Avagy: Izguljunk együtt Banderas mogyorójáért

készült a Filmmagazin számára, 2011. december 10-én

Vetítés után megkerestem a nagyobbik lányomat a szemét közt (az valami elképesztő, hogy mindössze négy darab átlagos méretű másodikos meg egy óvodás micsoda elképesztő kuplerájt képes otthagyni egy vetítőteremben...), és megkérdeztem tőle, mi tetszett neki a legjobban. Volt benne harcolás – válaszolta nemi identitászavaros csemetém, mint magától értetődőt. Na de mégis, próbálkoztam tovább, mert azért ismerem a gyereket már vagy hét éve. Hát- súgta oda csendben, hogy a nála harminc centivel alacsonyabb lovagja ne hallja – az volt a legjobb, mikor táncikáltak a cicák. És valóban. A Csizmás Kandúr talán nincs benne  az első tíz legjobb animációs filmben, lehet, hogy az első húszban sem, de az biztos, hogy mindenki fog benne találni valami szórakoztatót. Még a balfék kisebbik lányom is, aki a mai napig nem szokott hozzá a kalandfilmekben kötelező igazságszolgáltatáshoz, és hazáig siratta Tojás Tóbiást, hogy de most akkor miért kellett meghalnia, ha pedig a végén jó útra tért. Képzelem, mi lesz  ha egyszer rájön, hogy a kommandóban mindig kinyírják a szörnyek a négert.
Végre megtudhatjuk, mit csinált Csizmás Kandúr, amikor még nem a lóvá avanzsált szamár hátán nyalogatta a .... Pontosan ugyanazt, mint a mi drága Kormikánk. Uralta a környéket. (Azzal a bizonyos két grammyi különbséggel, hogy Csizmásnak hiánytalanul megvan az összes szerve, mellyel világra jött, míg Kormika életében bizonyos tragikus csapások következtek be ezen a téren). A történetbe a néző ott kapcsolódik be, mikor Csizmás Kandúr (Antonio Banderas) ismét összefut hajdani legjobb cimborájával és jelenlegi legnagyobb ellenségével, Tojás Tóbiással (Zach Galfi...Galifi...na hagyjuk...), aki ráveszi, hogy elevenítsék fel gyermekkori álmukat, lopják el a varázsbabokat a mézeskalácsházikót vélhetően az összes melléképülettel együtt elfogyasztó Janitól és Julitól (Billy Bob Thronton és Amy Sedaris) és másszanak fel az égbe megszerezni az arany tojást tojó ludat (talán soha életemben nem sütöttem még el politikai viccet, és hangsúlyozottan most sem teszem, de a kisliba isten bizony úgy nézett ki, mint Tarlós István). Közben egy hosszabb flashback-ből Kandúr hányattatott gyermekkorát is megismerjük. Tóbiás egy elbűvölő társat is bevon a vállalkozásba, Puha Praclit, a Felina Fatale-t (Salma Hayek), tehát garantált a kaland, a szerelem, és a macskák viselkedéskultúrájának részletekbe menő elemzése, az utolsó felrúgott és szerteszéjjel szórt szarosládáig.
Leszögezem, hogy a magyar szinkronnal nincsen semmi baj, jók hangok és jók a poénok, de aki ezt a filmet igazán élvezni akarja, az várja meg, míg kijön DVD-n, és nézze meg angolul. Vagy tegye azt, amit én, és képzelje hozzá Banderas hangját a levakarhatatlan (de valószínűleg  inkább büszkén viselt) spanyol akcentusával. A Csizmás Kandúr ugyanis egyszemélyes show, és a jó Antonio nélkül igen sokat veszít a bájából, még akkor is, ha vetítés után öt gyerek köpte a kukoricát egymással versengve az összesen két darab fülembe, hogy MENNYIRE király volt az egész, és a sajátjaim azóta is szorgalmasan próbálják utánozni, hogy a Csizmás Kandúr, amikor még icipici, mezítlábas, vörös kiscica volt (és MEG KELLETT ZABÁLNI, de anya láttad, hogy milyen cukiiiiiii), hogyan mondta azt, hogy „miu”. És higgye el nekem a nagyérdemű, hogy egy sorozat fejhangú „miu” hajnal hatkor még az olyan türelmes szülő idegeit is próbára teszi, amilyen én nem vagyok...No de hol is tartottam... Szóval a Csizmás Kandúr egyszemélyes show. Aki látott már egy-két-három Banderas filmet, az úgy nagyjából ismeri a kiváló művész arckifejezéseit, és örömmel látja, ahogy az egész készlet hibátlanul visszaköszön a szőrös macskapofán, ami azért bír némi szórakoztató értékkel. Visszaköszönnek ezen kívül Banderas filmjei is, néhány kedves kis poén és szurkálódás formájában.
Ami nem köszönt vissza, az a történet. A történet, kérem, az kalapemelés nélkül elsétált mellettünk. Én már akkor sejtettem, hogy gondok lesznek, mikor az összes gyerek egyenként suttogva megkérdezte tőlem, hogy „Ki az a San Ricardo???”. Tény, hogy nem 12 éveseket vittem a filmre (és az általam biztosított szülői felügyelet is többnyire kimerült annyiban, hogy kuss má’), de az is tény, hogy az átlaggyereknek majdnem megoldhatatlan feladatot jelentett a visszatekintésből kibogarászni, hogy hol ment mellé Kandúr és Tóbiás barátsága, illetve miért tért végül mégis vissza az igaz útra a gaz tojás az utolsó pillanatban (nem máshol méghozzá, mint a San Ricardo nevű vársokában, hehehe). De még ha a kibogozhatatlan lélektani drámától el is tekintünk, Tóbiás bosszúja akkor is olyan körmönfontra sikeredett, hogy azon szerintem már ő maga sem igazodott el.
Kandúr markáns karakterétől és a súlyosan mélylélektani Tóbiástól eltekintve gondok voltak a karakterekkel is. Jani és Juli a bepelenkázott vadmalacokkal meg a Juli folyvást ketyegő biológiai órájával annyira hihetetlenül bizarr, hogy meg kellett néznem a kólás pohár oldalát, nem fél liter pálinkát toltam-e véletlenül az arcomba, és azért hallucinálok (szeretem ezeket a tévedéseket... de ahogy az ember öregszik, sajnos egyre kevesebbet téved). Nem azt mondom, hogy nem vicces, csak tényleg az égadta földön semmi köze nincs semmihez. Puha Pracliból a felét nem hozták ki annak, amit lehetett volna. Az egész liba-vonal megint csak bizarr, hogy maradjak ennél a remek szónál, ha már találtam a lexikonban.
A fura történet és a... hm... mondjuk bizarr szereplők miatt a film egyenetlen, széteső, poénjait nincs igazán hová felfűzni (azt a néhányat, ami nem arról szól, hogy „úristen, majdnem megsérült a herém”... Mert az utóbbi 10 évben egy olyan gyerekfilmet nem lehetett csinálni, amiben nem futottak legalább tíz kört a teremtés koronájának jogara körül... ). Messze nem olyan, mint ősatyja, a Shrek, ami egyetlen jól célzott, hosszú ütésként döngölte a nézőt a székbe, és új korszakot nyitott az animációs filmek történetében. A Csizmás Kandúr mondhatni ezen új korszak lezárásának tekinthető, és nem csak azért, mert nem valószínű, hogy a Shrek témáról még egy gereznát le lehetne húzni. Szerintem egy új generációnak kell felnőnie ahhoz, hogy a populá- animációba ismét életet leheljen. Addig  maradunk ezen a szinten, menthetetlenül, csupa olyan filmmel, mint a Csizmás Kandúr, ami nagyon aranyos, nagyon látványos, nagyon akciódús, de nem nagyon film.

Viszont kit érdekel. A Csizmás Kandúrt nyilvánvalóan nem nekem csinálták, hanem az ivadékaimnak, meg az ivadékaim hasonlóan intellektuális kis barátainak, és mint ilyen, jobb nem is lehetne. Pirinkó kislányok imádják, mert cukiság faktora az egekben van, egy számmal nagyobb kislányok imádják, mert van benne emancipált-kardozós macskalány, kisfiúk imádják, mert hogy kinőtt a bab 3D-ben a fődből. Nekünk nincs is más dolgunk, mint elhinteni a kétkedés csíráit, miszerint ez azért nem a legjobb film amit valaha látni fognak. Úgysem fogják nekünk elhinni, hiszen nekik midig az aktuális film életük legjobb filmje. De jó is nekik.