Szeretném ehelyt előre bocsátani, hogy kimondottan jóban vagyok azzal az énektanár nénivel, akit most az egyszerűség meg a személyi jogok kapcsán nevezzünk csak Bélának. Béla néni jó arc, az a fajta lelkes pedagógus, amilyennel manapság (meg húsz évvel ezelőtt, mikor én voltam gyerek) (meg egyáltalán, mióta a porontyoknak szervezett keretek közt kezdték el oktani, hogy melyik a szakóca, és melyik a mammut) ritkán lehet találkozni. Ő az a típus, aki csakugyan szívügyének érzi az emberállomány feljavítását, és nem pusztán a havi 100 rongyért meg a rigófüttyös életpálya-modellért langall be az intézménybe, ahonnan majd a vállalkozó férje hazafuvarozza a családi merdzsón a pitbullhoz / hazamegy a saját két lábán, mert apu és anyu immár negyvenedik éve nem engedik ki este 8 után / hazamegy a pusztulatba és hó végén a járdáról szedegeti fel a pattogatott kukoricát. (Mint az előzőekből kiderült, a pedagógus szerintem nem tartozik abba a középosztályba, melyet pártunk és kormányunk fel kíván virágoztatni. Basszus, szerintem soha az életben nem fogom megtudni, mi az a középosztály, itt fogok meghalni hülyén)

No de nem is a középosztályról meg a pedagógusokról akartam én itten értekezni, hanem konkrétan Béla néniről, pontosabban az ő körleveléről, mellyel 8 éves gyermekem tegnap szórakoztatott el engemet, midőn este belerogytam a kádba, hogy kiáztassam a széjjelvállalkozott tagjaimat. Felütésként aszondja a levél, hogy a zene fontos a gyerekek életében. Persze hogy, bólogattam, és beszappanoztam a lábam. Lám, lám – üt meg ekkor váratlanul dörgedelmes hangot a peagóg – más országok átvették tőlünk a Kodály-módszert, mi meg az ének-zene oktatást huszadrangú nyűgnek tekintjük.

No itt azért már félrenyeltem a karácsonyra kapott alaszkai pingvin ízű fürdőhabot. Most rengeteg ellenséget fogok szerezni magamnak, de kikívánkozik belőlem, hogy nem nagyon ismerek még egy olyan csodafegyvert, amivel úgy meg lehetne utáltatni a gyerekekkel az éneket meg a zenét, mint a Kodály-módszer. Aki komolyabban kíván a zenével foglalkozni (helyesbítek: akinek az anyja úgy dönt, hogy az ő Pistikéje márpedig komolyabban kíván a zenével foglalkozni), az középerős neurológiai tünetekkel esik ágynak akkor, mikor megtudja, hogy a kottában agybetegként ide-oda ugrándozó dó-ré-mi-fának gyakorlatilag semmi köze a C-D-É-F abszolútumához. Számára a relatív szolmizáció csak egy teljesen felesleges vargabetűt jelent azon az amúgy sem egyszerű úton, amely a komolyabb zenei tanulmányok felé vezet. Aki meg nem akar zenész lenni, annak – tetszik, nem tetszik – tök mindegy, hogy adott nótában a Kossuth Lajost épp a dó-mi-szó-dó sorozat fedi le. Ahhoz az örömhöz, amit az amatőrnek a zene és az éneklés nyújt, nincs szükség szolmizációra. Amatőr kórustagként mondom ezt, aki soha az életben nem tanult meg kottát olvasni, de két ismétlés után bármit el tud énekelni, szólamban is.

A múltkor fröccsöztem néhány anyuká.... öööö.... hadd fogalmazzam meg ezt másként. A múltkor leültem néhány lelkiismeretes szülőtárssal beszélgetni, akik az egymásra találás örömétől sikoltozva borultak a nyakamba, mikor felvetettem a problémát: igen, igen, ők is felhívták a család énektanár ismerősét, hülyére guglizták magukat, illetve hosszú leveleket írtak Béla éninek, mikor a gyerek az első egyesre értékelt ének-zene dolgozatot hazahozta. Egyáltalán nem kizárt, hogy a Kodály módszernek van értelme. Brit tudósok is mondták. De hogy úgy nincsen, ahogy nálunk harminc éve egyfolytában tanítják, az holt biztos.

És akkor a Kodály-féle gyermekdarabokról ne is beszéljünk. Beülök a kiskölkök kórusversenyére (ami egyébként is egy hihetetlenül emberpróbáló feladat), és két perc múlva azt veszem észre, hogy önkéntelenül a csuklómat nyiszálom a slusszkulccsal. A Kodály által piciny gyermekekre átültetett népdalok egyetlen haszna, hogy a kórus némi mellékesre tehet szert, mert ezekkel a darabokkal temetéseken nyugodtan fel tudnak lépni. Egyszerűen nem hiszem el, hogy a jó isten nem teremtett egyetlen vidám népdalt se erre a Földre, mint ahogy azt sem hiszem el, hogy az ördögtől való lenne a 6-8 éves korosztállyal olyan műveket énekeltetni, melyek előadása közben mosolyogni is lehet. Ég a gyertya, ééééééééég. Ja. Az egy olyan. Hosszan kitartva. Búsan. Nem értem, miért kell a zenét mindig és egyfolytában olyan iszonyatosan KOMOLYAN kell venni. (Tegye fel a kezét, aki a Bartók rádióban valaha is hallott dúrban íródott zeneművet.) Nem hiszem el, hogy nincs mondjuk egy ízesebb gospel szám (hogy csak egy hirtelen kiragadott példát hozzak) ami technikailag megfelelne egy kórusverseny követelményeinek. (Bár ilyenkor mindig eszembe jut az az ismerősöm, aki kiváló versmondó létére még helyezett sem lett a szavalóversenyen, mert pechjére ironikus verset választott, és még nagyobb pechjére ragaszkodott hozzá, pedig a tapasztalt magyartanár többször figyelmeztette, mekkora hibát követ el.) És végül ismét csak elnézést, de az én bicskám a negyvenedik tök ugyanolyan pentaton népdal után már kinyílik a mellettem ülő anyuka hátában. Kodályról ennyit, lehet rám nyugodtan hajigálni a csodálatos rohadt mandarint. (Bár az Bartók. De ez most mindegy.) Abban viszont Béla néninek maximálisan igaza van, hogy a zenei oktatást a legtöbb iskola, szülő és gyermek nyűgnek tekinti. Hogyne tekintené. „Egyest kaptam énekből, és kurvára nem értem ezt az egészet”. Ezzel aztán tényleg odatettünk a zene szeretetének.

No de a levélre visszatérve: a kádban akkor forrt fel körülöttem a víz, mikor a levél rátért a zenei irányzatok minősítésére. „Az igényes zene megválasztása igényt ébreszt a felsőbbrendűre, a magasabbra” írja Béla néni, és még hozzáteszi: „Ha az értékes zene ismét áthatja a társadalmat, ismét lehetségessé válik a magyarság felemelkedése”. Mármost szerintem Béla néni éppen azért jó pedagógus, mert idealista. A 6-8 éves gyerekek szeretni szokták, ha valaki megpróbálja őket meggyőzni arról, hogy a világban vannak még jók meg rosszak, van olyan, hogy magyarság, meg pláne ez utóbbinak a felemelkedése, ezek megnyugtató gondolatok, sokkal inkább, mint az, hogy „apád meg már megint azzal a húsz éves rohadt picsával hempereg valahol”. Béla néni érvelésébe azonban sajnos hiba csúszott, mert összekeverte az okot az okozattal. Nem a zene termeli ki ugyanis az embert, hanem az ember a zenét. Ha Pistikének az apja a húsz éves rohadt picsával hentereg, vajon mi fogja jobban kifejezni a lelkében tomboló indulatokat: a Kis éji zene vagy a Szard le a Mikulást című halhatatlan punk sláger? Ez megint csak nem azt jelenti, hogy a Kis éji zenének ne lenne létjogosultsága, én is nagyon szeretem a Kis éji zenét, ha épp olyan hangulatban vagyok. Ha meg nem, akkor jöhet a Led Zeppelin. Vagy a skandináv death metál. Az iskolának és ezen belül Béla néninek az az a dolga, hogy a gyerekkel megismertesse a Kis éji zenét, és nem kevés türelemmel megpróbálja neki elmagyarázni, hogy annak idején ez bizony könnyűzenének számított (ha nem is skandináv death metálnak), ellentétben pl.a nagymisékkel. El lehet magyarázni azt is, hogyan fejezi ki a zene (az irodalom, a festészet, a film) az ember gondolatait és érzelmeit, rá lehet világítani arra, hogyan változott tök ugyanazon gondolatoknak a kifejezése száz és ezer évek távlatában, mit volt szabad kifejezni és mit nem, és így tovább. Amit nem lehet: bejelenteni, hogy könnyűzene (bármit is jelentsen ez) = szar, komolyzene (bármit is jelentsen ez) = jó. Nem helyes továbbá idézni Dobszay tanár urat, miszerint „Vajon láttunk-e már olyat, hogy egy Mozart-koncertről hazatérő közönség úgy garázdálkodjon a metróban, mint egy rock-koncert közönsége gyakran teszi?” Mert még a végén a gyerekem meg találja jegyezni, hogy

1. Mozart idejében nem volt metró (Miért? Volt? Na ugye!)

2. Ő már számos rockkoncertről látta a saját drága édesanyáját hazatérni, de az soha nem tartott a habzó szájában metrókereket vagy BKV ellenőrt, lévén az ő édesanyája kultúrember, akinek eszébe nem jutna bármit is szétverni, ami nem a saját tulajdona

3. Ezt mondjuk már nem a gyermekem fogja szóvá tenni (kicsi még hozzá), de én megkérdezném, hogy voltak-e rockkoncertek mondjuk az első világháború idején, ahol valami húsz millió körül volt az áldozatok száma, és ezekre nem az öreg akác dőlt rá, ezeket bizony másiktöbbi emberek ölték meg, gyakran a saját két kezükkel. De azt is megkérdezném Béla nénitől, vajon hallgatott-e skandináv death metált pl. Adolf Hitler.

A zene hatására az ember könnyen eggyé válik a tömeggel, és az is tény, hogy a rockzene sokban hasonlít a harci indulókra (ami amúgy nyilvánvalóan nem véletlen. A rockzene, illetve annak legtöbb előde és utóda azokhoz szól, akik javarészt a komolyzenét hallgató, kifinomult úriemberek miatt élnek úgy, ahogy. Ez nem a kommunizmus előszele, csak egy neutrális tény.) Viszont ha a rockzenei előadó a színpadon elrikkantja magát, hogy „és most akkor mindenki verje fejbe a mellette állót nuncsákóval”, a felszólításnak csak azok fognak engedelmeskedni, akik eleve, zenétől függetlenül síkhülyék (már ha van náluk nuncsákó, természetesen). Kicsit rizikósabb hasonlattal élve: ha a Placido Domingo fellépése alkalmából túlzsúfolásig telt Operában elrikkantja magát valaki, hogy „pufogó vipera a karzaton”, a népek jó eséllyel ugyanúgy agyon fogják egymást taposni, mint a West Balkánban.

Béla néni levelének azért volt pozitív üzenete is: „az éneklés által a gyermekek már egy közösség részei, ahol barátságok szövődnek, ahol az egyik számíthat a másikra és megtapasztalhatja, hogy az életben jó adni és jó kapni is”. Milyen igaz. Látott volna minket Béla néni vagy húsz évvel ezelőtt, ahogy ülünk a Rába-parton és szemünkben a legmélyebb érzelem könnyeivel Edda számokat vonyítunk a teleholdra. Persze az is lehet, hogy Pataki Attila mára már PC, mint ahogy az is igen valószínű, hogy Pataki Attila már akkor a világ legnagyobb pozőre volt, amikor mi könnyekkel a szemünkben satöbbi. De hogy ottan a zene megszőtte a barátságot, kérem, az biztos.