Nem gondoltam volna, hogy egyszer még címlapon leszek, de lám, csak megérte ma reggel is felkelni: tisztelettel jelentem, hogy én vagyok az egyik több száz fiktív vállalkozás, amely fennakadt a NAV hálóján.
Nem tudom, hogy a több száz fiktív hogy van vele, de én mint adófizető, szerződéseit és számláit amúgy viszonylagos rendben tartó vállalkozó az inamat szoktam lefosni, ahányszor csak jön valami a NAV-tól vagy a Cégbíróságtól, hát még ha a rá van írva nagy bambula betűkkel, hogy VÉGZÉS. De tényleg, mintha az ember egyben lenyelne egy ricinusbokrot. Az a családi bölcsesség lebeg ugyanis a szemem előtt, hogy „ha meg akarnak b*ni, akkor meg is fognak” (ehhez matematikailag inklinált nagyanyám általában azt is hozzátette, hogy „ahol *=asz”). Nem sok családi bölcsesség bizonyult igaznak életem során (pl. a mai napig hangosan kuncogok a „Orvoshoz kell hozzámenni, és dőlni fog a pénz” aranyköpeten), de ez tényleg mindig bejött.
Mint a Végzésből értesültem róla, az adóhatóság helyszíni ellenőrzést tartott nálam, és mivel a kutyánk már nagyon öreg, és a nap 23 órájában alszik, sikerült közelről lefényképezniük a kapunkat, amin ott volt a cégtáblám hűlt helye. Itt azonnal szeretnék beismerő vallomást tenni: a cégtáblát nem ellopták, vagy széjjelrágta a nagy faszú (Scolytus scolytus), hanem soha nem is volt, mert rohadtul volt jobb dolgom is, mint ilyen hülyeségekkel foglalkozni. Szakfordítást ritkán rendelnek úgy az emberek, hogy „Épp erre langalltam, megláttam a kapun azt a csini cégért, na, mondok, gyorsan csináltatok az asszonynak nőnapra száz oldalat a bioorganikus trágyakezelésről angolul”. Valóban szabálysértést követtem el, mert a vonatkozó jogszabály (Ctv. 7. § (1)) értelmében „a cégnek a székhelyét cégtáblával kell megjelölnie.” Eddig rendben is volnánk, megszívtam, mea maxima culpa, sújtson le a bárd. Ami viszont rosszul esett, az az alábbi megfogalmazás volt: „Az adóhatóság hitelt érdemlően tudomást szerzett arról, hogy a társaság a székhelyén nem található... a cég működésére utaló körülmény nem tapasztalható. Fényképek csatolva”.
Azt nyugodtan el tudom képzelni, hogy a kapufényképezgető ellenőr nem rendelkezik olyan jogkörrel, mint a számlaadást ellenőrző ellenőr, aki ellenőrzésileg megiszik egy kisfröccsöt a kocsmában, aztán kiveri a balhét, ha Gizike megpróbálja azt hazudni, hogy pénztárgép azért nem működik, mert épp az előző nap döglött meg a hajtókerékben a mókus. (Pedig Gizikénél mindig van döglött mókus).Ezek szerint tehát a kapufényképezgető ellenőr nem kopoghat be hozzám, ami kár, mert valószínűleg itthon találna, és akkor meg tudnám neki mutatni az irodámat, ami konkrétan a konyhaasztal északnyugati sarka, mert a fordításhoz ennél több nem kell, illetve prezentálhatnám 200 évre visszamenőleg az összes szerződésemet (mert anélkül nem dolgozom), az utóbbi pár hét számláit (mert a többi a könyvelőnél van), sőt, ha nagyon nagy bociszemeket mereszt, még a jogtiszta szoftverektől dagadó számítógépembe is beengedném, ahol az összes munkámat megtekintheti, attól a bizonyos legelső szégyenletes ifjúkori ballépésemtől kezdve, mikor egyszer a markolókanalat (bucket) vödörnek fordítottam. De ha már nem kopogtathat be: mégis mire számított, mit fog látni, ha bekukucskál a kerítésen? Egy ötszáz lóerős fordítógépet a kertben? Kurva nagy kéményeket, amikből minden pöffenésre másmilyen színű füst jön, mint a Kisvakondban? Vagy legalább egy nagy vasvillát, amivel  időnként megfordítom a fordítani valót?

Lényeg a lényeg: egészen délig fiktív cég voltam, amikor is kiragasztottam a vadi új cégtáblámat a postaládára, ezüstös alapon megfontolt, komoly úriasszonyt sejtető, sallangmentes fekete betűkkel ki van írva, hogy én vagyok az, meg szakfordító, hát komolyan, egészen más embernek érzem magam. Nincs más hátra, mint írni a NAV-nak meg a Cégbíróságnak egy-egy pöcsétes levelet, hogy szánom-bánom, és már meg is vagyunk.

Amúgy a NAV meg a közigazgatás úgy általában még egész kedvesnek mondható, mert az alsóneműm mosási költségein kívül más anyagi károm nem esett, büntetést nem kellett fizetnem, stb. Csak az fáj, hogy része lettem a statisztikának, miszerint hogy ebben az országban a vállalkozások x százaléka hazug tolvaj. Miközben az állítás igazát nem vitatom, azért eltűnődöm rajta, miért kell a hatóságnak a kapum előtt kommandózni ahelyett, hogy megnézi, fizettem-e adót, TB-t, nyugdíjjárulékot meg még a jó anyjuk nem tudja mi minden máriás huncutot (elnézést, családi szleng, fogalmam sincs, mit jelent) az elmúlt évben. Igen, fizettem. Vagy csődöt jelentettem-e mondjuk harmincszor az utóbbi három évben. (Nem.) Vagy számlázok-e a rokonaimnak, azok meg nekem, vagy elszámolom-e reprezentációs költségnek az illatosított intimbetétet, vagy kormánykapcsolataim révén kapok-e súlyos milliókat az aleut metróépítési tapasztalatok lefordításáért (sajnos nem). De ha már kommandózni akarnak a komák mert unják az íróasztalt, akkor csinálják komolyan: törjék rám az ajtót, és ha csak egyetlen szerződésem is kétes, dugjanak egy rúd dinamitot a valagamba, és vegyék elő sejtelmes mosollyal az öngyújtójukat.
Közben pedig valaki elmagyarázhatná, hogy én, az ajnározott és bablevesbe mártott kisvállalkozó, az ország egyszemélyes alapköve és egyjárást hajtómotorja, a leendő középosztály gyökere, hogy a bús francba éljek meg úgy hosszútávon, hogy minden hónapban háromszor annyit kell megkeresnem, mint amennyit actually (mert tényleg tudok angolul, mosmá’ cégtáblám is van róla) elkölthetek, hogy elkerüljem a rúd dinamitot. De ez már nem tartozik a tárgyhoz. Addig is maradok tisztelettel, mint immár ismét valós vállalkozó. Remélem holnap benne lesz a hírekben, hogy „eggyel csökkent a fiktív cégek száma”.