Elképzeléseim szerint van valami állat - gondolom rovar vagy gyík - ami azt mondja, hogy nyakanyakanyaka (kicsit több k-jellegű hangzó van benne, de nagyjából így szól). Ez az állat adja a hangját a boszorkányoknak, a velociraptoroknak, az űrfegyvereknek és egy csomó minden másnak, amikor csak valami lenyűgözően idegen hanghatással akarnak a kedvemben járni. Abban a pillanatban, ahogy meghallom ezt a hangot, tudom, hogy minden elveszett, hogy menekülnöm kéne a mozinak meg a környékéről is, mert már megint egy olyan filmet kell megnéznem, ahol az alkotók mások levetett, lábszagú hangeffektjeit hasznosítják újra, és ez valahogy predesztinálja a film egészének további erényeit is. A Boszorkányvadászokban még nem ment le a stáblista, mikor a gonosz boszorkány már mondta is, hogy nyakanyaka. Mikor ilyen filmet kell végignéznem, a le nem foglalt (tömérdek) agykapacitásommal azon tűnődöm, hogy megkeresem ezt a bizonyos rejtélyes nyakanyaka állatot, és agyontaposom.

Jancsi és Juliska a jól ismert keretek közt megjelenik a boszorkány által fenntartott full extrás mézeskalács-házikóban, és annak rendje-módja szerint lerendezi a banyát. Igaz, kissé hosszan rendezik le, a szegény ripacskos pofájú öreg néni vagy tíz percig kaparászik belülről a sütőajtón, míg kis hőseink megbeszélik a megbeszélnivalót, és ez csak vidor hangulatú felkészítés arra, mi minden fog történni a további szegény ripacskos pofájú gerontológiai esetekkel. Jancsi és Juliska ugyanis néhány év múlva János (Jeremy Renner) és Júlia (Gemma Arterton) minőségben európai sikerű banyavadászati kisvállalkozást hoznak létre. Augsburgban (vagy hol) aztán emberükre (asszonyukra) akadnak egy démoni ősboszorkány (Famke Janssen) személyében, aki a Vérhold idején a helyi gyerekekből szeretne tűzállósági bájitalt főzni.

Az egész filmet lerendezhetnénk azzal, hogy bűnrossz, aztán mindenki mehetne békésen a dolgára, de maradjunk egyelőre inkább annál az eufemizmusnál, hogy furcsa alkotással van dolgunk. A furcsaság titka valószínűleg egyetlen tényezőben rejlik, ez pedig Will Ferrel, aki producerként működött közre a film elkészítésében. Will Ferrelnek minden filmje furcsa, vannak nagyon jópofa furcsa filmjei meg csapnivalóan rossz furcsa filmjei, az biztos, hogy a pali hétköznapi értelemben véve nem egészen százas. Szinte biztos vagyok benne, hogy a Boszorkányvadászok voltaképp habkönnyű vígjátéknak készült, vannak cuki poénjai, mint az eltűnt gyerekekről készült középkori rajzok a tejesüvegek oldalára ragasztva, vagy az, hogy Jancsi a mézeskalácsházikó álhomlokzatának elfogyasztása miatt cukorbeteg lesz és inzulinnal lövi magát csata közben, és egyébként is az egész olyan viccesen bizarr a rettenetesen túlméretezett lőfegyverekkel, a repkedő fejekkel és végtagokkal, és a harcművészeti boszorkányokkal (ebben azért valószínűleg a Náci zombik című gyöngyszem révén halhatatlanná vált rendezőnek, Tommy Wirkolának is szerepe van). De hiába minden: emberünk, illetve azok, akik a konkrét filmcsinálási munkálatokban részt vettek, képtelenek voltak megtalálni az egyensúlyt a komédia, a fantasy, meg Kovácsné ízlése között.
Ahhoz, hogy a Boszorkányvadászok igazán jó vígjáték legyen, nem is az ütősebb poénok hiányoznak (a viccek nagy része kissé erőltetett, a beszólások meg az anasztezológiai kategóriába tartoznak), hanem egy ütősebb történet. A történettel, illetve annak hiányával kapcsolatban egyébként két elméletem is van. Az egyik az, hogy a jóemberek leforgattak vagy hat-hét órányi filmet, aztán beküldtek valami lipótmezei menekültet egy csirkevágó ollóval, hogy “na, fiam, a végeredmény másfél óránál ne legyen több”. Mással nem igazán magyarázható pédául az, hogy miközben a boszorkányok undok mesterkedésének középpontjában a tűzállóságot biztosító varázslat létrehozása áll, addig a filmben a létező összes erőszakos halálnem szembejön szegény banyákkal – kivéve a tüzet, ami tán egyetlen egyszer, a a kiskorúak által megsütött néninél fordul elő. (Akit meg a sütőbe tesznek. és alágyújtanak, az akkor is meg szok halni, ha amúgy nem boszorkány...). Gépfegyver, sorozatlövő nyílpuska, fejmagasságban kihúzott drótkötél, félköríves karaterúgás, minden van. Tűz nincs. Van viszont egy fura utalás a végső nagy csatajelenetben, mikor az egyik boszorkány ijedten felkiált, hogy úristen, felkelt a nap, az ember még csodálkozik is, hogy de hát ezek nem vámpírok, mi van má’… Aztán felkel a nap, ami annyi változást hoz, hogy onnantól nincs sötét. Meg vagyok róla győződve, hogy a tűz meg a napfény eredetileg komoly szerepet játszott a történetben, csak aztán valahogy az egészet kivágták belőle – ugyanúgy, mint annak magyarázatát, hogy kik azok az ősboszorkányok, és mi különbözteti meg őket a nemősboszorkányoktól – a nyirbálást megúszó sztorivonal meg kb. annyira intakt, mint a milói Vénusz, csak ráadásul még ronda is.
A másik elméletem szerint a forgatókönyvírók (köztük a rendezővel) egy adott ponton rettenetesen összevesztek azon, hogy ki vegye a kávét, vagy valami hasonlón, és titokban elkezdtek egymás ellen dolgozni. “Igen, b.meg, beleírtál egy trollt?! Na akkor azt nézd meg, micsinálok én azzal a te drágalátos trolloddal, köcsög!” “Jóvan, te földműves kretén, majd meglátod, mennyire megk-ja  a főhős a hülye fehér boszorkányodat!” Bármelyik verzióra szavazunk is, a filmen már nem segít, olyan bosszantóan értelmetlen és zagyvatag, hogy szerintem nincs az a mennyiségű alkohol, ami feledtetni tudná.
Az is lendített volna a dolgon, ha a karaktereken dolgoznak még egy kicsit (vagy egyáltalán). Jeremy Renner isten bizony aranyos faszi, a hősöknek azt a bizonyos nagyon szerethető Bruce Willis – Jason Statham vonalát képviseli, akik úgy néznek ki, mint mikor a telekszomszéd egy szál homokozólapáttal harcba indul az emberevő mutáns krumplibogarak ellen, arcán soha el nem múló “mi a jó istent keresek én itt” kifejezéssel. Hogy-hogy mit keresel itt, Jeremy, hát pénzt! mondhatnánk karakteres pofázmányú kedvencünknek, ha nem lennénk biztosak benne, hogy ezt nélkülünk is pontosan tudja. Még egy-két film, és Renner nyomtalanul el fog tűnni abban a bizonyos hatalmas vérpiros B betűvel jelölt süllyesztőben. Szóval Jeremy Renner ebben a filmben is szimpatikusan alakít, de nincs miről meggyőznie minket, mert karaktere egy harminckét nem kevésbé fos filmből összegányolt, az illesztési felületeknél csúnyán fesledező montázs. Gemma Arterton hasonló problémákkal küzd, azzal súlyosbítva, hogy a néző ama a bizonyos kihasználatlanul maradó szellemi kapacitás miatt egyszer csak észreveszi, hogy a hősnő milyen kancsal, és mindenféle marhaságok jelennek meg a lelki szemei előtt a Cukiságok falinaptár kávésbögrébe gyömöszölt, bánatosan bámuló perzsamacska kölykeivel kapcsolatban. A többi szereplő gondolom azért került a történetbe, hogy ne legyen olyan üres a vászon, nincs mit beszélni róluk, ideértve a már említett fehér boszorkányt, Pihla Viitalát is, aki úgy kerül a sztoriba, mint pilátes a kéróba, és úgy kerül ki belőle, hogy az a legszebb koreai akciófilmes hagyományokat idézi (a koreai harci filmek izgalmas vonása, hogy a helyi kultúrának megfelelően a mellékszereplők halálának semmiféle – de tényleg, semmiféle - jelentősége nincs, elvégre ők szolgák, másodrendű lények, nem az a szerepük, hogy érzelmeket váltsanak ki akár a főhősből, akár a nézőből). Csak a miheztartás végett jegyezném meg, hogy lelkes fanboy is van a történetben (az kell, a Spielberg csávó is mindig tesz bele olyant), a legénykét Thomas Mann (a színész) játssza.
A fantasy vonallal két gondom van. Egy tisztességes fantasy alkotást (mindegy, hogy könyvet vagy filmet) úgy ildomos megcsinálni, hogy a mű befogadója tovább tudjon tekinteni a könyvlap vagy a vetítővászon szélénél, hogy olyan benyomása legyen, mintha egy idegen univerzumnak csak egy kis szeletére pillantott volna rá. Ez már csak azért is praktikus, mert ez jobb esetben annyira felkelti a befogadó érdeklődését, hogy záros határidőn belül jöhet a második rész. A Boszorkányvadászok esetében ilyen fineszes megoldásokra még véletlenül se számítsunk, a film akkor se lenne sokkal rosszabb, ha egy-egy nagytotálba oldalról belelógna Renner lakókocsija, előtte magával a Művész Úrral, ahogy a forgatás szünetében egy stokin ülve sört iszik. További gond, hogy az alkotók még azt a kevéske pozitívumot is tönkrevágják, amit a film amúgy fel tudna mutatni. Nagyon kedves és jópofa gondolatnak tartottam, hogy a boszorkányok mindenféle kiszerelésben megjelennek, vannak lápi boszorkányok, meg erdei boszorkányok, meg sziámi-iker boszorkányok, estébé, és mindegyik másképp néz ki. (Mondjuk Stephen Scott volt a Production Designer, ő meg csinált egy-két olyan bagatell vackot előtte, mint a Hellboy filmek, vagy az Indiana Jones harmadik része.) Ez a változatosság azonban sajnos egyetlen jelenet erejéig szerepel, mintegy húsz másodpercen át, amikor is az egész bagázst halomra lövik egy indokolatlanul nagy géppuskával.
Háromdés vonalon a Boszrokányvadászok sok újat nem nyújt, az átlagosnál talán több szúrófegyvert és testrészt hintenek a széksorok közé, de a nahát-élményhez ez azért kevés. Az audio megoldásokra visszatérve (és ezáltal az egész írásnak a magyartanárok által oly annyira kedvelt keretes szerkezetet biztosítva) a zenét szeretném még górcső alá venni. (Ez a górcső is mi lehet… illetve a csövet még értem, de mi az a gór, ami megy benne… no mindegy (: (: (: ). Az első percben azt hittem, hogy tévedésből a Sherlock Holmes zenéjét tették be a film alá. Aztán persze kiderült, hogy a filmnek van saját zeneszerzője (Atli Örvarsson), mi több, zenei producere is (John Williams, hoppá). Büdös tolvaj banda. Azt is itt jegyzeném meg, hogy nem ítélném oda a szinkronírási Nobel-díjat annak, aki a Boszorkányvadászokat magyarította.

Van egy nagyon aranyos néni, aki a sajtóvetítésen beengedi az embert a terembe, kifele menet meg kissé szuggesztíven megkérdezi, hogy na, hogy tetszett. Az ember általában nem igazán mer csúnyákat mondani neki, mégiscsak ingyen vót moziban, meg írás közben kiélheti az exhibicionoista hajlamait, de jelen esetben elég nehéz volt visszafogni magamat. A Boszorkányvadászok valami kegyetlenül rossz film, de nem a szórakoztatóan rossz hanem a kínosan rossz kategóriából. Pénzt szerintem semmikép nem érdemes áldozni rá, de arra van esély, hogy a hites uramat majd a nem is olyan távoli jövőben a képernyő elé szegezi. Hogy végig ébren tud-e majd maradni, az már egy másik kérdés.