Készült a Filmmagazin számára, 2011. március 17-én

Krumpli nem étel, asszony nem ember, medve nem játék, Harrison Ford nem színész.

Moziba menet a metrón üldögélve az egyik utastársam képes újságjában elolvastam a fáklyaként lángoló atomerőművet, a „minden kedves férfiolvasónk álma, hogy Angyalka bögyörőivel találkozzon a nárciszok közt” című állandó tematikájú, jóllehet évszakfüggő szösszenetet, meg a kétfejű rozsomákot ellő kakast, a másik utastárs szigorú külsejű napilapjában meg egy komoly cikket egy projektről, melyben van szerencsém nekem is részt venni fordítóként. A komoly cikkben egyébként az egyik összesen 5 szót tartalmazó mondat úgy állt fel, hogy 2 baromság + 2 csúsztatás + névelő. Ezek után a média varázslatos világáról szóló film elmesélte nekem, hogy ez miért jó, és megkért, hogy nyugodjak bele, jó ez így.

A sztori mind a háromezer-ötszáz mutánsát ismerjük már: az inkább idegesítő mint szeretni való, cukker fiatal naiva akkor is keresztülviszi az akaratát, ha belepusztul, de minden várakozásunkkal ellentétben nem pusztul bele. Jelen esetben a történet a reggeli tévéműsorok kulisszái mögött bontakozik ki. Becky Fuller (Rachel McAdams) keményen dolgozik a csehszlovák televízió kísérleti adásának segédbemondójaként, ezért a vezetőség hálából kirúgja. Beckyt azonban nem olyan fából faragták, hogy egy ilyen nüansz hatására feladja az álmait: meggyőzi az egyik nagy tévétársaság vezetőjét (Jeff Goldblum) hogy a csatorna  (agy)halott reggeli műsorhoz vegyék fel gyártásvezetőnek, majd ő gatyába rázza a dolgokat. A naiva gőzerővel munkához lát, pl. a közönség igényeihez maximálisan igazodva a 70 éves meteorológus bácsit ráveszi, hogy a krokodilmedencéből meg az Eyjafjöll füstölgő kráteréből jelentkezve értekezzen a cumulusokról, de érzi, hogy valami még hiányzik, ezért a műsorba beszervezi Mike Pomeroyt, a helyi Havas Henriket (Harrison Ford). A műsor nézettsége valóban megnő valamelyest, mikor kiderül, hogy Pomeroy és a másik műsorvezető, Colleen Peck (Diane Keaton) régi ellenségek, és ezt minden lehetséges alkalommal egymás tudtára is adják. Ez azonban sajnos még mindig nem elég, hiszen a két műsorvezető túl öreg már ahhoz, hogy lángvágóval egymásnak essenek, ha viszont a nézettséget nem sikerül megnövelni, a műsort meg fogják szüntetni. Beckynek meg kell küzdenie Pomeroyjal, Peckkel, a műsor körül sürgölődő ezernyi idiótával, a szkeptikus főnökséggel, a nézői elvárásokkal és ráadásul bimbódzó kapcsolatát is menedzselnie kéne a Jóképű Kollégával (Patrick Wilson).

És Rachel McAdamsnek meg kell küzdenie Harrison Forddal és Diane Keatonnal, gondoltuk mi, midőn megtekintettük a plakátot, és titokban még sajnáltuk is az ifjú művésznőt. Pedig nem kellett volna. Szegény Harrison Ford Han Solo óta ugyanazt játssza, ehhez van három darab arca, a mérges, az elgyötört-férfias meg a szexi-félmosolygós. Indiana Jones-hoz és a hasonló pontszerű testekhez ennél nem is kellett több, de minden más esetben kissé rezeg a léc, és ezt nem más mondja, mint az, aki 10 évig aludt a Kis szemtanú posztere alatt. Arról végkép nem is beszélve, hogy aki látta emberünket 9/11 éjszakáján nyilatkozni, az pontosan ugyanezzel a három arccal szembesült élő adásban. Több mint gyanús. A keserű igazság az, hogy az hagyján, hogy a némi kedves ripacskodást minden további nélkül felvállaló rutinos veterán Diane Keaton felmossa a vén tokás Forddal a padlót, de McAdams is felmossa, sőt, a két és fél tizedmásodperc erejéig mutatott, szintén nem egy pelyhedző állú Jeff Goldblum is. Sicc a tranzitba, mondja erre az ember Glória Mundinak.

De ebben a filmben nem is az fáj a legjobban, hogy a világ hajdani legszexisebb férfijából a szexiség elmúltával nem igazán maradt semmi. Ami fáj, az a lakosság permanens hülyének nézése (súlyosan és megbocsáthatatlanul megfejelve olyan zenei megoldásokkal, hogy az utcán rohangászó szereplőhöz „I’m running” refrénű számot játszanak, a síróshoz meg „I’m crying”-ot, és tényleg csak annyi hiányzik, hogy a vászon elé kiálljon egy fószer „taps” „sóhaj” meg „búúú” feliratú táblácskákkal.)

Mi is lenne itt az egyik alapkonfliktus? Az, hogy Becky mindenáron az adrenalinra éhes, de egyébként éjsötét átlagnéző kegyét keresné, míg Pomeroy minőséget csempészne a műsorba. Ezt hangsúlyozná ugyebár az az angolul nem tudó nézőnek egyébként teljesen kieső elem, hogy a legvadabb, „bemászott a szkunk a végbelébe” jellegű hírek alatt folyamatosan és élénk színekben olyan szalagcímek futnak alul, melyek esetleg tényleg figyelmet érdemelnének, már ha bárki venné a fáradságot, hogy elolvassa őket. De amikor Pomeroy megkapja a nagy lehetőséget, az abban merül ki, hogy élőben közvetíti, ahogy a helyi fejest elviszi az FBI. Ez hírértékét tekintve nincs sokkal odébb a jobb sorsra érdemes szkunktól, még ha a szereplők nyakkendőben vannak is. Jó, jó, ne várjunk sokat egy purhabkönnyű romantikus vígjátéktól. Még akkor se, ha a romantika csak azért van benne, hogy Rachel McAdams nemzetközi szinten elismert ajka ne maradjon kihasználatlanul, meg különben is, milyen égő már olyan filmet csinálni, amiben nincsen szerelem, meg ha nincs benne a szerelem, akkor sokkal hamarabb észrevesszük, mennyire nincs kitalálva az a nyüves forgatókönyv, meg... Szóval ne várjunk túl sokat. De azt azért csak így csendeskén a moha alatt megjegyezném, hogy nem az az igazi újságírás, ha ott vagyunk valahol, hanem az, ha közben beszélni is tudunk a dologról, és nem azon a szinten, hogy „hű, gyerekek, beszartam, mikor rám lőttek”.

A filmben felvázolt másik alapkonfliktus szintén kissé beledől a dugába, pedig ez, ha lehet, még érdekesebb: mi történik egy nő magánéletével, ha üzletileg nyüzsögni kezd? Hadd éljek egy személyes példával: mozi előtt a gyerek iskolai nyílt napján harminc percig tűnődtem azon, milyen lassan megy az idő, mire rájöttem, hogy a hosszú Ó betű harminc éve 8’15-öt mutató képi szemléltetését nézem. Üzletileg nyüzsögni - főleg sikeresen - rendkívül fárasztó, kétszer is érdemes meggondolni, hogy még mi fér be mellé, de azért be lehet szuszakolni ezt-azt. Minden vállalkozó nő életéről legalább egy tucat bohózatot és/vagy tragédiát lehetne írni.  A film legalább odáig eljut, hogy kimondja a ritkán hangoztatott bár amúgy nyilvánvaló tényt, miszerint egy nő nem feltétlenül azért kezd el őrült tempóban dolgozni, mert pénzt/karriert/hatalmat akar vagy péniszirigy, hanem esetleg csak azért, mert szereti amit csinál. De hogy a vállalkozói lét hogyan fér össze a magánélettel, arról sajnos a film semmiféle tájékoztatást nem nyújt, se vidámat, se szomorút, lévén a főszereplő hölgynek nincs kifejtett magánélete, csak valami célszerv a háttérben, amire időnként ráugrik, de még azt is elvéti. Amit meg nyújt a film, azt meg megsüthetjük. A menedzserhölgy beteszi a csörgő telefont a hűtőszekrénybe, hogy a szerelmével lehessen. Aha. És másnap még menedzser. Aha.

Foglaljuk össze a fenti csapongást. Elkápráztattak minket szellemes párbeszédekkel, „vessetek a mókusok elé” jellegű, 20 év múlva is idézhető egysorosokkal, fordulatos forgatókönyvvel, szépen ívelő történettel, pazar színészi játékkal? Nem. Megtudtunk bármit is a tévécsinálás varázslatos világáról? Nem. Kaptunk egy marcipánrózsaszín idilli mesevilágot egymás karjában landoló szimpi főhősökkel? Még csak azt sem. A film egész hozzáállása kissé tévés, a felvetett ötletekből lehetne csinálni valami imádni való sitcom sorozatot, az esti pörköltnokdeli kombó mellől félszemmel a tévére kacsintgatva vígan elrötyörészne rajta az ember, másnapra meg elfelejtené. Moziban azért kissé többet várnánk. Szatírát. Komédiát. Bármi azonosíthatót. Hogy mit kaptunk? Mondjuk szkunkot a végbelünkbe. Rövid távon talán érdekes, de annyira azért mégsem.