Tisztában vagyok vele, hogy ez afféle generációs probléma, de nekem a „vezessük vissza a kallódó ifjúságot a könyvekhez” mozgalom üdvöskéi közül az Adrian Mole sorozat annak idején ezerszer jobban tetszett, mint a későbbiekben a Harry Potter. (Igen, az én fiatalkoromban is volt ilyen mozgalom, sőt, mindenkinek a fiatalkorában, mondjuk II. Ramszeszig visszamenően. Az baltázna be, ha békibe hagynák a kallódó ifjúságot, hová is vezetne az...). Mert mit okulhattak a megmentett fiatalok a Harry Potterből, azon kívül, hogy a milliomosgyerekek egy darabig nem pónit kértek karácsonyra, hanem hóbaglyot? Semmit. (Jóllehet a félszemű, háromujjú milliomosgyerekek aránya ennek kapcsán jelentősen megugrott, ami önmagában is kielégítő eredmény). Ellenben Adrian Mole olvasóinak egy életre bevésődött például az „Ugye sírsz, Mrs. Thatcher?” című halhatatlan vers. Az az egész életérzés, ami a könyvekből áradt, a hozzám hasonló fiatalkorú, szocializmusban szocializált, 16 éves koráig a langyos fekáliában tapicskoló kívülállók számára is ablakot nyitott egy másik – nagyon másik - világra, különös tekintettel a britekre úgy általában, meg a Thatcher időszakra úgy konkrétan.      A későbbi Adrian Mole könyveket egyébként kicsit se szerettem. Bocs. Így múlik pontosan (:

Azóta eltelt vagy harminc év. A Vaslady (Meryl Streep) megöregedett, elhülyült, ápolók és őrök közt tengeti mindennapjait, csak a lánya látogatja néha. A férje már rég nem él, imádott fia (akiről szemlátomást csak egyszeri mozinéző tudja, micsoda egy zűrös tag) Dél-Afrikában lakik, a maradék emberiség meg két csoportba osztható: elvakult imádóira és nem kevésbé elvakult gyűlölőire, illetve egyre növekvő számban képviselteti magát egy harmadik csoport is, aki konkrétan tesz arra, mik történtek a hetvenes-nyolcvanas években. Miközben múltja dicső és kevésbé dicső emlékein rágódik, Thatcher asszonynak döntenie kell: vagy szakít halott férje (Jim Broadbent) emlékével, vagy végképp megtébolyodik.

Ne nézze meg a filmet, aki politikai háttér-információkra, pikáns diplomáciai részletekre, netán objektív elemzésekre kíváncsi. Ne nézze meg az sem, aki betekintést szeretne kapni a Vaslady magánéletébe. Az nézze meg, aki kíváncsi arra, mi megy végbe egy öreg néni fejében, aki magányos, lassan leépül, és más dolga sincs, mint hogy a halálra készüljön. Ez az öreg néni itt a filmben speciel arra gondol vissza, mikor egy világhatalmat vezetett, de akár arra is emlékezhetne, mikor szalámikefélő volt a Pick gyárban (nem kell röhögni, ez egy létező foglalkozás), teljesen mindegy. Az a lényeg, hogy volt réges-régen egy fiatal, energikus, lenyűgöző valaki, relatíve boldog családi élettel (már amennyi családi életre az embernek a munkája mellett ideje van), aki csupa olyan döntést hozott, ami annak idején állati frankónak tűnt. Persze ha mindezeket a döntéseket a szalámigyárban hozza, attól legfeljebb a felvágottak sanyarú sorsa változott volna meg,  de bármennyire is furcsa, a lényeget tekintve ez nem számít. Mert a néni most öreg, szottyos, és végtelenül magányos, egy rohadt nyugger, igen, egészen pontosan olyan, mint amilyenek mi valamennyien leszünk, ha megérjük. Avas lédi. Egyetlen társasága a férje, de az se az igazi, hisz az öreg csak egy hallucináció, egy elmekórtani tünet, ami miatt egy nyugdíjas szalámikefélőt már rég becsuktak volna egy szutykos elfekvőbe. Az elaggott miniszterelnökök luxus-elfekvőjét ezzel szemben marcona géppuskások őrzik, és a delikvens néha-néha kimehet egy-egy ún. társadalmi eseménye, hogy az épp regnáló politikai és gazdasági elit kiröhöghesse. Nem arról van szó, hogy micsoda harcokat vívott meg Thatcher asszony anno, ezekről a harcokról csak nagyon elnagyoltan, a mindenki számára közismert események és politikai közhelyek szintjén értesülünk, hanem arról, hogy maradt-e elég ereje az öregség elviseléséhez.
Politikai elkötelezettség, nagybetűs, égre kiáltó Igazságtétel, illetve rafinált intrikák híján ez a film egy vontatott, dögunalmas, depressziós semmi lenne, egyébként az is, helyenként vontatott, helyenként dögunalmas, és nem csak helyenként depressziós. Az sem tesz neki jót, hogy Mrs. Thatcher híresebb szlogenjeit érzelmes hegedűszólók közepette bocsájtják rendelkezésünkre (bár az öreg nénik pontosan így emlékeznek vissza szinte mindenre. Komolyan, ha anyámmal beszélgetek, szinte látom mögötte a vonósnégyest). De ahogy Meryl Streep eljátssza ezt az alapvetően hálátlan szerepet, az valami zseniális. Nem a maszkmester, az öltöztető, meg az isten tudja ki mindenki briliáns munkájáról van itt szó, bár nyilván őket is dicséret illeti. Meryl Streep fenn tudta tartani az érdeklődésünket majdnem két órán át egy olyan filmben, ahol alapvetően semmi nem történik. Ehhez persze jelentősen hozzájárult Nagy-Britannia egyik legjelentősebb műemléke, Jim Broadbent is, és egyáltalán, az egész szereplőgárda, fő- és mellékszereplők egyaránt.

A végtelenül sanda férjem szerint nem véletlenül kapták most elő szegény Thatcher asszonyt a sutból. Nagyon remélem, nincs igaza, amikor azt mondja, hogy a Vaslady voltaképp propagandafilm az erős kézről, meg a túlburjánzó szociális háló veszélyeiről, meg a jóléti rendszer ún. potyautasairól, már ha potyautasnak lehet nevezni azt a bányászt, aki alól harminc évnyi robot után eccé csak kifogyott a szén meg a nehézipar. Felnőtt szemmel nézve már nem is olyan vicces az Ugye sírsz Mrs. Thatcher. Ki a fene tudja eldönteni akár harminc év biztonságosnak tűnő távlatából is, melyik politikai lépés célszerű, pláne helyes, hű-de-pláne-meg igazságos. (Még az is lehet, hogy Mátyás király egy görény volt, csak jó volt a PR-ja.) A film nagyon bölcsen teszi, hogy nem formál véleményt, még ha emiatt el is veszítette potenciális közönségének mintegy 80%-át (elég ha egy pillantást vetünk a Rotten Tomatoes-on megjelent kritikákra, melyek „langyossága” miatt a sárga földig húzzák le a Vasladyt). Az biztos, hogy Nagy-Britannia akkoriban kilábalt a válságból. Ez messziről úgy nézett ki, hogy bizonyos mutatók mutatósabbak lettek. Közelről meg úgy, mint az Alul semmi vágóképei. A gazdasági és politikai kérdéseket ítélje meg mindenki maga. Ha pedig a politikusok netán járnak moziba, legyenek szívesen átgondolni, hogy nem csak nekik van egyetlen egy életük, hanem nekünk is.

Készült a Filmmagazin számára, 2012. február 5-én