Zenés katonadolog

Ugyan már, katonadolog – mondták volna a szüleim egy-egy nagyobb pofáraesés meg „lehet-e biciklivel rükvercben menni a vasúti töltésen” jellegű kinematikai kísérlet után, amennyiben fiúnak születek (de hát nem születtem annak, tehát csak kétségbeesetten csóválták a fejüket, és maradtak egy másik közkedvelt a közhelynél, miszerint „az ilyen játék nem lányoknak való”). Katonadolog! legyint rá a darab alcíme is a második világháborútól mondjuk a mai szent napig eltelt villanásnyi időszakra. Mi több, zenés katonadolog. Hát persze, hogy az. Csak vidáman. Amit túlélünk, az katonadolog, aki nem élte túl, az meg valamit biztos rosszul csinált, a marhája.
 

A Nemzeti Színházban lassan egy éve megy a Mohácsi testvérek színdarabja, olyannyira nagy sikerrel, hogy visszatérő nézői vannak, akik minden egyes előadáson találnak maguknak valami addig észrevétlen újdonságot meg ún. jelentésréteget. Ámdesőt, az Egyszer élünk még a Színikritikusok díját is elnyerte (az előadás is, meg Kulka János is, mint legjobb mellékszereplő). Teljes joggal: végre valóban megszületett a magyar Monthy Python, mert akármennyire szeretem a Besenyő családot és bűvkörét, az csak szimplán abszurd, ja, meg persze baromi vicces. Kovács Márton, Mohácsi István és Mohácsi János viszont a CiklonB-vel kellemesen bedurrantott kandalló mellett arról mesélnek, ami már önmagában olyan abszurd, hogy azon már tényleg csak röhögni lehet. Önmagunkról.

Le meri tagadni bárki is, hogy egyszer élünk? Mármint mi. Mert a darabban ugyan szintén egyszer élnek a népek, de a halál csak annyi változást hoz, hogy áldozatai láncdohányosok lesznek (van ebben logika kérem. Hol árthat a láncdohányzás egy halottnak, kérdem én? Na ugye.) Az már csak egyéni szerencse vagy pech kérdése, hogy mi épp most élünk egyszer, amikor ugyan köztudottan nagyon rossz nekünk, de azért mégiscsak van ennivalónk, meg meleg vizünk (akinek meg nincs, az valamit biztos rosszul csinált, a marhája). Mások meg akkoriban éltek egyszer, amikor az utcán parádézó gépfegyveres (Hogy-hogy melyik? Mikor melyik, kérem alássan) büntetlenül az árokba lőhetett bárkit, és az, hogy épp mit csinálunk jól vagy rosszul, akár évente változhatott, központilag. (Hogy most is? De hát most nem lőnek a...  Jó, oké, kivárom a végét.) Lényeg az, hogy Tündérországot (amin túl ugyebár a tenger semmiségbe tűnik) zéró esélyünk van meglátni, függetlenül attól, hogy az árokban vagy az elfekvőben végezzük.
 

Az első felvonásban a lelkes egybegyűltek 1946-ban megpróbálják előadni a János vitézt, ahogy az a nagykönyben meg vagyon írva... Ja nem, nem. Nem a nagykönyvben, ahol tüzesensütlea, hanem úgy, ahogy az eredeti mondjuk csigasor-egyszerűségű történetet faékké nemesítette volt Kacsóh Pongrác. Ahogy mindig is látni szerettük volna a Nemzetiben, tudják, a buzi Alföldi mocskos kezeitől mentesen, hogy a gyerek is biztonságosan megnézhesse a déli bábjátékot a szűzi Iluskával, meg a hetyke Jancsival, meg a nagy piros-fehér-zöld szemfedővel (vagy mivel). Az mondjuk az első másfél percben mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy a fíling nem fog összejönni. Az hagyján, hogy az eredeti Jancsi (Makranczi Zalán) ott maradt a Don-kanyarban (még ha be is toppan a próba közepén, vakon) meg az is hagyján, hogy Iluska (Radnay Csilla) szűzisége másodrendű frissességű mert jelenleg Bagó (Hevér Gábor) felesége. De mit keres itt az útban állandóan a Jolán (Gerlits Réka), az egyetlen, aki hazajött Auswitzból, komolyan mondom, jobban idegesíti az embert, mint a permanensen részeg Szergej a csőre töltött kalasnyikovval meg az órámmal. A falu lakói azért mindent megtesznek, jó ez a János vitéz, addig se kell gondolkodni azon, hogy az emberek icipici sorsaiból hogyan is állt össze az a fene nagy történelem, most akkor hogy is van az, hogy mindenki csak a dolgát tette, aztán boldogtalanul éltek, egy csomóan meg ráadásul meg is haltak... Mer’ a Jóska (László Zsolt), az rendőr, máshoz nem is ért, hát persze hogy az a dolga, hogy üsse a népet, meg adott esetben felhajtsa a vagonba, mindenki ezt várja el tőle. Mint ahogy a polgári lakosságtól, azon belül is a református lelkésztől (Alföldi Róbert) is mindenki elvárja, hogy végignézze, amikor egy szakasz katona megerőszakolja és megöli a feleségét, mert neki meg az a dolga, háború van, vagy mi. Karcsi bácsinak (Szarvas József) meg az a dolga, hogy mindeközben rendületlenül hordja a cefrét, hiszen ha pálinka se lesz, akkor aztán tényleg vége a világnak. Gondoljunk csak bele, mit szólna az apja (Hollósi Frigyes). Na. Rendnek kell lenni. Nem is lenne semmi baj, ha azok a francos oroszok bírnának a vérükkel, így a hazájuktól több ezer kilométerre egy országban ahova normális orosz még turistának se jönne, nemhogy lelövetni magát milliomodmagával. De nem bírnak, és már megint markolásszák a nőket (az a ledér ott ni, az biztos valamit rosszul csinált, a marhája), ezért az ideiglenesen hazánkban tartózkodókra rátámad a nem kevésbé ideiglenes huszárdalárda, fakardokkal. Isten tudja, hova fajulna a dolog, ha az a drága jó velejéig szadista idegbeteg állat őrnagy úr (Kulka János) nem küldi el az egész bagázst Szibériába.

Szibéria, na az aztán nagyon messze van. Oda kerülni és húsz évre elfelejtődni egyetlen elhangzott parancs nyomán, ez olyan abszurd, hogy ehhez képest az égig érő paszuly maga a hiper-realitás. Nem csoda, hogy a második felvonás egyetlen nagy, szürreális mese arról, hogy Szibériában még az átlagosnál is nehezebb előadni a János vitézt, és higgyük el, nem csak azért, mert hideg van. A burját lágerparancsnoknak a János vitézt maga Petőfi Sándor tanította az ékes magyar nyelvvel együtt (az a barbuzini, aki valójában nő volt, tuggyukki!), úgyhogy neki tényleg vannak elvárásai. De a legsúlyosabb ok mégiscsak az, hogy a fíling...az a nyavalyás fíling az sehogy se sincs meg.
 

A Gulágról a kis csapat még együtt jön haza mondjuk úgy 10-15 év múlva. Mármint a halottakkal együtt, természetesen, elvégre azok békén elvannak az élőkkel, amíg valamelyik zseni (újra) fel nem fedezi az örök igazságot, miszerint aki a meghalt, az halott. A halottak irtóznak az ilyesmitől, úgy elspriccelnek tőle, hogy kereshetjük őket életünk végéig, sose lesznek meg. Pedig jó a halott a háznál. Szélesíti az ember perspektíváját. Mondom, hazaér a kis csapat a Gulágról, aztán sehogy se találja a Tündérországot. Itt kérem már nincsen is igény a János vitézre. Abban a bizonyos formában. Mindenki örül, hogy él, végre megint rend van, meg villanyvilágítás, meg születnek a gyerekek, kibírja az ember azt az évi egy-két alkalmat, mikor végig kell hallgatni a Sáfár elvtárs hülye november hetedikei beszédét. (Jaj, elnézést, DOKTOR Sáfár. A doktori cím az éppen pont akkoriban kezdett kultikus szereppel bírni drága hazánkban, a mai napig alig lehet róla leszoktatni az embereket...). Nem kell itten valami ködös múltra vagy mire emlékezni. Milyen dolog már az, mikor szegény Iluskának a tulajdon édesanyja lesz a mostohája, mert van képe beárnyékolni a puszta jelenlétével a tök tehetségtelen szépség oly ígéretesen induló színészi karrierjét? Pusztuljanak már a halottak, legyen tőlük végre nyugtunk. És a halottak pusztulnak. Az élőhalottak is.

Számos kritikát olvastam a műről s a rendezésről, gyakorlatilag csakis pozitívakat, melyek kisebb vagy nagyobb darabokra szedték az előadást, hogy minden felületét és rétegét külön megcsodálják, kiemeljék a remek jelenkori utalásokat, felhívják a figyelmünket a legváltozatosabb poénokra és leleményekre, ezeket teljesen felesleges elismételni. Sok mindent el lehetne mondani a darab zseniális zenei aláfestéséről, a díszletekről, meg a makulátlan színészi teljesítményekről, főleg arról, mennyire jó volt fiatal és idős színészeket úgy együtt látni a színpadon, hogy úgymond egy ligában játszottak. Ahogy senkinek nincs igaza, miközben nyilvánvalóan mindenkinek igaza van, ahogy a János vitéznek az a rettenetesen blődli története kibogozhatatlanul összefonódik az azt eljátszók élettörténetével, és a blődli hirtelen megkapja azt a könnyes tragikumot, ami legalább 100 éve hiányzik belőle, miközben az egészre még nyolcvankétmillió kulturális és közéleti utalást aggatnak... Kalapot le. Mert lerepül, hogy klasszikusokat idézzek.
 

Százszor meg lehetne nézni a darabot, és még mindig fog újat mondani. De nézi a fene. Komolyan, hogy bírta ezt ki a mellettem ülő szemre 60-70 éves néni? Mikor én, aki messze nem éltem még "akkoriban", órákig magam alatt voltam, és csak másodkézből származó „emlékeim” vannak pl. valami Esztikéékről, akik nagyanyám kedélyes megfogalmazásában „kicsit elmentek Auswitzba aztán nem jöttek vissza”, meg bizonyos Dacso bácsiról, aki egzotikus nevét annak köszönhette, hogy a Gulágról hazatérve magyarul már nem tudott, oroszul meg annyira emlékezett, hogy ’da’ és ’sto’ és ezen mindenki olyan jókat röhögött. Vajon mi marad meg ebből a darabból az istenadta népben, természetesen azon kívül, hogy mennyire fantasztikus, meg díjnyertes, meg újszerű? Megmarad valami egyáltalán? Vagy olyanok vagyunk, mint Béla bácsi, aki a tévében lelkesen szurkol a jó Csáknorisznak,  aztán másnap hótnyugodtan elmegy és kirabolja a sarki közértet?
 

Ez a mű annyi mindenbe beleveri az orrunkat. Az ember azt hinné, nem létezik, hogy ezután a szőnyegre fogunk pisilni, pedig szerintem de. Elítéljük-e tiszta szívből Iluskát, csak azért, mert nemhogy nem várta hűen Jancsit, de ráadásul mindig a lehető legkecsegtetőbb házasságba menekült előre? Nyugodtan legyávázhatjuk-e a szerencsétlen tisztelendőt, aki végignézte, hogy megalázzák és kiirtják az első családját, a második mellett meg éppen hogy a kiirtók besúgója lett? Mert mi, nézők, mi vgyunk az Avengers, úgy egyébként? Vajon a jelen sorokat olvasók közül hányan bújtattak volna bajba került zsidókat ezelőtt több mint 60 évvel? Igen, igen, köszönöm az önzetlen lelkesedést. És ha most hirtelen a cigányokat kezdenék táborba vinni? Értem. Hogy a cigányok viszont TÉNYLEG mind, valahányan, mindenről tehetnek. Kollektíve, kérem. Tisztára, mint azok a rohadt kommunisták. Meg a nyugdíjasok is, persze hogy.
 

Szókimondó unokahúgom szerint a darab időzítése „ocsmány”, mert most „úgyis mindenki egyfolytában kommunistázik”. Ez a komment, mind önmagában, mind teljes kontextusában azért sokat elárul arról, mennyit változott a világ azóta, hogy az embereket csak úgy poénból szemen köptek az utcán. Egészen pontosan semennyit. A bevezetéshez frappánsan visszakanyarodva: ahhoz tényleg egy Monthy Python kell, de inkább egy Monthy Parlagi Vipera, hogy ezt a hatalmas, lesújtó, idegölő nagy változatlanságot olyan szórakoztató formába tudja önteni, mint az Egyszer élünk. Unokahúgomnak javasolnám, nézze meg még egyszer, és az isten szerelmére, próbáljon már meg elvonatkoztatni a kommunistáktól.