A végletekig hűvös és távolságtartó. Mint egy döglött kutya.
És helyenként a szaga is olyan. Pedig maga az ötlet nem rossz, még ha manapság kissé elcsépelt is: mutassuk be a szuperhősös mesét a nagybetűs Gonosz oldaláról. Ha egy olyan pökhendi feltörekvő kis újonc, mint az Illumination Entertainment ki mer lépni a világ elé egy Gru-val, akkor majd pont a Dreamworks fog valami mást csinálni. Bibibííí, nekem is van jófej gonosz hősöm! Bibibííí, az enyémnek nagyobb a jófejeeee! Olyan kedves dolog, mikor óvodások csinálnak filmet óvodásoknak...
A közelebbről meg nem nevezett bolygó pusztulásakor gondos szüleik két kisdedet lőnek ki a világűrbe, a Sors kegyére bízva őket. Az egyik az a fiúivadék, amilyet minden család szeretne, a cuki kis loknijaival meg a kétnapos korában is férfias pofikájával, a másik meg ronda és kék, ráadásul egy piranha-szerű izé a legjobb barátja. Az egyik szerető pótszülőkhöz kerül. A másik pont egy börtönbe pottyan, és bentlakók nevelik fel. Mindketten szuperhősök lesznek. Csak épp az ellentétes oldalon – Metro Man vs Megaagy.
Ez az a pont, ahonnan oly igen sok biztató irányba el lehetne indulni, ha lenne egy normális főszereplő karakterünk. Csak épp nincs. Az alkotók elfelejtették azt az aranyszabályt, hogy egy hülye főgonoszra nem lehet mesét bazírozni, se gyerekeknek, se felnőtteknek. Egy őrültre, arra igen. Egy hülyére nem. Ilyen egyszerű. A film első harmada azzal telik, hogy bemutatják nekünk, milyen rém hülye ez a Megaagy. Meg úgy általában mindenki. Poént poénra halmoznak, de minden poént százszor láttunk már, ráadásul a többségük teljesen kilóg a kontextusból, az egész olyasféle vicceskedésbe torkollik, ami pl. a Macskafogó II-t nézhetetlenné tette. Komédia vagy nem: ha nem tudunk legalább egy kicsit aggódni a főhős sorsa iránt, megette az egészet a fene. Vagy ha már nem aggódunk – mert azért tegyük a kezünket a szívünkre, az Amerika Kommandó tagjaiért sem izgultuk magunkat halálra - legalább legyen valami sejtésünk, mit is akarnak nekünk mondani a bölcs alkotók, a humor aranyló sztaniolpapírjába burkolva. De ez nem a Shrek, nem a Hihetetlen család (és nem az Amerika Kommandó), az alkotók gondosan ügyelnek rá, hogy megőrizzék a távolságot önmaguk és a karakterek közt. Nehogy már valami cool tizenéves rájuk süsse a nyálas érzelmesség bélyegét. A művelet sikeres – a távoltartott közönség az óráját nézegeti, a fiatalabb gyermekek nemtől függően titokban előveszik kis szütyőjükből a pónit vagy a bentent. Lehet, hogy az eredeti angol hang dobott volna a dolgon – ne feledjük, hogy Megaagynak Will Ferrel, Metro Man-nek pedig Brad Pitt kölcsönözte a hangját - magyarul az ember valami túlnyújtott Cartoon Network bemutatón érezheti magát. Vagy mintha már megint a Madagaszkárt nézném. Ott a DVD-hez egyből füldugót is vettem, mert a szereplők a rendelkezésükre álló 80 perc alatt egyetlen normálisan intonált mondatot nem voltak képesek kinyögni.
Aztán valahol az első harmad végén Megaagynak sikerül kinyírni Metro Mant (legalábbis mi azt hisszük, haha. Vagy ez spoiler? Uramisten, ez tényleg lehet még valakinek spoiler? Elnézést....) és innentől a film nagyon lassan, de javulni kezd, hogy végül úgy nagyjából az utolsó 20 percben nemhogy nézhetővé, de még élvezhetővé is váljék. Hogy mi a trükk? Először is kevesebb a poén, hála a jó istennek. Másodszor a 3D-ben is egydimenziós figurák váratlanul karaktert növesztenek maguknak. Jó, jó, ne várjunk egy Sinkovits Imrét az Advent a Hargitán-ból, de legalább valamiféle értelmezhető egyéniségek jelennek meg, értelmezhető problémákkal. A békés, bár roppant tehetségtelen countryzenésszé avanzsált Metro Man felbukkanása például kimondottan jópofa. (Igen. Felbukkan. Önjelölt countryzenészként. Vagy ez spoiler? Má’ megin’? Hát miért engedik a kedves szülők, hogy a zsenge óvodás Filmmagazint olvasson?) Ha itt a filmnek sikerül csak egy kicsit is jobban elszakadni az unalomig ismételt kliséktől, komolyan, még a véresszájú Kovácsné is behúzott volna a készítőknek egy piros strigulát. De azért ennyire ne legyünk merészek. A pozitív filmművészeti fejlemények ellenére kimondottan ellenszenvesnek találtam a szegény geek fickó folyamatos ba... cikizését. Végül csak oda lyukadunk ki, hogy az igazi negatív szereplő az csak egy Avon standard szerint visszataszítónak ítélt féidióta lehet, nem sokat mozdultunk tehát előre pl. Csipkerózsika mostohatestvérei óta. Megaagy a geek fickóhoz képest egy parkett-táncos, egy David Niven alakította Agy (az IQ nélkül, természetesen), mert a kék bőrszín és az előrehaladott fejödéma voltaképp vonzó arcot takar. Amilyen a geekeknek pl. sose nem is lehet. Hej, hej, mikor is próbálkoztak utoljára azzal, hogy valami igazán ocsmány legyen a pozitív hős? (Mert Shrek csak zöld volt, de ami visszataszító lehetett volna rajta, azt ügyesen elviccesítették...) Csak nem a Notre Dame-i toronyőrben? Mondjuk Quasimodo is csak a dicsőséget kapta meg, nem a nőt - legalábbis a piciny gyermekecskék megfelelő lelki fejlődését szem előtt tartó rajzfilmváltozatban. („Még az én drága kislányom a végén hazahoz valami nyomit...”)
Látványtechnikailag a Megaagy teljesen jó, a 3D effektek is megvannak, a kötelező „nagy hegyes tárgyat beletolunk a nőző pofájába” elemmel együtt.
Néha úgy érzem, hogy ha a látványért felelős emberek felét kirúgnák, és helyettük felvennének egy darab forgatókönyvírót - akinek a szerződésében benne foglaltatik, hogy megkapja az összes kirúgott CGI animátor fizetését, viszont láncfűrésszel levágják a lábát és a hátára szögezik, ha nem ír valami eredetit és szellemest - valamennyien jobban járnánk. Kivéve persze a rengeteg lábatlan forgatókönyvírót.
60%
