Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan értékeli majd a honi közönség ezt a filmet. A western műfajt sokunk az eastern filmeken keresztül ismerte meg, különös tekintettel Gojko Miticre és munkásságára, illetve a kevésbé vicces vonalon mondjuk Sergio Leone filmjeire. Nagyjából tisztában vagyunk vele, hogy a western az, ahol a fehér kalapos jóképű a végén lelövi a fekete kalapos ápolatlant. Azt azonban nem feltétlenül tudjuk, hogy itt nekünk most épp történelem leckét, mi több, hazafias lelki fröccsöt adnak, azaz adnának, ha történetesen amerikaiak lennénk. Az a fehér kalapos, aki nekünk csak egy átlagos hős, és adott esetben bármikor helyettesíthető a Stóhl Andrással vagy a cuki delfinnel, Billnek és Bobnak akár az üknagyfaterja is lehetett. Billt és Bobot a western könnyekre fakasztja, egységbe kovácsolja és visszarepíti a könnyes nosztalgiás időkbe (feltéve legalábbis, hogy Bill és Bob nem indián, néger, spanyol, stb...), még akkor is, ha ippeg modern westernről van szó, mint amilyen a Börtönvonat Yumába és társai, amelyek a mocskos valóságra vastagon felkent műarany füstöt hivatottak letörölgetni.

Nekünk a western inkább afféle bikicsunáj élmény, ahhoz hasonló, mikor a szomszéd gyerek, aki az angolt füstölt marhanyelvi szinten sem beszéli, egyszer csak Eminem rajongó lesz. Halljuk a dolgot, látjuk a dolgot, de nem értjük és nem tudjuk megítélni a maga teljes mélységében.

Mattie Ross (Hailee Steinfeld), a Girl Power XIX. századi megtestesítője 14 éves korában váratlanul a családfő szerepében találja magát, mert apját lelövi egy bizonyos Tom Chaney. Az adott kor szokásainak megfelelően Mattie bosszút lihegve rohan a seriffhez, aki viszont az átlagos rendőr soha meg nem változó szokásainak megfelelően közli, hogy ez körülbelül a legutolsó dolog, ami éppen érdekli. Mattie néhány frappáns manőverrel mindenét pénzzé teszi, és felfogadja a félszemű Reuben Cogburn rendőrbírót (Jeff Bridges), hogy kapja el a gyilkost, és hozza  a törvény elé. És az hagyján, hogy felfogadja, de vele is megy, egyenesen a nagy amerikai vadonba.

A True Grit magyar címe mellett valahogy nem tudok elmenni szó nélkül. Az a kisebbik baj, hogy mikor mondtam a férjemnek, hogy megyek a Félszemű vetítésére, azt hitte, hogy valami kalózfilmet fogok megnézni. A nagyobbik baj az, hogy a True Grit tipikusan az a film, ahol a történet egyik fele maga a cím. Ez nem csak afféle „írjunk fölé valami frappáns egyszavas adrenalingerjesztőt... jó, jó, akkor ne azt, hogy pina, de valamit, ami legalább annyi nézőt becsal".

A „true grit” nagyon szabadon és egyáltalán nem filmcímnek szánva az "igazi tökösség". Ez a nehezen meghatározható tulajdonság az, ami Jeff Bridges karakterét megkülönbözteti a történetben szereplő másik rendőrbírótól, LeBoeuf-től, akit Matt Damon alakít. Le Beauf ugyanis maga az originál Texasi Kopó (bemutatkozásakor a Chuck Norris halhatatlan sorozatán edződött magyar közönség konkrétan a hasát fogta a röhögéstől). Rojtos bőrkabátja van, meg férfias arcéle, meg appaloosa lova, csupa olyasmi, amit Karl May alapján az ember a vadnyugati hőstől elvár. Ő tényleg olyan messze jár az igazi tökösségtől, mint Vinettu az amerikai rögvalóságtól.

A true grit az Úr 2011. esztendejében arra is utal, hogy "igen, hölgyeim és uraim, voltak azok a bizonyos daliás idők, mikor a férfiak csizmában haltak meg, a nők ugyan kámvás rokolyában jártak, de a hátukon aprófát lehetett vágni, minden kézben ott füstölgött a colt, az ég kékebb volt, a nap fényesebb, a mező zöldebb -  most akkor nézzék meg, hogy is nézett ki mindez a valóságban". Charles Portis regényéből 1969-ben már csináltak egy filmet, nem kisebb sztár főszereplésével, mint John Wayne, na az a változat azt a bizonyos vadnyugati fílinget teljesen komolyan vette.

Az új verzió inkább épít az eredeti regényre, mint a régi, és az  „amerikai nosztalgia/vadnyugati fíling” témakör boncolgatása kapcsán nagymértékben hasonlít korábban született testvérére, a Nem vénnek való vidékre. Épp csak annyival puhább, amennyivel a Nem vénnek való vidék érdekesebb, eredetibb, röviden true gritebb. Már az gyanús volt, mikor megtudtam, hogy a Félszemű producere Steven Speilberg volt. Ez a név újabban Kovácsnéra úgy hat, mint vámpírra a brassói aprópecsenye (aki nem érti a cizellált poént, az meg tanuljon meg főzni), mert emberünk hazafiassága kezdi elérni azt a szintet, mikor a hazafiú éktelen rajongása egy életre megutáltatja imádata tárgyát a többiekkel. Hiába a Coen testvérek feketénél feketébb humora és emberismerete, ha közben az egész műalkotást átlengi valami „így volt szép és jó” érzet, amiből bőven elég lett volna annyi, hogy „így volt”, a többit meg döntse el a kedves néző. Coenék egyik számomra rendkívül szimpatikus alapgondolata, hogy az emberi lény az ismert történelem néhány ezer éve alatt gyakorlatilag semmit nem változott. Ezzel viszont nem fér össze, hogy az egyik gonosztevő premier plánban levágja a nagykéssel a másik gonosztevő ujjait, és célzott döfést ad le az aortára továbbra is premier plánban, majd a 14 éves kislány szemtelenül elcseveg a marconákkal és megússza. Nem, az nem számít, hogy elnyeli egy gödör meg megharapja a kígyó, a gödörnek, illetve a kígyónak az ilyesmi az alaptermészete, míg a barátságos csevej a marconának nem. A másik, amit a Coen filmekben mindig is nagyra értékeltem, az a szürrealitás. A Félszemű ebben a tekintetben a Halott ember című pszichedelikus rokon műalkotás szintjére emelkedik, mikor a nyárfaerdőn egyszer csak átlovagol a medve, de a későbbiekben sajnos semmi ilyesmivel nem kényeztetnek minket, (ami viszont a medve létjogosultságát is megkérdőjelezi). Az amúgy igen szórakoztató politikai inkorrektség is kimerül abban, hogy a jó rendőrbíró mintegy véletlenül jól seggbe rúgja (többször) az állatkínzó gyerekeket.

Kiváló karakter a whiskyben marinált, kiégett, félszemű Cogburn (annak idején John Waye Oscart kapott rá, és Jeff Bridgesnek is minden esélye megvan erre, talán a Nagy Lebowsky óta nem volt ilyen meggyőző) és nem kevésbé érdekes a naivságában is karakán Mattie figurája. A texasi rendőrbíró ellenben csak az idióta comic relief szerepét tölti be, ami ha westernben nem is, de egy Coen filmben kissé tájidegen, legalább annyira, mint a banditák  karizmatikus főnöke vagy az önsajnálati rohamokban fetrengő gyilkos Tom Chaney. Annyira viszont sajnos egyikük nem tájidegen, hogy éppen amiatt váljon érdekessé.

Fura film a Félszemű. Nem átlagos, de nem is átlagon felüli. Talán a lehetetlen mégis lehetséges, és a Coen testvérek megöregedtek, vagy bekövetkezett a teljesen, totálisan, maximálisan lehetetlen, és a páros hinni kezdett az amerikai mítoszban. Mi azért csak örüljünk nyugodtan, mert kapunk egy nagyon szépen fényképezett, nagyon jól eljátszott filmet. Csak irigykedhetünk, hogy a Rózsa Sándornak meg a Patkó Bandinak miért nem jutott ilyen.

80%