Az legalább szórakoztató lett volna, mármint ha a Gerard Butler másfél órán át meztelenül rohangál, akkor ugyanis az alkotás a tartalmi mondanivaló meghagyásával legalább valami esztétikusat nyújtott volna. Persze, persze, a 300-ban megcsodálhattuk Butler mesternek az alkalomra kissé feltupírozott idomait (mely filmből, a történelmi hűtlenség jegyében, az is kiderült, hogy a spártai harcosok a páncél meg a tunika alatt fecskét hordtak). Inkább legyünk hálásak, hogy ebben a filmben a jóember a kedvünkért bemászott két bikinis csaj mellé egy lavór lekvárba, mi munka lehetett utána kifésülni a bundáját... no de hagyjuk ezeket a szükségtelen részleteket.
Szóval, ez a felnőtteknek szóló kedves esti mese arról szól, hogy mit akarnak a nők meg a férfiak egymástól. Ha ezt valaki esetleg Karinthytől nem tanulta meg (vö. "Férfi és nő, hogyan is érthetnék meg egymást amikor mind a kettő mást akar; a férfi a nőt, a nő a férfit”), itt a kitűnő alkalom, hogy berobogjon a moziba művelődni, bár azt nem garantálom, hogy nem káromkodva fogja elhagyni a termet. Pedig a felütés nem rossz. Mike Chadway (Butler) betelefonálós tévéműsorában mindenkinek megmondja a tutifrankót: ki lehet dobni az összes könyvet a párkapcsolatokról, be lehet fejezni a hazudozást a lelki csipkékről, elég annyit tudni, hogy a férfi szexet akar. Ez a meglátás olyannyira sikeresnek bizonyul, hogy Chadwayt kiemelik kissé Budapest TV-szerű környezetéből, és egy nagyobb tévécsatorna azt a feladatot bízza rá, hogy virágoztassa fel a nézettséget. Emberünk így is tesz, mindenki legnagyobb felháborodására/örömére. Abby, a tévécsatorna karrierista, idegdúc, seggén megülni nem képes, ám férfiakat fájón nélkülöző producere (Katherine Heigl) fogadást ajánl Mike-nak: ha tényleg igaz, amit a kapcsolatokról mond, és tanácsai segítségével Abby-nak sikerül randevúznia a szomszéd Apollóval, akkor... (itt nem világos a tét, mivel Mike a tévé megmentője, tehát kirúgatni nem lehet. Valami olyasmi, hogy "Nem kapsz két óriási pofont, ha..."). Akinek ez elrontja a meglepetést, az fáradjon át gyógypedagógiai részlegünkbe: Mike és Abby egymásra találnak, miközben poénos helyzetekbe kerülnek.
No mostan, ebben voltaképp mi a rossz? Hát nem érdemes másfél órára beülni a moziba, egy kis könnyed kikapcsolódásra? Hát nem. Még akkor sem, ha a főszereplők egyébként kifogástalanul teszik a dolgukat, márpedig az ilyen filmeket az isten sem menti meg, ha a színészek silányak. De ezt a filmet az isten így sem menti meg.
Esetünkben nem volt üres a mozi (mint ahogy az ilyen abszurd, délelőtti vetítéseken egyébként lenni szokott) de összesen egy diszkrét kuncogást hallottam az egész film során, és lehet, hogy az is csak valakinek a csengőhangja volt. Ugyanakkor a Csúf igazság nem nevezhető komolynak, és nem sorolhatjuk a klasszikus csodaváró, igazszerelmes, könnyes filmek közé sem. Se Meg Ryan, se South Park-Erection Day. Ezt a filmet még a saját célközönsége sem fogja élvezetesnek találni, pedig szemlátomást azt a réteget célozták meg, melynek a "Csöcsmustra a gimiben" jellegű filmek, illetve a Megvágunk női magazin "1000 jótanács a heregolyóról" témájú cikkei jelentik az etalont.
A filmet ugyanis nem csak a poénok fájó hiánya löki bele a dögkútba, hanem az is, hogy szülői felügyelettel vagy anélkül, 12 évtől felfelé mindenkit hülyének néz.
Nekem ne mutassák be újdonság gyanánt, hogy egy hibátlan alakú szőke spiné, akinek olyan fogsora van, hogy csak félszemmel mer az ember a vászonra sandítani mikor mosolyog, az jól fog kinézni, amikor felvesz egy ezer dolláros ruhát, amilyenhez szemmel láthatóan nagyon is hozzá van szokva, mert pl. nem sántikál a tűsarkúban, nem csúszik le a cicifix pántja a vállán, nem szakítja ki a harisnyáját, és még sorolhatnám. (Mutassa be nekem valaki, ahogy az x, sőt z-lábú, kancsal, púpos, rossz leheletű, ostoba rémből tíz perc alatt hibátlan, természetes viselkedésű, őszinte mosolyú istennőt farag. Na arra már szívesen beülök.).
Nekem ne próbálják meg bemagyarázni, hogy ha a középvezető idegbeteg spiné az egyik teljesen hazug maszkját (magabiztos szingli) lecseréli egy másik teljesen hazug maszkra (eszményi nő), akkor mindenki a lába előtt fog heverni.
Engem ne etessenek azzal, hogy a hímsoviniszta dumájú, bár valójában ölelni valóan jószívű mackó beleszeret a hiszterikába. Hogy lefekteti, az teljesen ok. De most beleszeretésről beszélünk, kérem szépen.
Ha már itt tartunk: most akkor voltaképp mi van a hímsoviniszta dumájú, bár valójában ölelnivalóan jószívű mackóval? Chadwick, Dr. House - van ezekben a karakterekben valami meseszerű. Én legalábbis még soha az életben nem találkoztam olyan beszólós, érzéketlen, fölényes figurával, akiről hosszabb beszélgetés után az derült volna ki, hogy arany szíve van. A hosszabb beszélgetés után az valóban ki szokott derülni, hogy az illetőnek valami ronda furunkulus eszi a lelkét, és amiatt lett halmozottan cinikus (világiasabban fogalmazva: aszociális barom). Kiderülhet az is, hogy furunkulusról szó sincs, az illető egyszerűen csak annyira felszínes, mint egy hámozott nyuszilufi. Az ellenben nem szokott kiderülni, hogy emberünk valójában egy titkos filantróp. Legfőképp olyankor nem, mikor az illető lehengerlő szexuális kisugárzással rendelkezik, és ennek maximálisan tudatában is van. (Párhuzam: 6 millió forintos hitel, 0%-os THM, jövedelemigazolás nélkül, plusz a banki alkalmazott orális szexben részesít – álom vagy valóság?)
Ennek a filmnek már a plakátja is bűzlik (ahol a nő a fejéhez tartja a szívecskét, a férfi meg a déli pólushoz). Nem akarok itten Gerard Butler karakterének bőrébe bújni, – bár egyébként szívesen magamra húznám, szőröstől bőröstül – és mázsaszám osztani az észt a nagyközönségnek, de a csúf igazság az, hogy egy kapcsolat sikere éppen pont 50%-ban múlik a szexen és a szellemi képességeken. A férfiakat valamiféle farokvezérelt gépezetnek beállítani teljesen hamis, csakúgy, mint a nőkről azt állítani, hogy kizárólag szellemi alapon választanak partnert.
Kíváncsiak vagyunk a csúf igazságra? Hát jó. Ha vibrátoros bugyiban megyünk céges vacsorára, és a műszer távirányítója egy pajkos kisfiúhoz kerül, nem orgazmusunk lesz, hanem idegösszeomlásunk. Ha randizás közben rádión keresztül kapunk utasításokat, a "Jó reggelt - Neked is" jellegű párbeszéd is órákat vesz igénybe, hacsak nem vagyunk szinkrontolmácsok, a célszemély pedig kb. fél perc alatt veszti el az érdeklődését. Az a csúf igazság, hogy az ember akkor kezd el ilyen marhaságokon morfondírozni, ha filmnézés közben hülyére unja magát.
50%
(A cikk megjelent a FilmMagazinban)
