Kombinált filmkritika a Hotel Transylvania és a Lorax című filmekhez, készült a Filmmagazin megbízásából, 2012. október 15-én
A gyerekeket hülyének nézni nem kell félnetek jó lesz. Hogy klasszikusokat idézzek, popritmusban. Mert ugyebár a gyerekek ha nem is natúr hülyék, de azért megnyugtatóan jóval kevesebbet tudnak a világról, mint mi, nagy, okos felnőttek. Bámulatosan bugyuta dolgokon is kitűnően el tudnak szórakozni, és egyáltalán, felesleges azzal terhelni őket, hogy olyan összefüggéseket magyarázgassunk nekik, melyeket nem mellesleg magunk sem értünk. Másrészt a gyerekek még tudják azt a világról, amit mi kitartóan igyekszünk elfelejteni, számukra élesen elkülönülnek a jók és a rosszak és a szürkének nincs hatszázhuszonhét árnyalata. Olyan összefüggéseket látnak meg, hogy csak irulunk és pirulunk, és egyáltalán, jóval okosabbak, mint amilyennek a kis édi borzas golyófejük láttatja őket.
Na, aki ezt a paradoxont ki tudja bogozni, abból már esetleg lehet jó szülő. Jó gyerekfilm-rendező nem feltétlenül. Ugyanis jó gyerekfilm alatt a közmegegyezés azt érti, hogy a szülő nem ájul ki a moziból az unalomtól, míg ellenben a gyerek azt érti alatta, hogy színes, szagos, csak annyira ijesztő, hogy azt a tükör előtt gondosan begyakorolt vigyorral ki lehet bírni és van benne cuki állat meg fingós poén. Már ha nem túl idétlen a történet. Vagy túl szájbarágós. Vagy túl nyálas. Vagy... Szóval egyszerűbb jó gyerekfilm rendezőnek lenni, mint jó szülőnek (főleg mivel az utóbbi a kiskorúak konszenzusa szerint nem létezik), de azért nem sokkal.
Maradjunk tehát annyiban, hogy a Hotel Transylvania „jó gyerekfilm” jóllehet felnőttek számára helyenként elviselhetetlen, a Lorax pedig „közepes” gyerekfilm, és még annál is elviselhetetlenebb. (A sok cirkalom saját nagyobbikomnak szól, aki újabban elolvasgatja a filmkritikáimat, majd minősíthetetlen megjegyzéseket tesz „betokosodott vén hülye” témakörben.)
A Hotel Transylvaniát még faék egyszerűségűnek sem tudnám nevezni. Mondjuk azt, hogy épp csak kicsírázott az az akácfa, melyből majd 30-40 év múlva a faéket ki fogják faragni. Drakula gróf (Adam Sandler) egy összkomfortos, jacuzzis, svédasztalos kastélyt építtet, mely részint welness hotelként üzemel, menedéket biztosítva az emberi gonoszságtól megcsömörlött rémek és szörnyek számára, részint pedig egy plüssbörtön, ahová Mavis, a vámpír lánya lánya (Selena Gomez) atyailag be van zárva a rettenetesen veszélyes külvilág elől. Az illusztris vendégkör (farkasember, Frankenstein, múmiák, zombik, estébé) épp meg akarná ünnepelni Mavis 118. születésnapját, mikor SZTKrecepciósnéni-piros hajával megérkezik Jonathan (Andy Shamberg), a lökött turistagyerek, fejük tetejére állítva a dogokat és a rémeket. Móka, kacagás, szörnyek, szerelem, pisi, kaki, ektoplazma. Kölkök imádják, ha jót akarunk, meg kell vennünk DVD-n, poszteren és McDonalds menüben. A gyerekeket hülyének nézni nem kell félnetek.
A Lorax ezzel szemben az ifjabbik generáció morális nevelését tűzi ki célul, amit a fent írt ifjabb generáció egy bizonyos kor felett (nálunk ez úgy kb. a beszédképes életkort jelentette) nem feltétlenül vesz jó néven. Ted (Zac Efron) Műanyagfalva egyik átlagos 8 éves lakója. (Innentől sajnálom, hogy nem angolul láttam a filmet, a 8 éves hangú Zac Efron ha egy misét nem is, de egy vecsernyét biztos megér...). Műanyagot eszik, műanyagot iszik, műanyagot... no de hagyjuk. Mindehhez a friss levegőt a simlis Mr. O’Hara (Rob Riggle) árulja jó pénzért. Ted két méterrel magasabb és tíz évvel idősebb szerelme (Taylor Swift) tehát igazi kuriózumot kér, mikor fát szeretne látni. Ted nem habozik, elindul megkeresni a legendás Valahászt (Ed Helms), aki elmeséli neki, hogy családi kis – és középvállalkozása keretében hogyan pusztította ki az utolsó szálig az összes fát a környéken, elűzve ezzel az erdőben élő több száz tündibündi macikát, valamint a fák őrizőjét, a Loraxot (Danny de Vito).
Érdekes dolog, hogy a két mese épp ellenkező okokból mondott csődöt. (Legalábbis nálam. Most megyek, és elrejtőzöm a ruháskosárban, mielőtt a lányom szemközt lő a ragasztópisztollyal). A Hotel Transylvániában a relatíve aranyos (bár stílusosan szólva csontig lerágott) karakterekhez nem írtak történetet. Mondjuk nem tudom, mit vártam, mikor a sztori megalkotásában két olyan író vett részt, akik eddig csak Ninjago történeteket bírtak kipréselni magukból, az egyik forgatókönyv-író meg Adam Sandler írással is foglalkozó örökcimbije, Robert Smigel. (Bár a másik forgatókönyv-író éppenséggel a Boratban is közreműködő Peter Baynham volt.).
A Loraxban ehhez képest a gigászi nagy tanulság mellé elfelejtettek karaktereket alkotni.(Amiket meg pluszban alkottak az eredeti könyvhöz képest, gondolom azért hogy az egyébként időtlen és a mai napig tökéletesen működő történetet „aktuálissá” tegyék – hipster nagymama, gonosz levegő-nagykereskedő, bimbódzó mellű tiniszerelem – azokat inkább nem kellett volna). A Lorax pontosan ezért van több körös hátrányban a Wall-e-val szemben, melynek egyébként egy az egyben koppintja bizonyos fordulatait (meg cakk-pakk az egész történetét): a kis kukásrobotot nagyon lehetett szeretni, a Loraxban meg így konkrétan nem tudtam megmondani, hogy hívták az ifjú főszereplőt, ki kellett keresgélnem az interneten. A szerethető (vagy egyáltalán: bármilyen) karakterek hiánya miatt a Lorax pontosan ugyanolyan műanyagból készült, embertelen, és steril, mint az a világ, amit ostorozni kíván. A gyerekeket hülyének nézni nem kell.
Mindkét filmről eszembe jutott továbbá az is, hogy én mennyire utálom a pónikat. Nem azokat a helyes, erősen magasságkorlátozott, négylábú jószágokat akik a medvekopulálta hegyi ösvényeken saját testsúlyuk kétszázszorosát is felviszik, ó nem, hanem a pónis rajzfilmek pónijait, akik ott hemzsegnek a kis csilivili tüchtig házaikban, senki nem dolgozik, mégis tele vannak zsével, és az a kib-tt legnagyobb bajuk, hogy milyen színű muffinokat süssenek a legközelebbi partira. Én sem vagyok egy kommunista inklinációjú uránbányász, de nekem ettől a burzsoá glamúrtól a belem jön ki, már elnézést. A Hotel Transylvániában egészen pontosan ugyanez az életérzés érhető tetten. Adott ugyi a 21 éves aranyifjú, aki közelebbről meg nem nevezett eredettel bíró, de szemlátomást kifogyhatatlan anyagi javait utazgatásra használja fel, miközben olyan laza, hogy széjjelesik, és találkozik a kőgazdag apuci emós kicsi lányával. Az egész szituval nem lenne baj, ha itt a mese egy realisztikus fordulatot véve arról szólna, hogy a fiatalok totál szétszívott aggyal jól megdöngetik egymást, aztán az aranyifjú mondjuk orális jóindulatáról biztosítja a farkasembert meg az önjáró zselékocsonyát, másnap meg senki nem emlékszik semmire és mindenki megy a dógára. De nem, itt fellobog az igaz szerelem kiolthatatlan lángja az egymással mindösszesen három szót váltó fiú és lány közt. Most ezt csak én érzem hiteltelennek? (Igen, vágja rá a lányom szikrázó szemekkel). Azt sem igazán értem, miért nem kezdtek el sipítozni azok, akik pedig ilyenkor rendszeresen el szoktak kezdeni, miszerint „úristen, úristen, nőket és gyerekeket a mentőcsónakokba, már megint egy Disney hercegnős film” A Hotel Transylvania a legdiznisebb és leghercegnősebb film, ami valaha készült (közvetlen ősei a Kis hableány meg az Aranyhaj, egy-két Szörny Rt-s poénnal meg egy enigmatikusabb faterral felturbózva). Krinolinszoknyás, hamvas arcú hercegnők nyugodtan el sunnyoghatnak a dobogónak még a 200 méteres körzetéből is. Hófehérkének legalább megpróbálták kivágni a szívét, aztán jól megnevelte a disznó módjára élő agglegény törpéket. Bell megszelídítette a rémisztő archetipikus férfiszörnyet. De mit csinált vampirella azon kívül, hogy körmét rágva aggódott a szülinapja miatt?
A Loraxban a lakosságnak álcázott pónicsorda az első képben fülig érő szájjal elénekli, milyen hihetetlenül, de baromi jó is nekik, hogy talpig hungarocellben meg polisztirolban élnek, és minden más le van szarva, majd az utolsó jelenetben pontosan ugyanazzal a fülig érő szájjal eléneklik, hogy milyen jó a környezettudatosság meg az egészséges élet, és a környezetszennyező újgazdag köcsög húzzon el a vérbe. Ha a zajos felszínt picit megkaparjuk, a valós gondolati tartalom a nullához konvergál.
Ennek kapcsán most azt a régóta a begyemet nyomó tüskés gombócot szeretném kiöklendezni magamból, hogy a hátam kezd tele lenni a környezetvédelmi tárgyú gyerekfilmekkel, meg azzal, ahogy ezek olyan üzenetet közvetítenek, hogy attól a kölök nem hogy okosodna, de hülyébb lesz mint egy póni. Már a Wall-e ban tüzet okádtam attól, hogy a film hepienddel zárul, mert sikerült elültetni egy nyomorult növényt a szénné gyalázott, kiaszott bolygón, a dagadt dekadensek meg körben táncikálnak, mert mostantól minden jó lesz. Én elhiszem, hogy a gyerekecskék lelkecskéjét nem lehet súlyos multidimenzionális problémákkal terhelni a vasárnapi matiné kereteiben, de szerintem megbocsáthatatlan hiba olyan hurráoptimista és teljesen hamis gondolatokat elültetni a jövő minimum 65%-os THM-mel terhelt zálogaiban, hogy környezetvédelmi vonalon bármi megváltoztatható anélkül, hogy az istenadta népnek fel kellene adnia bizonyos műanyagba vésett fogyasztói elveket, magyarul: az egészséges környezetnek ára van, amit kényelmetlenség és „nélkülözés” formájában meg kell fizetni. (És akkor a gyermekecske még épp csak bekukkantott abba a totál reménytelen gondolati labirintusba, ahol a fogyasztás csökkenése nem csak a környezetszennyezést mérsékli, hanem mondjuk a munkahelyek számát, ezen keresztül az államkasszába meg a nyugdíjrendszerbe folyó pénzt, meg a satöbbi satöbbi). Az aranyos kisfiú elülteti a magot, másnapra tiszta lesz a levegő, és Budapest belterületén ismét fészket rak a parlagi sas. Aha. Az egyik legsúlyosabb gondja a környezetvédelemnek éppen az a Jóskapista, aki nem képes felfogni, hogy hatalmas és komplex rendszerek megborulása esetén a helyesbítő tevékenység első eredményei – ha vannak egyáltalán – majd olyan egy-kétszáz év múlva fognak jelentkezni, a hatalmas és komplex rendszerek borogatása teát már csak ezért is balgatag dolog. Az eredeti Loraxban (a könyvben) legalább annyi becsület volt, hogy a kisfiú megkapja a magot, és ezzel vége is a történetnek. LEHET, hogy minden jóra fordul, de mérget azért ne vegyünk rá.
Világmegváltó tartalmi elemzésem után immár akár a technikai részletekre is rátérhetünk, sőt, családtagjaim szerint már régen rá kellett volna térnünk, elvégre moziba a látványért megyünk. (Úristen. Hozzámentem egy pónihoz és ellettem két kiscsikót....)
Megvalósítását és vizuális ötleteit tekintve mindkét film teszi a dolgát, ahogy kell. A Lorax képi világa a Hortont és a Grincset idézi (gondolom ez tisztelgés Dr. Seuss előtt, aki mindhárom művet írta, mert egyébként a filmek alkotógárdája nem ugyanaz), de azoknál kicsit visszafogottabb, vagy az is lehet, hogy már mindent láttunk, amit vattacukorból, neonszínből és az egyenest mint koncepciót tökéletesen nélkülöző vonalvezetési technikából ki lehet hozni. A Lorax látványvilágát egyébként ugyanazok tervezték, mint a Gru-ét és a rendező, Chris Renaud is ugyanaz, aki utolsó adag frissítő hatású európaiságát valószínűleg épp a Gru-ban adta ki magából. A Lorax pajkos erdei macikái gramm-ekvivalensek a Gru minyonjaival, csak a minyonok tényleg aranyosak voltak, meg volt annak némi diszkrét bája, ahogy megszemélyesítették egyszeri hórukkmunkás Dzsót, míg ellenben a macik csak mézédesek meg szőrösek. Az éneklő aranyhalakat szemlátomást az Elvitte a víz vicces meztelencsigáiról koppintották.
A divatosan gothic stílusú Hotel Transylvániát a családi körben rendkívül népszerű Dexter laboratóriuma és Pindúr pandúr sorozatok rendezője, Genndy Tartakovsky jegyzi. Vélhetőleg az ő számlájára írhatók a pörgős vizuális poénok, a jópofa szörnyvilág és az a néhány poén, ami annyira ütődött volt, hogy még én is nevetni tudtam rajtuk.
Mindkét filmmel (meg úgy általában az utóbbi mondjuk 10 év animációs felhozatalával kapcsolatban) jegyezném meg mintegy mellékesen, hogy rettentően ideje lenne már egy-két új arccal felfrissíteni a pofa-portfóliót. A kölkökkel vérre menő vitátfolytattunk arról, hogy Drakula Grura hasonlít jobban, vagy Metroman-re a Megaagyból. (Egyértelműen az utóbbi. Nem, nem azért mert ez az én álláspontom). Jonathan és a Valahász arca pontosan olyan, mint Linguinié a L’Ecsóban. Mavis, a vámpír lánya is ugyanazokkal az arcvonásokkal rendelkezik, mint bármelyik fiatal főhősnő az elmúlt évtizedben. És még sorolhatnám, de bőségesen (és idegesen).
És ha már az agyoncsépelt dolgoknál tartunk, valaki négyszemközt elmagyarázhatná, hogy
1. most épp miért fújnak annyira az amerikaiak a franciákra és
2. ezt a negatív emocioális hozzáállást miért pont abban vélik helyesnek manifesztálni, hogy az érthetetlen akcentussal beszélő, nagy orrú és ellenszenves francia karakter vadászkutyaként a földet szaglászva követi a főhős nyomát. Mint visszatérő poén, engem ez már a Madagaszkár 3-ban is iszonyúan frusztrált.
A poénokat tekintve (és a franciázástól elvonatkoztatva) a Hotel Transylvánia sokkal jobban eltalált alkotás, kicsiknek és nagyoknak egyaránt múlhatatlan örömöt okozott például a kandallóba fújható Frankenstein-fing. (Nem, nem vagyok hajlandó kifejteni. Tessék elvinni a gyereket és személyesen megélvezni a dolgot). Nem mintha a poénok 80%-a nem lenne teljesen kiszámíható és/vagy ocsmány és/vagy ezredszerre látott, de legalább a maradék 20% aranyos (személyes kedvencem a fejhangon visító scream cheese, azaz rémsajt volt). A Loraxban viszont – és ez önmagában hihetetlen teljesítmény – az ÖSSZES poén erőltetett és idegesítő.
Mindkét filmben fontos szerepet játszik a zene, a Loraxban olyannyira, hogy igazi, régimódi dalbetétek is vannak benne. Ezeket hiába szánták paródiának, és tettek meg mindent, hogy viccesek legyenek. Iszonyatosak, feleslegesek, megbocsáthatatlanul kilógnak az egészből (illetve abból, amit jobb híján „egésznek” nevezhetünk) és az amúgy is roskatag történetet cafatokra tépik. Komolyan, a végén már én érzetem magam kínosan.
Valamire való generációs válságos filmből (mint amilyen a Hotel Transylvania) nem maradhat ki az a poén, hogy az öregek és fiatalok zenei párbajt vívnak, amiből nyilvánvalóan a fiatalok fognak győztesen kikerülni, de a manapság kötelező, hangmodulált, überkirályfiatalos, teljesen szintetikus bulizene még a Loraxban is megjelenik egy nóta erejéig. Erről az egészről az a gonosz kis gondolat jutott az eszembe, hogy annak idején a rock'n'roll (punk)(rock) nemzedék nem csak azért lázadt, mert épp nem volt jobb dolga (bár legyünk kíméletlenül őszinték: DE IGEN (: ). A világrengető ideológiai összeférhetetlenséget kicsit poénosabb síkra terelő, szimbolikus zenei csatának csak ott van értelme, ahol az ütközési pont valamivel érdekesebb, mint az „áááááá, apa nem akar nekem iPodot venni!!!!!!” motívum.
Ha ezt a gyerek elolvassa, kábé a második oldalnál fog rajtam harakirit elkövetni. Pedig ha tovább olvasná, akkor eljuthatna az itt következő fájdalmasan romantikus önvallomáshoz: Fuj, de egy szemét vénasszony lettem. Menten megyek és önkritikát gyakorlok. Hol vannak már azok az idők, mikor én is felhőtlenül tudtam örülni bármiféle marhaságnak, ha elég mozgalmas, látványos és/vagy alpárian vicces volt...
Most jobb híján azzal vigasztalom magam, hogy Vadak ura és Utolsó csillagharcos ide vagy oda, belőlem is relatíve normális felnőtt lett. Mindenki vigye el bátran a gyerekeit a Hotel Transylvániára, ha az „aranyos anya” szerepében kíván tetszelegni. De a Loraxra inkább akkor sem.
