A legtöményebb, leggátlástalanabb giccs, ami az utóbbi tíz-húsz évben szembejött velem. Valószínűleg éppen ezért működik.

Elnézést, de mikor elkezdtem írni ezt a kritikát, az a jelenet jutott az eszembe, mikor Besenyő Pista bácsi az olajfinomítóról beszél. Valami ilyesmi, hogyaszondja „Kőolajfinomító?! Nooormális? Há’ az hülyeség, kérem! Én elismerem, hogy finomodik az a kőolaj....de ami a legvégén a csőből kigyön, az azé’ még nagyon rossz.Mért nem valami olyasmivel csinálják, ami már majdnem finom?” Nooormális filmrendező, ha biztosra akar menni, valami olyasmihez nyúl hozzá, ami már majdnem finom. Mint amilyen pl. a Nyomorultak. Szinte kár is volt tovább finomítani, mert a végén majdnem sikerült belőle kőolajat csinálni.

Jean Valjean (Hugh Jackman) pechjére abban a korban születik, amikor a megélhetési bűnözés még ismeretlen fogalomnak számít. Jól be is varrják a szerencsétlent vagy húsz évre, egy azaz 1 darab ellopott sercliért, de még a rehabilitációját is ellehetetlenítik, mert a Hatóság szerint aki serclit lop, abból többé nem lesz tisztességes ember. Valjean-nak tehát havonta jelentkezni kell a rendőrségen, ami érthető okokból erősen gátolja visszailleszkedését a XIX. századi Franciaország amúgy sem épp idilli társadalmába, ráadásul nem más felügyeli a bejelentkezési kötelezettség teljesülését, mint a vaskezű, feddhetetlen Javert felügyelő (Russel Crowe). Szegény Valjean végső kétségbeesésében kirabolja a helyi püspököt, az egyetlen embert, aki hajlandó neki menedéket nyújtani (Colm Wilkinson). A templomi ezüsttel pont 3,6 métert sikerül megtennie, mikor elkapják, de a jó püspök a csendőröknek azt hazudja, hogy maga adta át a kincseket a gyanús külsejű alaknak. Valjean annyira meghatódik ezen az önzetlenségen, hogy elhatározza, innentől mintapolgár lesz, és példás életet él. Gazdag vállalkozóvá, sőt, polgármesterré lesz. Megmenti a szerencsétlen sorsú leányanya (Anne Hathaway) gyermekét, Cosette-et gonosz nevelőszülei, a kocsmárosék (Sacha Baron Cohen, Helena Bonham Carter) karmai közül, segít beteljesíteni a felnőtt Cosette (Amanda Seyfried) szerelmét a tüzes ifjú forradalmárral (Eddie Redmayne), akibe amúgy reménytelenül szerelmes a kocsmárosék leánya, Eponine (Samantha Barks) is. De bármit is tegyen, Javert ott liheg a nyomában. Ennyit a musical sztorijáról, dióhéjban.
Mert hogy most a musical változatról van ám szó, nem a klasszikus Nyomorultakról, amit már többször filmre vittek (én speciel Belmondóval is, és Liam Neesonnal is láttam, de anyám pl. a Jean Gabin verzióra esküszik). Egy pillanatra vonatkoztassunk el attól, vajon mit szólt volna Viktor Hugo, ha megtudja, hogy élete főművéből musicalt csinálnak. Egyes kiszivárgott titkos információk szerint Franciaország áramellátásának 70%-át a Pantheonból fedezik, mert az öreg 1980. óta perpetum mobileként pörög a sírjában. Bár a fene tudja. A XIX. századi kritikusok nagyjából ugyanazt mondták a regényre, mint a mostani kritikusok a belőle készült zenés játékra, miszerint hogy ízléstelen, gyermekded, szentimentális és művészieskedő. Miközben az istenadta nép, nem utolsósorban a reklámhadjárat – igen, bizony, a reklámhadjárat – hatására kajálta, mint a cukrot. Szóval az is lehet ám, hogy Viktor Hugo a mai napig békésen porlik, az áramellátást meg ráhagyja az atomra. A Nyomorultak hamar a világ egyik legismertebb musical-jévé vált, mely sikerét fülbemászó dallamai mellett az erős karaktereknek és szégyentelenül érzelmes fordulatainak köszönheti. Most akkor próbáljuk meg elképzelni, hogyan mutathat ez a filmvásznon.
A színpadi musical alapvetően más műfaj, mint a film. A színházban van némi távolság a néző és az események közt (főleg ha a kedves nézőnek ugyebár az olcsóbbik jegy jut, tehát sajnos nem ül bele a Vikidál Gyula az ölébe mindjárt az első jelenetben), ellenben a film – ha a rendező úgy dönt – mindent közvetlen közelről tol az arcunkba, tisztán látszanak a rebegő könnycseppek, a freccsenő vér, és nagyon, de nagyon szembetűnő az egész dolog rikító, túlszimbolizált, elképesztő valószerűtlensége. Egy magamfajta primitív musical-rajongónak ez teljesen természetes, de nem irigylem azokat, akik a Fűrész XXXIIIIINJL-ről esnek be a vetítésre. Állatira meg fognak lepődni, hogy Urunk 2012. évében ilyesmi még lehetséges. (No nem mintha a Fűrész nem pont ugyanezt képviselné, csak épp a skála másik végén.)
Eleinte még a musical-rajongó is igyekszik ellenállni az elképesztő képi és érzelmi dömpingnek. Ott énekel a Rozsomák, térdig érő szakállban. Haha. A mufurc pofájú Russel Crowe meg lekéste börtönvonatot Yumába. Hihi. De a történet, a zene és a meglepően jó színészgárda lassan beszippantanak, és a kritikus egyszerre azt veszi észre, hogy a mellette ülő másik kritikus jóval gyakrabban fújja az orrát, mint azt az influenza szezon indokolná.
A giccs az pontosan olyan, mint a kurva, vagyis giccs az, amire mondjuk. A nyíló rózsák közt ábrándozó szőke szűz pl. akkor giccs, ha egyetlen pillanatig sem hisszük el neki, hogy valóban vágyakozik a sztreccsgatyában feszítő nyalka huszárkapitányra. A Nyomorultak egyik-másik képi megoldása valami idegborzoló (nekem ott szakadt el a mentális cérnám, mikor a szerelmesek titkos találkája közepette jönnek a pillangók, és ott hemzsegnek minden szabad felületen). Totálplánjait hímzőrámán kéne árusítani. Hugh Jackman egy háromdés Playgirl poszter. A film viszont egészében mégis szerethető marad, mert akármennyire igyekszik a rendező, a történet, a színészek és a zene erősebbek nála.
Az eredeti sztori attól szép, ahogy a szegénység, az erkölcs és a törvény bonyolult kapcsolatrendszerét igyekszik a lehető legtöbb szemszögből megpiszkálni. Ez még ebben a relatíve elkorcsosult formátumban is átjön. Egy pillanatig ne higgyük, hogy Victor Hugo szerint a szegények ab ovo magasabb szinten helyezkednek el erkölcsileg, mint a gazdagok, mint ahogy – intelligens ember lévén – az ellenkezőjét sem állítja. A történet azt a szimpatikus álláspontot képviseli, hogy a szegények közt is van rendes ember, meg a gazdagok közt is, viszont a szegények esetében a rendesség sokkal, de sokkal nehezebben tud manifesztálódni. És bár a morális okokból elkövetett öngyilkosság mára már kissé passzé, azért a gondolkodó állampolgár csak felfogja, mi is lehetett Javert problémája, mikor rájött, hogy a jogosság igenis ellentmondásba kerülhet a „jósággal”, hogy a szükségszerűen sablonokkal dolgozó törvény, amely előtt Jean Valjean nem több, mint a 24601. elítélt, egyben szükségszerűen embertelen is. Hugo feltűnően nagy számú, elsőre oly igen kézenfekvőnek tűnő dolgot nem mond, így például azt sem, hogy Javert egy elítélendő, negatív figura. A maga módján a felügyelő pontosan ugyanolyan nyomorult, mint Valjean, éppen az a morális felsőbbrendűség lesz a végzete, ami a szegénységből annak idején kiemelte. Égő.
A színészeknek annyiból volt nehéz a dolguk, hogy utólagos ráéneklés helyett a dalokat helyben, a díszletben (illetve a nagy ződ lepedő előtt) kellett előadniuk, hogy a zene és a játék összhangja jobban érvényesüljön. Rozsomákunk ezt az egészet rettenetes átéléssel csinálja, de tényleg, valami RETTENETES átéléssel. Ahogy annak idején a némafilmekben a beszéd hiányát túljátszott gesztusokkal pótolták, ugyanúgy kompenzálja szegény Jackman könnyekkel, lihegéssel és minden egyébbel az áriák és a normálisan nyilvánvaló okokból nem hangsúlyozható énekelt párbeszédek felett érzett lányos zavarát. Kimondhatnánk azt a kíméletlen verdiktet is, hogy ebben a szerepben egy hülye ripacs, de nem tesszük. Jackman-ben van egyfajta vele született kedvesség, ami miatt a legelbaltázottabb szerepeiben is valahogy hihetőnek tűnik. Anne Hathaway szintén a kínosság határvizein evez, ő viszont az a típusú nő, aki különleges arcával, furán elegáns mozdulataival azokban a jelenetekben is dívaszerű, nem evilági, ahol egyébként taknya-nyála összefolyik az érzelmi felindulástól. Az igazi meglepetés pedig Russel Crowe. Azt eddig is tudtuk, hogy bármit – de tényleg, bármit – csuklóból, minimális erőfeszítéssel el tud játszani, és azt is tudtuk, hogy olyan a hangja, mint tetszőleges nagymacska lusta, kövér és büdös, valahogy mégis megkérdőjelezhetetlen tiszteletet parancsoló kandúrjának. Most megtudhattuk, mi történik, ha énekel. Crowe nyilván nem egy Pavarotti, nincs különösebben képzett hangja, inkább kissé rocksztáros. Arra az igazi rocksztárra gondolok, aki egyet hördül a mikrofonba és csak úgy repülnek a bugyik a színpadra. A hang, a jelenlét, a visszafogott, egyetlen pillanatra sem túljátszott alakítás így együtt csodát varázsol.
A barikád bátor ifjú harcosait zseniális hozzáértéssel/páratlan szerencsével válogatták össze. Én, aki rühellem a barikádokat, a bátor ifjú harcosokat, meg egyáltalán, a férfias teatralitást, egyszerre azt vettem észre, hogy szurkolok a srácoknak, érdekel, hogy kicsodák, és nem szeretném, hogy halomra lőjék őket, hiába kárhoztatja őket erre a dramaturgia kegyetlen istene.
Sacha Baron Cohen és Helena Bonham Carter, mint a bombasztikát enyhíteni hivatott komikus karakterek, a nemzetközi kritikákban hideget-meleget egyaránt kaptak. Bár, inkább hideget. A probléma valószínűleg ott van, hogy egyikük sem képes lesüllyedni arra az egydimenziós szintre, amit a kocsmárosék szerepe kíván. A karakterekben így van valami nyugtalanító (szerintem teljesen reális) aljasság, még véletlenül sem „cukik” vagy „jópofák”.
Az egyetlen, aki nem bírt meggyőzni, az szegény Samantha Barks. Kissé disszonánc volt, ahogy férfinek öltözik, és nagy erőkkel szorítja le a cickókat, miközben az arcán csak úgy virítanak a csodaszépen szedett szemöldökök. Pedig Eponine hálás szerep lenne, mert Cosette-el ellentétben nem a bármiféle emberközeli gesztusra képtelen vasszüzet kell eljátszani (amire Amanda Seyfried mindig is kiválóan alkalmas volt)(másra se...) , hanem a hősi halált választó, szenvedélyes, reménytelen szerelmest. Barksnak ez szenvedély híján sajnos nem sikerül, mintha a Spice Girls tetszőleges tagja énekelne arról, hogy neki most nagyon rossz, mert letört a körme.
Zeneileg a Nyomorultak félelmetes. Színpadon 15 éves koromban láttam, egyetlen egyszer, és azóta is emlékszem a dallamokra. Az összesre. Nyilván nem egy Rahmanyinov zongoraverseny, zeneileg voltaképp annyira szimpla, hogy a South Park: A film minimális energiabefektetéssel, gond nélkül leparodizálta. Ez viszont ne legyen már hiba. Vetítés után valaki a mozi előtt önfeledten fütyörészte az egyik dallamot. Ennek a zenének pontosan ez a célja, nem több, de nem is kevesebb.

Mivel nincsenek felvonások meg kávészünet, a film egyetlen hatalmas hömpölyben szakad a nyakunkba, mint egy habcsók-cunami. Különleges jellegzetessége, hogy miközben gyakorlatilag egyetlen pillanatra sem lehet komolyan venni, mégis megérinti az embert, illetve az emberben legbelül azt a kis rózsaszínű, csupasz izét, aki szeretne hinni a hősökben, meg az igazságban, meg a szerelemben (egye fene, akár a mindent belepő pillangókban is), csak nem hagyják. Első randis filmnek, anyánknak karácsonyi ajándékba, meg otthon titokban megnézésre ideális.