja menteni a lávaszörnytől a világot. És akkor az átjárhatatlan labirintusról nem is beszéltünk, amibe az egyik végén bementek, a másik végén kijöttek, és a kettő közt nem történt semmi. Mi meg ott ültünk, 100 darab döbbent Rozi a moziban, hogy „de most nem arról volt szó, hogy tízezer útvonal, és csak egy jó és...”. Mondjuk a labirintus jól nézett ki, meg ötletes volt, tisztára mintha az embernek egyszerre vetítették volna le a Kockát meg a Dark Cityt. Az viszont nem volt szép húzás, hogy a három történetíró mellé nem vettek fel legalább egy párbeszéd-írót. A pénzből szerintem futotta volna, legfeljebb kihagynak egy-két statisztát, azoknak úgyis csak annyi szerepük volt, hogy „ah-ah” kiáltással leborulnak, hol Perszeusznak, hol Zeusznak, hol meg az arra járó büfésnéninek.
Pedig egy jó történettel a filmnek akár esélye is lehetett volna, akár a kretén Pegazussal együtt is. A Titánok haragja ugyanis tényleg megénekli az istenek és emberek találkozását, csak nem egészen úgy, ahogy azt az alkotók elképzelték: voltaképp Liam Neeson, Ralph Fiennes és Bill Nighy találkozik olyan vacadék halandó színészekkel, mint pl. a Sam Worthington. Liam Neesont Zeusz szerepéhez lassan már sminkelni sem kell, színészi nagyságát mi sem jelzi jobban, hogy képes bölcsnek látszani egy olyan szerepben, ahol a mindenség ura alapvetően egy hülye segg. Ralph Fiennes olyan átélt, megrázóan tragikus arcot vág, mint aki tudja, hogy egy bizonyos kor felett már nem pálya a full frontal nudity, ezért mostantól már csak ilyen és még ennél is hülyébb filmekben fog szerepet kapni. Bill Nighy pedig az egyik legnagyobb brit színész és slussz. Ahogy a skizo Héphaisztoszt előadja, az már-már az a szint, mint amikor Michael Palin talpig szőrben futkos a zord tájban és ordít, hogy „it’s....it’s...”. Mindezekhez képest Sam Wortinton egy T. J. Hooker, de valahol úgy a negyedik évad táján, mikor William Shatner már csak létrával tudott átmászni a térdig érő kerítésen. Emiatt aztán a faarcú, kellemetlenül unalmas, abszolút nem magával ragadó színész már-már megtelik élettel. A nagyon tehetséges Toby Kebbel, a viccesnek szánt csak épp szöveget alig kapó Agénór szerepében egyenesen félisteni.
A Titánok haragja fele olyan izgalmas vagy gyomorforgató sincs, mint mondjuk a magyar közélet, és vér is sokkal kevesebb folyik benne. Még gyerekfilmnek is bárgyú kissé. Egy langymeleg tavaszi estét végül is megér, tényleg van benne egy-két jópofa vizuális megoldás, baromi sok pénzért héderező világklasszis színész meg hasonlók. Mint az ilyen filmek esetében ezt mindig el szoktam mondani: előételnek alkohol, desszertnek pedig alkohol ajánlható. Nem is kevés.
