Az a tetves kölyök

 2011.11.10. 10:10

Más gyereke elütött fél kutyát hoz haza meg csipás kismacskát. Az én drága gyermekem valami sokkal kisebb, jóval könnyebben tartható, és legelső sorban rendkívül könnyen szaporítható házi kedvenccel állított haza az iskolából. Nem, nem japán táncoló egérrel. Fejtetűvel.

Pedig a tetves mail (ahogy röviden neveztük) több mint egy hónapja járt körbe utoljára, akkor nézegettük is a gyereket – erre természetesen bejelentette, hogy a továbbiakban nem kíván részt venni a „páviáncsalád” esti közös kurkászásaiban – de megnyugodtunk, csalánba a ménkűn kívül nyilvánvalóan a tetű se. Tévedtünk.
Becsületemre legyen mondva, mikor a kedves tetű a kidülledő anyai szemeim előtt peckesen átkajakozott a hajmosó vízen, csak majdnem okádtam bele a kádba. Mint ex-rovartanos, kétségbeesetten próbáltam visszaemlékezni mindazokra az ízeltlábú fajokra, melyek megszólalásig hasonlítanak a tetűre, de nem azok, hanem egészen mások, a szívnek kedvesek, sőt, védettek, eszmei értékük 50000000 forint, kint vannak a Schmidt Egon mellett a falon. Természetesen tudtam, hogy a próbálkozás hiábavaló.
Másnap hajnalban a patikában én voltam az első kuncsaft, az álomittasan beérkező néniről láncfűrésszel segítettem le a télikabátot és suttogva üvöltöttem az arcába, hogy azonnal adja elő a titkos raktárból a tetűölőt meg a napalmot. Vállat vont, és egy polcra mutatott a bolt közepén, ahol ezres izzók kereszttüzében kizárólag tetűirtó szerek sorakoztak, plafontól a padlóig, futkározó neonreklámmal megtámogatva ( a futkározástól kissé tikkelni kezdtem, még a szót se akarom hallani most egy pár évig). Hoppá – gondoltam magamban, miközben a hármas számú polcot balról jobbra haladva két méter hosszan a táskámba söpörtem, mondván, hogy ne bízzunk semmit a véletlenre – ezek szerint népegészségügyi probléma. Hogy miért is az, arra hamarosan rájöttem.
A tetűirtó szerekre ugyanis hatalmas betűkkel ki van írva, hogy két perc alatt nem hogy a mi tetveinket, de még a szomszédét is kiirtja, de tényleg, olyan hatásos, hogy a következő évben az őszibarackot se kell majd permetezni. Az viszont meglepően apró betűkkel van rajta, hogy a használat után a hajat bizony át kell fésülni. Azt meg már tényleg csak a vájtszeműek fogják észrevenni, hogy a kúra ajánlott időtartama fésüléssel és mindennel együtt két hét. Nem egy nap. Két hét.
Innentől nem csodálkoztam azon, mikor később értesültem, hogy az iskolában volt olyan, akinél a probléma hónapokig fennállt. A csodaszeres mosás hatására ugyanis a gyermek impozáns hajzatából valóban előkerült még összesen három darab állatka, melyeket valami leírhatatlan élvezettel nyírtam ki .(Jóllehet már nem éltek, de ez most mellékes. Komolyan, az ember nem gondolná, miféle fenevad búvik meg abban a péhádés lelkiben, míg a fejtetűvel nem szembesül.) Készen is vagyunk, gondoltam magamban, most még átfésülöm a kölköt és... És ekkor azzal kellett szembesülnöm, hogy az összesen négy (4) darab tetű gyakorlatilag minden második hajszálon elhelyezett egy-egy serkét. Ezek a serkék természetesen a csodaszeren lévő leírás szerint már nem éltek. De ott voltak. És gondolom az nyilvánvaló, hogy egyetlen túlélő is elég. A Nostromón is csak egy alien grasszált, de mindnyájan tudjuk, hány epizódot megélt az franchise.
Technikai kitérő: ha esetleg azon tűnődnénk, hol szerezzünk igazán ütős tetűfésűt, segítek. A Barbie babák valamelyik generációjához mellékelnek a dobozban egy kis rózsaszín Barbie fésűt, tán eredetileg még flitter is van rajta. Na ennél jobbra nincs is szükségünk. Két legyet ütünk egy csapásra: részint a fésű fogai közt valóban csak egy szál haj fér át egyszerre, részint a megtetvesedő Barbit végre nyugodt szívvel kibaszhatjuk a kukába, a gyerek még segíteni is fog.
Szóval az ember másfél óra alatt átfésüli a gyerek haját (amiből annak ellenére levágott 15 centit, hogy és de pedig az elixíres dobozra direkt ki van írva, hogy nem kell), és a nyolcszázkilencvenezredik serkétől már a szája se habzik, mert addigra már rég kiszáradt. Aztán vár két napot, megint átmossa a szerencsétlen kölköt, és lám, már csak hatvanezer serkét talál, és hatvanezerből, bakker, kettő még él. És megint vár két napot, és ünnepi gundelpalacsintákat gyújt, mert már csak tízezer serkét talál, de abban még mindig van egy gyanús... A gyermeket végül két hét alatt sikerült totálisan tetűmentesíteni, és mivel ebben az intervallumban az egész család rovarirtó szerben fürdött és szorgalmasan túrta egymás haját, a bájos állatkák senkire nem másztak át.
Tanulságok azért vannak. Az első és számomra igen meglepő tanulság az volt, hogy a tetves gyerekkel szemben a többiek még véletlenül sem úgy járnak el, mint mondjuk azt a South Park alapján feltételeznénk. A gyerek a felfedezés napján sírásra görbülő szájjal (értsd: ablakregető üvöltéssel, miközben taknya-nyála beterített az egész lakást) érdeklődött, hogy akkor most ő hogy menjen iskolába. Mondtam neki, hogy leginkább a lábával, ezzel nincs mit tenni. Edzésre természetesen nem mehet, tettem hozzá, amitől a zajszint alig száz decibellel emelkedett, valószínűleg azért mert többet az alany zsenge torka nem is bírt volna el. De anya ne mondd el senkinek, könyörgött az ártatlan puttó a térdein állva. Dehogynem. Kihúzófilccel fogom a homlokodra kiírni hogy „Ecce tetű”.
A gyermek másnap iskolába ment (de a maradék haja olyan szorosra volt fonva, hogy az utcán többen „konnicsi va”-val köszöntek neki), én pedig bementem az osztályfőnökhöz, hogy nem ragaszkodom hozzá, hogy kidoboltassa a nevünket, de mindenképp szóljon az osztályban, hogy  mindenki nézegesse a gyereke fejét, mert tetűveszély van. Aztán hazafelé még az óvodában is szóltam, hogy ugyan a kisgyerekben nincsenek tetvek, de a nővérében vannak, tessenek odafigyelni. Ezek után a következők történtek.
- Az óvodában másnap reggel hétkor már kint volt „az aranyos néni, aki megnézte hogy milyen szép a hajunk, és az enyémet sokkal tovább nézte, mint a többiekét, mert az enyém a legeslegszebb”.
- A nagyobbik az iskolában mindenkinek elhencegett, hogy neki mije van, és micsoda vircsaft volt otthon ennek kapcsán, és milyen ISZONYATOSAN undorító dolgokat kentek az ő fejére, és a brutális anya órákig rángatta a haját a barbifésűvel. Nem, nem köpték le, nem közösítették ki, és nem nevezik azóta is Tetűmarcsinak. Hősként ünnepelték, és mindenki úgy gondolta, hogy a tetű rendkívül cool dolog, jobb mint a Bakugán.( Jegyzem, annak idején az én padtársam is tetves volt másodikban. Emlékszem, milyen jól szórakoztunk, míg sikerült a tetűt vonalzóval megmérni, hogy jé, tényleg milyen kicsi. Az, hogy anyám hisztériás rohamot kapott, egy teljesen más kérdés. Kezdem azt hinni, hogy a gyerekek tényleg sokkal normálisabbak, mint a felnőttek. )
- Tetves mail nem ment körbe, az iskolában azóta se jött az aranyos néni. Ezt viszont nem tartom szép dolognak. Ezek után lehet, hogy immár mind a harminc gyerek tetves, csak az enyém nem (Ő viszont büdös. A tetűirtó csodaszerek közös tulajdonsága, hogy a parfümös illat alatt valami pokoli odőrt lehelnek.)

Imhol tehát a társadalmi végkonklúzió. Ha a gyerek tetves lesz, ne essünk kétségbe (kádba hányás opcionális, onnan legalább ki lehet mosni). A fejtetű a jelek szerint kezd olyan közönséges probléma lenni, mint a nátha, a szükséges ellenszert bárhol megvehetjük, de tényleg, már a piacon is árulja a Surranó Néni a Hansaplast, a lopott bugyi meg a petárda mellett. A csodaszer viszont önmagában NEM elég. Szánjuk rá azt a másfél-két órát esténként, és fésülgessük addig a vonyító csöppség haját, míg meg nem süketülünk. (Már ha nem akarjuk tövig levágni. Mert az is jó megoldás, sőt, a legjobb, de ezt vitassa meg ki-ki a maga lányával.) Nyugodtan higgye el nekem mindenki, ez az elfoglaltság van olyan gusztustalan, mint a Való Világ aréna. Ha pedig pedagógusok vagyunk, ne habozzunk figyelmeztetni a B. sőt K. szülőket, hogy az ellenség keze betette a lábát. (A tetves mailbe azt is bele lehet írni, hogy a gyerek átnézegetése mellett érdemes beruházni tetűriasztó/irtó fejszeszbe, lehet, hogy rosszul leszünk a szagától, de higgyük el, a tetűtől még rosszabbul leszünk.) A legrosszabb, ami történhet, hogy az idegbajosabbja feljön ordibálni a tanáriba (népszerű, bár számomra teljesen érthetetlen reakció, melyet az iskolában történő bármi vált ki egy bizonyos fajta tenyészemberből), esetleg néhány napra nem visz be a többnyire nem kevésbé idegbajos gyerekét. Ami, lássuk be, tiszta haszon, tetűszinttől függetlenül.

A bejegyzés trackback címe:

https://kovacsne.blog.hu/api/trackback/id/tr893367691

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

suo tempore 2011.11.11. 09:03:05

emlékszem gyerekkoromban vmi Rgó vagy mi volt a szer neve, de csak ez az egy féle volt

anyám is hisztirohamot kapott, mikor hazatértem a háziállatkákkal, és minden hisztim ellenére fél napig szedegette a hajamból a petéket, azon visítozva,h ezek sosem fogynak el

én csak azt az egyet nem értem, hol a ménkűben vészelik ezek át a tetűmentes időszakokat, és ki az, aki áttelelteti őket és nem veszi észre?

Kovácsné · http://kovacsne.blog.hu 2011.11.13. 16:37:20

@suo tempore: A tetű ebből a szempontból olyan, mint az influenza (:
Az Rgó az a Dolly Roll ellenes szer volt, nem? (:

cso zsi 2011.11.13. 19:42:47

@Kovácsné: Nem, azok az osztódással szaporodó hazai popélet Hungária-oldalhajtásai voltak. (ez ám a képzavar)
süti beállítások módosítása