avagy: Bűbájos posztkommunista apoteózis

Először Kovács kezdett el arra panaszkodni, hogy rosszul alszik, gombócot érez a gyomrában, és néha minden ok nélkül legszívesebben mindenkit a elküldene a 3,14csába. Mivel Kovácsot reggelente csak húszperces cintányérszólóval lehet felébreszteni (de az első kávéig így is magázódunk, és ebben az időszakban néha ilyeneket kérdez tőlünk üveges szemekkel, hogy kik vagyunk és mit keresünk a parancsnoki hídon), harminc szilvás gombóctól én is éreznék egy harmincegyediket a gyomromban és amúgy is mindig mindenkit el szokott küldeni a csá szorzataiba, nem sokat foglalkoztam a dologgal, amíg az utóbbi hetekben egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy pontosan ugyanilyen szimptómákat muatok magam is. Aztán rájöttem, hogy ha baltát vágok a tévébe, mikor híreket mondanak, a tünetek enyhülnek. Drága megoldás, de megéri. Egyébként balta nélkül is megy, elég, ha sokat ismételgetem, hogy ha én ezt a rengeteg baromságot mind komolyan venném, réges-rég habzó szájjal makognék a banánfa tetején. Apropó, majd küldjetek fel ebédet. Ne banánt, azt már unom. Vagy tudjátok mit, inkább majd hívjatok le, ha már kiderült, mennyit, hova és miután fogok adózni jövőre, tehát majd úgy január elseje felé.
Szóval valami ilyesmi lelkiállapotban indultam el moziba, és ezek után iszonyúan jól esett látnom egy olyan filmet, amiben azon lehet röhögni, hogy a simlis gazdag g-cinek a kitartó kisemberek betartanak.

Josh Kovács (mi más... Mintha annak idején csak a Kovács család költözött volna ki spontán Amerikába), szóval Ben Stiller a Torony nevű luxusbérház menedzsere és mindent tudó orákuluma. Jóban van a tetőlakásban élő milliárdos spekulánssal (Alan Alda), olyannyira, hogy az alkalmazottak teljes nyugdíjalapját rábízza, hogy fektesse be. Az meg nem is rest, befekteti a lóvét az utolsó fillérig a zsebébe. A személyzet (Casey Affleck, Stephen McKinley Henderson, Gabourey Sidibe, Michael Pena, stb.) csak akkor döbben rá, mekkora kókler volt az illető, mikor megjelenik Denham FBI ügynök (Téa Leoni) és letartóztatja. A személyzet bosszút esküszik, és egy becsődölt bróker (Matthew Broderick) meg a helyi kisstílű bűnöző (Eddie Murhpy) közreműködésével végre is hajtják a ravasz tervet.

Ezek az amerikaiak aztán nem haboznak meglovagolni az aktualitást. Már a Nicolas Cage is milyen férfiasan mentette a népeket az ikertornyokban, itt meg lám, hogy valagba rúgta a Ben Stiller a Bernie Madoffot. Nálunk ugyan ki merészelne ilyesmivel próbálkozni (és ha merészelne is, ki a bánat tenné ki annak az idegeit, hogy dramatizált formában még egyszer megtekintse... no de hagyjuk). Most az egyszer még az sem zavart annyira – pedig egyébként szokott - amikor bánkódik a szegény afroamerikai londiner bácsi, hogy aszondja „a nyugdíjamból elmentem volna az asszonnyal világ körüli útra” én meg csak néztem fel az ülésből a nagy színes álomkabátra, hogy „Mi van????”
A munkásosztály igenis nyomja csak le a rohadt kapitalistát, na. Jaj, de nem ám, hogy a bányász vagy az őstermelő a gyárost meg a földbirtokost, ugyan. Hol élünk, elvtárs, látszik, hogy maga is a Dicsőséges133napon barnult le utoljára. A mai kisember tipikusan az, akinek munkája hallatán elsőre hihetetlennek tűnik, hogy efféle fizetett elfoglaltság egyáltalán létezhet. A tipikus népsanyargató sem gyárat irányít, hanem befektetési tanácsadó. De ha esetleg a hasunkat fognánk a röhögéstől, hogy „vázze, ajtónyitogató a luxustársasházban, nem hiszem el”, nyugodtan belegondolhatunk, mennyivel van nagyobb szükség a telefontartót tartó rózsaszín poliuretán kismalac reklámkampányának kidolgozójára, az ennek megvásárlásához szükséges hitel feltételeit magyarázó nyakkendősre, vagy ha már itt tartunk, arra, aki az ehhez nélkülözhetetlen dokumentumokat fordítja ékesebbről ékesebb nyelvekre, miközben huszadrangú baromságokról pöncög filmkritikákat lelkesen. (Tessék, megint itt a csomó a gyomorban, megyek is vissza a banánfámra habzani.) Ezért tudtam szeretni ezt a filmet, az ő összes nyilvánvaló hibájával együtt. Amiért olyan abszurd, hogy az már-már valódi. Az ember csak addig mondja azt, hogy „ja persze, mert a simlis tőzsdekufár biztos tételesen felírja egy jegyzetfüzetbe, hogy kit mikor és mennyivel vert át”, amíg eszébe nem jut Eszehagyó Miklós notesza. Vagy az a rengeteg nyilvánvaló füllentésecskécske, amit a mindenkori politikus elpotyogtat maga után a járdán, pedig egészen biztosan tudja, hogy mindig vannak lelkes önkéntesek, akik nejlonzacskóba gyűjtik az ilyesmit, hogy utána felmutassák a nagyérdeműnek... (Jó, tudom, tudom, banánfa.)
Pedig de hát azért úgy egyébként voltak problémáim az alkotással. Nem a színészekkel, mert a felhőkarcolós marhaság felkerült azon filmek listájára, amelyekben Eddie Murphyt, illetve Ben Stillert szeretni tudtam (akik kimeredő szemmel várják a rejtvény megoldását: a listán a Fergeteges forgatás és a Trópusi vihar szerepel még, és slussz). Matthew Broderick véleményem szerint egy méltatlanul el nem ismert, és immár sajnos eléggé idős ifjú titán, Casey Affleck meg egyenesen remek, még akkor is, ha ezt a jelzőt egyébként mondjuk a Hamletet alakító színészóriásokra szokás használni. Mint amilyen pl. Alan Alda, bár nem tudom, ő speciel játszotta-e valaha Hamletet.
Egyszóval a színészekkel nem volt gond, viszont az egész film langyoskás, függetlenül attól, hogy milyen jókat hahotáztam én vadidegen emberekkel karöltve a nézőtéren (ha esetleg nem említettem volna, az egyedül moziba menés szánalmassága még sajtóvetítés esetében is felér a hajnal hatkor magányosan bedobott féldekás vodkáéval). Ha egy kicsit szorosabbra veszik a tempót és még több (még ötletesebb) poént tesznek bele, vagy mernek egy kicsit nagyobbat és komolyabbat mondani a sok kuncogás közt... De hát mégiscsak egy olyan rendezőről beszélünk, aki a Csúcsformában sorozattal írta be magát a filmtörténelem halhatatlan nagyjai közé. Ja meg azzal, hogy idén ő lesz az Oscar gála producere, ami szerintem önmagában is minősíti valakinek az élethez vett általános hozzáállását. (Oppárdon. Lapzártakor jött a hír, hogy mégsem ő lesz a producer, mert egyenes adásban buzizott. Szépen vagyunk.).
Minden adott volt, ami a könnyű műfaj igazán zseniális alkotásaihoz csak kellhet, karakterek, poénok, akció, kellően felhígított és bolondbiztos társadalmi mondanivaló, csak épp a hozzávalók inkább összekeverve vannak a végtermékben, mint felrázva. A rablás nem elég intelligens (de azt is mondhatnám, hogy szégyellje magát, aki ennél jobbat és összeszedettebbet nem tudott kitalálni olyan minták ismeretében, mint az Ocean’s eleven és társai). Eddie Murphy sokkal viccesebb is tudott volna lenni, ha több időt és poént kap, és a szegény elnyomottakat sokkal jobban is tudtam volna sajnálni, ha inkább a szociális kontextust kapargatják a viszonylag vontatott bevezető fél óra helyett.
A magyar szöveg viszont mindent ment. Bevallom, én egészen addig bizonytalan voltam a film megítélését illetően, míg el nem hangzott az ominózus párbeszéd Murphy és Stiller közt: „Emlékszel, mikor az óvodában azt játszottuk, hogy te vagy Rahan a Tűzhajú, én meg a doktor Justice?” Doktor Justice, ejtsd ahogy írom, ahogy minden magára valamit is adó mai negyvenes ejti, nyelvi képzettségétől függetlenül. Nekem nagyjából 5 percbe került, mire kikászálódtam a szék alól, és még most, gépelés közben is elkapott a röhögés. Zseniális. Akkor is ha rétegpoén, meg akkor is, ha évszázadok óta dúl a szakmai vita azon, mennyire lehet amerikai filmek szinkronjában színmagyar poénokat elsütni.

A Hogyan lopjunk felhőkarcolót? még ebben a kotyvalékos formában is az, aminek szánták: szórakoztató. Igazi tisztes iparos munka, ami akár negatív jelző is lehetne, csak épp manapság már az igazi tisztes iparos munkával nem is lehet olyan gyakran találkozni.

Készült a Filmmagazin számára, 2011. november 11-én