Annyi nagy ívű, felemelő, „ez a világ legjobb filmje, de most komolyan, tudom, hogy az Eredetre meg a Sötét Lovagra is ezt mondtam, de ezután most tényleg nadrágot kellett cserélnem” kritika után próbáljunk meg kissé kijózanodni, nehogy úgy járjunk, mint a rendőr, aki felemeli a csillogó tárgyat az utcán, hogy aszondja Gyűrűűű!! Hű... Nem... Karkötőőő!!!! Vagy talán... NYAKLÁÁÁNC!!!! Ja, takony.

A Fekete hattyú, mint azt gondolom mindannyian tudjuk, arról szól, hogy Ninának, az odáig enyhén szólva burokban nevelt, „anyuci pici kislánya” balerinának (Natalie Portman) megadatik élete nagy lehetősége, mikor a híres francia koreográfus (Vincent Cassel) Hattyúk tava feldolgozásában eltáncolhatja mindkét főszerepet: Odettet, a szűzies, tragikus sorsú Fehér Hattyút és Odiliát, a buja, erőszakos Fekete Hattyút. Fehér Hattyú vonalon nincs is probléma, a hölgy valóban szűzies és tragikus. Bujaság és erőszak vonalon azonban többek szerint lenne hová fejlődni – ez viszont szöges ellentétben áll Anyuci (Barbara Hershey) nevelési elveivel. Ebből a kimondottan izgalmas alaphelyzetből sikerül aztán az alkotóknak kihozni egy vegytiszta pornóval kombinált vegytiszta thrillert, mely a zárójelenetben vegytiszta giccsé desztillálódik. Hadd magyarázom meg mindjárt, mi is itt pontosan a negatívum, ugyanis normális esetben semmi problémám nincs se a thrillerrel, se a pornóval, se a giccsel.

 A thriller szívemnek igen kedves műfaj, pótolja az életemben azt a kellemes intellektuális borzongást, ami a szakócával leölendő barlangi medve képében néhány tízezer éve már hiányzik az életünkből. Szeretek ijedezni – de csak akkor, ha az ijesztgetés valamilyen célt szolgál, teszempéldául a főhősnek meg kell fejtenie a Nagy Rejtélyt, vagy lelkileg el kell jutnia a-ból b-be. A Fekete hattyú azonban kizárólag arra koncentrál, hogy én megijedjek, miközben a rémisztő képek és hangeffektek úgy egyébként semmiféle értelmezhető szerepet nem töltenek be. A balerina nyilvánvalóan idegi problémáktól szenved, és borzalmas látomásai vannak – viszont már a film legeslegelején pontosan ugyanolyan zizzent szegény, mint a legvégén. Nem megőrül, hanem egyfolytában, nagyjából azonos szinten meg van őrülve. Nem jár be valamilyen szellemi vagy fizikai utat, nem igazán történnek vele dolgok, hanem mindenfélét lát, másfél órán át. Még a kétkedés adománya sem adatik meg a nézőnek, végig tudjuk, hogy látomásokról van szó. Ez azért szórakoztató értékét, de akár jellemrajzi tartalmát tekintve is inkább a huhogós-viaszhitleres szellemvasút szintjét hozza, mintsem egy intelligens, ügyesen felépített filmét. De aláírom, egy-egy hangeffektnél meg véres öncsonkolásnál nagyokat ugrik az ember, ami sikeresen feledteti, hogy voltaképp... nos, voltaképp nem történik semmi.

Meglepő, de így van: nekem a pornóval sincs igazából semmi bajom, míg a helyén van kezelve. A moziban a szexualitásos testiség hangsúlyos képi bemutatásának nagyon is helye van – de a kizárólag hormonális célú, olcsó pornónak szerintem nincs, vagy ha igen, akkor arra külön vetítőterem szolgál, a sarokban diszkréten elhelyezett vödörrel. Márpedig a Fekete hattyú máris legendás leszbikus jelenete épp ilyen pornó, ha Ikea kanapén, ocsmány zenére veszik fel és 180 fokban elfordítják a kamerát, nyugodtan mehetne a rajzfilmcsatornára éjfél után. Egyetlen célja, hogy az emberek jegyet váltsanak a filmre és legyen egy „nahát” élményük (míg a női emberek gondolom előveszik a hologramos műfasz katalógust, és diszkréten lapozgatni kezdik a sötétben). A dolognak nincs előzménye és nincs következménye: balerina sem az ominózus jelenet után, sem előtte nem küzd látens leszbikus vagy biszexuális vágyakkal, nemi életében az egynemű szerelem jelenti a legkisebb problémát, egyáltalán, az egésznek a világon semmi köze nincs semmihez. Az aktus ráadásul csak vízió. A hölgy ugyanennyi indoklással vizionálhatna akár egy homlokrakodóról is, irányítófülkéjében smicisapkás rózsaszín sündisznóval.

Nekem, kérem alássan, a giccsel sincs semmi bajom. Mint azt már előttem ezernyi fajtársam megénekelte: nincs új a nap alatt, az emberiség az összes rendelkezésére álló történetet elmondta már mindenféle kulturális színben és formában, az már egy külön biológiai érdekesség, hogy ezeket a történeteket mégis újra és újra élvezi tudjuk. A klisé tehát szép és üdvözlendő dolog, állandóságot csempész az életünkbe, és megnyugtat, hogy a világ mégsem olyan elképesztően komplikált. A giccs voltaképp csak annyit tesz, hogy a kliséből kiemeli a formailag is teljesen elcsépelt elemeket, és húz rájuk még egy réteg rózsaszínt vagy feketét. Ezzel sincs semmi gond, mindig van egy-két nehézfejű alak, akibe kalapáccsal kell beleverni a tanulságot. A vegytiszta giccs azonban más. Ebben az esetben nem lovagol bele katartikusan a főhős a naplementébe, hanem van egy iszonyatosan gyönyörűséges, vérnarancs és aranyfüst színű bombasztik alkony, aminek az aljában valami csávó egy lovon motoszkál. A Fekete hattyú sokat dicsért zárójelenete egy kicsit ilyen. A helyzetet külön bonyolítja, hogy egy művészről szól a film, akinek élete és halála a táncban kellene, hogy kiteljesedjen, nem pedig abban, hogy ügyes grafikai megoldások révén egyszer csak hattyúvá változik. Lehet, hogy ódivatú vagyok, de engem tessen inkább legközelebb azzal a székhez szögezni, hogy a balerina úgy táncol, mint ahogyan még soha senki. Előlegezze meg nekem a kedves filmkészítő a bizalmat, hogy én ennek a jelentőségét folyamatos szárnysuhogás nélkül is képes vagyok felfogni.

Azért ne ássuk el teljesen a szegény vízimadarat, mert vannak érdemei, és semmiképp nem egy hétköznapi alkotás. Számomra szimpatikus volt a film abszolút csőlátása, az, hogy voltaképp monodrámát látunk, a mellékszereplők épp csak fel vannak vázolva, még akkor is, ha egyébként mind Barbara Hersheytől, mind Winona Rydertől ( a kiöregedett balettáncos nyúlfarknyi szerepében) kiváló alakításokat láthatunk. Natalie Portmanra szavunk nem lehet. Érdekes lenne maga az alaphelyzet, ahol három-négy nő alakítaná egymás sorsát egy rendkívül belterjes, kívülálló számára szinte alig ismert világban. A legérdekesebb részek épp azt mutatják be, mi mindenen megy át a balerina, mire flitteres ruhában végre a közönség elé léphet. A belterjes világot remekül képviseli Vincent Cassel, aki a tőle megszokott „hörcsög volt az a jó anyád” francia entellektüell bőrébe bújva már-már kellően sátáni ahhoz, hogy a film állóvizét felkavarja. Remek az az alapvetés, hogy az egy szál férfikarakter nem hoz szerelmi szálat a történetbe, hiszen a koreográfus jéghideg szakember, számára a sürgölődő hölgyek versenylovak, némelyiket keményebben kell edzeni, némelyiknek a takarmányát meg kell változtatni, némelyik mehet a kolbászgyárba. Gond van viszont a női kölcsönhatásokkal. Elég nehéz eldönteni, hogy pontosan hány nő alakítja egymás sorsát, mert csak az anya-lány kapcsolat van kidolgozva valamennyire. (Itt viszont zseniális az a megoldás, hogy a lány nem klasszikus rontom-bontom módon lázad fel az anya ellen, hanem egészen pontosan azt teszi, amit kérnek tőle: sikeres lesz, aztán anya ítélje meg, csakugyan olyan jó ötlet volt-e a dolog...). A kiöregedett balerina azért szerepel, mert az ilyen filmektől ezt elvárjuk, a fiatal vetélytársnő (Mila Kunis)  meg igazából nem is vetélytárs, sem a történet szempontjából, sem mint színésznő, inkább olyan, mint egy erre az alkalomra felfújt rajzfilmfigura a Horseland Lovasklub című pótolhatatlan sorozatból.

A Fekete hattyúban valahogy minden megmarad ötlet szinten. Bármennyire is próbálnak meggyőzni bennünket a lelkendező kritikák „női lélek fejlődése” témakörben, a nagyra nőtt gyermek nem válik se női hölgyeménnyé, se fekete hattyúvá, mert valaki gonosz, buja, sőt, egyszerű nő is csak a többi emberrel kialakított kapcsolatain keresztül válhat, önmagában nem. A végtelenül magányos Nina kissé hisztériásan él, és kissé hisztériásan hal meg, jobb híján feketére festi a fehér hattyút, és ez mind rendben lenne és gyönyörűen lélektani volna, ha a film nem próbálna meg valami mást, valami nem létező többletet sugallni, ha a harsány, adrenalinnal maximumig felturbózott vásári látványosságban maradna hely a pici, rózsaszín emberi lénynek.

A Koltai Róbert alakította Illetékes Elvtárs mondja azt egyszer, hogy „Tele vagyok energiákkal, csak ezeknek az energiáknak semmiféle célja, illetve értelme nincsen”.Valamiért nekem a Fekete hattyúról ez jutott az eszembe.