Készült a Filmmagazin számára, 2012. május 16-án
A lányaimat disztingvált és konszolidált kiskorúaknak hittem. Legalábbis egészen a tegnapi napig, amikor is a nagy kuncogásra odalopódzkodtam az ajtajukhoz, és aljas módon behallgatóztam, így fültanúja lehettem Kakika Úrfi kalandjainak, melyeket a nagyobbik bámulatra méltó spontaneitással ötölt ki és adott tovább folyamatosan, a kisebbik legnagyobb örömére. Már pont berontottam volna menteni a kishúg romokban heverő erényeit, mikor az átvette a szót, és ugyanazzal a lendülettel folytatta a mesét (ezúttal, ha jól vettem ki, hősünk az ablakpárkányról integetett az arra járóknak). Miután meggyőződtem róla, hogy tárgyi szemléltetést azért nem alkalmaznak, magukra hagytam őket. Hadd örüljenek. Ebből a korszakból már úgysincs sok hátra.
Mekkora mákja van ennek a Sacha Baron Cohennek. Felnőtt korában fényesen megél abból, amiről nekem hamarosan le kell szoktatnom a lányaimat, azaz miközben látványosan megbotránkoztat, és anyámat ájulásra készteti, csupán olyan dolgokat mutat meg nekünk, amiről amúgy is tudunk. (Én legalábbis Kakika Úrfival napi szinten találkozom – legalábbis amikor elég rostot fogyasztok - és igen, néha szívből kívánom, bárcsak tényleg át tudna integetni pl. a hátsó szomszédnak. Vagy a kormánynak. És még sorolhatnám.). Egyetlen percre se legyenek kétségeink, Sacha Baron Cohen nem világmegváltó, esze ágában nincs mondjuk meghalni értünk a keresztfán (ronda látvány lenne, meg különben is, honnan a bánatból szereznének egy akkora keresztet, amiről nem ér le a lába). Egyetlen célja az, hogy minden filmjében valami még sokkolóbbat mutasson, amivel még több pénzt kereshet és közben elsüssön néhány ezer éves tanulságot és igazságot, hogy még véletlenül se lehessen nyugodt lelkiismerettel elküldeni a fenébe. Viszont el kell ismerni: amit ő csinál, azt senki nem csinálja nála jobban.
Jelen esetben az illusztris úr nem álinterjúkkal és az ún. hétköznapi emberek zaklatásával szórakozik, hanem igazi filmet csinált, igazi színészekkel, igazi sztorival, az igazi hitűekről. Nem, nem a muszlimokról. Miért is tett volna ilyet, attól, hogy valaki muszlim, még nem feltétlenül hülye, sőt. Hanem azokról, akik saját magukban hisznek olyan lelkesedéssel, hogy abba akár több millió ember is beledögölhet. Cohen kizárólag a hülyéket vegzálja, véletlenül sem a demokráciát, a vallásokat, vagy akár a diktatórikus berendezkedést.
Aladeen, a stratégiai olajkészletekkel, pompázatos királyi palotával és semmi mással nem rendelkező meleg és homokos Wadiya diktátora kénytelen szembenézni a ténnyel, hogy miközben szemlátomást a világon mindenki őt imádja, a többiek valahogy mégsem. Mi több, az a fránya ENSZ valamiféle katonai csapásokat fontolgat, csupán azért, mert a jó Aladeen tudományos célokból uránt dúsít. (Azt meg még csak nem is sejti, hogy közben saját bácsikája (Ben Kingsley) is az életére tör). Nosza, felkerekedik és szűkebb háztartásával (2000 szolga, egy flotta sportkocsi, tevék, kurvák, stb.) elruccan New Yorkba, a sátán otthonába, hogy az ENSZ lelkére beszéljen. A többit el lehet képzelni.
Ezen a fórumon többször méltattam már Terry Pratchettet, a kiváló angol írót. Ő teszi azt a megállapítást az egyik regényében, hogy a kínzókamrában nem az az igazán rettenetes, ahogy az embereket darabokra szedik, hanem az, hogy közben a hóhérnak van egy kávésbögréje, amire rá van írva, hogy „A világ legjobb apukájának”. Ez a valóság leglényege. Aki ezt meg tudja fogni, az tud igazán nagyot alkotni, a menet közben elsütögetett fingóspoénok mennyiségétől függetlenül. Sacha Baron Cohen épp ilyen (most mondhatnám, hogy azért, mert angol, de hát nem vagyunk mink rasszisták, kérem szépen)
A Diktárornak nem az az igazi mondanivalója, ami azért van benne, hogy a filmet a széplelkeknek is eladhatóvá tegye (pl. Aladeen máris emblematikussá vált beszéde a film vége felé a demokráciáról), és nem azok az igazi nagy poénjai, amik Kakika Úrfiról szólnak (amikor az ENSZ-ben leöntik egy kancsó pisával az izraeli képviselőket, ott még véletlenül sem a kancsó és a pisa a vicces. Hanem az, amit közben a tévékommentátorok mondanak.) Nem mintha az ember nem röhögné magát könnyesre (vagy könnyezné magát röhögősre) azon, ami demokrácia/diktatúra/mindkettő/egyik se címszó alatt megy a világon. De ezek az átlagembernek túl komplex dolgok, még akkor is, ha nagyon, de tényleg nagyon aranyosak azok a képek, melyek bemutatják a wadiyai tavasz utáni bámulatos spirituális megújhodást.
A legjobb poénok azok a népnevelő megnyilvánulások, amik már a Boratban jelen voltak. (Igen, vannak visszatérő motívumok. Viszont az is igaz, hogy ha 2006. óta változott volna bármit is az emberi nem, ezek a poénok nem működnének. De miért is változott volna bármit is az emberi nem 6 év alatt, mikor 10000 év sem volt rá elég?) A mennyezet leszakadt azon, mikor Aladeen kifejti, hogy a tanult nő olyan mint a bicikliző majom, nem tudja, mit tesz, de a férfiak jól mulatnak rajta. Ezen különösen annak fényében lehet ilyen jókat hahotázni, hogy pont a moziba menet akadtam össze egy képes magazinnal, melyben a teremtés valamelyik önjelölt királya kifejti, hogy a férfiak egyetlen álma a nagy, kemény, feszes csöcs (bocsánat: két nagy kemény feszes csöcs) és azon kesereg, miért is nem találják már fel az olcsó, tartós műmellet.
Sokan a szemére vetik a filmnek, hogy nem koherens. Valóban nem az. Az élet sem az. Inkább egy sor Monthy Python szinten szürreális szkeccs, ahol csak a legelső és a legutolsó jelenet biztos. Az alkotók nem egy nagy, komoly, magasba emelő filmet akartak csinálni, már csak azért sem, mert a magasból a szar nem látszik olyan jól. Arra akartak rámutatni, hogy az élet minden pillanata teljesen röhejes. Lehet azon kérődzni, hogy „úristen, de amikor szült a nő, és a kamera hüvelyből kifelé nézett...”. Én viszont visszaeső anyaként eltűnődtem rajta, hogy lehet, hogy annak idején jobban jártam volna, ha Aladeen vezeti le a szülést, akkor legalább tudtam volna, mire számítsak.
A Borat olyan volt, mint egy ezer darabra tört görbe tükör, a maga zsenialitásában utolérhetetlen. A Brünohoz képest viszont a Diktátor mindenképp előrelépés. A Brünónak nem az volt a baja, hogy beütött egy-két (három-négy) gyengébb poén, hanem az, hogy az összes ilyenből megpróbáltak kitartott orgazmust csinálni. A Diktártor pörgősebb, nem mintha nem lennének benne puhább részek, de legalább gyorsan túl esünk rajtuk.
A színészek (a nagyszámú cameo alakításban is, melyek közül itt személyes kedvencemet, John C. Reillyt emelném ki) megfelelően ellenpontozzák Cohen tűrhetetlen ripacskodását. Cohen egyébként remek színész, csak úgy magunk közt. Itt meg persze hogy ripacskodik. Minden diktátor és önimádó nulla kis emberke ripacs, és előbb nyomtalanul feloldódik a saját maga alkotta figurában.
Sacha Baron Cohen, mint minden más humorista (vagy tágabb értelemben véve: művész) egy felsőbb jóváhagyással működő szelep a nép seggén, pont olyan, mint régen az intézményesített évi egy orgia volt, ahol az ember egy kicsit kiengedhette a társadalmi elvárások kapcsán felgyülemlő gőzt. Ha az állampolgárok egyfolytában Kakika Úrfival dobálódznának, és hímvesszejüket lobogtatva rohangásznának az utcán, a társadalom, a kultúra, meg a többi nagy szavak soha nem jutnának egyről a kettőre. Mondjuk ha ezzel minden ember tisztában lenne, akkor meg nem is kellenének társadalmi elvárások, mindenki magától lenne úgymond normális, meg is szűnne a humor ünstöllést. Cohen egy jó nagy szelep, sok minden kifér rajta, a filmet tehát inkább az erősebb idegzetűeknek ajánlom, de azoknak szívből. Az utólag fanyalgóknak meg üzenem, hogy aki elmegy szörfözni a szennyvízülepítőre, ne panaszkodjon, hogy büdös van.
