Terhes társaság

 2010.12.18. 11:53


Kovács és Kovácsné közös kritikája

Avagy: Hű de kínos, hű de kínos, hű de kínos, ááááááá

 

....hogy kedvenc ifjúkori Voga-Turnovszky slágeremet idézzem. No de indítsuk a kritika ívét valamivel távolabbról. A filmvígjáték műfaj darabjai családi szempontból eddig négy csoportra voltak oszthatók. (Illetve külön kategóriát képez a Fajansz Brádörz, az ő méltatásukra most hadd ne keressek megfelelő szavakat)  Az első csoportba tartoztak azok a filmek, melyeken a férjem hanyatt fekve, kis praclijaival az égre kapálódzva röhögött, miközben én üveges tekintettel bámultam részint a műalkotást, részint őt, majd elővettem a házassági anyakönyvi kivonatot, hogy megnézzem az apró betűs részt. Ilyen férfias, fingós-mogyorózós poénokra épülő borzadály például a Ne szórakozz Zohannal (Szerintem nyugodtan ide sorolhatjuk a Wayans Bros néhány alkotását is, pl. a Hororra akadva sorozatot). (Na EZT sose gondoltam volna... Hogy az én hites uram, meg a Horrorra akadva... Hát piha.) A második csoportba tartoznak azok a filmek, melyeken én hanyatt fekve, kis praclijaimmal, miközben férjem üveges tekintettel (Ide tartoznak azok a mérsékelt sikerű alkotások, amikben valami középkorú sármőr, pl. Jean Rano vagy Harrison Ford - régebben Belmondo - próbál vicces lenni) (Megyek, átnézem még egyszer azt az apró betűs részt. Hátha van benne valami házastársunk kikapcsolásáról.). A mi családunkban ebbe a kategóriába tartozik a Marhakonzerv akció. Aztán vannak olyan fingós-mogyorózósok is, amiket két-három korsó sörrel simán be tudok venni, mint például a Tökalsó vagy az Üldözési mánia. És végül ott vannak közös nagy kedvenceink, pl. a Shop Stop, vagy a Jöttünk, láttunk, visszamennénk. Ebbe a megbízható rendszertanba azonban a Terhes társaság sehogy sem illik bele: ez volt az első olyan vígjáték, amin gyakorlatilag halálra untuk magunkat. (Pedig Robert Downey Juniorból külön készültünk a Vasember 2 megtekintésével, úgy látszik lassan ő is beleesik a középkorú sármőr kategóriába. ) (A jegyzőkönyv kedvéért: Kovács egy undok alak. A Vasember 2 meg tényleg nem volt jó film, de ebbe most ne menjünk bele.)

 

Peter Highman (Robert Downey Jr.), a kissé karótnyelt építész rohanna haza Los Angelesbe, hogy ott lehessen, mikor megszületik első gyermeke (Itt meg kell említsük a megdöbbentő hasonlatosságot Hugh Jackman-nel. Mindenkinek megvan a reklám, ahol a jobb sorsra érdemes rozsomák öltönyben táncikál egy üveg ice tea hatására? Na, Robert Downey pont úgy néz ki, és kb. ugyanolyan természetességgel mozog ebben a filmben, mint Hugh Jackman a táncparkettnek kinevezett hotel lobbyban). Sajnos a vak véletlen az útjába sodor egy félhülye feltörekvő színészt (Zach Galifianakis), aki puszta jóindulatból kiejti a száján a „terrorista” kulcsszót az épp induló repülőn. Az ítélet gyors és kegyetlen: a két férfi többé az Egyesült Államok repülőtereinek a közelébe sem mehet, nekivágnak hát az országnak, földön, vízen, levegőben és a sínek között. (Szolgálati közlemény: Ne nézzük ennyire hülyének az amerikai rendőröket. Ha terroristagyanús egyedek vagyunk, nem fognak szélnek ereszteni papírok nélkül isten hírével, hogy vágjunk neki Amerikának. A Kalandférgek 2 című elborult alkotásban kb. ugyanezért direkt beutaló járt Guantanamora. Sőt, azt se próbáljuk ki a film ihletésére, hogy leamortizáljuk a mexikói határőrség gépparkját, majd egy megkülönböztető jelzéssel ellátott lopott furgonnal autózunk még pár napot. Egy magát komolyan vevő „vígjáték” nem alapulhat ennyire nonszensz szituációkon. Ha nem lenne a mély érzelmi rizsa, csak nyomnák a hülyeséget lazán mint a kazán, akkor oké volna, de itt nem ez a helyzet)

A vígjátéki alaphelyzet ennyiben össze is foglalható, cseppet sem újszerű ötlet, meglehetős részletességgel kifejtve láthattuk már Steve Martin és John Candy előadásában a 1987-es Repülők, autók, vonatok című műalkotásban. Az igazat megvallva már ott sem durrant igazán nagyot, de nézhető volt, meg jópofa, meg egyszer azért elment. 1987 óta a tudomány és technika fejlődése nyomán immár sokkal látványosabban lehet mindenféle járművet egészen aprócska miszlikekbe aprítani. Ez persze nem kevés pénzbe kerül, az ember meg ott spórol, ahol tud, ugyebár. Jelen esetben pl. a forgatókönyvön.

Egy alapvetően két karakterre alapuló történetet akkor lesz partiképes, ha először is van két  karakter (akik természetesen tökéletes ellentétpárt alkotnak és viccesen egymás agyára mennek), másodszor pedig van egy történet (melyben elhelyezhetők maguk a karakterek meg a szükséges helyzetkomikum). A Terhes társaság mindkét területen látványosan csődöt mond, innentől az már szinte alig zavaró, hogy a karakterek nem mennek viccesen egymás agyára – illetve nem viccesen mennek egymás agyára -  a helyzetkomikum pedig inkább helyzettragikum. A karótnyelt építész egyszerűen ellenszenves, a félhülye feltörekvő színész láttán meg az a benyomásunk, hogy minket most arra próbálnak rávenni, hogy buszozzunk ki a Budatétényi Pszichoterápiás és Pszichiátriai Rehabilitációs Intézetbe, és röhögjük ki az ápoltakat. Nem azt mondom, az ember néha repesve megteszi az ilyesmit, de ahhoz azért kell egy adag South Park vagy Keresd a nőt! szintű egészséges abszurditás. (Zach Galifianakis karakterét sikerült a forgatókönyvírónak úgy megteremteni, hogy egyetlen pozitív tulajdonság se lelhető fel benne (azt hogy rekordidő alatt képes bárhol drogdílert találni, most nem vesszük figyelembe). Innentől kezdve a műfaj íratlan szabálya, mely szerint a mogorva karakter kb. a 40. percben fel fogja fedezni a kétbalkezes fickóban rejlő jó tulajdonságokat, csődöt mond.)

Emlékszünk még ilyen terminus technicusokra magyar irodalomból, hogy aszondja „karakterfejlődés”? Az a tipikus szakkifejezés, ami csak a szánkban olvad... No, a Terhes társaságban ilyen nincsen, innentől a kétszemélyes dráma kártyavárként omlik össze. A két figura először nagyon utálja egymást, aztán betépnek, és onnantól nagyon szeretik egymást. Végül is zseniális, mi több, költség- és időkímélő megoldás, mert nem kell ilyen baromságokkal foglalkozni, hogy dialógus, meg színészvezetés.

A legszomorúbb az egészben pedig az, hogy igencsak lenne kit vezetni színészileg. Az ifjabb Róbert remek komikus, a Trópusi vihart pl. egymaga is elvitte volna. Nem, nem azért kell hasra esni előtte, mert hogy a kábítószer és az alkohol bugyraiból főnixmadárként satöbbi satöbbi, miközben nők százait még inkább satöbbi (komolyan mondom, kezdem unni, hogy nincs a jóembernek egy olyan filmje, melynek méltatásába a lelkes – és szemlátomást prostituáltan irigy – férfikollégák a „bohémélet” motívumot ne vennék bele). Egyszerűen csak azért, mert roppant tehetséges színész. Galifiniakis is megpróbálja a rendelkezésére álló szubatomikus morzsákból felépíteni a figurát, valószínűleg nem rajta múlt, hogy nem sikerült. Én vagyok az első, aki elismeri, hogy végtelenül nehéz a helyes arányokat megtalálni egy olyan filmben, ahol a debil főszereplőt meg akarják kedveltetni velünk, mert tegyük a kezünket a szívünkre: az ilyen emberektől egy kicsit önkéntelenül iszonyodunk. De azért voltak olyan alkotások, ahol ez sikerült, akár rikácsolósabb stílusban (Dumb és dumber) akár európaibb megközelítésben (Dilisek vacsorája, az eredeti francia változatra gondolok, még 1998-ból).

(Azért jegyezzük meg azt is, hogy a rossz helyen rossz időben az egyik legklasszikusabb komikus alaphelyzet, gondoljunk akár Jon Lovitz karakterére a Klaus Barbie múzeumban (Üldözési mánia) vagy a Redőrakadémia kultikus Kék Osztriga bárjára. A Terhes társaság írói gondosan ügyeltek arra hogy az effajta vicces helyzeteket messze elkerüljék. ) (Igen, itt van az eb elhantolva. Ha még negyven oldalt írunk felváltva, abból is csak az jön le, hogy ez a film egyszerűen nem vicces. Higgye el a nagyérdemű, nem csak mi nem nevettünk. Egyetlen fickó volt, aki harsogva végigröhögte az egészet, de szerintem ő valami mást nézett a laptopján.)

 

Egyébként a cizellált poénok meg az érdekes személyiségek, meg a színészek közti működő kölcsönhatások egyáltalán nem kötelező elemek. Fenének se hiányzik az ilyesmi, ha egy film pl. arra épül, hogy Robert Downey Jr. kétpercenként letolja a gatyáját és fingik egy nagyot, Zach Galifiniakis meg mittudomén, rózsaszín tütüben véletlenül bekeveredik a buzibárba. Egy OLYAN filmben a francot nem érdeklik a karakterek. Férjem imádná. A letolt gatyás részt valószínűleg én is. De ez nem egy olyan film. Van benne önmagunkra találás, meg világszemlélet meg érzelmes befejezés. Meg recskázó kutya.

 

Címkék: kritika film robert downey jr terhes társaság

A bejegyzés trackback címe:

https://kovacsne.blog.hu/api/trackback/id/tr52521596

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása