Az érkező terepjárónak előző nap este óta foglalja a nagymama a helyet a gimi főkapujában, a második lépcsőfokon, középen. A járműből, kezében kamerával, előugrik apuka. „Szállj már ki anyukám, na, hopp-hopp-hopp, nem lazsálunk! Ez az! Csapó! Most Ronaldo jöjjön!” Ronaldo enters, másfél éves gyermek, tüchtig szmokingban, és táncoló fekete lakkcipőkben. Gondolom, apuka utóbb majd kivágja azt a részt, mikor a gyermek óvatosan előrehúzza gumiszalagra erősített csokornyakkendőjét, és belefújja az orrocskáját.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Közben a nagyfiú kikecmereg a járműből, anyuka pedig a csomagtartóból elővarázsol egy akkora csokrot, amilyet utoljára ifjú koromban a Hősi Szovjet Hős emlékművén láttam. A szülők büszkén néznek körül. Igen, igen, Hölgyeim és Uraim, a csokorverseny győztesét láthatjuk, legalább négy szál papagájvirággal és egy püspöklila plüssvombattal verte az eddigi csúcstartót. A nagyfiú köszönő szavait alig hallani, a csokorhoz erősített kétszáz darab lufi (Spongya Bob valamint a tenger teljes élővilága, ideértve az életnagyságú kékbálnát is) segítségével sikerült legyőznie a gravitációt, és most erős hátszéllel távolodik észak-észak-keleti irányban.

A családot megkerülve behatolunk az objektumba. A folyosón kétszázötven uszkve háromszázezer forint ára virág rothad csendesen, nem baj, legalább nem látszik, hogy az iskolának három éve nem futja új függönyre.

Elhelyezkedünk a biológia terem előtt, jó hely, egyetlen hátránya, hogy utóbb kis rokonunk minden egyes ballagási fotóján egy kopottas bundát viselő, üvegszemű vörös róka vigyorog a háttérben, szájában tipikus zsákmányállatával, a sáfrányos szeklicével. Felmérem a szomszédokat, hogy ha majd eljön a fényképezés ideje, rögtön tudjam, kit lehet hanyatt lökni. Jobbkézről nagypapa közelít, a generáció kötelező kellékének számító okkersárga műanyag kardigánban. Rutinos a bácsi, mert egy összecsukható széket is hozott magával, a rutin akkor mond csődöt, mikor kiderül, hogy a tömegben nincs hely az ülőalkalmatosság felállítására. Szegény papa nem meri letenni (nehogy valaki pont most tartsa meg a székfoglalóját), mire vége a hercehurcának, csendben elalél. A kavarodásban többen saját nagyapjuknak tekintik, végül előkerül a tulaj, és visszateszi az öreget a dobozába.

Balra egy százhúsz centi magas néni lelkesen fényképezi a rég nem látott Sanyi bácsi hátát, megpróbálom segítőkészen felemelni, de rossz néven veszi. Mögöttem valamiféle generációs vita zajlik, a vidékről feltranszportált jobbárpádsávos dédnagyfater ölre megy a balliberális unokával a gazdasági élet (amúgy mindkettejük számára a misztikum ködébe vesző) statisztikai értékelésén. A közeli WC-ből eksztatikus örömsikolyok hallatszanak: a gyengébb anyagból gyúrt ballagó hölgyek a nagy esemény előtt még utoljára néhány percre lerúgják magukról harminc centi magas tűsarokkal ellátott cipőiket. Valaki kétségbeesetten próbál kinézni mögülem, érzem, ahogy diszkréten félrefújja az alkalomra megszobort hajamat. Frizurám erre csendben letörik, és ezer szilánkra robban a földön, mint az ólomkristály. Hm. Kevesebb hajlakk talán több lett volna... Ugyanez elmondható a férjem arcvizéről is, neki bezzeg nem kell harcolnia a helyért, kétméteres sugarú körben mindenki holtan vagy ájultan fekszik körülötte.

A mellettünk tömörülő, fejenként négy kiló nemesfémbe burkolt család család hároméves Dzsjenniferkéje halálosan unja az egészet, és fejére csavart piros kardigánban szaladgálni kezd a folyosón. Pillanatok alatt bukméker irodává alakulunk: 500 rugóért bárki fogadhat, vajon a random pályán mozgó gyermek melyik vitrint fejeli le először. Tétre-helyre-befutóra megteszem, hogy Dzsjenniferke mindkét lába bele fog szorulni egy-egy cserép rododendronba, majd nyújtott testű szaltóval bezuhan a takarító szekrénybe. Izgatottan lesem a kislányt, ám ekkor valaki viccesen elkiáltja magát, hogy „az előbb láttam itt a negyedik bét!”. Minden szem arrafelé fordul. Mire észbe kapunk, Dzsjenniferke eltűnt: amíg nem figyeltünk, legurult a hátsó lépcsőn az alagsorba. Mindenki siratja a pénzét: erre nem számított senki (a szülők se).

Közelg a pillanat! A folyosón elszabadult kölkek közül minden anyuka találomra megragad néhányat (lényeg hogy a fészekalj létszáma stimmeljen). Az apukák teleszkópos kameraállványokat rántanak elő a hátsó zsebükből. Gazdagék (ó nem, nem a terepjárósék, ők csak szeretnének ilyen gazdagok lenni...) fotóriportere miniatűr helikopteren köröz a mennyezet alatt, de a rotor elkapja a damillal a falhoz erősített teljes orgonafát (főgyökérzettel együtt), az úri közönséget szirmok és levelek terítik be, valamelyik idős rokon egy pillanatra felébred, és Halleluját kiált. A fotós utolsó lehelletével belefényképez az örökifjú nagynéni barnítókrémmel felturbózott hetvenéves dekoltázsába.

A ballagók végre feltűnnek a horizonton, és néhány ezerszer eléneklik a Száz út vár ránk című nótát. Nehezen bököm ki a rokon kislányt a harminc darab tökegyformára maszkírozott miniszoknyás démon közül, de a többiek szerencsére kisegítenek, úgyhogy végül nekem is sikerül lefényképeznem a rég nem látott Sanyi bácsi hátát. „Én nem adtam volna fel ezt a neccharisnyát a gyerekre” sopánkodik anyám a háttérben, hiába magyarázzuk neki, hogy tizennyolc éves kisded már egyedül öltözik. A kémiaszertár irányából néni-kommandó ront elő! Két idős asszony bakot tart, a harmadikat a levegőbe lendítik, az egy mesteri cukaharával átugrik a tömeg feje felett, és a kezében tartott két köbméteres csokrot máris átnyújtja a 30/21-es számú miniszoknyásnak.

Ekkor ugrik elő ismét terepjáró-apuka a kamerával. „Héló, héló, héló, állj az egész! Nem bírtam venni az elejét, menjetek vissza gyerekek a teremhez, és gyertek elő újra! Az a némber nagyon csúnya ott elöl, húzzon hátrébb!.... ???... Hogy az osztályfőnök? Na mindegy, akkor legalább forduljon félprofilba...Fiam, az anyád istenit, vágj meghatódott arcot, de rögtön! Ezért a pillanatért csináltad végig kettő-pont-nullával azt a rohadt négy évet! Érted? Persze, hogy nem érted... Anyukám, nincs mit tenni, rúgd bokán! Remek! Nagymuter, adja át azt a virágot, amíg sír a gyerek! Ez az, jó lesz... Anyukám, zokogj te is, érzéssel, érzéssel! Naggyon jó, csapó!”

Hosszas előjáték után rövid klimax: a ballagók három másodperc alatt elvonulnak, a kielégített tömeg kiözönlik az udvarra, az üres folyosót árnyak özönlik el: a harmadikosok. Megy a virág a szemétbe, csatárláncban.

 

Odakint az eső minden erejével kapaszkodik a felhőkbe: megvárja, míg az utolsó ballagó is kilép a tető biztonságos takarásából. Ekkor a magyar mezőgazdaság végre fellélegezhet, bőséges csapadék öntözi meg az aratásra váró bitument.

Most hallgassuk meg a Himnuszt. (természetesen felhangzik a Szózat is: Anyaaaa, pisilni keeeeeell!). Az iskola kitett magáért, a Himnuszt a felvételen maga Luciano Pavarotti énekli. A népesség hősiesen próbálja túlszárnyalni a tenort, ez egészen a a régentépig sikerül. Utána a szolfézsban járatosak rutinosan lejjebb váltanak egy oktávval, a többiek lelkesen tercelnek hozzá. A múltat s jövendőnél ismét egyesül az ország, béke és összhang honol, és mindenki lelkesen roggyantja a pudvás térgyit, hogy na mingyá leülünk. Tévedés. A felvétel készítője szerint a Himnusznak refrénje van, tehát újra az egészet a megbűnhődtétől, kétszer. A nyugdíjasokat közben a harmadikosok szívmasszázsban részesítik a tornapályán.

Sajnos eljön az elkerülhetetlen pillanat: a ballagó osztályok képviselői néhány szóban elmondják. A rendezvénynek ezt a részét a részét szívesen kihagynám, elég, ha csak meghallom, hogy „riadt szívvel, de várakozással telve léptünk be az első napon....”, érzem, hogy valami megpattan bennem, szeretnék leugrani valami magas épület tetejéről vagy magamba dönteni egy raklap Xyladekort. A dolog annál siralmasabb, minél viccesebbre akarják venni az egyébként nyilvánvaló módon szigorúan cenzúrázott szöveget. „...és nagyokat kacagtunk, mikor fizikaórán a Balogh Pistit megba...Mi van? Mit akarsz?...ja, amikor a Balogh Pistit megrázta a kettőhúsz”. A dologra a világon senki nem emlékszik az azóta kissé tikkelő Balog Pistin kívül, az eset kapcsán három év után most szabaduló fizikatanár kínosan mosolyog. Brrrrrr. Kikapcsolok.

Végre vége a beszédeknek, valahonnan színes lufik repülnek az égbe. Ez, úgymond szimbolikus jelentéssel bír, valami ilyesmi, hogy elszálltak a boldog ifjú évek, innentől viszont mindegy, hogy Szőke Kisjány hány hanggal fuvolázza mellé a Bajazzók teljes második felvonását, illetve hogy Merész Frizurájú Ifjú hogyan adja elő Janusz Nóniusz Egy tiszántúli diófához című versét (valamint, hogy miért), mert mindenki azt tanulmányozza (többen látcső felhasználásával) hogy az egyes lufik milyen pályát futnak be az időjárási viszonyok és a szélirány függvényében. Diplomásabb szülők fojtott hangon ismertetik csemetéiknek a termik jelenséget.

Az igazgató úr lép színre. „Azt kéne elmondania, hol lehet munkanélküli segélyért folyamodni!” súgja a fülembe anyám, a rendszerellenség. Többen lehurrogják. Anyám visszahurrog. A National Geographic stábja villámgyorsan a helyszínre vonul, és leforgatja a Halálos Karmú Ragadozók legújabb epizódját.

Egyszer csak észrevesszük, hogy tök üres az udvar, mindenki elindult kifelé. Elkapom a rokon kislányt még egy képre, ezúttal Sanyi bácsi és a róka nélkül. „Ez az egész olyan ciki” veti oda méltósággal, pilláin könny rezeg, de gyanítom, csak a lába sajog a cipőben. A család testületileg átvonul egy étterembe. „Gyerekek, egyetek, ki van fizetve!”. Eszünk.

 

Címkék: ballagás írás

A bejegyzés trackback címe:

https://kovacsne.blog.hu/api/trackback/id/tr691693070

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Zsebenczy Klopédia 2016.04.29. 01:52:39

Hat ez viccesnek indult ugyan, de nem az lett,
süti beállítások módosítása