Készült a Filmmagazin számára 2012. szeptember 10-én

Az embernek annyi minden kimaradhat az életéből. Van, aki soha nem teszi ki a lábát a szülőfalujából. Van, aki szűzként hal meg. Van, aki nem látta a Bourne-sorozat első három részét. Ebbe az utóbbi kategóriába tartozom én is. Nem mintha szándékosan és nyomós okok alapján kerültem volna a Bourne-filmeket (bár Matt Damon soha nem tartozott a kedvenceim közé, és sajnos az Amerika Kommandó megtekintése óta ahányszor meglátom, mindig rám tör a röhögőgörcs). Egyszerűen csak így jött ki a lépés. Aggódtam is rendesen, hogy mi lesz, ha a Bourne hagyatékból kívülállóként egy büdös kukkot nem fogok érteni, de a sajtóvetítésen mindenkinek adtak ajándékba egy üveg cidert (ezért akár szingalézül is hajlandó lettem volna megnézni) (koreai felirattal), és ez azért mégsem a Harry Potter, bárki nyugodtan beeshet az utcáról, nem lesznek értelmezési problémái.

Egyéb problémái viszont akadhatnak, ha elsőre nem, hát másodikra. Adott ugyanis egy kimondottan kellemesen induló film sok-sok először függetlennek tűnő szállal és szereplővel, ahol is hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a szimpatikus marconára (Jeremy Renner) kell koncentrálnunk, aki ha nem is szuper, de különleges képességekkel rendelkezik, és közben bánatos arcot vág. Jobb demokráciákban Attila temetése óta bevett szokás, hogy ha egy kormányprogram (jelen esetben nyilván a Marcona Projekt) csődöt mond, minden résztvevőt bele kell lőni a helyileg aktuális folyóba, itt sincs ez másképp. Edward Nortonnak sikerül szinte mindenkit kiirtania a technika összes vívmányával felszerelt központból irányítva az eseményeket, kivéve persze a főhőst, illetve a kormányprogram tudományos részéért felelős team egyik orvosnőjét (remélem figyeli a kedves olvasó, ahogy minden erőmet bevetve igyekszem nem spoilerezni...), akit Rachel Weisz alakít. Közben időnként felmutatják  Matt Damon fényképét is, gondolom alkalmanként kétszázezer dollárért, valamiből szegény Matt Damonnak (-nek?) is meg kell élni.
Mármost a problémák ott kezdődnek, mikor a marcona és a doktornő végre egymásra talál (szigorúan szakmailag), az utóbbi megoldja az előbbi orvosi problémáit, hosszasan elmagyarázzák nekünk mindennek a biológiai meg a politikai hátterét, és imígyen kiművelve végre megtekinthetnénk a gaz kormányhivatal leleplezését és Edward Norton látványos seggberugdosását. Ekkor ugyanis a film háromnegyedénél járunk. A filmkészítők gondolom szintén csak ekkor pillantottak az órájukra, hogy aztán mérgezett egérként rohangálva zsolozsmázzák minden dramaturgok miatyánkját(„Én istenem, jó istenem, csak egy klisét súgj most nekem, tedd meg, és majd úgy szeretlek, stáblistán is élre teszlek”). De nem súgott a piszok, illetve amit súgott, az nyilvánvalóan nem a megfelelő klisé volt. A  sztori tehát azt a kétségtelenül váratlan fordulatot veszi, hogy megjelenik LARX3, a ferdeszemű terminátor (Louis Ozawa Changchien), akivel a főhősök fél óráig kergetőznek vadabbnál vadabb akciójelenetek közepette (a jóemberről mindösszesen annyit lehet tudni, hogy génsebészetileg érzelemmentessé tették, de ezzel egyrészt az a bajom, hogy akkor miért lesz dühös, mikor a harag is egy érzelem a sokból, másrészt pedig az, hogy addig rendben, hogy a mocsadék gyilkos lassítás nélkül átmotorozik a családanyákon, miközben a rendes gyilkos megpróbálja kikerülni őket, de a rendes gyilkos is egymásba ugraszt vagy hatszáz autót a forgalmas bekötőúton, gyaníthatóan nagyobb tömegek halálát okozva, akkor meg hol az igazság?...). És egyszer csak az egész maszlag közepén képletesen szólva legördül a függöny, a B. Közönség mehet meginni a ciderét (ejcsd: szájderét). Hát szemétség. Most akkor mi lesz az Edward Nortonnal?
A Bourne-sorozat összes részét ismerő szakemberek szerint a Hagyaték sorsát az pecsételte meg, hogy a kellemesen bőbeszédű forgatókönyvíró, Tony Gilroy mellé nem sikerült találni egy igazi akciófilm-rendezőt, amilyen pl. az előző két rész direktora, Paul Greengrass volt (aki gondolom egészen pontosan tudta, hogy a filmipar nem olyan, mint az óriáskerék, mert itt a csúcson kell kiszállni). Gilroy mint saját maga rendezője remekül bevált a Michael Claytonban, viszont itt, ahol a népek valamivel több akciót vártak volna, az egyszemélyes páros nem annyira szerencsés.
Ezek után akár falhoz is vághattam volna az ajándék cidert (Aha. Ja. Persze.) ha Jeremy Renner nem játszik olyan jól. Ez már csak azért is a meglepetés erejével ért, mert ehhez hasonló filmekben azért nem nagyon van mit eljátszani. Renner (aki pl. a Bosszúállókból Sólyomszemként lehet ismerős) arcilag eleve úgy néz ki, mint az egyszeri Béla sógor, aki váratlanul az események forgatagában találta magát, de kellős középen, márpedig az ember gyakorta sokkal szívesebben szurkol egy hétköznapi arcnak, mint a makulátlan frizurájú izomkolosszusnak (valószínűleg a kopasz, szőrös, buszvezető-trikós Bruce Willisnek is ezért sikerült olyan sokszor és drágán adnia az életét). Előnyös fizikai adottságai mellett ráadásul Renner kiváló érzékkel, épp a kellő visszafogottsággal szenved, nők szíve azonnal megtelik irgalmas malaszttal, férfiak még véletlenül se buzizzák le csuklóból. Roppant ügyes. Rachel Weisszel is remekül kiegészítik egymást, és a filmnek kedves húzása, hogy nem esnek egymásba első látásra ivarilag, ami fura is lenne a nagy fene golyózáporban.
Edward Nortont igen tehetséges színésznek tartom, bár nem sikerül úgy lejátszania az üldözöttet a vászonról, mint tette azt annak idején Tommy Lee Jones a Harrison Forddal. Egyébként valószínűleg azért nem, mert az üldözés technikai részletei annyira érdekesek, hogy az ember inkább arra figyel, mint Nortonra, akinek a szerepe többnyire abban merül ki, hogy mérges. A néző elgondolkodik – amerikai kémes-üldözős filmek során nem először – hogy vajon mennyi igaz abból, hogy a Kanadai Erdészeti Minisztérium rókaszámláló műholdjával és egy zsebszámológéppel egy másodéves műegyetemista is bárhol megtalálhat minket, mennyire tudja befolyásolni a tömegeket a médiában ügyesen elhelyezett hírecske, csakugyan léteznek-e olyan kormányhivatalok Ámerikában, akik a CIA-t „hülye kis pöcsök gyülekezetének” titulálhatják, és hasonlók. A perspektíva kissé riasztó, de gondolom annak is volt szánva.
Külön szeretném megdicsérni az alkotókat a valódi farkasok használatáért. Én lennék az utolsó, aki a CGI-ra és rokonaira követ vet, de nagyon szokta csípni a szememet, mikor olcsón beszerezhető, relatíve jól idomítható állatok helyett megpróbálják nekem eladni a Nu pagagyí valamelyik háromdésített figuráját mint vérszomjas fenevadat. Nekem, akciófilmekben nem annyira járatos gyönge nőnek a motorbiciklis üldözési jelentek is nagyon tetszettek. Tapasztaltabbaknak lehet nyugodtan hörögni, hogy „hööööö-hüüüüü, elcsépelt, uncsi, xar”, szerintem akkor is látványos dolgokat műveltek, az már más kérdés, hogy ha nem kapkodják jobbra-balra a kamerát, mint az agybeteg az „élethűbb” hatás kedvéért, akkor még ennél is de sokkal élvezetesebb lett volna az egész, és nem csinálják hiába a mutatványok hatvan százalékát.

Továbbra is nagyon utálom azt, amit már az Amerika kapitányban is gyűlöltem, amikor egy szórakoztató, egészen jól induló filmnek nem csinálnak végét. Az Amerika kapitány esetében ez még magyarázható (ha nem is indokolható) volt azzal, hogy a vak jósnő papagája a forgatás felénél kihúzta a planétás dobozból a „lesz egy baromi sikeres folytatás” kártyát, ezért az ötleteket inkább oda csoportosították át. De itt mégis miben reménykedtek Hogy lesz egy ötödik Bourne film? Ki a bánat lesz arra kíváncsi, elvtársak?