Vannak azok a bizonyos számok a rádióban. Nem elég rosszak ahhoz, hogy elkapcsoljunk, sőt, voltaképp egész hallgathatóak, de öt perc múlva már képtelenek vagyunk felidézni őket. Ez a film pontosan ugyanilyen.

Szegény árva Jack Reacher, kedvesebb kritikust érdemelne, mint én. A figura nálam már ott visszavonhatatlanul elhasalt, hogy nem szeretem Tom Cruise-t. Nem azt mondom, hogy utálom, de se mint színész, se mint hímnemű entitás nem vált ki belőlem még csak egy enyhe pulzusszám-emelkedést sem. Az végképp nem tett jót a filmélménynek, hogy épp az előző nap jött szembe velünk a tévében a 2004-es Holtak hajnala, melynek kapcsán megfogadtuk a férjemmel, hogy soha többet nem vagyunk hajlandóak olyan filmeket nézni, melyben a szereplők megbocsáthatatlan, ordítóan ostoba hibákat halmoznak hasonlóképpen megbocsáthatatlan és ordító hibákra, miközben az egész család kórusban üvöltözik a képernyővel, hogy „Bakker, nem, NEM, ne váljatok szét, és különben is, valaki gyújtsa már fel azt a k. villanyt”. A Jack Reacher ennyire azért tényleg nem tragikus, bár helyenként közel jár hozzá.

Lassan már ott tartunk, hogy nem múlhat el nap találomra találomra lövöldözős elmebeteg barmokról szóló hír nélkül (a Jack Reacher bemutatóját pl. pont egy ilyen eset, a newtowni tragédia miatt kellett elhalasztani). Most épp Pittsburgh van soron. Lövöldözős elmebetegünk felhajt egy parkolóház tetejére, lelő öt embert, majd a rendőrség összehangolt munkájának köszönhetően két órán belül kézre kerül. Mivel a vásznon mindeközben még javában sorolják a fővilágosítót, sejthetjük, hogy ez az eset azért valamivel többet rejt magában. És tényleg. Az elmebeteg (Joseph Sikora) egy papírt tol a nyomozó (David Oyelowo) elé, Jack Reacher nevével. A titokzatos Jack Reacher (Tom Cruise) ünstöllést fel is bukkan, és a vádlott ügyvédjével (Rosamund Pike) együttműködve igyekszik kideríteni, mi is történt valójában. A dolgot bonyolítja, hogy a vádat képviselő államügyész (Richard Jenkins) tulajdonképp az ügyvédnő apja. Ráadásul a Félszemű Ujjatlan Ember (Werner Herzog) valamint nagyszámú, rossz arcú, nyilvánvaló harcművészeti múlttal rendelkező alkalmazottja mindent megtesznek, hogy Reacher ne járhasson sikerrel.
A kritikus a nyolcvanas-kilencvenes években látott ilyen filmeket (nem, sajnos a kritikus címekre így konkrétan nem emlékszik, de hogy sok ilyet látott, abban egészen biztos). Zsenge gyermekkorából még a Petrocelli is felködlik, kevésbé zsenge felnőttkorából a Bourne filmek, a tengerészeti, New York-i és egyéb felszínezők, és egyáltalán, rengeteg dolog az eszébe jutott a film láttán, az az egy nem volt köztük, hogy ez egy különösebben eredeti alkotás lenne. A Jack Reacher a magányoshősös-bosszúállós és a fineszes-nyomozós művek közt igyekszik lavírozni, és mind a kettőt szerencsésen el is hibázza. A magányos hőssel a probléma maga Tom Cruise. Arra nem sikerült rájönnöm, hogy a film megpróbált-e egyúttal valamiféle gyengéd Chuck Norris paródia is lenni, vagy csak a rendező és/vagy a színész számolta el a dolgot, de minden egyes alkalommal – és volt egy pár alkalom – mikor a másfél méter magas Cruise kihúzta magát mint két krumpli egy zsákban, és behúzott hassal, kidüllesztett szolibarna mellel és befeszített bicepsszel végigpeckeskedett a vásznon (hol izompólóban, hol anélkül), leküzdhetetlenül rám jött a röhögőgörcs. Ha már itt tartunk: megöregedni nem szégyen, próbáljuk meg méltósággal viselni. Tom Cruise-ról sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy fiatal. Hiába tartja jól magát – mert tényleg jól tartja magát – nem szerencsés olyan pózokban feszítenie, amit egy húszévesnek is csak a kora miatt nézünk el, már ha elnézünk. (Harrison Ford  megmutatta a 66 éves felsőtestét az Indiana Jones negyedik részében, de épp csak annyira, hogy a „dejóltartjamagát” fíling átjöhessen, ráadásul egy hangsúlyozottan humorosnak szánt jelenetben.) Ráadásul ahányszor Jack Reacher peckeskedik egyet, válogatott vaginák hullanak el pihegve a Hős lába nyomán, olyan arcokat vágva, amilyenekkel maximum Johnny Bravo nedves álmaiban találkozhatunk. Ilyet normális ember normális filmbe garantáltan nem tesz be, tehát vagy az alkotók nem normálisak, vagy csakugyan paródiáról van szó, viszont utóbbi esetben valamivel több poént, de legalábbis kikacsintást vártam volna, mert így kicsit furán éreztem magam, mint a piacon, a klasszikus „Kérek egy csirkét!” „Pulyka lett, maradhat?” párbeszéd alpereseként.
Az ügyvédekre tipikusan jellemző csöcsmutogatós póló- szubminiatűr szoknya összeállításban fekvő, kelő és létező, amúgy viszont meglepően visszafogott főhősnő se széna se szalma viszonya a szívdöglesztőnek szánt főhőshöz szintén a „fura” kategóriába esik. A mai kifinomult, pókemberiesen mélylélektani filmes trendek fényében nyilván kínosan hatna, ha a főszereplők két semmitmondó mondat után a paplanos ágyban kötnének ki, így viszont értelmezhető emberi kapcsolat nem igazán fedezhető fel köztük, szakmailag meg a hölgy szerepe arra redukálódik, hogy Jack Reacher telefonjait intézi, ami a férfi számára nyilván jelentős költségcsökkentő tényező.
A fineszes-nyomozós vonal egy fokkal szerencsésebb. Nem mintha a néző halálra izgulná magát, hogy ki a gyilkos, aztán a popcornos zacsiba esne az álla a megoldás hallatán, mert ahhoz a rafináltnak aposztrofált történet tartalmaz néhány undok logikai bukfencet (nem kívánok spoilerezni, elvégre mégiscsak detektív-történetről van szó, mindenki nézze meg maga és próbálja meg összerakni az eseményeket), ráadásul a negatív szereplőket is túl korán nevesítik. Nyomozós szempontból tehát a film relatíve nézhető, kulcsfordulatai viszont rémesen sablonosak (megint csak nem akarok spoilerezni, de ajánlom összehasonlítani a Megdöbbentő Megoldást a Sherlock Holmes – Árnyjáték párizsi merényletével.)
Az első fél órában egyébként azt hittem, hogy vénségemre még sikerül egyszer nekem is meglepődnöm. Teljesen úgy indult az egész, mintha az alkotók kombinálni akarnák a mély és felkavaró morális kérdések feszegetését (megérdemli-e a halált a gyilkos, a gyilkos vagy az áldozatok jogai fontosabbak, stb.) az autós üldözéssel meg az ÜBRG-vel (Ütlek - Borulsz, Rúglak - Gurulsz). Nem mintha életemben nem láttam volna még ilyen filmet, de a Tom Cruise-zal tényleg nem. Ám ez a vonal nagyon hamar elsikkad. Bocs, gyerekek, sok lesz ez nektek, térjünk vissza a normális kerékvágásba. Tom, vágd már szájon a ronda kopaszt a franciakulccsal lécci, azt zabálni fogják.
Egy dologgal viszont tényleg sikerült meglepni. Ezt azért merem ehelyt kifejteni, mert a trailerben is benne volt, tehát nagy meglepit nem fogok okozni. Jack Reacher ugyebár az egyik jelenetben vadul menekül  a rendőrök elől (miközben maga is kerget valakit, ami aranyos, szívet melengetően egyéni húzás volt, aláírom). Egy buszmegállóba érve aztán kiugrik a kocsiból, és a tömeg azonnal elrejti, a néger tata még bézból sapkát is ad neki, hogy üldözői ne ismerjék meg. Most ezt akkor hogyan? Azt érteném, ha az ártatlan nézelődők mondjuk a másokkal elég nehezen összetéveszthető Dredd bírót bújtatnák az őt nyilvánvalóan igazságtalanul kergető egyenruhások elől. De most annak miért kéne örülnöm, hogy a lakosság egy számára tök ismeretlen, bőrkabátos bonvivánt elrejt csak azért, hogy a zsernyákokkal kibabráljon? Az illető lehetne akár vérszomjas baltásgyilkos vagy uniós pénzekben dagonyázó oligarcha is, legalábbis én nem láttam a Tom Cruise homlokára írva, hogy „Én vagyok a Jack Reacher és nekem van igazam”. Ok, a Frigyládában az arabok elrejtették a nácik elől az Indiana Jones-ot, aki egyáltalán nem mellesleg szétk-ta a nagy műgonddal megépített öntözőrendszerüket meg elütötte az egyik Ahmedet a kétségbeesetten szaladgáló falubeliek közül. De azért a Jack Reacher meg az Indiana Jones közt ne vonjunk már párhuzamot. (Még akkor se, ha én már másodszor
teszem (: )
Két karakter van, akikre érdemes odafigyelni. Az egyik Zec, a már említett Félszemű Ujjatlan Ember, Werner Herzog alakításában, akiről a fene se gondolta volna, hogy ennyi spiritusz maradt benne, miután megcsinálta a Kovácsné által minden idők egyik legszenzációsabb dokumentumfilmjének kikiáltott Medvebarátot. Ha a Jack Reacher télleg egy ilyen Tom Cruise kaliberű faszi lenne, Herzog fél szemének első pillantására sikoltozva szerteszéjjel elmenekülne még a kerületből is
A másik aranyos figura a Rober Duvall alakította kretén fegyvermániás bácsi. Ő annyira jól sikerült, hogy a filmet nyugodtan megcsinálhatták volna akár fordítva is, pl. „A kretén fegyvermániás bácsi” címmel, ahol Jack Reacher az agg bosszúálló mellett harcoló komikus mellékszereplő lehetett volna. Jelen felállásban viszont Duvall karaktere nagyon furcsa időzítéssel jelenik meg a történetben, felbukkanása megtöri a „magányos hős” történetének ívét, és egyáltalán, teljesen kilóg az egész sztoriból. Attól még jópofa.
A filmek zenéje általában a legutolsó, amire odafigyelek, pedig nem szép dolog ez tőlem, reneszánsz asszonytól. Csak azokat a melódiákat veszem észre, amit a zeneszerző annyira szívvel-lélekkel írt meg, hogy akár önállóan, a film nélkül is elmennek, vagy annyira rosszak, hogy elvonják a figyelmemet a képről. A Jack Reacher zenéjére azért figyeltem fel, mert hihetetlen jelentőséggel rezegnek a bombardonok és nagybőgők a legmélyebb regiszterekben az olyan átkötő jelentekben is, ahol aztán igazán nem lehet arra számítani, hogy a láncfűrészes állampolgár előugrik a szekrényből, és ez szintén a „kell-e röhögnöm” kategóriába esik. 

A Jack Reacher legnagyobb problémája, hogy teljesen feledhető. Különböző és egyéb okok miatt ezt a cikket félre kellett tennem egy hétre, és mikor újra elővettem, hirtelen azt se tudtam, miről is kéne írnom, meg milyen benyomásaim voltak a filmről. Leginkább semmilyenek. Se zseniális története, se imádni való szereplői, se sziporkázó humora nincs igazán, akciójelenetei legfeljebb átlagosak. Egyszer meg lehet nézni, de erre javasolnám inkább a tévét, nem fog beletelni fél év, és garantáltan lesz egy Jack Reacher hónap, amikor az összes HBO összes időpontjában egyfolytában ez fog menni. Azért legalább nem kell külön fizetni.