A Watergate-ügy azért egy picivel nagyobb botrány volt annak idején az USA-ban, mint az, amikor Dávid Ibolya önjáró, bioenergiával működő poloskát talált a dunyhájában. A Watergate ügy, mondhatni, hagyományt teremtett. Azóta valamennyien tudjuk (amit egyébként már előtte is valamennyien tudtunk), hogy az államhatalom és a politikai tisztesség nem hogy nem járnak kéz a kézben, de még csak nem is tegeződnek. A Watergate ügynek volt azonban egy másik folyománya is, ami talán annyira nem közismert vagy nyilvánvaló, mégis, a mai napig isszuk a levét. A botrány főszereplője, Richard Nixon volt ugyanis az első nagy kaliberű politikus, akinek sikerült magát tönkretennie a teljes hátralévő életére, mindössze azzal, hogy szerepelt egy tévéműsorban. A politikusoknak (már amelyiknek) azóta vaskos kézikönyvek állnak rendelkezésükre a televíziós fellépésekkel kapcsolatos trükkökről, mi pedig eljutottunk oda, hogy adott politikai kérdésben a döntésünket szinte teljes egészében a tévében látottakra alapozzuk.
Azoknak a kedvéért, akik épp, hogy csak feleszméltek Benkő Dániel zokniból készült kígyókkal és gumipókokkal felturbózott hatvanéves bájainak csodálatából: a Watergate ügy volt az első, ezidáig egyetlen olyan botrány az USA történelmében, melynek folyományaként az elnök kénytelen volt lemondani. Higgyük el, ez nagy szó. Hiszen az egyszerű amerikai nép szemében az elnök – az Elnök – nem úgy jelenik meg, mint valami karót nyelt öltönyös tag, aki időnként félénken kiinteget a buxusok közül valami nemzeti ünnepen. Nem, az amerikai elnök maga vezeti a támadó UFOk ellen a légitámadást, illetve a 6000 méteres magasságban repülő Boeing VC-25 szárnyán lakkcipőben egyensúlyozva szájon vágja a Gary Oldmant. Ha egy ilyen kaliberű embert egy nemzet megutál, ott már komoly gondok vannak.
1972-ben, egy nyájas júniusi éjszakán betörtek a Watergate irodaházba, a Demokrata párt egyik irodájába. Ebből úgy lett botrány, hogy a tettesek nem vittek, hanem hoztak: lehallgatókészülékeket, miegymást. Hijjnye, honnan is olyan ismerős ez az egész... No de ne engedjünk a csábításnak és ne aktualizáljuk erőszakkal a történetet. A közvélemény talán még a poloskásítást is elnézte volna, de az eset nyomán egyre-másra kerültek napvilágra a bizonyítékok (köztük bizalmas beszélgetések felvételei), választási csalásokról, lehallgatásokról, pénzmosásról, sötöbö. No de hinnnnnye mán, hogy ez honnan olyan ismerős.... De csitt, háborgó lelkem, csitt. Kétévnyi huzavona után végül Nixon lemondott, az utána következő elnök pedig egy gáláns gesztussal megbocsátotta minden tettét. Az amerikai népnek ekkor legalábbis észbe kellett volna kapnia, de nem, az elnök, mint Nemzeti Hős, továbbra is kultikus tiszteletnek örvend, megválasztása szakrális esemény, nyilvános megjelenését szüzek teherbe esése és holtak feltámadása kíséri. A Watergate botrány akcióhősös-konspirációs részét nem kisebb film örökítette meg, mint Pakula 1976-os All the Presiden’s Men című alkotása. (magyarul Az elnök emberi címen futott, nem keverendő a zseniális tévésorozattal).
Most, úgy tűnik, újabb kitűnő film készült el a témában, konkrétan a nálunk talán kevésbé közismert Frost/Nixon interjúkról. Nixon három évvel a lemondása után megjelent a Frost on America című műsorban, mely nevét a brit műsorvezetőről, David Frost-ról kapta. A négynapos interjú-sorozatot mintegy 45 millió amerikai néző látta (ez már-már összehasonlítható a Senorita Szöszi címen futó, nem kevésbé kritikus kérdéseket feszegető briliáns alkotás nézőszámával, ahol egy műanyag nő és felfújható szerelme kalandjait követhetjük nyomon a papírmaséból készült vadregényes Kolumbiában). Tévéműsornak azóta sem volt ekkora nézettsége.
Az ex-elnök számára a médiában rejlő fantasztikus lehetőségek nem jelentettek újdonságot. Az 1952-ben elhangzott Checkers beszédet, melyet Nixon az alelnöki posztért vívott harc során mondott el a tévében, sokan az első tudatosan felépített „politikai tévéshow”-ként tartják számon. (A beszéd egyébként, igazságtartalmától, illetve stílusértékétől függetlenül, vagy talán pont ezek miatt, szerepel a „80 év legnagyobb amerikai szónoklatai” című gyűjteményben, kötve-fűzve potom 20 dollárért bárki megélvezheti). Megjegyzendő, hogy már a Checkers beszéd is azzal kapcsolatban született, hogy Nixont kenőpénzek elfogadásával vádolták meg, de mint tudjuk, az egyszeri választópolgár memóriája alapjáratban nagyjából fél órát képes koherensen felölelni. Az egyszeri választópolgár agya pedig látványosan összeomlott és rózsaszínű vattacukornak adta át a helyét, mikor a megvádolt Nixon azzal védekezett, hogy az egyetlen „megvesztegetés”, amit valaha elfogadott, egy édibébi kis (republikánus) kutyuska, név szerint Checker, volt, mert az édibébi (republikánus) kislányai PONT olyat szerettek volna. Kevésbé volt sikeres Nixon számára a Kennedyvel folytatott vita („the Great Debates”), 1960-ban, az elnökválasztási kampány során. Ez volt a világon az első nyilvános, televízió által közvetített vita elnökjelöltek közt. Akkor esett meg először, de messze nem utoljára, hogy az elnökjelölt a szavazókat a televízió által közvetített benyomások, és nem tulajdonképpeni politikai programja segítségével nyerte meg. (Hazánkban ezt a művészetet a demokrácia csillagai már pedzegetik, egyelőre odáig jutottak el, hogy sikerült elhagyni a tulajdonképpeni programokat, de a sármot azért még gyakorolni kell.) Kennedy fiatal volt, jóképű és magabiztos. Nixon kövér volt, kissé ápolatlan és borostás. Nem volt vitás, kié lesz a győzelem. Nixon egyik legsikerültebb televíziós beszéde végül is 1974-ben hangzott el – mikor lemondott.
Nixon tehát, az aktuális sikerektől vagy sikertelenségektől függetlenül, öreg televíziós róka volt már 1977-ben. Talán azért vállalta az interjúkat Frosttal , mert azt hitte, hogy a könnyed stílusáról ismert, viszonylag fiatal brit showman-nel szemben könnyű győzelmet arathat, netán-tán visszalophatja magát az amerikai nézők szívébe. (Az amerikai nézők ugyanis abban az időben, épp a televízióból ömlő propaganda hatására, roppantul utálták szegényt, bár a nézők 98%-ának valószínűleg halovány fogalma sem volt arról, hogy ok-okozati szempontból miért is kell őt utálni.) Nixon azonban nem volt egy Orbán Viktor, Frost pedig a legkevésbé sem egy Sváby András. Az épp leszállóágban lévő Frost-nak az egész karrierje múlott azon, hogy sikerül-e kicsikarnia valamilyen információt az ex-elnökből (miközben Sváby immár tejesen leszállt, de részvétele az Oktoberfesten 2008. szeptemberében mégis hírértéket képviselt).
A Frost/Nixon interjúk új fejezetet nyitottak a tényfeltáró interjúk történetében. Az interjúk során két lenyűgözően éles elme csapott össze. Egy elnök – egy újságíró. Egy komoly politikus – egy playboy. Egy magányos ember – a társaságok közkedvelt bohóca. Végül mindkettejükről több derült ki, mint amennyit bármelyikük is szeretett volna.
Peter Morgan az a csúcsragadozó az irodalmi táplálékláncban, aki karizmatikus, bonyolult személyiségű, saját korukra nagy hatással lévő politikai figurák életét koncolja fel. Színdarabját Frost és Nixon párharcáról 2006-ban mutatták be Londonban, hatalmas sikerrel. A darab 2007. márciusában került át a Broadway-re, Frank Langella (Nixon) és Michael Sheen (Frost) főszereplésével, de addigra már folytak a tárgyalások a történet megfilmesítéséről. Augusztusban megkezdődött a darabra alapuló film forgatása, ugyanezekkel a főszereplőkkel, Ron Howard rendezésében.
Morgan eleinte ódzkodott tőle, hogy a színdarabot filmre vigyék, pedig a műveiből készült korábbi adaptációk (pl. A királynő – The Queen, illetve a Skócia utolsó királya – The Last King of Scotland) sikeresnek bizonyultak. Az előzetes kritikák szerint a film kissé nehézkes (ha Ron Howard Da Vinci kódjára gondolunk, ez elég hihetőnek hangzik), ráadásul olyan dokumentumfilmes elemekkel operál, melyek nem feltétlenül tesznek jót a tempónak, mint például az, hogy a szereplők „interjút” adnak a rendezőnek, melyben mintegy narrációt mondanak a későbbi eseményekhez. A történet akkor kezd érdekessé válni (a felpörgés azért talán túlzás), mikor a két „team” – Nixon és egy ex-haditengerész (Kevin Bacon), illetve Frost, egy profi politikai újságíró (Oliver Platt) és az életét Nixon utálatára áldozó segítőjük (Sam Rockwell) - nekilátnak kidolgozni stratégiájukat az ellenfél porig alázására. Ne feledjük, ez televízió. A tények és az érvek közel sem olyan fontosak, mint a személyiségek. Nixon egy politikai törtető, ugyanakkor visszahúzódó, magányos, öngyilkos akciókra hajlamos karakter. Frost mi más lehetne, mint életvidám, könnyelmű, csajozós médiasztár. Nixon a várakozásoknak megfelelően az első három interjúban amúgy legényesen megforgatja fiatal ellenfelét, de a feszültség érezhetően egyre nő. A negyedik interjú aztán a végső bukást hozza az ex-elnöknek, és a mennybemenetelt a riporternek.
A Frost/Nixon sikere, mint minden színdarabra alapozott film esetében, elsősorban a színészeken fog múlni. Frank Langella és Martin Sheen nem próbálkozott azzal, hogy tökéletesen leutánozza a valós figurákat, inkább arra törekedtek, hogy újból felépítsék azokat. Langella elfogadta a maszkmesterek segítségét, hogy Nixon jellegzetes vonásai felismerhetően megjelenjenek a vásznon. Az előzetesek láttán viszont kétség nem férhet hozzá, hogy műtoka nélkül is tökéletesen meggyőzött volna minket róla, hogy aki magasra tör, az esik a legnagyobbat, hogy lehet szánalmasan szerencsétlen az, akinek a kezében felfoghatatlan hatalom összpontosul. Ahogy maga Langella megfogalmazza: zenészt, sorozatgyilkost vagy akár politikust, mint olyat, nem lehet eljátszani, csak a bennük rejtőző embert. Sheen sem vesződik azzal, hogy Frost összes kis modorosságát visszaadja, viszont hitelesen bemutatja azt a fejlődési folyamatot, melynek nyomán az izgága nyikhaj végül egy elnök virtuális gyilkosa lesz.
Érdekes kérdés, hogy a rohanó tempóhoz szokott mai átlagnéző számára vajon elég izgalmas lesz-e az alapvetően két karakterre alapuló történet. Még érdekesebb, hogy az európai (ne adj’ Fehérlófia, magyar) közönség értékelni tudja-e ezt az alapvetően amerikai sztorit, fel tudja-e fogni a konkrétumok mögött a háttérüzenetet a politika és a média bizarr kölcsönhatásairól. A Rotten Tometoes-on egyelőre két kritika jelent meg a filmről, mindkettő hosszasan morfondírozik, hogy az elszánt történész hallgatók és Nixon mára reszketeg aggastyánná szottyult gyűlölőin kívül ugyan ki lesz kíváncsi a filmre a 2008. decemberi bemutató idején, alig egy hónappal az elnökválasztást követően, mikor az emberek még magukhoz se tértek a médiakampány okozta mentális és audio-vizuális megrázkódtatások után.
Egyvalami mindenesetre biztos: a film megtekintése után árnyaltabb képpel fogunk rendelkezni az Egyesült Államok történetének egyik legnagyobb botrányáról, noha az szinte teljesen valószínűtlen, hogy akár innen, akár máshonnan, valaha is megismernénk az egész történetet – hiszen egy szuperhatalom működésének legbelső titkairól beszélünk. Most, 2008-ban talán összeállnak bizonyos részletek, perspektívába helyezhető Nixon és több évtizedes munkássága, mert azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy Watergate ide vagy oda, Nixon idején pl. véget ért a vietnami háború is...
Arra azért kíváncsi lennék, hogy az őszödi beszédről vagy Kaya Ibrahimról készítenek-e majd filmet, mondjuk 2040-ben. Ha igen, remélem, az unokám majd többet ért meg az egészből, mint mi most. Én már akkor boldog leszek, ha megírhatja a film kritikáját.
