(Sajtóanyagok alapján írt előzetes, 2011. január 5.)
Egész életemben sajnálni fogom, hogy annak idején nem vettem komolyabban a képregénykultúrát. Persze hogyan is vehettem volna. Mikor agyilag a legfogékonyabb lettem volna az ilyesmire - olyan 7-8 éves korom körül, amikor a betűket úgy nagyjából ismeri az ember, de annyira azért már nem szereti – egyetlen képregény forrásunk Laci bácsi volt, a local hero, foglalkozását tekintve kamionsofőr és szocialista csempész. Laci bácsi mindent megtett rokonai kulturális életének felvirágoztatására, volt ott vészopó konyak, meg Milka csoki meg pornóújság, és néhanap egy-egy Pókember, Fantasztikus Négyes, hasonló, a kölköknek. Persze németül. No de a Pajtás meg az Ifjúsági Magazin után az efféle apróság senkit nem zavart, a Marvel Comics remekműveit ha ronggyá nem is olvastuk, de ronggyá nézegettük.
A képek tehát megvannak, saját gyerekeimnek álmomból felkeltve is el tudom magyarázni, hogyan is tartja pontosan a Pókember a kezét, mikor hálót lő (ez vérre menő vita tárgya volt legutóbb az óvodában, és egy álmos vasárnap reggelen csakugyan ezzel ráztak fel a humoros kisdedek). Engem is meglepett viszont, mikor utóbb megtudtam micsoda komplex alternatív világegyetemet alkotnak maguk az alkotások, geek legyen a talpán, aki kívülről-belülről ismeri az egészet. A Marvel Universe valóban a csodák univerzuma.
Captain Americáról én első körben annyit tudtam, hogy az Ágyúgolyó futam című pótolhatatlan, kacagtató családbarát vígjáték végén a csúnya szőrös kövér ember felöltözik amerikai zászlóba, és ordibál, hogy „Én vagyok Amerika Kapitány”, ez pedig valamiért humoros. A valóság ennél azért árnyaltabb. Amerika Kapitány a Vasemberhez, a Fantasztikus Négyeshez és Daredevilhez kötődik, hol lazán, hol szorosabban, a részletekbe bele se menjünk, mert a történetfolyam komplexitása a Barátok közttel vetekszik. Az eredeti képregény még azelőtt született, hogy Japán lebombázta volna Pearl Harbort, és a második világháborúban azonnal megtalálta a maga helyét – akkoriban a sorozat borítójának népszerű témája volt a csendélet, ahogy a csillagos-sávos szuperhős Hitlert egy parasztlengővel móresre tanítja.
A 2011 nyarán moziba kerülő újdonatúj film története is valahonnan innen indul. Hitler és fondorlatos segítője, a Vörös Koponya (Hugo Weaving) egy misztikus és kissé utópisztikus tárgy, a Tesseract révén világuralomra törnek. (A Tesseract valójában egy Kozmikus Kocka. Aki a kozmikus kockákról többet kíván tudni, fáradjon el a Marvel Univerzum valamelyik rajongói oldalára, és okuljon, de előbb kösse fel a gatyáját.) A nácikat senki nem állíthatja meg, csak Amerika Kapitány (Chris Evans, a Fantasztikus Négyesből ismert Fáklya), ráadásul a harc egy váratlan csavarral - midőn Amerika Kapitányt lefagyasztják, míg a nácik az ennél azért nagyságrendekkel kényelmesebb időutazást választják - a jelenkorban is folytatódik. A jó Kapitány természetesen nem egy izomagyú barom, hanem csipkés lelkű modern hős, klasszikus origin storyval. Az gondolom teljesen evidens, hogy ő volt az a nyüzüge, elálló fülű, szemüveges ványadék, akit még segédkonyhásnak sem vettek fel az amerikai hadseregbe – no de aztán részt vett az Rebirth (Újjászületés) projektben, meg is lehet nézni, mi lett belőle. Azonban még a Kapitány is tehetetlen lenne hű segítői nélkül. Közéjük tartozik Bucky Barnes, a tradicionális Hőshöz Csapódó Árva (Sebastian Stan, róla a sajtó mindenki anyja életére esküdözve híresztelte hónapokig, hogy ő lesz Amerika Kapitány, komolyan, én már lassan azt se hiszem el, hogy Angelina Jolie tényleg férfi...), Peggy Carter, a férfias természetű ám a megfelelő pontokon kellően domború női hölgyemény a francia ellenállásból (Hayley Atwell, inkább brit körökben ismert, karrierje még csak most indulgat felfelé), Nick Fury titkos ügynök, akit a Vasemberből már ismerhetünk (Samuel L. Jackson, akit a Vasemberből már ismerhetünk) és a beszédes nevű Dum Dum Dugan (Neal McDonough). A pozitív szereplők közt mindenképp meg kel még említeni Chester Phillips ezredest (Tommy Lee Jones), a negatívak közt pedig Heinz Krugert, az orvgyilkost (Richard Armitage, róla annyit lehet tudni, hogy pilóta volt az egyik újabb keletű Csillagok Háborúja filmben, csak ott a sisak alatt nem látszott, milyen jóképű). Végezetül pedig Dominic Cooper (a Mamma Miában tizedik alabárdos) játssza valamennyiük szívbéli Vasemberének apukáját, kvázi Robert Downey Junior Seniort.
A szereposztás, mint a mellékelt ábra mutatja, bővelkedik kellemes emberekben, Hugo Weavingtől vagy Tommy Lee Jonestól rossz alakítást még nem láttam, Samuel L. Jacksontól mondjuk már igen, de ott amúgy is a kígyók voltak az érdekesek. A főszereplő Chris Evans színészi munkája eddig nagyrészt abban merült ki, hogy félmeztelen képeivel elárasztotta az internetet, de Fáklyának egész emészthető volt, reménykedjünk. A pozitív hősök egyébként valamennyi nyilatkozatukban arról zengedeznek, hogy gyerekkoruk óta álmodoztak egy Amerika Kapitány filmről, a negatívak meg arról, hogy egész életükben ki akarták próbálni, milyen lehet német akcentussal játszani.
A rendező személye már inkább aggasztó. A film készítése eleve jelentős huzavona után indult be, az eredetileg 2008-ra tervezett bemutató szerzői jogi viták miatt csúszott annyit, mint a négyes metró (no jó, annyit azért nem...), ez idő alatt Jan Favreau, aki az Amerika Kapitányt inkább a komédia felé vitte volna el, inkább megcsinálta a Vasembert. Ezért mondjuk kár. (Nem a Vasemberért, mert azt imádtuk, hanem a lehetőségért.) A projekt körül legyeskedett egy darabig Louis Leterrier, a Hulk rendezője is, de a választás nem rá esett. Ezért mondjuk nem kár, a Hulk az egyik leghosszabb és legzajosabb altatódal, amit ismerek. Miután a producerek nem találtak több francia nevű rendezőt, elővették Joe Johnstont. Mármost Joe Johnston neve nem cseng ismeretlenül azok számára, akik valaha láttak már pl. csillagrombolót meg Boba Fettet meg frigyláda körül huhogó szellemet. Kitűnő rajzoló, művészeti vezető (magyarul art director), satöbbi. No de mint rendező? A Jumanjira még azt mondja az ember, hogy vidám gyerekfilm, ha szódával nem is, de a szódás lovával elmegy, viszont a Farkasemberre ugyanezen fórumon korábban már több oldalon keresztül haragudtam, és a Hidalgo is, bár a maga nemében bájos, legfeljebb egyszer nézhető meg (Viggo Mortensen rajongó nővéremnek kétszer). Johnston a blogjában csupa lelkesítőt ír a forgatásról, hosszan részletezi például, hogyan tiltotta meg a previz használatát, vagyis azt, hogy a rendezői koncepcióról még a forgatás előtt digitális animáció készüljön, mert ez gúzsba köti az alkotói fantáziát. Derék, derék. Mindent összevetve viszont egyelőre rejtély, mi lesz ebből a szegény Amerika Kapitányból.
A nagy kérdés most is, mint mindig, a forgatókönyv. Bennfentesek szerint a film története kellemesen közel áll az eredeti képregényhez, az ilyen adaptációk pedig általában sikeresek szoktak lenni (vö. Sin City. Vagy a Watchmen, ami ugyan erősen megosztotta a nagyérdeműt, de szerintem zseniális, még ha kissé hosszúra is sikeredett). A forgatókönyvet viszont Christopher Markus és Stephen McFeely írta, akik a Narniákért érdemelnek fejenként egy-egy akkora parasztlengőt, mint Hitler. A 3D-s filmek megfigyeléseim szerint eddig szinte soha nem kaptak normális forgatókönyvet, mert egyszer valaki azt mondta, hogy a látvány mindenért kárpótol, és ezt a sok idióta elhitte. (Kizárólag az anyagi szempontokat figyelembe véve meg sajnos így is van). Túl szép volna, ha most dőlne meg ez a tendencia, de álmodozni azért csak szabad...
Avi Arad producer szerint a történet erőssége, hogy egy régi vágású hős szemével tekinthetjük meg saját modern világunkat, á lá Új Zrínyiász (az Új Zrínyiászt azt speciel nem az Avi Arad mondta). Ez azért kissé pikánsnak ígérkezik, elvégre Amerika legújabbkori történelme nem feltétlenül tekinthető az 1940-50-es álmok beteljesülésének. Bár természetesen minden csak nézőpont kérdése. Elvégre ugyanazok az állampolgárok képesek zászlót lengetve zabálni a nemzetiszínű vattacukrot, amikor a Kormány elintézi, hogy a jó Szaddam Husszein tegyen rendet a Közel-Keleten, meg amikor a rossz Szaddam Husszeint 20 év múlva a Kormány felakasztja valamelyik kiálló testrészénél fogva. Az biztos, hogy az amerikai nézők meg fogják kapni a napi betevő instant patriotizmust, demokráciát és szabadságot, mi meg majd vetítés után rohanunk sorba állni vízumért.
Az egész Amerika Kapitány legviccesebb vonatkozása egyébként az, hogy az össznemzeti amerikai hős moziját Angliában forgatták. Hja kérem, a pénz nagy úr, Kalifornia nyugodtan megadóztathatja a blockbuster produkciókat, aztán majd megnézheti, ki fog ott filmet csinálni... (Majd a kínaiak.) A háborús jelenetek a vadregényes Walesben készültek, míg Manhattant a londoni Albert Dock kikötő személyesíti meg, összecsukható Szabadság-szoborral. A forgatás további érdekessége, hogy Johnston 2D-ben forgatta le a filmet (miután egy görbe napot annak szentelt, hogy kipróbálja a 3D-s kamerát majd nagy ívben kivágja a francba), a háromdésítés tehát az utómunkálatok feladatai közé tartozik. Ez a megoldás nem feltétlenül szokott vizuálisan kielégítő eredményeket hozni, gondoljunk csak a Titánok harcára vagy az Utolsó léghajlítóra – na nem mintha ezeknél a filmeknél az ember a nem kellően plasztikus rémek miatt hagyta volna ott a vetítést félidőben. Hogy Johnston egyáltalán miért ragaszkodott az általa tömören „divathülyeségnek” titulált 3D-hez, az rejtély. Illetve dehogy rejtély, ha a jegyárakra gondolunk. Kénytelen vagyok viszont így a vége felé baljósan idehuhogni, hogy a 3D mostanában kezd baromi rossz előjel lenni...
Az interneten eddig egy hivatalos trailer látható, amiből a kedves közönség megtudhatja, ami rá tartozik. Pedig képregénybarát nyugati szomszédaink már körmüket rágva várják, hogy Amerika kapitány kimentse őket a középszerű hősfilmek tengeréből. Ami azt illeti, én is nagyon várom, hogy szuperhős témában valami újat mondjanak, de valami nagyon szép, műfajhű, szuperpopcorn minőségű klasszikussal is maximálisan meg lennék elégedve.
