Emlékszik valaki esetleg arra, hogy a Fanboys (Rajongók háborúja) című filmben milyen ádázul szopatták egymást a Star Wars és a Star Trek rajongók? Ez például egy olyan dolog, amit mindkét univerzum lelkes és elkötelezett csodálója lévén soha nem tudtam megérteni. A Star Trek sorozatban, abban a bizonyosban, ahol még látszott az űrhajót tartó damil, a történetek bájos naivsága, valamint a legalja kórházsorozatok legmélyebb bugyrainak még éppen az innenső oldalán billegő, imádni való karakteerek fogtak meg, és persze az a 60-as években merőben szokatlan népnevelő jelleg, hogy az idegenekkel és de sőt, még a bumburnyák oroszokkal is békében lehet élni, mi több, egy olyan emberi lény, aki nem csak néger, de még nő is, képes a kilincs-szidolozási kompetenciákat meghaladó munkát elvégezni (érdemes meghallgatni az Uhurát eredetileg játszó Nichelle Nichols idevágó nyilatkozatait). A recept olyan szinten működőképes, hogy engem a 90-es években még abszolút meg tudott ragadni (még ha nem is állok azon a szinten, hogy műanyag füleket ragasztva 48 órán át a félerekció női változatában csápoljak a 82 éves Leonard Nimoy ifjonti kartonpapír mása előtt valami conventen).  A Star Wars nagysága is elvitathatatlan.  A nem kevésbé imádni való karakterek mellett leborultunk a félelmetes - a mai szent napig félelmetes! - technikai megoldások, a részletek szeretete, a mindent átható fiatalos lelkesedés és odaadás előtt, és élveztük, hogy órákon át képesek a figyelmünket maximálisan lekötni egy olyan történettel, amely nem sokkal komplikáltabb egy rajzszögnél. Hogy ez az én dupla elkötelezettségem nem egy teljesen agyhalott attitűd, azt az is bizonyítja, hogy az új Star Trek filmek rendezője, J. J. Abrams rendezi majd a Star Wars VII-et.
Hosszú-hosszú éveket kellett várnom arra, hogy ismét szülessen egy sci-fi, ami annyira megmozgat, mint a kopott tévésorozat meg az a filmtrilógia, amiben mindenkinek tiszta hetvenes évek frizurája volt. Ez volt az új Star Trek mozifilm, aminek a csodával határos módon sikerült tökéletesen ötvöznie két nagy szerelmem legjobb tulajdonságait, mintha a Rock testére szerelnénk a Paul Bettany fejét... öööö... azt hiszem ez talán nem a legjobb példa....Szóval a 2009-es Star Trek számomra a mai napig etalon, az egyik legjobb popcorn mozi, amit az utóbbi mondjuk húsz évben láttam. Nem véletlenül vártam olyan aggódva a folytatást. Láttam én már karón Jar-Jar Binkset.

A film kissé Indiana Jones-osra vett nyitójelenetében elkövetett válogatott disznóságok kapcsán James T. Kirktől (Chris Pine) elveszik az Enterprise űrhajót. Az eredeti felállás szerint Kirk visszakerülne Pike admirálishoz (Bruce Greenwood) első tisztnek, míg Spock (Zachary Quinto) elmenne a nemtomhová tudományos helyettes büfésnek, de minderre nem kerül sor, mert ádáz ellenség bukkan fel a láthatáron: a szemlátomást szuperképességekkel rendelkező John Harrison (Benedict Cumberbatch), akiről hamarosan kiderül, hogy nem más, mint a régi Star Trekből oly jól ismert, génmódosított Khan (sokat dobott volna a dolgon, ha az eredeti hangján hallhattuk volna beszélni, Cumberbatch gazdag orgánumában Alan Rickman fiatalkora éled újra). Khant valami nagyon szövevényes terv keretében arra akarják használni, hogy háborúba hajszolják a békés Konföderációt, de Khan maga is valami privát huncutságot forral: itt nem segíthet más, mint Kirk kapitány, Spock, és válogatott barátaik (Karl Urban, Simon Pegg, Zoe Saldana, Anton Yelchin, John Cho és a cicifixes jelenet kedvéért betett Alice Eve).
Mielőtt bármi másba belefognék, ezt ki kell öklendeznem magamból: Zachary Quinto elhízott. Lehet, hogy az IMAX 3D is tehet arról, hogy emberünknek ennyire kidomborodik a feje a vászonból, de azért Mr. Spockra mindenképp ráférne egy paleolit diéta. Amúgy az előző részben felvezetett karakterek működése és együttműködése még mindig tökéletes, a dolog most is a manapság ennyire rikítóan, mégis élvezhetően ritkán kidomborított haverság-szerelem- morál háromszögön nyugszik. A színészek szemmel láthatóan remekül érzik magukat a szerepükben. A forró fejű Kirk minden létező emberi gyarlóságot felvonultat, mégsem tudunk rá haragudni, ennek ellenében Spock a nyugalom, a logika és az igazmondás kissé idegesítő bajnoka. Dr. McCoy időről időre mind a kettőt leteremti, Chekov szaladgál és cuki akcentussal beszél. Sulu meg szeretne kapitány lenni, ami azért vicces, mert George Takei, aki a karaktert eredetileg játszotta, állítólag hosszú évekig lobbizott saját tévésorozatért saját űrhajóval (nem, ilyen okosságokat nem fejből tudok, egy hete futottam bele az infóba valami fanzine-ben). Mondjuk az összes karakterütköztetős beszólás ugyanaz, mint 2009-ben, de kit érdekel, annak idején 79 részen át ugyanazok voltak a poénok, mégse untuk.
Az első rész izgalmát a rajongók számára az adta, hogy sikerül-e a kissé poros figurákat átültetni 1960-ból 2009-be úgy, hogy esetleg újabb rajongókat is sikerüljön beszervezni a reszkető fejű bácsik-nénik mellé. Az alkotógárda ezt a feladatot kiválóan teljesítette, viszont a Sötétségben kezéből így kikerült egy tuti ütőkártya. Két opció közül választhattak tehát az alkotók: a régi-új szereplőket vadonatúj történetbe helyezik, vagy ezúttal egy sztorit próbálnak meg átmenteni a huszadik századból a huszonegyedikbe. Nem tudom, hogy a szerencsésen döntöttek-e, mikor az utóbbit választották. Főleg annak fényében, hogy a régi Star Trek mozifilmek nézhetetlenek, és hiába az 1982-es Khan haragja közülük az egyik legjobb, attól még az sem jó...
Az igazi, minden hájjal megkent Star Trek rajongók hülyére fogják magukat élvezni attól, ahogy ebben a filmben minden egy kicsit ugyanúgy van, mint 1982-ben, meg minden egy kicsit másképp. Jó kérdés viszont, hogy aki újonnan esik be a moziba, annak mi fogja nyújtani a hűha-élményt, mármint a minden részletében tökéletesen igényes képi világon kívül. Az első Star Trek film extrái közt volt egy igen érdekes interjú az alkotókkal, melyben kifejtették, hogy a stáb kb. fele-fele arányban tartalmazta a régi sorozat mindenre elszánt véres szájú rajongóit, meg azokat, akik életükben még a Spock nevet se hallották. (Hogy az utóbbiakat miféle laboratórium kidobott mutáns végtermékeiből szerezték be, azt nem tudom, lévén a Star Trek a jenkik számára az egyetemes kultúrának legalább olyan alappillére, mint nekünk a Bánk bán). Így aztán sikerült is olyan filmet letenni az asztalra, ami mindenkit boldoggá tett. Mostanra viszont mintha a mutánsok kipusztultak volna: a Sötétségben kissé trekkerebb, mint feltétlenül muszáj volna.
A klasszikus bosszúállós történetet szerintem teljesen felesleges volt ennyire megbonyolítani. (Egészen biztos vagyok benne, hogy a bonyolításért a Prometheus óta közutálatnak/térdreborulós imádatnak örvendő Damon Lindelof a felelős. Érdekes gondolkodása van ennek az embernek, csak nem mindenki vevő rá, szerintem a történetei a pofátlan szemfényvesztés kategóriába esnek, míg mások szerint kéne egy Niceai Zsinat 2, hogy Lindelof sztorijai bekerülhessenek a Bibliába. Ezt ki-ki döntse el maga.) Kedvenc oximoronommal élve: csodaszép, nyílegyenes ívben haladunk egészen a film közepéig, ahol is egyszer csak elkezdik elmagyarázni, hogy mi is történt az eddigiekben, meg ki kivel van, mindezt úgy, hogy közben maguk az egyes részletek bántóan kiszámíthatóak, máshol borzalmasan illogikusak (tiszta Prométheusz, mondom...). Azt is meg kellett állapítanom, hogy Khan alakját az 1982-es változatban sokkal sikeresebben tették az alkotók ambivalens, érzelmi bizonytalanságot keltő figurává. A Cumberbatch-féle Khan valahogy egyfolytában baromi ellenszenves (zsigeri alapon, mint mondjuk egy fél meztelencsiga), emiatt viszont értelmét veszti a közel egy órás maszatolás, hogy na most akkor kivel is van a rossz fiú, és mi is volt az ő gonosz terve. Nem mintha Cumberbatch nem lenne legalább olyan karizmatikus, mint anno Ricardo Montalban, mert az, nagyon is, a kissé monokróm Montalbannal ellentétben emberünk kiváló színész és sokarcú egyéniség. Ezt a karaktert nem ő szúrja el, hanem a rendező meg a forgatókönyv (már amennyire el van szúrva. Azért ne Loranzo Lamast képzeljük magunk elé Hamlet szerepében). A maszatolás miatt van az is, hogy az ember igenis észreveszi azokat a logikai malőröket, amik minden egyes filmben benne vannak, amit ember valaha készített, csak épp az olyan alkotásoknál, amelyekbe teljesen belefeledkezünk, nem vesszük észre őket, sőt, szívesen seggberugdosnánk azokat a parasztokat, akik meg nem feledkeztek bele, és a tévedéseket csámcsogva kiposztolják az internetre, mintha ez lenne a legfontosabb dolog a világon.
Ebben a filmben is dominál az előző részben már megcsodált gondosság, a részletgazdagság, az alaposan átgondolt belső terek, no meg az aprócska, aranyos kis ötletcsemegék, melyek sokkal jobban szemléltetik, mi minden történhetett a tudomány és a technika világában 2245-ig, mint a kötelező elemnek számító 50000 emeletes toronyházak meg a repülő autók. (És igen, látható akció közben az a klingon bat’leth, melynek igazi acélból készült, teljesen funkcionális másolatáért egyszer majdnem kiadtam 80 eurót Hollandiában, csak sajnos házasságon belüli verbális erőszak áldozata lettem.) A szép új világot több mint 1400 CGI elem és a helyenként egész meggyőző Imax segítségével keltik életre. Kiváló Michael Giacchino régi Star Terk motívumokat áramvonalasító, mindig a megfelelő pontokon csinnadrattás zenéje is.

Van egy olyan érzésem, hogy ellőttem én már egyszer ezt a poént, de nem baj, ellövöm még egyszer: ha tudnám, hogyan kell igazán makulátlanul jó filmet csinálni, akkor nyilván nem a Filmmagazinnak pötyögném a szószátyár kritikáimat, hanem gennyesre keresném magam Hollywoodban. A karosszékből persze könnyű okosnak lenni, de még ebben a kellemes pozícióban is nehéz megmondani, mi is zavarja pontosan az embert, ha egy film majdnem jó. Azt elég könnyű megmondani, mitől pocsék egy ZS kategóriás film a kétéltű cápáról, de itt nyilvánvalóan nem erről van szó... Szóval a jó popcorn filmet az teszi jóvá, hogy a rendező valami fantasztikus, tanulhatatlan és nem feltétlenül állandóan jelen lévő hatodik érzéktől vezetve olyan ritmusban tudja felvezetni a dolgokat, hogy a történet és a karakterfejlődés csúcspontjai éppen pont kiegészítik és erősítik egymást, és a poénok pontosan ott engednek ki egy kis feszültséget, ahol arra szükség van. Az egész olyan, mint egy végtelen gonddal, ugyanakkor rendkívüli könnyedséggel megkomponált szimfónia, ami úgy halad a maga útján a mindent elsöprő katarzis felé, hogy közben az összes pillanata emlékezetes marad. (Igen, nagyot mondtam, öblíthetek. Nem, nem tudom a fentieket egy örökkön működő matematikai képletbe foglalni. Egyéb kérdés?) A Sötétségben nagyon-nagyon sok társához hasonlóan majdnem jó film, számos rendkívül szórakoztató szakasza azonban valahogy mégsem áll össze a tökéletes, pattogatott filmélménnyé. De ez legyen a legnagyobb bajunk.

Soha ne lássunk rosszabb sci-fit a Star Trek 2-nél. Az első rész annak idején azon nagyon kevés filmek egyike volt, amelyeket NEM a 990 forintos gondolából vettünk meg magunknak karácsonyra. A Sötétségben is fel fog mellé kerülni a polcra, de majd csak olyan 2-3 év múlva, mikor majd a Kigyóhal akció 6-tal összefóliázva árulják, és a gyerekeknek adnak mellé nyalókát. A Star Wars sorozatot a juguláris vénára mért egyetlen határozott vágással örökre kivéreztette a Baljós árnyak, ehhez képest a Star Trek franchise-ból nagyon lassan szivárog el az élet, még alig-alig vannak jelei annak, ahogy a transzfúzió során a pucában lévő vért apránként pénzre és profizmusra cserélik. A Sötétségben mindenképpen nézhető, sőt, ajánlható, a leendő harmadik résszel kapcsolatban viszont kezdek kissé szkeptikussá válni.