(Készült a Film Magazinnak, 2010. április 3-án )

Hosszú évtizedek átlagában nagy gondban van az a kedves szülő, aki 6 év körüli csemetéjét meg akarja ismertetni a mozikultúrával. A Harry Potter még nem játszik ebben az életkorban. A Shrek felét, a Hihetetlen család háromnegyedét a nagyded fel sem fogja,  és nem érti, min röhög apa meg anya olyan lelkesen. A Jégkorszak franchise vicceivel ugyan más a helyzet, de ott meg vöröslő fejjel azt kívánjuk, bár ne értené meg ivadékunk mind a hatszázkilencven darab buzis és szexista poént, ráadásul azokat is, melyek nekünk elsőre le se estek.

A Hercegnő és a béka, hiába dicsérték agyon a kritikusok (velem az élen), a gyermekre gyakorlatilag semmilyen benyomást nem tesz, kivéve a cuki szenjánosbogárka halála okozta másfél órás hisztériás rohamot. Nincs óvodai öltözőszekrény stikában felragasztott Verdák matrica nélkül, de a férfias hangvételű alkotás a lányos anyákat többnyire idegesíti.  A Wall-e nyomasztó. A Rágcsávók ellenben a nagykorú kísérőt nyomasztja, de azon a szinten, mikor Anya inkább a fejére húzza a pattogatott kukoricás zacskót és alatta hüppög csendesen. A Kung-fu pandát egyszerűen imádják a kölykök - teljes joggal – de  gyengébb idegzetűek utána lekungfuzzák a balkonládákat. A Madagaszkárt is imádják, pedig egyetlen épeszű karakter sincs benne, és mindenki megállás nélkül ordít, mintha fizetnének érte. A Wallace és Gromit sorozat pedig hiába adta nekünk a világ legjobb animációs vígjátékát, azért mégsem tekinthető felhőtlen gyermekmesének. Azokat, akik eddig növekvő lelkesedéssel olvasták ezeket a sorokat, és most várják a csattanót, ki kell ábrándítanom: a vadi új sárkányos film sem való igazán a hat-nyolcéveseknek, ahhoz egy kicsit túl sok benne az akció és a rémisztgetés. A tíz-tizenkét éves korosztály viszont szerintem odáig lesz. A kisebbeket pedig vegyük ölbe és szépen, folyamatosan sutyorogjunk a fülükbe. Egyébként ha nincs nálunk gyerek, az se baj, sőt, a legjobb megoldás talán az, ha otthon hagyjuk a nyavalyást a nagymamával, és egy gargantuális adag pattogatott kukoricával beülünk a 2010-es év eddigi legjobb animációs mozijára.

Hablaty egy rusztikus viking falucska legkevésbé sem rusztikus, kamaszodó lakója. Különös ismertetőjegye, hogy a tömbtársak többségével ellentétben nem úgy néz ki, mint egy vörös szőrű medve a borotválkozást megelőző pillanatban, inkább vézna, intellektuális alkat, kvázi a skandináv Woody Allen. Ez természetesen nem kedvez a beilleszkedésnek egy olyan közegben, ahol 3 éves kor után nemcsak a fiúk, hanem a lányok is erősen a „medve” érték felé konvergálnak. Persze a falubéliek robusztus kinézete és természete sem véletlen: a birkatolvaj sárkányokkal vívott harc errefelé a napi rutin része. Hablaty minden álma, hogy lenyűgözze a falu főnökét, Pléhpofát, aki nem utolsó sorban egyben az apukája is (vö. „gyermekét nehéz körülmények közt egyedül nevelő szülő”). Egy nagyobb csata hevében ezért kiszökik a sufniból, ahová a testi képességeit illetően teljesen elfogulatlan falubeliek ilyenkor be szokták zárni, és lelő egy Éjfúriát, minden sárkányok legveszélyesebbikét, amit ráadásul még soha senki nem látott szemtől szemben. Most sem. Az Éjfúria ugyanis elmenekül, Hablatyot pedig mindeni teli szájjal körberöhögi. Hablaty nekivág, hogy megkeresse a sebesült sárkányt – és természetesen életre szóló barátságot köt vele, és még sok kalandon mennek keresztül, és a végén minden jóra fordul.

Gondolom, az mindenki számára nyilvánvaló, hogy a történet minden egyes fordulata kiszámítható (kivéve talán a legeslegutolsót, de ne lőjük le a poént). Az Így neveld a sárkányodat mégis az utóbbi mondjuk 10 év legjobb meséje (Chris Sanders rendezőtől a nézhetetlen Lilo és Stich után nem is vártunk ilyen szépet), az ember 36 évesen ordít a gyöngyvászonnak, hogy OTT VAN MÖGÖTTEEEEED! majd zavartan pislog körbe a nézőtéren. És mindenhol hasonló zavarral küzdő szülőket lát.

A film ritmusa majdnem tökéletes. Kaland és (tini)szerelem, szülő-gyerek ellentét, szeretet és gyűlölet, akció és humor, felemelő pillanatok és meghatódás pont olyan arányban keverednek, ahogy kell nekik. Az alkotás legnagyobb erénye, hogy a manapság gombamód burjánzó „cool”, vicceskedő, kikacsintgató mesefilmekkel ellentétben meri magát komolyan venni, mer gátlástalanul szentimentális lenni, miközben valahogy mégis őszinte marad, mert nem komolykodik feleslegesen. Az egyetlen, ahol talán átesik a ló túlsó oldalára, az a félórás kötelező akciójelenet a film végén, nekünk ugyan nagyon tetszett, de a gyermek nem volt hajlandó előbújni a hónaljamból. Mondjuk ki is van írva mindjárt a plakátra is, hogy 12 éven aluliaknak ki és mit ajánl.

Jók a karakterek. A generációs konfliktust egyszer ebben az életben sikerült úgy bemutatni, hogy a nézőtéren üldögélő szülő nem kezd el a sárkányok helyett is tüzet okádni az idióta tini főszereplőre.  Kitűnőek a mellékkarakterek, azaz nem idegesítenek halálra a hülye dumájukkal, hanem csakugyan viccesek, önmagukban is apró, szórakoztató mellékszálakat hordoznak. (Ajánlom mindenki szíves figyelmébe a kezetlen-lábatlan-fogatlan hős veteránt). Értelmes a tanulság: a férfierő  fitogtatása helyett inkább tanulj. Ismerd meg az ellenséged, és döbbenj rá, mennyire hasonlít rád. Vedd észre, milyen forgandó a szerencse, hogy aki az egyik pillanatban a legerősebb, az a következőben akár a leggyengébb segítségére szorulhat. Mindezek ismeretében az elkerülhetetlen fitogtatás is sokkal jobban fog menni. Viráglelkű szülők megnyugtatására: nincs elmebeteg gonosz karakter, aki óhatatlanul a gyermekek kedvence lesz. A hősöknek csak egy nagy állatot kell legyőzni, de még inkább önmagukat. Meglepő, de így van: jó a szinkron. Külön gratulálok Hablaty magyar hangjának, Hamvas Dánielnek. Végül, de nem utolsósorban: az emancipációt ÍGY kell bemutatni. Nincs csipkeruhás elkényeztetett ribanc, aki időnként megpróbálja megemelni a nagybaltát, miközben vörös neonfénnel az „emancipáció” felirat villog a homlokán (és a film végére sem lesz belőle más, mint egy elkényeztetett ribanc, csak épp nem csipkeruhában, hanem szidolozott páncélban). Ehelyett vannak férfiak és nők, akik egyaránt kiveszik a részüket a nehéz és keserves életből, és ezt teljesen természetesnek tartják. Mint ahogy természetes az is, hogy a testi fogyatékkal bírókat nem veti ki magából a közösség, igaz, nem is lengetik a zászlót, hogy mi milyen eszméletlenül toleránsak vagyunk. Egyes kritikák „tabudöntögető”-ként jellemzik a filmet, ami akár igaz is lehet, mert úgy érint kényes témákat, hogy közben esze ágában nincs látványosan verni a szíve hűlt helyét.

Az Így neveld a sárkányodat annak a Dreamworks-nek a terméke, amely a bevezetőben is említett Shreket, Madagaszkárt és Kung-fu pandát is szállította. Nem meglepő tehát, hogy kitűnő az animáció, ugyanakkor nem törekszik a lehetetlenre, tehát nem fotorealisztikus emberekkel és állatokkal dolgozik, hanem imádnivaló karikatúrákkal. A film egyébként fele ilyen jó technikai kivitelezésben, klasszikus Disney stílusban is működne, így viszont valóban lenyűgöző, a repülési jeleneteknél egyenesen könnyfakasztó, egyes megoldásaiban messze veri az Avatart.

Nekem az alkotásról 5000 uszkve 7000 karakter terjedelemben kellett írnom, de úgy érzem, erőfeszítéseim teljesen feleslegesek. Értekezhetek én a legszuperebb latívuszokban, a siker igazi mérőszáma akkor is az lesz, hogy farsangon hányan akarnak vikingnek meg sárkánynak öltözni. A fenti rajzot viszont öt és fél éves lányom, a feltörekvő kritikus csinálta (mivel írni még nem tud). Voltak ugyan olyan pillanatok, mikor a gyereknek úgy preckelt a könnye szerteszéjjel, mint a Krisztának a Kockásfülű Nyúlban, a hónaljba bújásról meg már értekeztem, de egészében véve nagyon tetszett neki a film, mesélte is a kishúgának, hogy majd ha mind a ketten legalább tízévesek lesznek, és már nem fognak félni, akkor meg fogom nekik venni DVD-n (optimizmusát szerintem a férjemtől örökölte). Ja, és üzeni, hogy nagyon szeretne otthonra egy cicasárkányt.