Pedig a Sweeney Todd amúgy nézhető, sőt, nagyon is ajánlható film, az a fajta történet, amit az ember legszívesebben úgy kezdene el, hogy „egyszer volt, hol nem volt”, hogy aztán így fejezze be: „nem éltek boldogan, aztán mind meghaltak”. Klasszikus görög sorstragédiákat juttatott az eszembe, azzal a különbséggel, hogy a görögök jobbára szüleikkel és ivadékaikkal voltak elfoglalva, míg a modern társadalom a feleség eszmelélektani funkcióját is elismeri.
Sweeney Todd, eredeti nevén a jó Benjamin Baker (Johhny Depp), foglalkozását tekintve borbély, az elégedett együgyűek boldog életét éli valószínűtlenül szőke és jámbor feleségével és gödröcskés arcú kislányával, nem is sejtve, hogy a gaz Turpin bíró (Alan Rickman) már szemet vetett az asszonyra. A borbélyt a film végéig homályban maradó indokkal elítélik, tizenöt évre eltűnik a korabeli brit igazságszolgáltatás bugyraiban, a gaz Turpin bíró eközben megbecsteleníti a nejt, és örökbe fogadja a kislányt, ez utóbbit abból az előre sejthető meggondolásból, hogy...ehm, öreg napjaira is gondoskodjon a napi betevőről. A jó Benjamin Baker helyett a megszállott Sweeney Todd tér vissza, hogy szakmai eszközökkel álljon bosszút, az alig valamivel kevésbé zaklatott lelkivilágú Mrs. Lovett (Helena Bonham Carter), a helyi macskaeledel-árus segítségével. (Húsos piték, nem csak macskáknak, viszont csak macskákból! Utóbb emberekből.) Már-már mellőzhető mellékszál: a valószínűtlenül szőke és jámbor ifjú hölggyé felnövő kislányba (Jayne Wisener) beleszeret Fess Fiatal Matróz (Jamie Campbell Bower).
Mikor az olló és beretva sorsüldözött fenoménja a jellegzetesen monokróm Tim Burton-i háttér előtt behajózik Londonba, és rázendít a nyitódalra, az ember leánya két dolgot kénytelen megállapítani:
1) szegény Johhny Depp három folytatásnyi kalózkodás után úgy maradt
2) a film zenei anyaga olyan, mint a Szörényi – Bródy kettős bármelyik közös megnyilvánulása az István a király után, legfeljebb flitteresebb hangszerelésben.
Az első megállapítást olyan fél óra után szerencsére kénytelen voltam korrigálni, de a második benyomás bennem a film előrehaladtával csak erősödött. Egy musical-től valahogy azt vártam volna, hogy legalább egy dallam megmaradjon bennem, mikor a székből felállok. Itt nem maradt meg semmi, csak az érzés, hogy recitativóból most úgy egy-két évre talán elég is volt.
A nem feltétlenül eredeti történetnek a báját tehát nem igazán a zene adja. Tarolnak viszont a színészek, és a látványvilág. Egy színész kétféle képpen lehet sikeres: ha bármit el tud játszani, vagy ha csak egyet, de azt kitűnően. Johhny Depp bármit el tud játszani (bár, mint említettem, a szívtipró rumoshordó szerepéből egyre nehezebb kibújnia). Ebben a filmben szinte az összes arcát megvillantja, Ollókezű Edwardtól Don Juan de Marcóig. Alan Rickman ellenben egész életében egyetlen egy dolgot csinált, de azt imádnivalóan: intellektuálisan szenvedett, függetlenül attól, hogy aljas gazfickót vagy aranyszívű családapát alakított. Helena Bonham Carter rendszerint egz otikus/altált karaktereket játszik, ebben női vonalon verhetetlen. A különös triász pedig viszi ezt a filmet, méghozzá messzire, a cipekedésben jócskán segít az ördögien idióta Sacha Baron Cohen a maga tíz percével, mint álolasz álborbély, illetve a kimondottan tehetséges Ed Sanders, a gyilkos páros mellé szegődő kezdő alkoholista kisfiú szerepében. Számomra kellemes meglepetés volt a színészek szinte kifogástalan énekteljesítménye is. Már utaltam rá, hogy a film, mint musical rám nem tett különösebben jó benyomást, de volt néhány pillanat, mikor futkározott a hideg a hátamon, nem a dal miatt, hanem ahogyan azt előadták. Depp rockercsávós kikacsintásai, Rickman erotikus dörmögése, Bonham Carter vészjósló altja olyan hangulatot ad a zenének, melyet az véleményem szerint meg sem érdemel.
A Sweeney Todd világa helyenként már-már fekete-fehér, komor, túlvilági, mint minden Burton filmben, a látvány meghatározó, de soha nem a történet vagy a játék rovására.
A filmnek talán az a titka, hogy Tim Burton nem emeli piedesztálra Sweeney Toddot. A gyereket nyugodtan be lehet vinni a filmre (mármint ha látott már a kölök egy-két csirkevágást életében, illetve nem alél el néhány vödörnyi, Pollockot megszégyenítő virtuozitással szerteszéjjel fröcskölt piros tempera láttán, ja, és elmúlt mondjuk 16). Nem kell attól tartanunk, hogy ivadékunk hazatérve csíkban megőszül, és a muter eldobható lábborotvájával lekaszabolja a családot. Tim Burton, mint mindig, mesét mond, és egy igazi mesében a gonosz nem üdvözülhet. Először csak sajnáljuk Sweeney Toddot (ki ne őrülne bele abba, ha a gaz Turpin bíró a nejünket satöbbi satöbbi), később talán még mosolygunk is rajta, de végül kezdünk idegenkedni tőle, és a végkifejlet láttán azt mondjuk magunkban: igen, ennek így kellett lennie. A dühöngő borbély és a kannibalisztikus piteárusnő élete alapvetően vigasztalan, bár vendéglátóipari együttműködésük nyomán dinamikusan fejlődő, tőkeerős kisvállalkozás születik. A film egyik csúcsjelenete, mikor Mrs. Lovett megpróbálja elképzelni a tisztes polgári életet Sweeny Todd oldalán... A Fleet street démoni borbélya nem válik életünk titkos szerepálmává, úgy, mint pl. Hannibal Lecter vagy Jigsaw, mert van benne valami taszítóan esendő. A bosszúálló nem nyeri el megérdemelt jutalmát. A gaztettet nem lehetett még gazabb tettekkel helyrehozni. Grindhouse-mánia ide vagy oda: az ember néha vágyik az effajta humanizmusra, még akkor is, ha a humanitárius mondanivaló körítéseként néhány tucat jóembernek premier plánban elmetélik a gigáját.
