Készült a Filmmagazin számára, 2011. szeptember 5-én
“Szelerem, szelerem, tiszta szelerem,
A szelermet én nem feledem én”
(Dolák-Saly Róbert: Érzelmi dal)
A dolog nem indult túl jól. Rendszeres olvasóim talán már tisztában vannak azzal, mennyire vagyok én rajongója a romantikus komédiáknak, főleg mikor nincs ingyenes sajtóvetítés. Ráadásul csak hétvégén értem rá moziba menni, amikor ugyebár a férjemet is kénytelen vagyok magammal hurcolni „családi élet” címszó alatt, ha tetszik neki, ha nem. Szóval megvettük a jegyet, aztán az oldalborda-donor felvetette, hogy majd amikor sötét lesz, ő gyorsan átsurran a másik terembe megnézni a Conan a barbárt, én meg némi tűnődés után felajánlottam, hogy várok 1-2 percet, míg lemegy a főcím, ne mondhassa a Filmmagazin, hogy nem voltam bent a vetítésen, aztán utána lopódzom. Ezek után megtekintettük a Barátság extrákkal előzetesét (erről a filmről ugyanebben a számban máshol értekezem nem túl behízelgőeket, de az előzetest látva úgy vélem, hogy még egészen finom voltam és nőies…). Végül csakugyan besötétedett, és hamarosan azon vettük észre magunkat, hogy már nincs is annyira kedvünk átvonulni az illegalitásba megnézegetni a Jason Momoa kétes bájait.
Calt, a könyvelőt (Steve Carrell) egy szép nyári este azzal lepi meg a felesége (Julianne Moore), hogy el akar válni tőle, mert lefeküdt egy kollégájával (Kevin Bacon). Cal beledől a dugába, és esténként részegen átkozza a parázna kollégát meg a csalfa asszonyt a kocsmában. ( Hmmm…nevezzük inkább “bár”-nak. Ne legyenek illúzióink összeköpködött padlóról, vastagfalú és vastagon retkes üvegpoharakról meg a saját vasgolyójába gabalyodó ittas kéményseprőről). Hamarosan felhívja magára a helyi pléhboy, Jacob (Ryan Gosling) figyelmét, aki megígéri, hogy inkább megtanítja csajozni, csak ne tutuljon ott minden este, mert rontja a bótot. A tanfolyam váratlanul sikeres, Cal igazi nőfaló lesz. Persze miközben a teste máshol jár, a szíve a spájzban egy dunsztosba rejtve még mindig az odahagyott asszonyért dobog. A gyerekeire vigyázó 16 éves kiscsaj (Aanaleight Tription) szíve meg őérte. Az meg csak utóbb derül ki, hogy a dögös Hannah (Emma Stone) szíve kiért dobog, és egyáltalán, mi a vérért szerepel ő a történetben.
A filmet ezer másikból gyúrták egybe, még csak nem is kimondottan ügyesen, van ebben Szeress ha tudsz, Igazából szerelem, Randiguru és minden más. (Sajnos nem tudom megmondani, hogy a “váratlan fordulatot” melyik másik ötven mozgóképes alkotásban láttam már, csak egy vidor csehszlovák film ugrik be még gyerekoromból, de annak sem emlékszem a címére… Vénülök.) Ez nem lenne baj, elvére szinte minden művészeti alkotás ezer másikból van összegyúrva, de itt a végeredmény arányai kissé torzak, az egész film valahogy kiegyensúlyozatlan, mint a kötéltáncos disznó. Dramaturgiailag problémás az egymás mellett futó szálak kezelése, a történetek meg-megbotlanak, egyik-másik szál félbehagyott vagy érdektelen, egyes szereplők sorsát az alkotók nem rendezik le kielégítően. Ráadásul az egészet átlengi valami undok irigység fíling, amit az Egyszerűen bonyolultból a magyar nézők már ismerhetnek: itt van ez a sok gazdag ge… ejakulátum, a bársonyos gyepükkel, meg a formára nyírt sövényükkel, meg a lakberendezett házukkal, mi a jó istenért nem képesek örülni neki? (“Ah, drágám, jó lesz ropogós croissant reggelire habos kakaóval? Szólok Esperanzának, mindjárt megcsinálja!”
A történet ott siklik ki (illetve ott nem siklik be), hogy semmit nem árul el a házasság megromlásának okairól. Kevéssé valószínű, hogy a nej félrelépéséről a férj punnyadt tornacsukája meg a sárga műanyag inge tehet, emberünk szemlátomást a kezdet kezdetétől slampos, nehezen hihető, hogy egy pár bőrcipő és egy jobb ing elég ahhoz, hogy az asszonyka más szemmel nézzen rá. A nej ráadásul olyannal lép félre, akit szemlátomást rühell. (Nem a félrelépőket és partnereiket akarom piedesztálra emelni, de ezt a motívumot kezdem nagyon nehezményezni az érzelmes amerikai filmekben. Nem lehetne megoldani csak egyszer azt, hogy a gaz csábító nem egy egydimenziós rohadt tahó, aki csak azért tűnik fel a vásznon, hogy legyen kire célba köpni?) Amennyiben a válóok az volt, hogy a felek nem voltak képesek/hajlandóak egymással szóba elegyedni, hol segítettek ezen a problémán az elegáns baszógép baráti tanácsai sunavadászat témakörben? Egyáltalán, mekkora eséllyel javítja a házastársi légkört, ha a megihletett férj egymás után kilenc nőt megkefél?
Hova tegyük a kikapós ex-alkesz tanárnőt, aki kisestélyiben (!) a helyi kocsmában (?) élete párját keresi (?!)? És vajh hová pozicionáljuk belső morális skálánkon a további kilencven kisestélyist, akik még hisznek a mesékben, különös tekintettel a Szex és New Yorkra, aztán szénné kúrva ott hagyják őket az út – illetve a történet - szélén?
No és a gyerekek? Ők milyen szörnyű szülői praktikák áldozatai? (Legnagyobb megdöbbenésemre azt olvastam egy amerikai kritikában, hogy a házaspár gyermekei “nagyszerűek”, jóllehet a lányka egy tévéfüggő kis rohadék, a kissrác (Jonah Bobo meggyőző alakításában) meg nyilvánvalóan kényszerbeteg.)
Lapos marad az amúgy kellően domború Hannah története is. Vajon az ő élete hol ment mellé annyira, hogy a filmben épp csak egy villanásra megmutatott patkányszerű félkegyelműtől várt szerelmet? No és mi rejlik az elegáns baszógép múltjában (akiről persze kiderül, hogy “csak kompenzál”, mikor a film által könnyedén csak „eldobhatós muffnak” aposztrofált nők százainak életét teszi tönkre)?
Míg egyes jelenetek szenzációsak, mások abszolút hiteltelenek, az utóbbiak közé tartozik pl. a kimondottan kakasos nyalóka szinten mézesmázos befejezés. Voltak pillanatok, mikor egymás hasát fogtuk a röhögéstől (kedvenc poénom az asszony elzokogott vallomása: “éjjel bent maradtam az irodában… és megnéztem egyedül az Alkonyatot…. Olyan szörnyű volt!”). De volt olyan is, amikor sóhajtozva bámultuk a zöld exit feliratot, amelyen túl valamelyik teremben a Conan hentelte az ellent.
Summa summarum, az egész alkotás egy gyors legyintéssel elintézhető középszerű nyári moslék volna, ha nem lenne a szereposztása olyan, amilyen. De olyan. Az a fajta energia, ami Carrel és Gosling közt sistereg, olyan ritka, mint a fehér holló. Egyáltalán, a tenyérbemászó képű, elsőre blikkre rendkívül ellenszenves Gosling olyan fantasztikusan jól játszik, hogy sikerül neki a lehetetlen: megszeretteti velünk a karaktert. Már-már elhisszük azt, amit egyébként a való életben biztosan nem, hogy a hányadék jó útra tér, édes gyerekeket dobál a levegőbe és még el is kapja őket, bölcs mosollyal terelgeti vissza a helyükre az erkölcs és a jó modor útjáról letérőket, meg hasonlók. Kimagaslóak a női karakterek, nem csak Julianne Moore-ra gondolok, akivel soha nem volt semmi bajom, hanem az összes olyan főbb és mellékesebb szerepeket játszó csészeszájúra, akiknek a fajtájától egyébként a falra mászom (De most komolyan, ezeket tenyésztik valahol? Vagy – ahogy az az éktelenül rosszmájú férjem gyanítja – sorozatban műtik ilyenre? Vagy in dö Júnájtid Sztécc mindenkinek van legalább egy afro-amerikai felmenője? Jegyzem, az iskolai ballagásos jelenetben még a hatéves kislány szája is csészévé volt rúzsozva. Izgi.).
A sziporkázó színészi teljesítmény miatt aztán megbocsátja az ember a nyolclábra sántító sztorit és az unalmas pillanatokat, sőt, szurkolni kezd, adott pontokon már-már könnyek szöknek a szemébe, hogy micsoda rendes figurák ezek, hát ne szopasd őket, Teremtőnk… Az ember valami egészen emelkedett érzéssel jön ki a moziból, lám, minden jóra fordult, emmán télleg a szelerem hatalma. Ezért járunk moziba. A szerelem messze nem ilyen, de kit érdekel.
Van nekem egy bullterrier márkájú kutyám, aki eddig sem volt egy hétköznapi jószág, de néhány hete ráadásul még meg is vakult. Azóta elég sajátosan közlekedik, ügyesen veszi pl. a ház falát, viszont hasra esik a háromcentis homokozólapátban. Ismerős terepen ész nélkül rohangál, de új területekre még véletlenül sem merészkedik. Kissé fura, kissé esetlen, egészében véve mégis szeretni való. Nem őrült, de tény, hogy dilis. Pont olyan, mint ez a film.
80%
