Készült a Filmmagazin számára, 2012. június 12-én

„- Látod ezt a verset? – mondta Eurisztheusz.
 - Látom – mondta Héraklész, és csakugyan látta.
 - Na - mondta Eurisztheusz – Menj el Pök Lajoshoz, és bizonyítsd be neki, hogy ennek itten nincs értelme. Tizenöt éve nem meri ezt neki senki megmondani”
(Karinthy Frigyes: Héraklész tizenharmadik hőstette)

A probléma éppen itt rejtezik: a Madagaszkárnak ugyanúgy létezik egy rajongótábora, mint ahogy bizonyára Pök Lajos abszurd költőnek is létezett. Nem lehet ez másképp, különben hogy a fenébe sikerült volna mindjárt hármat is csinálni a szerintem már elsőre is elviselhetetlen rajzfilmből, ráadásul nem is jelentéktelen anyagi sikerrel. Mivel a rajongótábor igen népes, ha nem is 15 éve, de 2005 óta senki nem meri nekik megmondani az alapvető igazságot: emberek, az isten szerelmére, ennek nincs értelme. De azért én megpróbálom, még ha Kovácsnénak ez lesz is az egyetlen hőstette, mielőtt a fentírt rajongók megfojtják.

Alex, az immár nem is annyira gyáva oroszlán (Ben Stiller), Marty, a hiperaktív zebra (Chris Rock), Melman, a hipochonder zsiráf (az immár szinte kizárólag animálva látható David Schwimmer) és Gloria, a két tonnás balett-táncos víziló (Jada Pinkett Smith) jól ottmaradtak Madagaszkáron, miközben a négy kommandós pingvin no meg persze Julien király (Sacha Baron Cohen) elhúzott Monacóba elkaszinózni a tengersok pénzt. Mivel a pingvinek nélkül nem juthatnak haza az imádott New Yorkba, a négy veszélyeztetett példány valamint átúszik Európába (ezzel az erővel mondjuk Amerikába is átúszhattak volna, de hagyjuk...), majd sikeresen lerombolja Monacót, elvégre minden tisztességes gyerekfilmben le kell zúzni valami ismertebb várost, ez alapvető műfaji követelmény. Alexéknek nyomába ered a helyi állatrendőrség, élükön a részben Szörny Ella de Frászra, részben a méltatlanul kevéssé ismert Eszeveszett birodalom Izmájára hajazó sintérnővel (Frances McDormand), ezért csatlakoznak egy cirkuszhoz, ahol az efféle négylábúak mégiscsak kevésbé feltűnőek, mint teszem például a Zeneakadémia Nagytermében. Itt találkoznak Vitalijjal, a szó szoros értelmében kiégett tigrissel (Bryan Cranstone), Giával, a csini jaguárlánnyal (Jessica Chastain), Skipperrel, a teljesen debil fókával (Tom McGrath), és Szonjával, az agyatlan, néma medvével (neki nincs hangja. Mer’ hogy néma). Kézenfekvő az ötlet: megcsinálják a Cirque de Soleilt, a teljes színpadi technikával, viszont emberek nélkül.

Nem tudom, ki hogy van ezzel, nekem speciel a hátam van tele azzal a manapság indokolatlanul felkapott motívummal, hogy az amerikai állatok/kocsik/egyebek eljönnek Európába, felrobbantják a látványosságokat és közben mindenki akcentussal beszél. (Mi a jó isten van már, a Steven Széchenyi program keretében felvirágoztatják az európai turizmust? ) Ezeknek a filmeknek a teljesen egysíkú és borzalmasan idióta óvilági karaktereken kívül az a közös hátránya, hogy történet helyett a szereplők csak utaznak meg ledöntik a műemlékeket, én meg reménykedek, egyszer csak odaérnek, és akkor a teremőr néni majd kienged a moziból. Nincs ez másképp a Madagaszkár 3-ban sem, ahol a forgatókönyvírói koncepció röviden annyi lehetett, hogy „úristen, megvan a pénz, muszáj filmet csinálni, ha már megígértük”, bővebben kifejtve „Induljunk ki abból, hogy minden gyerek hülye, de nem ám csak egy kicsit, a gyereknek annyi esze van, mint egy pudvás karalábénak”.
Mondjuk a cirkuszos történet talán még meg is állna a négy falábán, ha az alkotók megtartották volna az eredeti Madagaszkár egyetlen igazán kedves motívumát, miszerint van az emberek világa meg az állatoké, és ahányszor a két idegen és egymással teljesen inkompatibilis univerzum találkozik (akárcsak pl. a Toy Storyban), ott valami vicces fog történni. Az átfedést a technokrata pingvinek képviselték, ami plusz humorforrást jelentett. Aranyos nóvumnak számított továbbá az az etológiai alapokat sem nélkülöző problémafelvetés, miszerint ha az oroszlán és a zebra puszipajtások, mit szól a puszihoz a zebra. A Madagaszkár 3-ban ilyesfajta intellektuális horizontnak nyomát sem találjuk, az állatok magától értődő természetességgel mászkálnak a legvalószínűtlenebb helyeken, és könnyedén elvégeznek egy csomó olyan tevékenységet, amihez a szembefordítható hüvelykujj még csak nem is a legfontosabb követelmény, hanem a legalapvetőbb minimum. Emiatt aztán a film leginkább egy LSD-utazásra emlékeztet, ahol bármi megtörténhet és meg is fog történni (komolyan, még a színvilág is hasonló). Az abszurditással sem lenne bajom egyébként (elvégre én is a Jamie és a csodalámpán nőttem fel) de akkor ehhez tessék valami tisztességes, velőtrázó történetet komponálni, és a „családbarát” terminus technicust örökre kihúzni a filmes illemkódexből, az „örök barátság” motívumról nem is beszélve. Amúgy maximálisan hiszek a családban és a barátságban, de a hányósfosós vírus sehol nincs ahhoz képest, amit az ilyen filmek művelni tudnak az emésztésemmel. Yeah, mi mind barinők és barik vagyunk. Igaz, hogy a legmondvacsináltabb mikroszkopikus nüanszokon is örihari van, de aztán a végén úgyis minden jóra fordul. Ha pedig ezt a felszínt megkapargatjuk, még csak nem is forrongó indulatok vagy elfojtott érzelmek törnek napvilágra. Hanem az agyzsibbasztó semmi.
Ugyanide tartozik, hogy már az első Madagaszkárban sem volt egyetlen normálisan beszélő karakter sem, a szereplők végig abban a bizonyos ordenáré hangnemben kommunikáltak, ami a kultúrát és irgalmat nem ismerő óvodások és a belőlük kifejlődő de soha fel nem növő felnőttek sajátja. De a bulizó majmok meg a harci pingvinek eladták a showt, a „Riszálom úgyis, úgyis” pedig finoman szólva szuggesztív szövege ellenére is minden óvódás buli megunhatatlan slágerévé vált. Az összeállítás tehát működött. Akkor. Mára a dolog reménytelenül kifáradt, főleg ha az ember még a végtelenített pigvines tévésorozatból is látott néhány epizódot.
Dobott volna a dolgon, ha az egész legalább valamennyire vicces lett volna, de a három vagy négy aranyosabb poén mellé szokás szerint adagoltak mondjuk háromezer csontig rágott, fárasztó  iszonyatot, és nem először hangzik el részemről az sem, hogy a filmes és egyéb kulturális utalások utoljára a Shrekben voltak szórakoztatóak. Nem, az Edith Piaf jelenet sem volt vicces. Háromdés, az igen. Gorombán, arcba és tenyérbe mászóan, öncélúan háromdés, de azt legalább szeressük, mert érdekes.
Az összeredmény nem csak a felnőttek számára lesz fárasztó. Persze ha a kiskorú az összes otthon töltött idejében tátott szájjal bámulja a gyerekcsatornákat, akkor semmi hézag, a Madagaszkár 3 pontosan az ott megszokott szintet hozza, csak jóval hosszabban. Tarkabarka. Hangos. Mozog. Van olyan jó, mint a mosógépben a színes program (főleg ha elképzeljük, hogy a dobba bekerült Katy Perry is, és ott énekli a soundtracket talpig textilöblítőben), igénytelenebb kétévesek azt is órákig elnézegetik. Minimális intellektussal rendelkező ivadékok esetén viszont készüljünk a legrosszabbra, mert ők még nem félnek Pök Lajos értelmiségi holdudvarától, és olyanokat fognak kérdezni meg kommentálni, hogy a fülünk is kétfelé áll.

A Madagaszkár 3 pont olyan lelketlen, mint a Verdák 2. Most hogy így belegondolok, egészen pontosan olyan, mint a Verdák 2, csak még zajosabb és pörgősebb, hátha a nagy suhanásban nem vesszük észre, hogy nem szól semmiről és senkiről. Befejezésül pedig annyit tennék hozzá, hogy még egyszer meglátom azt, hogy a nagyon kicsike egyik fajta hím állat beleszeret a benga nagy és nagyon buta másik fajta nőstényállatba, én kenőkéssel széjjelhasogatom a vetítővásznat és elásom, és ha az elásás helyén kinő a fű és azt legelni kezdi egy tehén, még azt is lelövöm.