Avagy így neveld az anyádat, avagy a kis hableány és a szörnyeteg, meg az aranyhajú Jamie Lee Curtis

„Na EZ legalább tetszett?” szegezte nekem a kérdést saját, külön bejáratú Meridám, a nyolc éves lázadó lélek és filozófus, miközben a főhősnőhöz rendkívül hasonló habitusú hajából a pattogatott kukoricát fésülgettem. Elvégre az közismert, hogy anyának soha semmi nem tetszik. Anya semmire nem figyel, és egyáltalán, anyára már marhára ráférne, hogy valaki egy időre medvévé változtassa, akkor legalább lenne egy kis nyugalom. De hiába próbált a gyermek provokálni, mert EZ tényleg tetszett. Persze nem maradéktalanul, de a nüancokat aztán már tényleg nem azzal a taknyossal fogom megvitatni.

Merida, a skót hercegnő (Kelly Macdonald) békésen éldegélhetne hangulatosan rabiátus, medvét félkézzel kettéharapó, ugyanakkor imádott feleségétől jól nevelten rettegő Király Apu (Billy Connolly) és az etikett terén kegyelmet nem ismerő Király Anyu (Emma Thompson) oldalán, ha nem lenne történetesen egy undok, nagypofájú, élő fába is belekötő kamasz. Az persze nem szép dolog, hogy Apu, de legfőképp Anyu a folyton viszkető tenyerű hegylakók közti béke érdekében hozzá szeretné adni Meridát valamelyik klánfőnök fiához, ahol is az ilyen jellegű történetek íratlan, ámde kőbe vésett szabályai szerint kizárólag a Sápkóros Nyápic, a Dagadt Idióta és az Öntelt Hólyag közül lehet választani. Merida a legjobbkor találkozik az erdő mélyén lakozó banyával, akitől csak annyit kér, hogy az anyja természete változzon meg gyökeresen. Ebből is sejthető, hogy a királylány nem olvasott elég mesét kiskorában, hiszen mindenki tudja, mi a dzsinnekkel, banyákkal és egyéb jótét lelkekkel a legnagyobb probléma: az effajta népség hajlamos szó szerint érteni az ember kívánságát.

Igen, igen, a kedves olvasó tökéletesen jól látja, a történet minden motívuma ismerős. Mint ahogy egy idő után minden gyerekfilm minden motívuma ismerős. Persze, hogy fellázad a partra vetett kis hableány a szigorú szülő ellen. Persze, hogy a szörnyet csak a szeretet menti meg (anyut ugyanis a segítőkész banya medvévé változtatja, amitől tényleg eléggé megváltozik a természete). Tény, hogy a film a régi jó Disney-kerékvágásban haladva nem kedveskedik a felnőtteknek felnőttes poénokkal (ami nem jelenti azt, hogy a T. Szülők, pl. a Kovács meg a Kovácsné nem kuncogtak nagyon jókat, csak épp a gyerekek velük együtt kuncogtak ahelyett, hogy néztek volna nagy zsebóra szemekkel, hogy hát ezeknek meg mi bajuk van). Az is tény, hogy a Merida dalbetétei egy egész levélnyi Daedalon bevételét igényelték, meg az is, hogy a Nem férek a bőrödbe (ahol Jamie Lee Curtis, mint anya, hirtelen testet cserél a lányával, és mindkettejüknek meg kell tanulnia, milyen a másik élete) valamivel lényegre törőbben fogalmazott meg olyan dolgokat, amiket 6-8 éves gyerekeknek nem igazán lehet lényegre törően megfogalmazni. Viszont Pixelezett Dizniék javára szól, hogy csináltak egy többé-kevésbé értelmes gyerekfilmet a szeretet fontosságáról anélkül, hogy belemerültek volna a gyerekek emésztéséhez igazított szűzi szerelem reménytelenül rózsaszín bugyraiba.

Az Így neveld a sárkányodat az apa-fiú problémára koncentrált, míg jelen alkotás az anya-lány konfliktusra. (A Merida ritka erénye, hogy a kamasz főhős épp eléggé ellenszenves ahhoz, hogy hiteles legyen, és pont eléggé megbánja a piszkos ribanc viselkedését, hogy ne utáljuk meg végletesen.) A különbség csak annyi, hogy az Így neveldben valamelyik lángelmének sikerült a családi vonal mellé találnia egy tökéletesen passzentos segédvonalat a sárkányokkal, ami részint remekül elszórakoztatta azokat, akik nem voltak különösebben fogékonyak a nyünyörgésre, részint önmagában is arra hívta fel a figyelmet, hogy az ellenfelet (légyen az lángot lehelő óriáshüllő vagy a faterünk) nem kell azonnal fejbe somni a baltával, mert ha megismerjük, esetleg még az is kiderülhet, hogy megérdemli az életet. A Meridában a medve-szál nem ennyire szerencsés. Attól anya és lánya nem kerül közelebb egymáshoz, hogy az idősebb generáció medvévé változik, nincs igazán jó kapcsolódási pont a medvék és az emberek világa közt. A rühes pofájú gyilkos medve átkának és megváltásának párhuzamos története, ami az egész filmhez egyfajta keretet szolgáltat, különösképp erőltetett és rosszul beágyazott. A vicces banya a szépen kimunkált (viszont a film egésze szempontjából sajnos tökéletesen stílusidegen, feltűnően dreamworks-ös ) felvezetés után meg egyszerűen eltűnik a történetből. Egyáltalán, az egész sztori felnőtt szemmel kicsit bukdácsolós, és ez itt az igazi probléma, nem pedig az, amin harmincezer-csillió gyengeelméjű emancipációs élharcos sápítozik, hogy úúúúúristen, hercegnő volt benne, há' má' megin’ egy hercegnő, most mi lesz, megyek is és kiugrok a pinceablakon. Mit tegyünk? A gyerekek – főleg az itt megcélzott  „kisiskolás kis kislányok” korcsoport – kedvelik a hercegnőket, kivált a nyilazós-lovaglós típusokat. És azt el kell ismernünk, hogy a történet minden dramaturgiai csikorgása ellenére legalább a gyerekek számára tökéletesen követhető, ami manapság olyan ritka, hogy külön ki kell emelnem. Utoljára az Aranyhajban kellett ilyen keveset magyaráznom.
Ha tényleg a hercegnő-problémán szeretnék rugózni 6000 karakteren át, akkor most neki kéne látni összehasonlítgatni a Meridát a többi Pixar filmmel, és köpeteket irányozni a tahó Diseny irányába. Hadd ne tegyem. Nyilvánvaló, hogy a Merida – az én számomra – nem üti meg mondjuk a Hihetetlen család mércéjét. De a Hihetetlen család elsősorban nekem szólt, a Merida meg elsősorban a lányaimnak. Az meg, hogy valami mennyire nyálas és kiszámítható, szintén nézőpont kérdése. Ha jobban megnézzük, az összes Pixar film ugyanazokat a nyálas és kiszámítható fordulatokat tartalmazta a barátságról, a szerelem erejéről, a gyengék megsegítéséről meg a satöbbiről, mint általában az összes Disney film, csak mindig volt hozzá valami eszement, jópofa, szórakoztató körítés. Ismétlem (hátha bevésődik...): a Merdiával nem a hercegnő és nem a kiszámíthatóság a baj, hanem az egyenetlen történet és a nem igazán eltalált körítés. Aki nem nyálas és kiszámítható animációs filmeket akar, az nézzen Ghibli termékeket.
Látványilag a Meridát sikerült annyira szépen megcsinálni, hogy az már-már idegesítő (kivéve a 3D-t, ami viszont azért idegesítő, mert már megint a nagy semmiért kellett egy rakat pénzt kiadnunk). Nekem egy hosszabban kitartott kép bőven elég lett volna ahhoz, hogy elhiggyem, Disney-Pixarék tudnak göndör hajat animálni szálanként, nem kellett volna minden lehetséges alkalommal az arcomba tolni a hercegnő vörös hajzuhatagát, hogy na ezt kapd ki, köcsög néző. Valószínűleg ugyanezt mondanám a csodás skót életképek túltengésére is, ha nem éltem volna másfél évet Skóciában, ahol élőben is láttam a több mozinézőben oxigénhiányos állapot előidéző, valóban meseszép tájakat (mínusz erdő, mert mára szerintem egész Nagy-Britanniában nem maradt annyi fa, mint amennyit itt mutogattak), sőt, megvolt a Highland Games is, ahol TÉNYLEG egészen pontosan ugyanolyan hülye versenyszámokban mérik össze a skótok az erejüket, mint Merida kérői. Számos alkalommal voltam egyébként moziban is, ezért merem bátran kijelenteni, hogy a műalkotás hatalmas sikert fog aratni náluk (a lelkes skótok kb. úgy nézik a filmeket, mint aki soha nem látott előtte mozgóképet: az ellenlábast hangosan anyázzák, a hősnek felállva szurkolnak, ha pedig úgy érzik, hogy adott akciójelenet aztán már tényleg túlmegy minden határon, akkor térdüket csapkodva röhögnek rajta, mint történt ez pl. az Ál/Arc vetítésén, mikor a Nicolas Cage halálra sebezve harminckettedszer is felállt). Hogy az egyéb nációkhoz tartozó nézők ehhez az egészhez mit fognak szólni, az mondjuk jó kérdés.

Ahogy az ún. erőszakos filmek nem tesznek valakit erőszakossá, úgy sajnos a korrekt családi filmek sem tesznek senkit családivá vagy korrektté. Attól, hogy Merida és Anyci egymás nyakába borulnak a végén, a bunkó Pistike még ugyanúgy le fogja önteni sárgaborsó-főzelékkel a bajszos Kati nénit az óvodában, mint a film megtekintése előtt. A családi film jelentősége tehát nem abban áll, hogy a hülyegyerekekből okosakat csinál, hanem abban, hogy az okosak legalább a moziban megerősítést nyernek, ha már az életben általában úgyis a szopóágra kerülnek. A kisebbikem pl. kifelé jövet büszkén bejelentette az erre kíváncsiaknak, hogy szerinte az ő anyukája is van olyan hősies, mint az a másik ott a filmben. Szó se róla. Bár a család szerint nálunk inkább arra lenne szükség, hogy valaki anyát medvéből időnként királynővé változtassa, aztán majd ha megtapasztalta milyen is az, nyugodtan visszaváltozhat a megszokott üvöltöző, muszkuláris, finomabb tárgyakat unos-untalan darabokra törő vadállattá. 

Készült a Filmmagazin számára, 2012. augusztus 7-én