Jégvarázs

 2013.12.10. 09:47

Szeretem az összes olyan jópofa marhaságot, mint a Shrek, a Toy Story meg a többi, de azért a hablelkem egyik kicsiny, titkos csücskében simán elférnek azok az idejétmúlt, nemisztereotípiás, hímsoviniszta, cikibéna hercegnős filmek is. Miért is ne férnének? Azt állítani, hogy a hercegnős meséktől hülyék lesznek a lányok (vagy bárki), az kb. annyira értelmes dolog, mint tudományos tényként közölni, hogy ha a családban a legfiatalabb gyerek magyar népmeséken nevelkedett, akkor kapásból lesz egy felekirálysága. A hercegnős meséknek is megvan a maga helye és ideje. Vannak köztük olyanok, melyek az unalomig ismert fordulatokat, karaktereket és tízezer éves emberi vágyálmokat jól és szórakoztatóan képesek felhasználni, meg van a Hamupipőke és a nindzsa pónik 3D , amit ingyen megkaphatunk a postán, ha ajánlott levelet adunk fel. Ja, és vannak az obligát karácsonyi aszpartámízű pink borzalmak is a szeretet átható erejéről, amit a kedves alkotók igyekeznek a lehető leggyorsabban kápére váltani. Amikor tehát beültünk a gyerekeimmel a Jégkirálynő diznis adaptációjára, nem voltam tele előítéletekkel, mert simán volt rá esély, hogy nem öklendezve fogok kijönni a moziból.

Apu Király és Anyu Királynő pompás vadregények övezte, német nyelvterületen épült Loire menti kastélyukból igazgatják a hegyek közt megbúvó piciny ország harminckét fős lakosságát. Minden idilli lenne, ha nagyobbik lányuk, Elza (Idina Menzel) nem lenne egy X-(wo)man.  A helyes szőke csöppség azonban elég komoly szuperképességgel rendelkezik: amihez hozzáér, azt jéggé fagyasztja. Amikor egy sajnálatos baleset során majdnem megöli a kishúgát Annát (Kristen Bell), a szülők a bölcs troll király (Ciarán Hinds) tanácsára úgy döntenek, hogy lezárják a palotát, és a két kislányt a világtól  és egymástól teljesen szeparálva nevelik fel. Apu és anyu azonban nem számolnak Disney-ékkel, akik mindig kinyírják a főszereplő szüleit. Hamarosan el is tűnnek a képből, ami azt jelenti, hogy Elza kerül a trónra. A világ  végre megismerkedhet a nővérekkel: a finoman szólva butuska kamaszlány Annával, és az egyre növekvő varázsereje miatt mindenkitől félőrülten rettegő Elzával. A történet főbb vonalai felvázolva, nem kell más, csak egy fess, sztreccsgatyás herceg (Santino Fontana), a Han Solo óta kötelező elemnek számító Robusztus Népi Hős (Jonathan Groff), egy dilis mellékkarakter (a napimádó hóember szerepében Jos Gad) és egy cukker hátasállat (jelen esetben rénszarvas).

Szörnyen hangzik, mi? Eléggé. Szerencsére a látszat csal. A Disney ugyanis visszanyúlt a gyökereihez, és ahelyett, hogy csinált volna egy erőltetetten vicces, pillanatra sem komolyan vehetően komolykodó,  gyerekfilmnek álcázott Marvel klónt, megalkotott egy igazi, vérbő... diznifilmet. Miközben a Jégvarázsban szinte egyetlen eredeti ötlet sincs, és bárki, aki a gyerekeit legalábbis marginális gyakorisággal moziba viszi, azonnal köpi, melyik részletet honnan vették át, az egész annyira vicces, szépen megcsinált és... igen, nincs rá jobb jelző, mint a veszélyesen elkoptatott „kedves”, hogy egy idő után teljesen magával ragad, és nem lehet rá haragudni. A film ritkán tapasztalható érzékkel teremt egyensúlyt a kötelező klisék közt. Alig van olyan jelenet, ahol naiv - ok, síkhülye -  tinilány idegesítőbb a kelleténél, ugyanez vonatkozik a szuperdinka hóemberre is. A dolog titka az, hogy mindketten... kedvesek. Bár a szerelmesek egymásra találása hagy némi dramaturgiai kívánnivalót maga után, a néző végül is elfogadja a szerelmi szálat, mert az ifjú pár... kedves. Azok a manapság kihagyhatatlan jelenetek, melyek bemutatják, hogy a nők mennyire eszméletlenül egyenjogúak (verekedős nő, helyzetfelismerős nő, stb.) nem másznak a néző agyára, mert ezek is... kedvesek. Nyilván az alkotógárda és a mögöttük álló financiális szakértőcsapat valamennyien zsugori, pénzéhes, számító köcsögök, akik patikamérlegen mérték ki az effekteket, érzelmeket, derűt és borút – de mit tegyünk, ha egyszer sikerült nekik, remekbe szabott eldobhatós terméket adtak ki a kezük közül. (A forgatókönyvet ugyanaz a Jennifer Lee jegyzi, aki az elsöprő sikerű Rontó Ralphot. ) Egy szépen kimeszelt disznóólnak a maga kontextusában ugyanolyan becsülete van, mint mondjuk a Sixtus - kápolnának. A mese vége, ha nem is esünk ki miatta a székből a döbbenettől, azért épp eléggé szakít a klasszikus befejezés-típusokkal ahhoz, hogy még legalább két napig emlékezzünk rá. Külön jópont az általam mélységesen  gyűlölt „szerelem első látásra” / ”a szerelem mindent megold” motívumok diszkrét felrúgásáért. El tudtam volna mondjuk viselni egy olyan női főhőst, akinek nincs akkora szeme, mint egy kakukkosóra és olyan arcszerkezete, mint a kifalvai szépségverseny győztesének (most ezt a poént marhára nem fogja érteni, aki nem látta a Grincset, de ennyi örömöm hadd legyen már, karácsony van...),de ne rúgjunk már fel minden szabályt. A hercegnő az hercegnő, annak úgy kell kinéznie, mint egy beltenyészett pincsi, különben identitászavara lesz. Az egyetlen, ami nem jött be, az a zene: bár a legrosszabb operett hagyományoknak megfelelően a szereplők hárompercenként dalra fakadnak, a nóták totálisan jellegtelenek, felidézhetetlenek (pedig nekünk családilag nagyon jó fülünk van ám). Ha már bevállalták a cikiség-faktort a dalbetétekkel, akár dolgozhattak is volna rajta egy keveset. Ez alól talán az a szám a kivétel, amit Elza énekel, mikor elszabadult varázserejének boldog tudatában felépíti a jégpalotáját. Utánozhatatlanul giccses, elviselhetetlenül háromdés,okádék módon gyönyörűen megcsinált jelenet, szivornyásan csöpögős dallal. Látvánnyal-hanggal-mindennel pontosan az, amiért az Oscart feltalálták, mind a pozitív, mind a negatív értelemben.

 A Jégvarázs remek karácsonyi kikapcsolódás, iskolás korú gyermekeknek ideális (az, hogy nekem a kisebbik már megint elbőgte magát a drámai csúcsponton, nem ér pontot, mert ő azon is elbőgi magát, ha a nyúl szadista módon kettéharap egy fűszálat).  Kislányoknak hercegnő és érzelem,  kisfiúknak  lélegzetelállító animáció és harci jelenetek. Vagy fordítva. Szerintem tökmindegy.



Végjáték (Ender's Game)

 2013.11.12. 12:42

A Végjátékot a mai napig az egyik legérdekesebb sci-fi regénynek tartom, amit valaha olvastam, és az írót igen jó képességű látnoknak (amit az 1985-ben még gyerekcipőben is alig-alig tipegő internet jövőbeli szerepéről írt, az félelmetesen pontosnak bizonyult, és akkoriban még a gyerekkatonák, a „gyereklélek kontra erőszak” és a „számítógépes játékok szerepe az oktatásban” témakörök sem voltak úgy felkapva, mint manapság...). Pedig a mű eredetileg mindössze egy novella volt, amiben Orson Scott Card kifejtett egy ötletet a nulla gravitációban játszódó stratégiai játékokról, és még regényként is csak előzménynek volt szánva a szerző állítólagos főművéhez, a Holtak szószólójához.  Itt most mindjárt bele is lehetne bonyolódni egy izgalmas vitába saját magammal arról, hogyan értékelendők adott szerző művei, ha az illető amúgy napi szinten harsog ordas nagy homofób baromságokat nyilvánosan (aki többre kíváncsi, szörfözzön egy keveset melegházasság – Orson Scott Card témakörben, és azonnal megvilágosul), de nem teszek ilyet. Amikor a Végjáték született, Card még teljesen normális volt, mint ahogy Ray Bradburyről se gondoltam volna, mikor a Marsbéli krónikákat olvastam, hogy egyszer nyílt színen azt fogja mondani, hogy a Marsra az emberiség kéz a kézben táncikálva fog leszállni, és az esemény kapcsán majd azonnal létrejön a világbéke. Lehet, hogy a legjobb szerzők öregkorukra teljesen elhülyülnek? Mindegy, jelen pillanatban nem ez a lényeg, hanem a nagy kérdés: megfilmesíthető-e a Végjáték, melynek fő csapásvonala még véletlenül sem az ízeltlábú idegenek és a hős emberiség lézerpárbaja, hanem a manipuláció, a hatalom, a vezetés és a harc kérdései, az intellektuális ember magányossága, és a gyerekek viszonya a világhoz és egymáshoz. Ugyanis amióta csak a könyv megjelent, a konszenzus az volt, hogy nem.

Hadd pufogtassam el mindjárt előre a nehezen összegyűjtött puskaporom mintegy kilencven százalékát: a Végjátékot tényleg nem sikerült megfilmesíteni. A forgatókönyvíró-rendező Gavin Wood-nak (rendezőként az X-men franchise-nak abból a fertelmes Wolverin spin-offjából ismerhetjük) valami olyan félelmetes érzékkel NEM sikerült megértenie, miről szól a könyv és mi teszi igazán naggyá, hogy ahhoz képest a Peter Jackson populista húzása, amivel balfasz vicces karakterré alacsonyította Gimlit a Gyűrűk urában, egy dramaturgiai népünnepély. Valójában az érzéketlenség olyan fokával szembesülünk, hogy gyanakodni kezdünk: nem elszúrással van dolgunk, hanem ún. koncepcióval. A Végjátékból ezek az elvetemült idióták tinifilmet csináltak. Az elkészült terméket az Alkonyat - Éhezők viadala - Battle Royale univerzumba helyezve máris megváltozik a véleményünk: nem is olyan rossz film ez, még akkor se, ha a jótól mondjuk baromi messze van.
A beszédes becenevű Ender  („bevégző, véget vető”) Andrew Wiggin (Asa Butterfield) egy olyan világban születik meg harmadik gyerekként, ahol egy-egy házaspárnak amúgy szigorúan csak két gyereket engedélyeznek. Apja és anyja is csak azért számítanak kivételnek, mert a minden egyes gyerek fejlődését figyelemmel kísérő katonai vezetők fantáziát látnak a család génanyagában, és kíváncsiak, hogy a nagyon intelligens, de brutálisan gonosz fiútestvér, illetve a nem kevésbé intelligens, de túl lágyszívű lánytestvér után vajon a harmadik ivadékból ki lehet-e hozni egy überokos, hűvösen számító, valamennyi emberi érzelemmel mégis rendelkező szuperstratégát. Stratégákra pediglen azért van szükség, mert néhány évtizeddel előtte bogárszerű alienek milliói támadták meg a Földet, és csak egy zseniális pilóta, Mazer Rackham (Ben Kingsley) önfeláldozása mentette meg az emberiséget a teljes pusztulástól. Azóta katonai diktatúra van, és az ígéretes gyerekeket azonnal elviszik kiképzésre. (Azért rugózok ennyit a történet bevezetésén, mert a kedves filmművészek ezt csesznek nekünk normálisan kifejteni, az átlagnézőnek eleinte csak úgy biluxolnak a szemei, hogy most akkor mi is történik).
Mikor Ender fájó szívvel bár, de félig agyonveri az őt állandóan buzeráló (kötelezően kövér és rossz arcú) kis genya osztálytársát, Graff admirálist (Harrison Ford) annyira lenyűgözi, hogy azonnal fellöveti a srácot egy űrállomásra, ahol attól fogva a kemény katonai és vezetői kiképzésben részesül. Lelki üdvére csak egy pszichológus vigyáz (Viola Davis), és barátai (Suraj Parthasarathy, Aramis Knight, stb.) is inkább kollégák, mint lelki társak, kivéve persze egy lányt (Hailee Stenfield) akivel már-már beszélgetnek is. A tréning pedig egyre kegyetlenebb, mert szorít az idő, a hírek szerint az ellenség támadása bármikor bekövetkezhet.

Így elmondva ez a történet rettenetesen szokványos. A cudar katonai rendszer ártatlan gyermekecskéket képez ki a harcra, kicsiny pszichopatákat faragva belőlük, csak a legjobbak tiszta szíve süt át a sötétségen meg a satöbbi. Egy kis érzelem, egy kis Nők lapja cihológia, egy kis coming of age, némi látványos (űr)harc. A film pedig csakugyan teljesen átlagos, legfeljebb a (nagyon hülyén felvezetett) végkifejletében, kivételesen rossz ritmusában, és a meglepően jó alakításokban tér el kicsit a társaitól.
Asa Butterfield ép most növi ki magát Benedict Cumberbatch irányszögön, minden tiszteletem az övé, mert a relatíve nagyon rosszul megírt szerepből a lehető legtöbbet hozza ki. Harrison Fordból még színész lesz vénségére, ki gondolta volna, hogy a szörnyű vígjátékokban és Zs-kategóriás vackokban gyakorlatilag gömbszimmetrikusra koptatott, unalmas tata még egyszer képes lesz kőkemény, kegyetlen apafigurát alakítani (Viola Davis kitűnő ellenpontozása mellett). Mindenki mindent megtesz, ideértve a látványtervezőket és az egyéb technikai népeket is, de gyakorlatilag feleslegesen, mert a film nem jó.

Azért nem jó mégpedig, mert képtelen elmondani, mi is emeli ki Endert a többi gyerek közül, miért ő lesz a vezér, a vívódó hős. (Gavin Wood-nak az az épelmétlen megoldása, hogy „azért, mert beszólt a tábornoknak, mire lenyomattak vele 40 fekvőtámaszt és innentől a többiek felnéztek rá” Dolph Lundgren fénykorának filmjeit idézi.) A különbség ugyanis minden más kérészéletű tinihőshöz képest eredetileg nem csak az, hogy Ender nem ivarérett, tehát a szerelem játssza a legkisebb szerepet az életében, hanem is az is, hogy hősünk NEM egy IQ 70-es átlaggyerek, aki a körülmények hatására valami nagyszabásút művel. Ellenkezőleg. Ő a leges-legokosabb gyerek a világon. Ennek megfelelően magányos, szerencsétlen és a többség hevesen gyűlöli. Ender nem azért öl, mert jaj, véletlenül úgy sikerült, ha belátnának a kis szívembe, meg is rémülnének, hogy háborog benne a végtelen nagy humanitás, mindjárt vágok is valami durcás pofát ide a kamerába ni. Ez nem az Éhezők viadala, az ég szerelmére. Ender azért folyamodik erőszakhoz, mert tökéletesen tisztában van vele, hogy az ostoba, széthúzó, irigy plebsz csorda az érvelést nem hogy nem fogja fel, de meg sem hallgatja, tudja, hogy a csordát zajos mutatványokkal le kell nyűgözni, és akit még lenyűgözni sem lehet, azt egyszerűen félelemben kell tartani. Ettől még az erőszakot semmivel nem szereti jobban, mint mondjuk a Babácska magazin főszerkesztőnője, sőt, mivel az erőszak lélektanát kívülről-belülről ismeri, elég valószínű, hogy voltaképp sokkal kevésbé szereti, és sokkal ritkábban él vele.
Az eredeti Enderről filmet csinálni rendkívül kényelmetlen feladat lenne. A nézők 90%-a hányingert kapna a főhőstől (mint ahogy a számára érthetetlen csodabogárnak tűnő jótanulót is rühellte gyerekkorában) a maradék 10% meg nem merné felvállalni, hogy igen, érti, átgondolta. A könyv ott volt zseniális, hogy ezt a rusnya mondanivalót el tudta adni, mégpedig azzal, ahogy Ender és a többi gyerek gondolatait bemutatta. A film alkotói nyilván nem voltak könnyű helyzetben. Eldönthették, hogy folyamatos narrációt biztosítanak (amivel a legtöbb embernél garantáltan kiverték volna a biztosítékot és joggal), vagy kommentár nélkül bemutatják az eseményeket pontosan úgy, ahogy a könyvben voltak (amiért valószínűleg meglincselték volna őket), vagy egy híg hasmenetet csinálnak az egészből. Nyilvánvaló okokból az utóbbit választották, aminek mondjuk értelme nem volt, de legalább pénzt lehetett vele keresni. Mivel a híghasmenet-kedvelők úgyse lettek volna képesek értelmezni a dolgot, a filmből gyakorlatilag teljesen kimarad Ender bátyja és nővére, pedig a három testvér együtt valami egészen izgalmas és perverz Atya-Fiú-Szentlélek szerű háromságot képvisel, és kimaradnak azok az érzelmi manipulációk, amelyekkel a felnőttek a gyerekeket irányítják és amelyek miatt a felnőtteket az intellektuálisabb típusú gyerekek az ellenfeleiknek tekintik. Olyan ellenfelének, akit le kell győzni. Akit le kell győzni, ezért meg kell ismerni. Akit meg kell ismerni, de onnantól már nem lehet vakon gyűlölni. Lám, máris eljutottunk Ender híres idézetéhez, ami magyarul valami olyasmi, hogy abban a pillanatban, hogy eléggé kiismerem az ellenfelemet ahhoz, hogy legyőzzem, meg is szeretem.

A fim azonban nem eljut ehhez a gondolathoz, csak kibiggyeszti a vászonra rögtön az elején. Ennek meg kb. annyi értelme van, mint azoknak az idézeteknek, melyeket gondolkodásra enyhe alapfokon képes felebarátaink százszámra osztanak meg velünk naponta a Facebookon.
A könyv olvasói számára a Végjáték annyiból nem lesz csalódás, hogy úgyis mindenki tudta, hogy ez nem fog menni. A többieknek meg egyszer végül is megnézhető, bajuk semmiképp nem lesz tőle.



Időről időre

 2013.10.16. 08:23

Mint azt rendszeres olvasóim (szűkebb család, de a gyereknek zsebpénzt is kell adni érte...) megszokhatták, nálam minden kritika valamilyen szenvedélyes önvallomással kezdődik, csak hogy megadjam azt a koordináta-rendszert, melyen belül az adott filmről tett kijelentésem valamilyen szinten értelmezhetők, ha egyáltalán. Most sincs ez másképp. Szenvedélyesen önbevallom tehát, hogy én vagyok az a tipikus nő (lassan már nenő), aki akárhányszor meg tudja nézni az Igazából szerelem című ominózt, és aki ennek kapcsán Rihard Curtist a lélek hegedűhúrjain játszó igazi virtuóznak tartja. Úgy nagy általánosságban imádom ezen kívül a fura brit humort, a frappáns brit párbeszédeket, és a mindig nagyon emberközeli brit filmeket. Lássuk be, a szigetország alkotásai akár egy egyszerű zombifilm szintjén is azonnal elkülöníthetők más nemzetek munkáitól. Továbbá: Bill Nighy szerintem korosztályának legnagyobb arca, és bármikor adnék érte három tucat JustinTimberlake-et meg egy fél kiló patisszont, valamint már Brendan Gleeson is egy rendkívül sokoldalú színész, a fia, Domnhall Gleeson pedig talán még az apját is túl fogja szárnyalni (ráadásul fantasztikusan hasonlít a faterra, ami esztétikai szempontból nem feltétlenül ér pontot, de a brit férfiakat soha nem a bájaik miatt szerettük. Egy bájos brit... uram Jézus. Ebből a kategóriából Hugh Grant nagyjából elég is volt.) Mindezen szenvedélyek birtokában az általam nagyon várt Időről időre című alkotást finoman és nőiesen „megbocsáthatónak” fogom titulálni a továbbiakban.

Tim Lake-et (Domnhall Gleeson) a 21 éves szülinapja alkalmából félrevonja az apja (Bill Nighy) azzal, hogy egy fantasztikus titkot fog vele megosztani. Nem, nem a méhecskékről és a virágokról van szó: mint kiderül, a Lake család minden egyes férfi tagja képes az időutazásra, ráadásul ehhez nem is kellenek füstölgő masinák, lila löttyökkel telt lombikok meg egy szlávos kiejtésű púpos, elég ha az ember elbújik valami félreeső, sötét helyen, ökölbe szorítja a kezét és erősen koncentrál arra, hova is kíván eljutni. Persze vannak szabályok (pl. csak a múltba lehet menni), de kit érdekel, Tim így is nagyon örül a lehetőségnek, és igyekszik azt a maga szerény, szimpatikus módján saját maga és a körülötte élők (pl. szíve választottja (Rachel McAdams ), illetve lütyő kishúga  (Lydia Wilson)) boldogítására felhasználni. És... és ennyi.

Nem ez az első romantikus-időutazásos-dimenziócsavaros történet a hozzám hasonló tök átlagos mozijáró életében, ott van mindjárt pl. az Időutazó felesége, melyet eddig háromszor láttam, mert valamiért standard darab az Európába induló távolsági buszokon (és mind a háromszor szégyentelenül bőgtem rajta, mint a választott bornyú, azzal együtt, hogy közben tökéletesen tisztában voltam vele, hogy egy übergiccses, zagyvatag hülyeséget nézek, de nekem is van szívem, kérem...) vagy a kissé fárasztó Ház a tónál. Az Idétlen időkig nagyjából mindent elmond erről a témáról, amit érdemes, másik személyes kedvencem pedig az Előre a múltba nevezetű Francis Ford Coppola szösszenet, ajánlom szeretettel mindenkinek, mert nálunk viszonylag kevéssé ismert. Ezekben a filmekben minőségüktől függetlenül van valami közös: a történet legalább valamiféle kísérletet tesz arra, hogy eljusson A-ból B-be (mármint nem időben,  természetesen, elvégre időben először eljut B-ből A-ba, aztán onnan C-be, majd vissza A-ba, majd...öööö...), és ennek kapcsán valami morális konklúziót kívánnak közölni, amire a néző vagy kíváncsi, vagy nem. (A kíváncsiság mértékétől függően aztán vagy jóindulatúan szemet hunyunk az ilyesfajta történetek elkerülhetetlen logikai buktatói felett, vagy kíméletlenül kilistázzuk az összes következetlenséget, és barátainkkal jókat derülünk rajtuk). Az Időről időre legnagyobb problémája, hogy ez az eljutni akarás mintha hiányozna belőle, miközben csak úgy zuhog ránk a mondanivaló minden irányból, mintha dézsából öntenék.
Ez sem lenne egyébként feltétlenül hiba. Richard Curtis mestere annak, hogy pirinkó életképekből és totál köznapi sorsokból valami nagyot, szépet és összefüggőt alkosson, amiből talán kissé szájbarágósan, de mindenképp őszintén süt a jóakarat és az életöröm. (Igazából szerelem, ugyibár. És akkor az életműből a Rockhajót még nem is említettem – egyébként azért nem, mert valahogy azt az emberek nem szeretik, pedig szerintem az utóbbi 10 év egyik legviccesebb szottyos-melankolikus filmje, mondjuk tény, hogy nőknek annyira nem való). Most viszont Curtis-nek sikerült egy olyan hétköznapi életképet választania, amit még az időutazás sem tud feldobni, pedig ez azért nagy szó. Egy lélektelen szörnyeteg vagyok, de engem Tim Lake sorsa az első fél óra után már annyira nem érdekelt, hogy sírni tudtam volna. Hősünkkel nem az a baj, hogy egy teljesen szürke, érdektelen fickó, istenkém, a többségünk az, velem meg azzal a mintaszerűen nyárspolgári középszer életemmel az élen. Az a baj vele, hogy hiába mondja (szavakkal is, hogy a hülyének is világos legyen, istenem, hogy én MENNYIRE utálom a narrációt....) hogy az élet szép, egy van belőle, és leszünk szívesek örülni neki, ha közben én nem igazán tudom, hogy ő maga például mi a jó büdös bánatnak örül, már azon kívül, hogy kimondottan tehetős családból származik, gyerekkorában csupa szeretet vette körül, és van egy egész jó állása, dögös neje, meg cuki loknis gyerekei. Ez valószínűleg egyébként magának a kissé elbaltázott alapkoncepciónak a hibája: nem nagy kunszt úgy életre szóló bölcsességeket pufogtatni, hogy eleve jó pozícióból indulunk és MINDIG van második (harmadik, stb.) esélyünk. A főhőst ez időnként kimondottan arrogánssá teszi és erősen megkérdőjelezi a film gerincét alkotó „boldog házasság” elfogadhatóságát is. Tim soha nem vallja be az asszonynak, milyen extra képessége van, csak selyma mosollyal eltűnik a szekrényben vagy a klozetban, ha valami balul üt ki. Egymás után háromszor hálja el az első éjszakát, hogy minden tökéletes legyen, ami vicces, vicces, de azért szerintem a partner szempontjából kissé megalázó. Ezt nyilván az alkotók is belátták, ezért valahol a film háromnegyedénél beletettek egy csavart (oké, egy csavarocskát) az amúgy egy betonból öntött vonalzót idézően sima, lineáris, és egyhangú történetbe. A csavar sem hozza meg azonban a kívánt hatást (annyit viszont sikerülniük vele elérni, hogy az addig is eléggé ingatag logikai felépítményt azonnal a földig rombolják és még rá is pisálnak). A tanulság abszolút diétás: az élet a buktatóival együtt szép, ragadd meg a pillanatot, úgy élj, mintha a mai nap lenne az utolsó, stb. Emberünk viszont a film 99%-ában épp az ellenkezőjét csinálja: apróbb-nagyobb (de inkább apróbb) bosszúságait időutazással hozza helyre. A cselekményből (már ha cselekménynek lehet nevezni azt, ami a vásznon történik) egyszerűen nem következik a konklúzió. A ráébredést hősünk készen kapja meg attól az istenkirály apjától, akiből Tim Lake totál puha karakterével ellentétben simán, elsőre kinézzük a világmegváltó szentenciákat.
Értjük mink, mer’ láttunk má’ kútúrát közelrő’, hogy ez egy kámingofédzs izé akar lenni. Ennek viszont pont az lenne az egyik lényege, hogy megtanuljuk elfogadni saját magunk és környezetünk hibáit, mégpedig szigorúan önerőből, saját baklövéseinkből tanulva, nem pedig azért, mert a Somamamagésa azt mondta. A felnőttkor kezdetét éppen az jelzi, mikor ráébredünk, hogy baklövéseink az élet szerves részei, nem radírozhatók ki, viszont személyes fejlődésünk alapját képezik. (Ok, azt hiszem, most megyek, és írok egy Coelho könyvet, nem is gondoltam volna, hogy ilyen egyszerű...). Volt egy olyan benyomásom, hogy az esendő embert oly igen kiválóan ábrázoló Curtis a saját rég bevált receptjét húzta le a vécén a perfekcionista lúzer túl hosszadalmas, kritikátlan ajnározásával.
Vájt szemű kritikusként nem tudtam nem észrevenni, hogy a mellékkarakterek mintha kopipészttel kerültek volna ide Curtis korábbi filmjeiből, pl. a szerencsétlen kishúg, a balfék író (jelen esetben Tom Hollander), de még a jófej atyj  is, aki egy az egyben Quentin, a hajóskapitány karaktere a Rockhajóból. Curtis bácsi, Curtis bácsi, mintha kezdenél öregedni... Ugyanez a deja vu érzés vonatkozik a poénok java részére is. A film zenéje megbocsáthatatlan, még öt percet hallgattam volna belőle, garantáltan szülök egy rózsaszín flitteres ruhás, lakkozott patácskájú, párás szemű pónicsikót. Sajnálom, takonyzenét csak a nagyon jó filmek bírnak el.
Hogy az Időről időre mégis, mindezek ellenére megbocsátható (még ha nem is fogom még egyszer megnézni), az részint a színészeknek köszönhető, részint azoknak a jeleneteknek, melyek önmagukban apró kis ékköveket alkotnak csak sajnos nem állnak össze egy olyan gyönyörű ékszerré, amire az oktondi kritikus számított, mikor beballagott a moziba. Gleeson és McAdams remek párt alkotnak. Rachel McAdams-et az isten is  a „nem bombázó, de azért nem is hétköznapi szinten csinos, intellektuális cukipofa” női szerepre találta ki (és nekem a legváltozatosabb conteo elméleteim vannak arra, miért szerepel immár a második időutazós filmben, de ezt most hagyjuk). Bill Nighy ugyanolyan meggyőző kardigános angol családapának, mint Zs-kategóriás zombivámpírnak vagy bohém bonvivánnak, többet nem is írok róla, mert még a végén kifolyok a küszöb alatt. Általában az egész szereplőgárda szemmel látható örömmel, könnyedén, minden különösebb erőfeszítés nélkül vett részt a projektben.

Curtis azon ritka kortárs rendezők egyike, akiket anyám is elvisel, de ezt a filmet neki se tudnám jó szívvel ajánlani, mert nem elég vicces, nem elég bölcs, és egyáltalán, olyan langyos és ráncos, mint a napon hagyott nyuszilufi. Tévében, leülős családi ünnepeken, (viszki)szódával, esetleg. De nem feltétlenül.


Riddick

 2013.09.14. 10:51

Felebarátaim, B-film rajongók: irány a mozi! Vár a nyár egyik legigényesebben megcsinált igénytelen filmje, a szuper B közép, a nemegyszeri, a messze nem megismételhetetlen, a könnyed szórakoztatás futóhomokból ácsolt Csimborasszója. Valaki majd hozzon ártalmatlan tűnő nájlonzacskóban pálinkát (és közben ne feledjük, ez itt egy alapvetően pozitív kritika akar lenni, de még csak a bemelegítő szakaszban vagyok).
Pálinkára főleg az első fél órában lesz szükség. Ez a rész valahogy úgy keletkezhetett, hogy az alkotók kiküldték a gázolajról elnevezett embert egy rettentő nagy ződ lepcsi elé azzal az utasítással, hogy mindegy, mit csinálsz, hombre, majd mögéd rajzolunk valami marha szépet (az a bizonyos elképesztően hülye nevű Joseph C. Nemec III lesz hozzá a production designer, aki a Terminátor 2-t is csinálta, szóval pánikra tényleg semmi ok), de most ne zavarj minket, mert ki kéne találni, mivel vezessük fel azt, hogy jönnek a szörnyek. Ne legyünk igazságtalanok: az is lehet, hogy a producerként sajnálatosan aktívan közreműködő Vin Diesel saját magát küldte ki, ezt nem tudhatjuk. A közönség tehát vérmérsékletétől függően alkoholt/fruttit szopogatva hangulatba hozza magát, miközben Riddick egy gyönyörűséges, egzotikus, kihalt sivatagban legalább annyi vérszomjas emberevő állattal találkozik, mint Adrian Brody King Kong szigetén. (Mondjuk előtte a Karl Urban-nel is találkozik, de ennek a történet szempontjából tényleg a világon semmi relevanciája nincsen, kedves utalás arra, milyen iszonyú szar film volt a Sötétség krónikája, köszönjük, igen, emlékszünk, igazán nem kellett volna. Ja, és megtudhatjuk, milyen csúnyán öregszik szegény Karl Urban. Kár.) A ma született csecsemők kedvéért felvázolják a karaktert, azt a bizonyos hidegvérű gyilkost, akiben van valami furcsa, film noir-t idéző, Humphrey Bogart babérjait a tökfőzelékbe keverő archaikus báj, ahogy Riddick a maga legyőzhetetlen és ultra cool, saját magát narráló valójában megmenti az édi tiritarka kiskutyát (nem, nem hülyéskedek, tényleg megmenti. Tiszta harmincas évek.) Innentől már csak arra van szükség, hogy két csapatnyi bérgyilkos elkezdjen rá vadászni, és yeah, tadááááá, jöhetnek a szörnyek.

Félek, hogy ez a bejelentésem véget fog vetni a Filmmagazin és köztem fennálló relatíve felhőtlen viszonynak, mégsem tudom magamban tartani, hogy anno a Pitch Black jó film volt. Nem nagyon ismerek olyat, akinek ne ez lenne véleménye (nem ismerkedek ilyenekkel, és gyermekeimnek se tanácsolom), sőt, merem állítani, hogy a film egy bizonyos kultikus státusznak örvend a hozzám hasonló moderált elmebetegek körében, nem úgy, mint szégyenletes emlékű utóda, a már említett Sötétség krónikája. Hogy a Riddick miért NEM fog kultikus státusznak örvendeni, ahhoz nem is igazán azt kell megértenünk, hogy mi benne a rossz, hanem azt, hogy a Pitch Blackben mi a jó - nem véletlen ugyanis, hogy a mostani folytatás szemérmetlenül megpróbálja egy az egyben (de tényleg egy az egyben) újra megcsinálni a nagy elődöt. (Plusz édi tiritarka kiskutya. Lám, máris felsoroltunk egy okot a kultikus státusz ellenében...)
Látszólag ugyanarról a helyzetről beszélünk: az izomagyú csávó lenyomja a szörnyeket, a mellőzhető karaktereket pedig a szörnyek a nézői elvárásokkal tökéletes összhangban megeszik. De a hasonlóság a szörnyek és a megevés szintjén véget is ér. A Pitch Black – valószínűleg inkább a véletlenek szerencsés összjátéka, semmint az alkotói zsenialitás gyümölcseként – meglepően erős karakterábrázolásokat hoz. Persze, oké, nyilván nem a Robert de Niro nagyságrendjében, de a maga kategóriájában mindenképp, sőt, nem csak ábrázolja azokat nyüves karaktereket, de még jócskán fejleszti is a szerencsés meg nem evetteket. Óriási tévedés azt hinni, hogy a Pitch Black Riddick filmje, mert nem az, Diesel mellékszerepet játszik, és mint ilyen, nagyon szépen ellenpontozza mindazokat a gyengébb fizikummal és idegzettel rendelkező, viszont egyéb izgalmas emberi tulajdonságokkal bőven felruházott (még ha kissé túlzottan szimbolikussá is tett) egyedeket, akik történetesen ugyanabba a krízishelyzetbe keveredtek, mint ő. A jópofa mellékkaraktert közepes (de inkább gyenge) forgatókönyv mellett ugyanolyan hiba volt főszerepbe helyezni, mint mondjuk Jack Sparrowt, mert a kiemelt pozícióban azonnal szembetűnnek a jellemrajz hiányosságai. Riddick-kel egyáltalán nem az a baj, amit pedig mindig fel szoktak neki róni, vagyis hogy állatszerű és erőszakos. Épp ellenkezőleg, Riddick problémája, hogy ugyanolyan tökéletesen meseszerű és valótlan mézeskalács figura, mint mondjuk a betegekkel gorombáskodó, sántikáló orvos, akinek titokban arany szíve van. Mogorva hősünk voltaképp az a  „nemes barbár”, amilyen minden jobb kisfiú lenni szeretne (meg egy-két identitászavaros kislány, akikből később Kovácsnék lesznek), a Pitch Black pedig éppen azt mutatja be, hogyan lesz szimpla barbárból nemes, miközben még csak nem is az apjaanyja vagy a szívszerelme a halála váltja meg, hanem egy vadidegené. Tisztára keresztény történet, tanítanám hittanon (innentől egyébként egy lélek nem járna erkölcstanra, hehehe). A mostani folytatásban ellenben ott a nemes szívű barbár, oszt jóvan. A gyerekeknek ez esetleg tetszhet, de a felnőttek azért érzik, hogy itt történetdinamikailag erősen kilóg a lóláb. (Nyilván Vin Diesel is tisztában van vele, csak ő szemlátomást leragadt valahol úgy 12-13 éves kora körül. Jó neki. Van elég pénze hozzá, hogy megengedhesse magának, franc a belibe.)
Az alkotók a Sötétség krónikájának kudarca után helyesen ismerték fel, hogy a főszerepbe helyezett ezüstszemű kopasz egymaga nem képes elvinni egy történetet, viszont a hibát helytelenül korrigálják. A   Riddick ellenében felsorakoztatott szereplők ugyan egészen szórakoztatóak, különös tekintettel a magyar fejvadász brigádra, akik ugyan a szó szoros értelmében nem hazánkfiai, de valahogy azonnal az Üvegtigris jutott eszembe róluk (rettentő aranyos pl. a balfék fővezér figurája, akit Jordi Molla alakít), viszont árnyaltságuk, fejlődőképességük a szükségesnek csak a töredéke, a történet (mármint az emberi történet) az istennek nem bontakozik ki. Pedig még csak nem is nevezném alapvetően elfuserált ötletnek a Pitch Black-ben oly igen sok cafatban elhunyt Johns apjának szerepeltetését (Matt Nable), legfeljebb a kiskutyával egyenértékű, ezerszeresen elcsépelt közhelynek, amiből akár valami jó is kisülhetett volna, ha valaki veszi a fáradságot, és rendesen megírja a történetvonalat. (Itt jegyezném meg, hogy a kiskutya tekintetében a szégyenletes animációtól eltekintve teljesen elnéző vagyok, a négy hónapos német juhászunk ugyanis egy az egyben olyan, mint az űrkutya – a fülek méretét és kommunikációban betöltött szerepét tekintve legalábbis mindenképp – maximum a bájos tapírkölyök-mintázat hiányzik az összképből). David Twohy, aki nem csak a Pitch Black-et írta, hanem a szintén a zseniális mellékkarakterre felépített Szökevényt is (meg az Imposztort, amit a világ jobbik felével szemben én egészen nézhetőnek tartok), itt bizony nem találta meg az egyensúlyt. Utolsó szúrásként jegyezném meg, hogy a magyar szinkronipar meg a mai napig nem találta meg Vin Diesel hangját, ami 99%-ban tönkreteszi a filmélményt (Riddick hangja lett volna nagyjából az egyetlen, ami a dialógusokat feldobhatta volna, bár tegyük a kezünket a szívünkre: ezek a párbeszédek olyan iszonyatosak, hogy az már jó...)

De kit érdekel. A Riddick egészen pontosan úgy jó, ahogy nem jó, nem próbál nagyszabású, epikus, mélylélektani meg a jó ég tudja mi minden lenni, csak egy vidám nyári film, amivel Diesel megkeresheti a következő sportkocsira valót. Látványos, gyilkolós, macsócsávós, a maga kis világában teljesen rendben van, még akkor is, ha két nap múlva a pelyhes (űr)kutya se fog rá emlékezni. Emberünk még csinál egy-két ilyet, aztán majd csatlakozik az Expendables aktuális részében a többi kivénhedt hülyegyerekhez. 

A bűn éjszakája

 2013.09.14. 10:50


Fegyverellenes-mélymondanivalós-társadalmiszatírás-üldözéses-fárasztós.

Nem új keletű probléma, hogy a jobb híján embernek titulált vadállatban a civilizációs kényszerek miatt nagyon fel tud gyűlni a feszültség, és ennek nem árt némi kiutat keresni. Az sem egy forradalmi újdonság, hogy háború híján (vagy akár amellett) egy naptári évben egy napra hivatalosan el lehet köszönni az ún. kultúrától, és személyesen is  meg lehet élni az őskáoszt. Kötetekre rúg a bennszülött törzsek hagyományos orgiáinak irodalma, de említhetnénk a római bacchanáliákat, vagy az erőszakos elemeket bőven tartalmazó görög Dionüszosz-kultuszt is is. Vagy a focit.
A filmekben rendszeresen visszatérő és igen hálás téma, milyen borzalmasabbnál rettenetesebb módon fogják galád unokáink megoldani a feszkó levezetését, elég ha olyan klasszikusokra gondolunk, mint a Running Man vagy idősb. Rollerball, illetve relatíve újabb testvéreikre (Battle Royale, Hunger Games, stb.). Mármost a Bűn éjszakájának alapkoncepciója abban különbözik ezektől, hogy nem kiválasztott jóembrek küzdenek életre-halálra illusztris nagy vértócsákban, miközben a többiek kívülről tapsikolva nézik, hanem mindenki mindenki ellen. (No nem mintha ez tényleg AKKORA újdonság lenne, a hozzám hasonló totálkáros Star Trek kockáknak azonnal beugorhat az 1967-es Return of the Archons, amiben egy pontosan ugyanilyen rendszertől reméli egy eszement számítógép a társadalmi békét és felvirágzást.)

A Bűn éjszakáján tehát mindent szabad, ezért az év többi részében nincs munkanélküliség, nincs bűnözés és szárnyal a tőzsde. James Sandin (Ethan Hawke) számára ez tényleg a vegytiszta amerikai álom, hiszen milliomos lett abból, hogy szuperbiztos védelmi rendszereket ad el a tehetőseknek, akik így a Bűn éjszakáját teljes biztonságban vészelhetik át. Közeleg az ominózus este, Sandin hazamegy a családhoz, leengedik az atombiztosnak vélt rolót, és leülnek a tévé elé, hogy megtekintsék az Éjjel-nappal Budapest bézbólütőkkel és vérrel feldobott szabadtéri változatát. Már a leüléssel is gondok vannak. Az asszony (Lena Headey) még úgy elvan a családja lelki életét markánsan ignoráló apuka mellett, de a nagylány (Adelaide Kane) a pokolba kíván mindenkit, kivéve szívszerelmét, Henryt (Tony Oller), akitől a fater azért tiltotta el, mert a fiú sokkal idősebb. A humanista kisöccs (Max Burkholder) meg torkig van az egész hülye népünnepéllyel, és jólnevelten duzzog a gardróbban. Ám a gondok akkor kezdenek el igazából sokasodni, mikor Henryről kiderül, hogy bent maradt a házban zárás után, öcsi pedig ezt megfejeli azzal, hogy beenged egy segítségért könyörgő hajléktalant (Edwin Hodge), akit egy csapat vérre szomjazó elitiskolás üldöz, egy betépett pszichopata (Rhys Wakefield) vezetésével.

Ez a film ott bukik el, hogy bárhol máshol kellett volna megcsinálni, nem Amerikában. Készülhetett volna belőle bakelit-fekete humorú brit tragikomikum, hiperszürreális Jancsó-film, az indiaiak beletehettek volna egy-két zenés betétet szakállas amorózókkal, bármi működhetett volna, ami a gépies hálivúdi kommercializmust távol tartja ettől az egésztől. De nem így történt.
Merjünk megújulni, és mondani valamit, felebarátaim, ha már emelt fővel be merjük vállalni azt, hogy a felső középosztálybeli háziasszony prömier plán megforgatja a papírvágó kést valakinek a nyílt sebében, míg konszolidált apu pusztakézzel, illetve célszerszámok segítségével kettéhugyozza a betörőket. Ellenkező esetben még véletlenül azt találom hinni, hogy az a sok gyilok nem művészet volt, csak olcsó örömszerzés azoknak, akik mentálisan CSAKUGYAN oda tartanak, hogy az erre elrendelt nemzeti ünnepen fejbesomják az antipatikus földszinti lakót a húskalapáccsal. A csóró néger hómlessz diszkrét glóriától övezve ne mentse már meg a kapitalista elnyomókat, egyáltalán, a néger hómlessz ne értekezzen egy irodalomtanár stílusában, egyes-egyáltalán, ne kérjen udvariasan segítséget ott, ahol egy hómlessznek eszébe se jutna. Az Elysium problémája köszön itt vissza: a szegények nem pusztán abban különböznek a gazdagoktól, hogy nincs pénzük, és a két csoport közti kommunikációs és minden egyéb szakadékon át nem lehet pusztán bukszákból hidat építeni. Ha ennyit sem sikerül felfognunk a való világból, akkor ne próbáljunk meg tengermély szociológiai mondanivalót sugározni a kedves néző felé, mert körbe leszünk röhögve.
Ha már beleteszünk egy fiatal csajt a történetbe, ne legyen neki olyan szája, mint a csirke valaga (egyáltalán, szokjunk már le a csirkevalagszájú ifjú színésznőkről, az isten szerelmére...), de ha már ilyen szája van, legalább írjanak neki valami kis szerepet, amelyben megmutathatja, hogy nem a rózsás ajka, hanem az alakítása miatt választották ki a szerepre, és játssza el, mit érez az, akinek váratlanul... jó, nem mondom meg, ki mindenkijét lövik le, hátha ez még valakit meg fog lepni. A gyilkosok és áldozatok ne monologizáljanak egyfolytában, de ha már monologizálnak, mondjanak valami érdekeset. Nem, egyetlen film sem lehet hiteles, amiben valaki elsüti azt, hogy „engem hagyjatok hátra, nekem már mindegy”
Hiába tetszetős a problémafelvetés (egyáltalán: én már azért hálás vagyok, hogy egyáltalán VAN problémafelvetés, a mai világban, kérem...), ha utána minden fordulat, sőt, minden egyes jelenet kínosan, kellemetlenül kiszámítható. A főcímtől számított 10 percen belül az egész film átmegy a magyar ABC negyvenöt és feledik betűjével sem méltatható szaladgálós horrorba, ahol mindenki idegesítően hülye, mindig tudjuk, ki lesz a soron következő gyilkos és áldozat, sőt, többnyire azt is, hogy közben mit fog mondani.
A fentiek miatt a filmet nem lehet komolyan venni, de annyira nem, hogy azon még az amúgy maximálisat nyújtó színészek sem képesek segíteni (különös tekintettel Rhys Wakefieldre, aki teljesen olyan, mint John Malkovich egy mindenre kiterjedő plasztikai műtét után, és ezt most abszolúte dicséretnek szántam...). A néző ezért hátradől a nagy fene mészárlás közepette, és magában vigyorogva elkezd észrevenni olyan jellegű dolgokat, hogy a bombabiztos otthon teljes áramellátását egy kisebb körömcsipesszel harcképtelenné tehető légkábel biztosítja az utcáról, meg hogy mennyire groteszk, mikor gazdagékon felülkerekedik a humanitás, és „meggondoltuk magunkat, mégse adjuk ki a hómlesszt az üldözőknek, hiszen mi valamennyien emberek vagyunk és ez egy olyan szép gondolat és eddig csak vicceltünk ám a pisztollyal meg a nagykéssel” felkiáltással elrohannak, a tokától bokáig szigszalaggal összeragasztott fekát meg otthagyják a nappali közepén, miközben minden egyes ablakon és ajtón baltás és láncfűrészes gyilkosok ugrálnak befelé. És van abban valami jóvátehetetlenül humoros, mikor négy ember mindösszesen egy darab zseblámpával keresgélni kezd egy négert a sötétben...

A Bűn éjszakájának egyetlen mentsége, hogy még ebben a kretén megvalósításban is elgondolkodtatja a nézőt, az alapfelvetés legalábbis mindenképp. Szerintem nem volt ez rendesen kitalálva. Sokkal működőképesebb lett volna a dolog, ha egy olyan éjszakát vizionálnak az alkotók, ahol sérthetetlen gazdagok vadászhatnak a szegényekre, a szegények meg egymásra vagy a szúnyogokra, ugyan már, kit érdekel. Az hagyján, hogy így az indulatok valóban levezetődnek, a szegények meg valóban eltűnnek, de ráadásul nem áll fenn annak a veszélye, hogy a relatíve kevés utódot nemző felsőbb osztályok túl hamar kipusztulnak, vagy leáll egy kórház, mert kinyírták a főorvost, vagy csődbe megy egy vállalat, mert a főmufti aknára lépett. Íme egy remek ötlet, tessék, ingyen odaadom. Filmnek vagy másnak. Egyébként is feltűnően sok jel mutat ebbe az irányba. Gondoljunk csak a háborús zónákba szervezett méregdrága titkos turistautakra, ahol a kalandra éhesek kedvükre nézelődhetnek. Csak nézelődhetnek. Állítólag. Egyelőre.



Király az István?

 2013.08.21. 01:12

Én ugyan az optimálisnál eggyel fiatalabb generáció vagyok (az ősbemutató idején 10 éves voltam, tehát még véletlenül sem engedett el szerető családom csápolni a Királydombra, meg amúgy se tudtam volna, mi az, hogy csápolni), de az István a király ettől függetlenül végigkísérte az életemet. Ha nem is mehettem el, a filmet azért megnézhettem, láttam a 90-es előadást a Népstadionban (addigra  megtanultam csápolni...), láttam a Társulatot 2008-ben, és egyszer tévedésből megvettem a csíksomlyói előadást DVD-n. Mindezen élmények birtokában, megrögzött Alföldi rajongóként veszem a bátorságot, hogy egy pillanatra szembe hugyozzak az uralkodó értelmiségi széliránnyal, és megkockáztassam, hogy az István a királynak nem feltétlenül hiányzott egy Alföldi rendezés.
Ennek a megállapításomnak ellentmondani tűnhet, hogy a szegedi előadásban minden zseniális volt, amit Alföldi önerőből tett a dologhoz. Infarktusközeli szívfacsarodási állapotba kerültem, például attól, amikor Nagy Feró és Varga Miklós egy Trabantban megjelenik a színen, olyan cuccokban, amiket isten bizony apámon láttam utoljára a nyolcvanas években, és huszonöt másodpercnyi Oscar-díjas előadásban bemutatják, mit látnak és mit értenek a mai világból azok, akiknek az átkos nem is volt annyira átkos. Rendkívül jó gondolatnak találtam továbbá, hogy egyszer az életben rajtam kívül végre valaki más is eltűnődött azon, mit érezhetett a szerencsétlen bajor Gizella, amikor hazájából, a kultúra relatív fellegvárából elhozták Magyarországra, és közölték vele, hogy mostantól tessen szíves itt élni, és nem, később sem lesz padló meg vécépapír.
Egyéb vonatkozásokban viszont volt egy olyan erőteljes benyomásom, hogy az István a király jobb volt úgy, ahogy szar volt. Egy olyan darabról beszélünk, ami harminc év távlatában mindig képes volt megszólítani az embereket, mert félelmetes pontossággal tudott elmondani olyan alapvető igazságokat, hogy a politikában soha nincsenek jók és gonoszok, pláne olyan, hogy valakinek száz százalékban igaza van, valamint hogy az egyszeri állampolgár valahogy mindig a hímivarszerv rosszabbik végén fogja találni magát, történjék bármi. Nyilván nem az István a király (illetőleg az Ezredforduló című dráma) az egyetlen olyan darab, ami ezt ilyen frappánsan a képünkbe vágja, viszont kedvenc rockoperánknak jelentős fórja van kollégáival szemben: egyrészt eleve magyar viszonyokra és magyarul íródott (most mondhatnám, hogy nem kell olyan isten, aki nem tud magyarul, de ne legyünk már ennyire szájbarágósak (: ), másrészt a bonyolult probléma konkrét megfogalmazása mind a történet, mint a nyelvhasználat szintjén egy nem túl dizájner faéket idéz, harmadrészt pedig a zenéje a maga egyszerűségében oda... közösül.  (Szegény Szörényiék hosszú évekig próbálták reprodukálni a teljesítményt, iszonyúbbnál iszonyúbb rockoperákat és egyebeket köhögve fel, mire rájöttek, hogy ez a teljesítmény egyszeri és megismételhetetlen volt.)
Az István a királyt nem nagyon kell magyarázni, mert eleve magától értetődő. Lehet kísérletezni azzal, hogy modernítjük, értelmezzük, ilyesmi, de ez óhatatlanul kissé mesterkéltnek fog hatni. A részletek ezen a vonalon megint csak zseniálisak. Tetszett a halálra rémült, értetlen népre rácsukódó Szent Korona a darab végén meg a napszemcsós, papgalléros gépfegyveresek (amihez annyit tennék hozzá, hogy jó, jó, mai napig aktuális téma begyöpösödött keresztény egyház meg a síkhülye, dogmatizált hívek, akik a saját vallásukkal sincsenek tisztában, de azért pl. az ősmagyaroknál se lehetett egy életbiztosítás azt mondani a táltosra, hogy féllábú faszkalap...).  Betegre röhögtem magamat azon, hogy Alföldi annak a László Zsoltnak adta Asztrik főpap szerepét, aki a bonyolult emlékű Ember tragédiájában Lucifert játszotta, aranyos volt Blaskó Péter alias Géza alias krónikás alias István atyjának szelleme, jópofa volt a spanglit szívó táltos, cukik a piros, fehér, illetve zöld ingben felvonuló magyar urak (akikről a férjem nem átallotta megjegyezni, hogy úgy néznek ki, mint egy vidéki Fidesz kongresszus). Csak az egész volt valahogy egy pöttynyit izzadságszagú.
Ez különösen annak fényében zavaró, hogy a produkció zeneileg majdnem hogy értékelhetetlen volt. Több ötletem is volt arra, miért sikeredett ez így. Az első néhány szám után arra gondoltam, hogy megtettek karmesternek valami minden ritmusérzéktől mentes féleszűt, de némi idő elteltével nyilvánvalóvá vált, hogy nem tévedéssel, hanem koncepcióval van dolgunk. Utána az a rosszindulatú sejtés fogalmazódott meg bennem, hogy a számokat azért kellett mintegy húsz százalékkal felgyorsítani, mert az egész brigádban talán két ember tudott énekelni, és nem akarták a szerencsétleneket túl hosszú ideig kínozni. Hiába, Magyarországon vagyunk, korlátozott számban állnak rendelkezésünkre olyan emberek, akik jó színészek és még hangjuk is van. Ezt az elméletemet tűnik támogatni az is, hogy nem engedték normálisan énekelni Feke Pált, akinek mimikája és gesztusai ugyan az 1927-es Metropolist idézik, de amúgy Magyarország egyik legjobb musical hangjával büszkélkedhet. (Stohl Buci egészen jól kiénekelte azt, amit a rohadtügynökköpedelemfujfuj Vikidál azért harmincszor olyan jól ki tudott anno, Tompos Kátya viszont szerintem jobban tette volna, ha egyszerűen csak énekel, és nem próbálja meg előadni Celine Diont, főleg nem a nép sallangmentes leányát képviselő Réka szerepében). Aztán végül oda jutottam a morfondírban, hogy Alföldi is tisztában van vele, milyen szívesen énekli a közönség a dalokat, márpedig az éneklő ember nem sokkal jobb a bégető birkánál, nem tud és nem is akar bonyolultabb dolgokra, teszempölö a  brilliántos rendezésre koncentrálni, ezért a felelőtlen danolászásnak mindenképp elejét köllött venni. Innen üzenném, hogy ez nem volt szép. A Rigolettónak is jó a sztorija, és mély emberi mondanivalója van, de mindezt akkor is tudom értékelni, ha közben normálisan megy alatta a zene, és nem a szomszédom énekli a mellékszerepeket.

Szörényi és Bródy a hírek szerint maximálisan áldását adta a rendezésre és Szegeden maguk is ott ültek az első sorban (vagy valamelyikben, nem érdekes). Nekem ez valahogy százszor és ezerszer szimbolikusabb, mint az egész ún. rendezői koncepció. Szörényi 1989 után jobbra ment, Bródy pedig balra, és íme, 2013-ban mégis találkoztak valahol középen, hogy Alföldivel közösen elmondhassák, hogyan jutottak el kalandos utakon az „Ó mondd, te kit választanál” eufóriájától a „Jaj, de unom a politikát” rezignáltságáig. Ennél több mondanivalóra azt hiszem nincs is szükségünk.

Elysium

 2013.08.17. 21:59


Én IMÁDTAM a District 9-t. Volt ugyebár az a nem különösebben eredeti alapgondolat, hogy lakva ismeri meg az ember a másikat, ennek alapján pedig az ismeretlenségből előpattanó Neill Blomkamp megcsinálta az évtized (ha nem az évszázad) sci-fijét, ami tökéletesen ellátta a feladatát, azaz emberiséget kíméletlenül szembesítette – önmagával. Micsoda hülye alakok vagyunk mink rakásra, szegények, gazdagok, fehérek, négerek, mondta Blomkamp, és nem lehetett vele nem egyetérteni. Már alig vártam, hogyan fog minket ez a zseni a Homo sapiens csődjének egy újabb arculatával szembesíteni... Ehelyett sajnos emberünk a saját csődjével szembesített, két fájdalmasan hosszú órában. Hogy nem eszi meg őt is a rossebb.

Elysium a gazdagok mesterséges világa, valahol kényelmes magasságban a Föld felett, ahol tényleg mindig kék az ég és zöld a fű, minden betegség gyógyítható, és minden nőnek nagy a me... Szóval Elysium minden egészségügyi és egyéb igényt kielégít. Max (Matt Damon) és még néhány milliárd ember gyerekkora óta nyálcsorgatva bámulja lentről a némileg a közismert kommunista önkényuralmi jelképre hajazó űrállomást (persze az is lehet, hogy Texas Ranger jelvény vagy a 2001: Űrodüsszeiában használt modell újrahasznosítása, tök mindegy), de minden hiába, a szegények feljutását vaskézzel akadályozza meg Elysium védelmi minisztere (Jodie Foster). Max egy ronda üzemi baleset kapcsán váratlanul kényszerhelyzetbe kerül: adatokat kell lopnia a kegyetlen menedzser (a 2000-es évek filmjeiből szemlátomást kihagyhatatlan William Fitchner) fejéből, melyekért cserébe Spider nevű haverja (Wagner Moura, Brazília egyik legnagyobb sztárja) megígéri, hogy bejuttatja az elysiumi SZTK-ba. Maxra egy véres műtét keretében rácsavaroznak egy ún. exoskeletont (melynek kapcsán bennem azonnal felmerült a kérdés, hogy akkor ezek szerint a koma innentől élete végéig ugyanazt a pólót hordta...), összegyűjti néhány haverját (így például a karizmatikus, Mexikóban félisteneknek kijáró imádattal övezett Diego Lunát) aztán indulhat az akció. Természetesen semmi nem a tervek szerint alakul, így keveredik az ügybe Max gyerekkori szerelme (Alice Braga) és annak kislánya is.

A filmmel a legalapvetőbb probléma az, hogy mást vártam: lövöldözős-szuperhősös-messianisztikus hülyeség helyett egy intelligens, fanyar humorú, ugyanakkor hibátlanul látványos és kíméletlenül erőszakos alkotást. Ebből sajnos csak a hibátlan látvány és a kíméletlen erőszak van meg. Az előbbi megalkotásában pl. a Blade Runner óta etalonnak számító Syd Mead is részt vett. Minden apró részleten hónapokig dolgoztak: Damon kb. nyolcvanszor újradefiniált exoskeleton jelmeze pl. tökéletes mozgásszabadságot biztosított, és mindössze kb. 12 kilót nyomott tokkal-vonóval-realisztikus hungarocell hidraulikával. A rendkívül életszerű androidok esetében még a motion capture technikát is túl mesterkéltnek tartották, helyette élő színészekkel játszatták el a robotokat, majd az utómunkálatok során kockáról kockára szép, színes ábrákkal helyettesítették őket. A kaszkadőrmunkát szintén nagy név, mégpedig Mike Mitchell vezényelte.
A fentiek kapcsán felmerül a kérdés, hogy a filmiparban miért nem képesek valami gyógyírt találni a dzsordzslukasz-betegségre, ami akkor szállja meg az egyébként kiváló munkákkal induló filmeseket, mikor némi készpénzhez jutnak. Sokat tűnődtem már rajta, hogy ilyenkor maga az alkotó bolondul meg, és azt hiszi, hogy akinek pénze van, az mintegy varázsütésre megkérdőjelezhetetlen géniusszá válik, vagy a producerek teszik rá azt az alien mancsukat a kedves rendező vállára, hogy „Drága Bélám, mi odaadtuk a pénzt, de akkor mostantól nem mondhatod azt a filmben, hogy mindenki hülye, mert ott van például az anyám is...”. Gyanítom, hogy mind a két tényező szerepet játszhat a dologban, mindenesetre szegény Elysium egy iszonyúan ostoba film lett, kár belé az a sok szép űrhajó, jópofa robot meg rettentő igényesen, Mad Max-kontra-áldokumentumfilm stílusban filmezett szegénynegyed. Nem akarnék most komplex szociológiai elemzést tartani róla, hogy hány helyen sántít a dolog, legyen elég annyi, hogy ha Blomkamp nem adja el a lelkét az ördögnek, akkor eszébe nem jut az a ZS-kategóriás hülyeség, hogy a gazdagok effektíve, kerítéssel kizárják a szegényeket a közgyógyból, és ez milyen rossz. (Erre a motívumra annyira komoly hangsúlyt fektettek a film készítése során, hogy a földi és az elysiumi részeket egymástól teljesen függetlenül, más stábbal és más helyszínen forgatták, a földi pokol helyszíneit Mexikóváros, míg az égi édent Vancouver szolgáltatta, ami már önmagában is megér egy misét. Mint ahogy az is, hogy Fitchner alakította Multinacionális Genya luxus űrsiklójához a Bugatti csinálta meg a designt...). A valóságban a gazdagok ennél sokkal, de sokkal cinikusabbak. Dehogy zárnak ki senkit. Mindenkit tárt karokkal várnak – akinek van pénze. (Emlékezzünk csak remélhetőleg hamar feledésbe merülő takaréklángelme politikusunk híres megnyilatkozására az ember értékéről). A szegénység maga a legnagyobb kerítés. Persze, vannak őrzött gazdag negyedek, helyes kis privát szigetek kókuszligettel, meg hasonlók, de a szegényeket a gazdagoktól akkor sem téglafalak választják el, hanem valami egészen más. Az egészen más miatt pedig nem működik a film nagyszabású ígérete sem, hogy elég egy varázsütés meg a Matt Damon teljes fegyverzetben, és hipp-hopp, hatvan csillió ember élete egyszerre megváltást nyer. A District 9 hiperérzékeny meglátásaihoz képest ez már elnézést, de nagyon proli megközelítés. Nem mintha nem csípném a messiásokat magam is. Csak ne má' egy Blomkamp filmben... Komolyan, az is érdekesebb lett volna, ha Matt Damon megszórja a szegénynegyedeket valami bőrön át felszívódó instant fogamzásgátlóval. (Mondjuk az TÉNYLEG érdekes lett volna...) A film politikai üzenetei annyira szájbarágósak, hogy akár intelligensen is meg lehetett volna őket fogalmazni. Amikor pedig Foster karaktere megkérdezi, hogy mégis mi lenne, ha Elysiumra rázúdulnának a szegények, az ember akaratlanul eltűnődik, hogy valóban, mi lenne. Sokkal, de sokkal több háttér-információt kellett volna adnia a forgatókönyvíró-rendezőnek ahhoz, hogy ez a világ működni tudjon, olyan információkat, melyek messze túlmutatnak egy olyan film keretein, ahol az embereknek premier plánban repül szerteszét az arcuk.
Emiatt aztán az Elysium erőltetett: olyan lett, mint azok a rettenetes, komolykodó blockbusterek, melyeknél az alkotók úgy gondolták, hogy érdemes úgynevezett mélyebb tartalommal, divatosan sötét tónusokkal megcsiklandozni az általuk egyébként maximálisan lenézett közönség intellektusát. „Nem akartam tiszta popcorn mozit csinálni” nyilatkozza a rendező, és én világosan látom az akaratot, de azon kívül mást nem nagyon.
De hiába vonatkoztatunk el a nyilvánvaló hülyeségektől  (mint ahogy pl. az Avatarnak is mindent megbocsátottunk - így például azt is, hogy ott ért véget, ahol egy igazán okos filmnek kezdődnie kellett volna, hehehe) az Elysium popcornnak se igazán jó.
Hiába gyűjtöttek össze remek színészekből álló, hangsúlyozottan nemzetközi gárdát, hogy a film országokon átívelő társadalmi üzenetét ezzel is hangsúlyozzák. Valahogy nagyon nehéz szurkolni Matt Damonnak, aki szemlátomást többet kibír, mint Stallone és Chuck Norris borzalmas mutáns gyermeke, és minimum négy halálos sebbel úgy szaladgál, mint akit seggbe lőtt az ármány. Nem mondom, hogy nem csinálja jól, de mégis csak furcsa. (Állítólag a rendező lerajzolta egy papírra, hogy milyennek képzeli el Max-et, Damon pedig a rajzzal besétált az edzőjéhez, hogy „Hát akkor ezt szeretném kérni....”). Lehetetlen azonosulni a szerelmesekkel, akik utoljára kb. nyolc éves korukban látták egymást, mint erről a kissé kínos flashback-ekből értesülhetünk (pedig Alice Braga remek színésznő), és még ennél is nehezebb dolgunk van az amúgy kiváló, de itt messze nem megfelelően kihasznált Jodie Foster Gonosz Tervével, vagy a forradalmárnak szánt Spiderrel, aki valahogy mégiscsak inkább egy huszadrangú autónepperre emlékeztet. Hogy a félautomata elmebeteg gyilkost (Sharlto Copley, Blomkamp gyerekkori haverja, a District 9 hőse) ne is említsem.
Az ember ilyen körülmények közt nem állja meg – pedig az ember nagyon nem szereti az ilyesmit – hogy ne kezdjen el párhuzamokat keresni (meg találni) a Johnny Mnemoniccal, az Oblivionnal, a Crank-kel, meg azzal a filmmel, aminek az istennek nem jut az eszembe a címe, de az volt a lényeg, hogy az általános fizetőeszköz az ember élete volt, napokban, órákban, stb. mérve. (Valamint tömérdek szabadidejében az ember azon is elkezd tűnődni, hogy miért lett akkora divat mostanában szúrós szemű, szőke, középkorú menedzser csajokat beállítani főgonosznak. Férjem szerint azért, mert mindenki utálja a női főnököket, de ez persze csak az ő külön bejáratú hímsovén véleménye...).
Nagyon hiányzik továbbá a filmből az egészséges fekete avagy fehér humor. A rendező egyik nyilatkozatában olvashatjuk, hogy iszonyú viccesnek találta azt az elképzelést, hogy a gazdagok pénzt és energiát nem kímélve golfpályákat meg palotácskákat építenek a világűrben. Hát... vicces, vicces, de annyira azért nem fájt a rekeszizmom. Érdekes (kiküszöbölhetetlen) mellékprobléma, hogy az alkotók kiemelkedően sok munkát fektettek a különböző akcentusokba, Copley eredetileg hangsúlyozott dél-afrikai kiejtéssel beszél, a Jodie Foster által használt akcentusról pedig hetekig véres-belezős viták zajlottak a filmkritikusok és nyelvészek körében. Mindez a magyar szinkronban természetesen egyáltalán nem jön át.

Jó kérdés, hogy elcseszerintsünk-e több ezer forintot arra, hogy vitorlavászon méretekben zuhanjon ránk az Elsium, vagy torre...  várjuk meg szépen csendeskén, míg bemutatják a tévében. A látványcentrikus nyári blockbusterek kedvelőinek mindenképp a moziváltozatot ajánlom. Nem fognak csalódni, hiszen gyönyörűséges, egyéni vizuális világgal bíró, csodaszép munkával van dolgunk, amiben meggyőzően repkednek szerteszéjjel a felrobbantott népek. Ún. intelligens nézőknek a filmet semmilyen formában nem propagálnám, hacsak nem akarják egy-két órára szabadságra küldeni az agyukat ebben a nagy nyári melegben. Az agy is csak ember, megérdemel egy kis kikapcsolódást.






Pain and Gain

 2013.08.01. 15:46


Ezt az értekezést egy üzenetváltás felidézésével kezdeném, ami egy kiváló ismerősöm és köztem zajlott le.
Kiváló ismerős:  Olvastam az írásod, majd azt magyarázd el nekem, honnan lehet tudni hogy mikor rossz a rendezés vagy a forgatókönyv?
Kovácsné:  Amikor én azt mondom (: (: (: Amúgy a forgatókönyv akkor rossz, ha a történetben elvarratlan szálak, felesleges szereplők vagy érthetetlen vargabetűk vannak. Akkor is rossz, ha a filmben ordító logikai bakik vannak minden ötödik percben, de ezzel azért az ember egy kicsit megbocsátóbb, ha a valóságot akarom nézni, akkor átmegyek anyámhoz (:  Sokat számít, sikerül-e "megírni" a karaktereket (az már egy más kérdés, hogy a kedves színész a jól megírt karaktert el tudja-e játszani). Rossz a forgatókönyv akkor is, ha pl. egy nyári blockbuster röhelyesen komolyan veszi magát, vagy egy komoly témát megcélzó alkotásban óvodás poénok vannak.  Mármost a rendezés akkor rossz, ha a fenti hibák bármelyikét elkövetik, elvégre a rendező dolga, hogy mindenre odafigyeljen. Rossz a rendezés akkor is, ha a filmen látszik, hogy koncepciótlan, azaz a stábban mindenki azt csinált, amit akart, a színészek nem játszanak egymás alá, stb. meg akkor is rossz, ha a rendezői koncepció csak a rendezőnek tetszik (: ”

Nem gondoltam volna, hogy ennek az egésznek ilyen hamar relevanciája lesz, de aztán megnéztem a Pain and Gaint. Mármost a Pain and Gain dióhéjban arról szól, mekkora baromság az amerikai álom mint ezt a film alapjául szolgáló valós események is bizonyítják. De választhatunk egy másik dióhéjat is: ez esetben a film lényege az, hogy a transzformeres Michael Bay megpróbált csinálni egy Guy Ritchie filmet. Vagy egy egyszemélyes Coen brádörzöt. Vagy egy Martin McDonagh-t. Vagy nem tudta eldönteni. Vagy véletlenül kettőt lapozott a Filmlexikonban. Mindenesetre az érdemi kritika kezdetén hadd utaljak rögtön vissza a bevezetőben említetettekre: a film vagy bármely művészeti alkotás nem abszolútum, hanem az az amorf mentális izé, ami az én fejemben születik róla, azaz a Pain and Gain nem azért rossz film, mert az, hanem azért, mert én azt mondtam róla.

 Lugo (Mark Wahlberg) személyi edző Miamiban, közepes fizetéssel, ún. álomszerű testtel, stb. Nincs is olyan rossz sora, gondolhatnók, de Lugo nagyra tör: meg akarja valósítani az Amerikai Álmot, ami az ő sajátos értelmezésében az, hogy ami másnak van, az neki is legyen ünstöllést. De minden, vazze, Porc...Porsh... menő sportautó, meg bikinis csajok, meg....minden. Moziélményei alapján kidolgozott tuti tervéhez segítőket is talál, a szteroidoktól impotens  Adrian (Anthony Mackie) és a drogtól félhülye Doug (Dwayne The Rock Johnson) személyében, nincs is más hátra, mint elrabolni a gazdag Victort (Tony Shalhoub) és rávenni, hogy írassa rájuk a pénzét.

Az addig rendben, hogy a valóságban így történt a dolog (ezt fájdalmasan sokszor hangsúlyozzák), de könyörgöm, ez egy film. Persze lehetne csinálni az egészből dokumentumfilmet is, akkor viszont még véletlenül se válasszuk főszereplőnek a nem kimondottan hétköznapi arcú (amúgy remekül játszó) Mark Wahlberget, vagy a kimondottan nem hétköznapi Johnsont, főleg akkor, ha a film végén megmutatjuk az eredeti elkövetőket, akik még egy rendőrségi képhez képest is nagyon rusnyák, és ránézésre olyan 10-20 körüli IQ-val bírnak.
Lehet (biztos)  hogy  Johnson szerepeltetése külön viccnek volt szánva. Nem azért, mert egy kétméteres, másfél mázsás cirkuszi bohócból nem lehet színész. Johnson egy csomó dolgot el tud játszani (bosszúálló hős, meg... ööö ... bosszúálló hős). Itt azonban úgy kell karikíroznia az agyatlan testkultúrát és annak féldebil művelőit, hogy közben az egésznek ő az egyik leghíresebb reklámarca, aki ráadásul a Nép Bajnoka néven a ringbe lépve amerikaiak ezreinek adja meg az „Igen, én is meg tudom csinálni!” hamis reményét. Johnson egy csupaszív ripacs, félig-meddig önmagát adva a filmben talán az egyetlen szimpatikus karakter.
Pedig ebben a filmben senki nem szimpatikus. Van a Pain and Gainnek egy amúgy igen jópofa „mindenki hülye” fílingje, nem csak a bűnösök hülyék, hanem az áldozat, a rendőrség, bővebben meg kivétel nélkül mindenki, aki a vásznon feltűnik (Tony Shalboub zseniális, nála undorítóbb görény túszt még nem láttunk). Ez lenne a dolog feketén humoros része. Ha az lenne. Épp a humor azonban az, ami nem akar átjönni, pedig nagyon, de NAGYON erőltetik.
Nyilván azért, mert a humor lehetne az események értelmezésének eszköze, ahol a rendező és a forgatókönyvírók bátran elszakadhatnának a valóságtól, ahol megnyilvánulhatna a mondanivalójuk, egyáltalán, a véleményük a történtekről. Itt azonban valami súlyos tévedést vélek felfedezni: Bay és munkatársai azt hiszik, hogy ha valakit feldarabolnak egy baltával, akkor az így, ebben a formában vicces. Muszáj annak lennie, gondolhatták, hiszen a Steve Buscemi is vicces volt, mikor begyömködték a gallyaprítóba. De Bay meg mintha gyűlölné az összes karakterét, és ez kinyírja a humort, akkor is, ha egyébként ráadásul még igaza is van. Amit nem hogy elnézünk Coenéknek, Ritchinek vagy Tarantinónak (akik egyébként abszolúte más szemszögből közelítik meg az emberi állatot, hiába központi motívumuk az erőszak), de egyenesen dicsérjük őket érte, az Bay lelketlen tálalásában valahogy az istennek se ugyanaz. Amit nem hogy elnézünk Coenéknek, Ritchinek vagy Tarantinónak, de egyenesen dícsérjük őket érte, az Bay tálalásában valahogy az istennek se ugyanaz. Mintha Pacal Pistike nekilátna Picassot festeni. Hiába van minden a helyén, és még a neve is pével kezdődik, Pacalék kölke akkor sem lesz Picasso.
Bay, Pistikéhez hasonlóan, mintha nem tudná, mit akar mondani, jóllehet rendelkezik a szükséges eszköztárral.

Jobb rendezők  tökéletesen el tudják adni nekünk történeteiket anélkül, hogy a tanulságot külön, rézfúvósok kíséretében bejelentenék. „Mindenért elítélték őket, csak azért nem, amiért megérdemelték volna, vagyis azért, hogy  éjsötét, ostoba faszok” nyilatkozza az isteni Ed Harris valahol félúton feltűnő karaktere a film végén. Én meg utálom, ha megmondják nekem, mire kell gondolnom. Legjobban akkor utálom, ha ráadásul narráció keretében mondják el. De szuperlatívuszos legfőképp akkor utálom, ha nem egyszer mondják el, hanem mondjuk száznegyvenszer. Ahányszor Mark Wahlberg monologizálni kezdett az amerikai álomról, nekem mindig eszembe jutott, hogy úristen, biztos égve hagytam otthon a kutyát.
Lehet azon vitatkozni, hogy az extrém ritmus és hangvétel posztmodern zsenialitásra vagy totális inkompetenciára utal. Szerintem az utóbbi, de mindenki döntse el maga. Az biztos, hogy filmről én még annyira nem akartam kimenni, mint erről. Érdekes módon pont a láncfűrészes, ultraszürreális poénokkal dolgozó, de viszonylag filmszerű utolsó félóra tetszett, vagy azért, mert maradi vagyok, vagy azért, mert az rendesen volt megcsinálva.
 
Nem tudom, a B. olvasónak is feltűnt-e, mennyi kigyúrt ember mászkál manapság az utcán. Egy kéretlenül őszinte ismerősöm szerint ez azért van, mert negyvenes háziasszonyként reménytelenül bukom a megfelelő helyeken domborodó férfiakra, és csak az ilyeneket veszem észre,  de ez nem így van (és bármily furcsa, még The Rock esetében sem a féldisznónyi felsőtest vonz, inkább a feltételezett intellektus, még akkor is, ha emberünknek a legiszonyatosabb műfogsor-alapú reklámmosolya van az egész posztkeresztyén kultúrkörben). A film helyesen ismeri fel, hogy az alapból buta, üzletkötői fogásokkal, tévéreklámokkal, önfejlesztő tanfolyamokkal, stb. fanatizált, zsigerileg irigy, de amúgy bármilyen munkához reménytelen lusta embereknek az egyetlen kitörési lehetőség, ha legalább a testükkel büszkélkedhetnek. Kár, hogy ezt a mondanivalót olyan idegesítően adták elő, hogy az embernek még egyetérteni sincs kedve.

UI: A bevezetésben idézett kiváló ismerősöm a személyi edzőm. MUHAHAHAHA.

A magányos lovas

 2013.07.20. 12:20


Avagy: Kovácsné a Lone Ranger szerepében tetszelegve igazságot szolgáltat egy alapvetően rossz, viszont még alapvetőbben félreértett filmnek

Képzeljük el, feleim, hogy valaki idehaza csinál egy feldolgozást az István a királyból, ahol István ÉS Koppány egyaránt dilis. Túl sokat nem is kell erőltetni az agyunkat, mert valaki tényleg csinált egy ilyen filmet: ez volt a Magyar vándor. Gondolom valamennyien emlékszünk azokra az úgymond ambivalens érzelmekre, melyeket a film a k. nézőkből kiváltott. A Magányos lovas nem más, mint az Amerikai vándor, ami alaposan odadörgöl a jenkik orra alá azzal az alapvetéssel, hogy a kovbojok ÉS az indiánok egyaránt dilisek voltak. Ezek után ne is csodálkozzunk azon, hogy a tengeren túl a film mekkora rohadt nagyot bukott.
A magányos lovas ugyanis rossz film, de messze nem annyira rettenetes, mint azt a túlnyomórészt amerikai, illetve angolszász kritikák alapján gondolnánk (sokkal, de sokkal rosszabb filmekről is nyilatkoztak már pozitívabban, elég, ha csak a Tűzgyűrűre gondolunk, hehehe....)  Története nagyjából úgy foglalható össze, hogy az alkotók fogták az összes westernt, spagettitől a hot dogig, és megpróbáltak belőlük csinálni egy nagy, átfogó, mindenkit kifigurázó, mindenkinek igazságot szolgáltató, értelmiségi, akciódús, gyerekeknek való, horrorisztikus, tragikus és humoros filmet. És képzeljék, nem sikerült nekik.

John Reid (a tenyérbemászó képű, de meglepően jól és meggyőzően játszó, szükség esetén kimondottan vicces Armie Hammer) a frissen végzett jogász visszautazik szülővárosába az akkoriban még igen vad nyugatra, ahol ranger bátyja, Dan (James Badge Dale) a jogelméletet a gyakorlatba ültetve egy kisebb csapat élén bűnözőket üldöz (a magyar cím logikájából kiindulva ezek szerint ő a társas lovas). Az aktuális főgonosz Butch Cavendish (William Fichtner, aki egyszer ebben az életben igazán kaphatna már valami mainstream főszerepet, ha valaki, akkor ő megérdemli) egy teljesen elmebeteg Tonto nevű indiánnal (Johnny Depp) összeláncolva érkezik meg a kisvárosba kivégzésen való részvétel céljából, és azonnal megszökik, a nyomába eredő Johnt, Dant és csapatukat pedig brutálisan kivégzi. Illetve Johnt annyira nem végzi ki, mint szerette volna, őt valahogy visszahozza az életbe Tonto és a Szellemló (utóbbi egy bármiféle verbális közlés nélkül is nagyon vicces hófehér négylábú, aki tud repülni és mellesleg alkoholista). John Tonto tanácsára maszkot ölt, hogy leplezze kilétét, és kettesben Cavendish nyomába erednek. Szerepet kap még a történetben Tom Wilkinson, a  vasút mogul, Barry Pepper a hadsereg egyik kapitánya, és a helyi madám szerepében Helena Bonham Carter is. (Ok, ok, Helena Bonham Carter nem kap szerepet, csak valamiért benne van.)

Ez lehetne egy klasszikus bosszúálló történet (mint ahogy részben az is), meg lehetne egy Verbinsky-Buckheimer féle vicces – akciós - baromi rosszul megvágott – felesleges történetrészekkel agyonbonyolított – Jonny Depp hülye fizimiskájára építő Karib-tenger kalózai adaptáció (mint ahogy részben az is), meg lehetne az Amerikában kulturális alapkőnek számító Lone Ranger sorozat feldolgozása (mint ahogy részben az is).  Ez utóbbival kapcsolatban jegyezném meg, hogy a Lone Ranger odaát olyannyira alapkő, hogy 1933-ban már rádiójáték formájában is ment, a tévésorozat generációk életét határozta meg, és olyan, az amerikai popkultúrából kipusztíthatatlan mémeket hagyott maga után, mint a nekünk sajnos az égvilágon semmit nem mondó „Hi-yo Silver!” (amivel én pl. Steven King Az című könyvében találkoztam először húszévesen...), vagy a szótári státuszt elérő kemosabe (így szólítja Tonto John-t, eredetileg ez valami pozitív dolog volt, de a mostani változatban vicces gesztus gyanánt „rossz testvért” jelent), vagy a Tell Vilmos nyitány, ami számunkra egy vidám hangulatú klasszikus zenedarab Rossinitől, míg jenkiék Rossiniről tán életükben nem hallottak, vagy ha igen, akkor azt hiszik, hogy valami szicíliai tésztaszósz, ellenben a tarara-tarara-tararappapam hangzósorról azonnal mindenkinek beugrik a hős álarcos lovas. Egy ilyen kaliberű dologból egész estés fimet csinálni minimum annyira rizikós vállalkozás, mint pl. a 2009-es Star Trek volt. Ahogy a Star Trek mozifilm is műfajt váltott az eredeti sorozathoz képest, úgy a Magányos lovas is, egy meredek húzással szárazföldi kalózfilmmé alakítva az alapkoncepciót. Amerikában ez az eretnek gondolat akkorát bukott, hogy csak úgy nyekkent, minket itt a prosztó Óvilágban ellenben cseppet sem zavar, maximum a kivitelezése.
Annyiban egyetértek tehát a kritikákkal, hogy a Magányos lovas iszonyatos katyvasz, és nem a jobbik fajtából. Története helyenként követhetetlen (három főgonosszal operál, pedig ennyi forgatókönyv-írói tálentumhoz egy is bőven elég lenne...), ritmusa rettenetesen egyenetlen (az elején és a végén elhelyezett két giga-akciójelenet közt van vagy másfél óra, ahol a szereplők nem igazán értelmezhető indokokkal mászkálnak A-ból B-be és az abc összes többi betűibe) , egyes szereplői (pl. az összes nő) teljesen feleslegesek.
Viszont mindehhez képest mondani próbál valamit, ami ebben a műfajban merőben szokatlan. Azt próbálja mégpedig mondani a maga utánozhatatlanul elcseszett módján, hogy az amerikaiak igazán magukhoz kaphatnának, és a naplementés-kovbojosindiános-Custer’s last standes történelemképükből ráébredhetnének a rögvalóságra, abból a szempontból, hogy itten néhány száz év alatt gazdasági fejlődés és a civilizáció kiterjesztése címszó alatt sikerült valami holokauszti mennyiségű embert kiirtani. Hangsúly peniglen az „ember” jelzőn. A Magányos lovas bámulatos merészséggel megy szembe mind a „rohadtgyilkostolvajlusta rézbőrű csürhe” mind pedig az ennél csak egy árnyalattal kevésbé gyomorforgató „a természettel feltételen harmóniában élő bárányszelíd filantrópok” sztereotípiával. Könnyfakasztóan vicces, ahogy a kerettörténetben a minimum százötven évesre maszkírozott Johnny Depp a rommá szottyadt, illúzióit veszített Tonto szerepében egy „nemes vadember” feliratú vitrinben mutogatja magát néhány fillérért a vadnyugati showban, közvetlenül a szakállas nő meg a kétfejű devizahiteles közt, és nem kevésbé tragikomikus (bár abszurditása miatt a filmből nagyon kilógó) motívum, ahogy a „természet megbomló egyensúlyát” illusztrálandó vérengző nyuszik lepik el a prérit. Hi-yo Silver! Kiáltja a film végén a Hős, hősi karakterét ízlelgetve, mire Tonto megvetően rászól: „Ezt soha többet ne csináld!” A filmnek ez a kulcsmondata. Kár, hogy a sok hülyeség közt alig venni észre, az európai néző meg éppenséggel észre sem veszi.
 Az alkotóknak maximálisan igaza van abban, hogy az indiánoknak épp úgy joguk van viccesnek, hülyének, emberségesnek, szemétládának, stb. lenni, mint bárki másnak. A megvalósítás általános módja és az egyes poénok viszont nem feltétlenül a legszerencsésebbek. Az egész indiánosdiban egyébként Johnny Depp kezét vélem felfedezni, aki állítólag indián ősöktől származik, nagyon a szívén viseli feltételezett rokonsága sorsát, és mindig is szeretett volna indiános filmet csinálni – sőt, csinált is, ez a javarészt tök ismeretlen, nem igazán jó, kritikusokat is megosztó A halál ára, amiből egyértelműen kiderült, hogy Deppet nem feltétlenül muszáj forgatókönyvírásba, rendezésbe, ilyesmibe bevonni, mert hiába van tele tűzzel és lelkesedéssel, egyszerűen nem ért hozzá.
A Magányos lovas ebben az adaptációban nem az emberek egy jól meghatározott (fehér, jövedelemtermelő, adót fizető, erkölcsi bizonyítvánnyal rendelkező) csoportjának szolgáltat igazságot, hanem az összes embernek. Egy kicsit annak is, aki lázasan építtette a vasutat, hogy egy új élet (és minél több pénz) reményében eljuthasson nyugatra, egy kicsit annak is, aki izzadtan, három fillérért, gyakorlatilag rabszolgamunkában építette ugyanezt a vasutat, egy kicsit annak is, akinek történetesen a hazáján keresztül vezetett ugyanez a vasút. Ha ezt a filmet rábízták volna egy szakemberre (bárkire csak nem szegény megalomán, ritmusilag tök érzéketlen, se hagyományos se újszerű filmet rendezni nem képes Gore Verbinskyre) 2013. – ha nem az egész évtized – legnagyobb durranása lehetett volna.
Vagy nem. Lehet, hogy ebből a témából nem is lehet filmet csinálni. Lehet, hogy a Magányos lovast meg kellett volna hagyni sima, kváziB, kiszámítható, egynyári blockbusternek, oszt kész.

Az alapfelvetéshez visszatérve: „Koppány és István dilisek voltak” témában készült egy másik mű is, mégpedig egy színdarab, Örkény Istvántól a Pisti a vérzivatarban. A hatalmas sikerrel játszott, mai napig megkerülhetetlen kedvenceim közé tartozó darab nem kevesebbet állít, mint hogy Koppánytól Istvánon át mondjuk Kossuth Lajosig, és még azon is túl mindenki dilis volt a magyar történelemben. Sőt, az egész történelemben. Sőt, az egész emberiség voltaképp jóvátehetetlenül dilis. Lehet, hogy a Magányos lovasnak ezt a túlkomplikált, abszurd, filmként kimondottan rosszul működő változatát is inkább színpadra kellett volna adaptálni. Kiveszik a vonatos akciózást, beleraknak még egy tucat szürreális poént, aztán az egészet odaadják valamelyik még életben lévő Monthy Python bácsinak. Tuti siker lehetett volna a West Enden vagy a Madáchban.

Gru 2

 2013.07.10. 13:16


Egy monstre, másfél órás Benny Hill show bikinis csajok nélkül

Első- és másodszülött gyermekeim összessége már a mozi felé menet egymást túlharsogva ordította, hogy „Minyonok!” az apjukat pedig csak a legvadabb fenyegetésekkel lehetett lebeszélni róla, hogy a jegyszedőt a „JÉGSUGÁR! JÉGSUGÁR!”üvöltéssel köszöntse. Nálunk teljesen természetes, hogy bárki is magyarázzon valamilyen komplex folyamatot több lépésben, valamelyik marha  azonnal közbevág, hogy „... és akkor felmegyek a Holdra, megragadom, összezsugorítom, ráülök a vécére...” A beavatatlan olvasónak most nyilván csak úgy biluxolnak a szemei, hogy mi a fenéről irkálok itten össze-vissza, ezért az egész eszmefuttatást azzal zárnám, hogy igen, jól tetszenek sejteni, a Kovács család B-közép kaliberű Gru rajongó, és nem, az alább következő kritika nem mentes az érzelmi kötődés bizonyos jeleitől.
Pedig akár mentes is lehetne, mert ha nagyon összeszorítom a fogaimat, és megpróbálok véresen objektív maradni, akkor azért kénytelen vagyok kijelenteni, hogy a Gru2 valami gyalázatosan rossz film, már ha szigorúan csak a (nem létező) karaktereket és az (összegányoltnak sem nevezhető) történetet veszem figyelembe. De komolyan. Ilyen agyatlan, rosszul megírt, ordenáré poénokkal operáló fércművet az utóbbi tíz évben nem öklendezett ki magából Hülyewood. De lám, hölgyeim és uraim, valami csodálatos módon a Gru2 (gyermekkorom klasszikus műorosz műmozgalmi műdalát idézve) mégis, mégis a szívünkbe fér.  

Az első rész ott maradt abba, hogy a főfoglalkozásban gonosz géniuszként tevékenykedő Gru nem csak örökbe fogadja Agnest, Edithet és Margót, a három árvát, hanem igazi apukájukká válik, miközben sértődött középkorú kisgyermekből érett, felelős férfivé érik. Most ismét viszontláthatjuk az egész csonkacsaládot (valamint a több ezer cuki, sárga kis minyont, Gru állandó tettestársait), amint boldogulni próbálnak az úgynevezett hétköznapi életben. Gru agg tudós cimborája, Dr. Senkiházi segítségével lekvárgyárat üzemeltet, viszonylag kevés sikerrel, miközben „Én kicsi pónim” témakörben szülinapi partikat szervez a gyerekeknek, szinglik hada próbálja erőszakkal  magáévá tenni, és... áh, borzalom, valamennyien tudjuk, mit jelent a hétköznapi élet egy visszavonult gonosz géniusznak. Tiszta szerencse, hogy egy gonosztevők ellen harcoló titkos szervezet megkeresi hősünket, és méltó munkát kínál neki: ki kell derítenie, ki lopta el az ultracuki pelyhes kisállatokból dühödt lila zombit varázsoló csodavegyszert az oroszoktól. Mivel a tolvaj egy bevásárlóközpontban bujkál, Gru a szervezet egyik csinos hölgytagjával, Lucy Wilde-dal karöltve elterelő hadművelet gyanánt sütiboltot nyit az objektumban.  A három kislánynak remélhetőleg most már anyukája is lesz.

Ezzel a történettel semmi gond nem lenne, ha nem az volna a helyzet, hogy az alkotóknak egészen pontosan a fenti 14 sorra futotta. Egyetlen kósza gondolattal sem többre. Ezt gondolom legépelték egy kisebb bélyeg hátuljára, és azt hazudták a producereknek, hogy ez csak vázlat, persze, a többi is megvan, egy nagy, vastag, mulatságos könyv, nem, dehogy veszítették el, csak most nem tudják, hogy hol van, de nem kell aggódni, majd forgatás közben előkerül. Hülye kretén producerei meg elhitték. A Gru2 története egy rút sybarita váz, amit az alkotóknak eszük ágában nem volt kidolgozni, karakterfejlődésssel és hasonlókkal árnyalni, értelmessé, érzelmessé vagy izgalmassá tenni, ilyesmi. A hiányzó részeket (vagyis azt a mintegy nyolcvan percet a kilencvenből ) pedig feltöltötték a világ legidiótább poénjaival. De olyan poénokkal, hogy azokhoz képest a Benny Hill show egy Sztálin-nekrológ (gondolok itt például az All 4 One együttes sajnálatos módon halhatatlan „I swear” című sikerszámának minyonok által előadott változatára, magyarul „Bugyogóóóó” refrénnel...)
De hiába is gyűlöltem én a cinikus, lusta, rohadék forgatókönyvírókat meg a rendezőket ennek a mozgóképes förtelemnek minden egyes percéért, ha közben úgy röhögtem, hogy a könnyem szakadt, a kisebbik lányom meg éppenséggel kétszer kapott hisztériás rohamot a látottak élvezetétől. A Gru2-t – helyesbítek, a kis sárga minyonokat, akik egyértelműen átvették a főszerepet - egyszerűen nem lehet nem szeretni. Különös módon a filmet épp a megbocsáthatatlan dramaturgiai hibák mentik meg: mivel a humán karakterek és kapcsolataik értelmezhetetlenek, senkit nem zavar az amúgy nyilvánvaló szirup- és közhelyáradat, minyonokkal meg a legádázabb fingós poén is zseniálisnak hat.  Valami páratlan szerencse folytán ráadásul az alkotók nem süllyedtek odáig, hogy teremtményeiket reménytelenül megalázzák (például Grut is csak egyszer mutatják női ruhában). Minden egyes hányavetien odafirkantott karakternek van legalább egy jó pillanata, amelynek a kedvéért a maradék képernyőn töltött idejüket megbocsájtjuk nekik (kivéve El Machót, a főgonoszt, akinek a kitalálóját személyesen ültetném a villamosszékbe).  

Nagyon sok dolgot szeretnék még megérni ebben az életben, a Gru elkerülhetetlen harmadik része nem tartozik ezek közé. De hogy a várakozásokkal szöges ellentétben az egész család remekül szórakozott vasárnap este a moziban, az biztos.