Készült a Filmmagazn számára, 2012. március 9-én

A johnnyweismülleres Tarzan filmek azért voltak jók a maguk idejében, mert az eredeti könyvek brutális naivsága helyett aranyosan naivak voltak. A könyvekben egy ágyékkötős náci lengedezett az ágak közt, aki gondolattal, szóval és cselekedettel egyaránt kifejtette, miért is a fehér ember a világ ura. A filmben meg a Johnny Weismüller Afrika kellős közepén ledöfte a vérengző tapírt. A John Carter hála a jó istennek nem brutálisan naiv (már ha nem tekintjük brutális naivságnak azt a kiirthatatlan téveszmét, hogy akár a nigger parasztok, akár az ezüstpáncélos marslakók problémáit kizárólag   a véletlenül arra bóklászó jóvágású amerikai képes megoldani), de sajnos nem is aranyos. Az ilyesmi utoljára hetvenes években volt aranyos, de akkor is csak úgy módjával és az aranyosság akkoriban is inkább a velőtrázó filmtrükköknek volt köszönhető. Cserébe viszont nagyon, de nagyon, de nagyon, de nagyon hosszú.

John Carter (Taylor Kitsch), a háborútól megcsömörlött katona aranyásóként tengetné életét, de nem hogy aranya, még egy nyavalyás ásója sincs. El lehet képzelni, mekkora az öröme, mikor részint az indiánok, részint az őt ismét besorozni kívánó kollégák elől menekülve egy barlangba jut, aminek aranyból van a plafonja. Emberünk már épp kárt tenne a természeti jelenségben, mikor kiderül, hogy a barlang egy titkos átjáró a Föld és a Mars közt, amit rejtélyes (és a filmben egész végig totálisan rejtélyesen is maradó) idegen lények üzemeltetnek. Szegény John Carter rövid úton a Marson találja magát, ahol az alacsony gravitáció miatt tüstént szuperképességekre tesz szert a helyi erőkhöz képest. Azért a helyi erők is elég félelmetesek a négy kezükkel meg az agyarukkal (meg a főnökükkel, aki Willem Dafoe hangján beszél). Még szerencse, hogy a négykezűek csak a rurális népességet képviselik, és Carter viszonylag hamar találkozik a kimondottan humán, remek húsformákkal rendelkező, többnyire egy szál páncélozott bugyiban rohangászó Dejah hercegnővel (Lynn Collins), akinek személye kapcsán részletes bepillantást nyerhet a kék- és a piros köpenyes csávók viszályába. A pirosakat az ördögi Sab Than vezeti (Dominic West), aki talán nem is lenne olyan ördögi, ha nem támogatná a már említett rejtélyes idegenek egyik képviselője (Mark Strong).
Ez így mind nagyon tutkeráj volna, ha az alkotók maradnának ennyiben, és szépen megénekelnék nekünk, hogy a hős Carter vezetésével a kékek lenyomják a pirosakat, megtörténik a hercegnő magáévátevése, oszt jónapot. De nem. Illetve persze, ez mind megtörténik, csak közben van másfél óra, mikor hőseink jobbra-balra szaladgálnak a Marson mint a mérgezett egér, és ennek semmiféle célja, illetve értelme nincsen. Az elvárt faék egyszerűségű sztori helyett fognak vagy egy tucat faéket és kalapálnak belőlük egy félfamentes, mélyhűtős járvaszecskázót. Abszolúte el tudom képzelni, hogy ez eredetileg a könyvben is így volt (sajnos nem tudom, én a Tarzan után többé bottal sem voltam hajlandó Edgar Rice Burrough műveit piszkálni), de a könyvet nem kötelező egy menetben végigolvasni, az ember leteszi, eszik-iszik, kiszellőzteti a fejét, estébé.
Fel nem foghatom, kit próbáltak az alkotók megszólítani. (Bár nyilvánvalóan volt, akit sikerült, mert a magánkritikák legnagyobb része a marsi marhaságot égbe magasztalja). Ha egy akkora gyereket viszünk be a filmre, akinek ez az egész úgy egyébként való, az idegösszeomlást kap, hogy „Most megint hova megy a bááááácsiiii?” Ha egy kamasszal próbáljuk megnézetni, az tíz perc után közölni fogja (már ha ezek után hajlandó lesz velünk szóba állni) hogy az egész se nem elég retró, se nem elég cool ahhoz hogy szórakoztató legyen. Talán a „férj” típusú emberi alfaj fogja magát a legjobban érezni, de hát a férj típus az ilyen filmek után kivétel nélkül mindig azt mondja, hogy „Mé’, szerintem jól nézett ki”, amire én kivétel nélkül mindig azt szoktam válaszolni, hogy jó, akkor legközelebb majd küldjék el nekem képeslapon. Egyébként a film tényleg jól nézett ki, nekem különösen a szitakötő-szárnyú repülő alkalmatosságok tetszettek, fent írt férjemnek meg a négykezűek, akik „jól voltak animálva”. Meg szép volt a táj, de tényleg.
Ami hiányzott, az éppen az volt, amire erőnek erejével törekedni próbáltak: a pulp. Nemzetközi fórumokon sokan próbálják eladni a John Cartert azzal, hogy nem kell tőle többet várni, mint ami, hiszen a film csak egy ponyvaregény ponyvafilmje, könnyed, csilivili szórakoztatás. Túróst. A ponyva az mondjuk az Elveszett frigyláda fosztogatói, a maga pörgős tempójával, szimpla történetével, éppen megfelelő számú és megfelelő helyre tett poénjával és persze a rettentően szerethető hőseivel. A John Carter a kétszázcsillió társához hasonlóan ott bukik el, hogy nem csak a forgatókönyve rettenetes, hanem a főszereplőket is inkább kitömve kéne mutogatni a természettudományos múzeumban ahelyett, hogy hagyják őket mozogni meg beszélni. Nem tudnék hirtelen még egy hímnemű entitást mondani, ideértve mondjuk a szomszéd 13 éves kopasz csivaváját is, aki képes lenne kevésbé érdekelni, mint Taylor Kitsch. (Egyébként egy 13 éves kopasz csivava egészen érdekes). A Kitsch tehetsége és személyisége helyén tátogó végtelen, sötét űr vákuumként szippantja be az egész filmet, azzal az amúgy is kevéske erényével együtt (ilyen erény pl. pl. a gigászi műbránerre emlékeztető vicces nyolclábú kutya). Nem baj, annál jobban passzol hozzá Lynn Collins, bár esetében még érvelhetünk azzal, hogy „de hát a hetvenes években minden kardozós film hősnője pont ilyen volt”. Ha az alkotóknak lett volna némi humorérzékük, beteszik az idősödő és kissé tyúkmellű, de amúgy félelmetes jelenléttel bíró Mark Strongot főszereplőnek, kisminkelik a Willem Dafoet nyolclábú kutyának, írnak a méltatlanul hülye szerepekben feltűnő Dominic Westnek két normális sort (felöltöztetni nem kell), aztán hadd szóljon. Nem bánom, benne maradhat Ciarán Hinds is, mert állati vicces, hogy pont úgy néz ki, mint aki most jött valami régi szandálos monumentálisból.

Most befejezhetném azzal, hogy ennyire megvezetettnek utoljára akkor éreztem magam, mikor a Jeremy Irons bohóckodott a sárkányokkal az ADnD filmváltozatában, vagy vonhatnék izgalmas párhuzamokat a John Cater és a Klónok háborúja eszmei és szórakoztató értéke közt (ahol az utóbbi verni tűnik az előbbit, már ha ez egyáltalán lehetséges) de ehelyett inkább azt mondom, hogy mindeni özönöljön be a mozihoz legközelebbi kocsmába, öntsön az arcába két liter sört (kevesebbet semmiképp), aztán irány a John Carter. Higgyük el, végig fogjuk vihogni az egészet.