A Lincoln nem egy könnyed, pörgős film, és messze nem tökéletes. Hogy ne fokozzam feleslegesen a kedves olvasó várakozását: a Lincoln mindezek ellenére is nézhető, sőt megkockáztatom, hogy jó alkotás. Pedig nem sok jót jelent, ha egy filmet egy héttel a bemutatója után már alig-alig tűznek műsorra, és a vetítésen az ember egyetlen másik nézővel találkozik: a saját anyjával.

 Az Észak és Dél közti amerikai polgárháború vége felé járunk. A délieknek igen rosszul áll a szénája,  bármelyik pillanatban kapitulálhatnak – csak ezt még északon egyelőre nem sokan tudják. Lincoln (Daniel Day-Lewis), az Unió elnöke rádöbben, hogy most van az utolsó utáni perc, amikor régen dédelgetett tervét, a rabszolga-felszabadítást még keresztülviheti, mert még pont elsütheti, mint a déliek legyőzésére, tehát a hőn áhított béke megteremtésére szolgáló csodaintézkedést. Lázasan nekifog tehát, hogy megszerezze az alkotmánymódosításhoz szükséges kétharmados többséget, és azonnal szembesül azzal a ténnyel, hogy a dolog még annál is nehezebb lesz, mint gondolta. A demokraták szavazataira nyilván nem számíthat, de még saját republikánusai is egy büdös széthúzó bagázs, a négerek teljes egyenjogúságáért (szavazati jog, vegyes házasság, stb.) küzdő radikális, hirtelen haragú, pukkancs Stevenstől (Tommy Lee Jones) a dolgokat a háttérből manipuláló, pártalapító Blair-en (Hal Holbrook) át saját odaadó, de totál pesszimista belügyminiszteréig (már ha a Secretary of State-re ez a legmegfelelőbb kifejezés), William Sewardig (David Strathairn). Becsület, demokrácia, meg a többi épp születőben lévő kedves tündérmese ide vagy oda, hőseink azt sütik ki, hogy néhány demokrata szavazatát Nokiás .... ööö...  bizonyos kis ajándékokkal fogják honorálni, és  a mi sem sejtő demokratákra ráengedik a joviális, hiperdörzsölt Mr. Bilbót (James Spader) egy köteg pénzzel meg egy stóc betöltésre váró, büfészakos kormánypozícióval. És ha esetleg Wood (Lee Pace) a demokraták aranytorkú szónoka, illetve a Tisztelt Házban uralkodó verbális ketrecharc jellegű állapotok nem okoznának elég fejtörést szegény Lincolnnak, otthon további problémák várják: felesége (Sally Field) idegileg beleroppant az egyik fiuk elveszítésébe, a legidősebb fiú (Joseph Gordon-Levitt) meg ehhez képest épp be akar lépni a seregbe, ahol nem kevés esély van rá, hogy halomra lövik.
A Lincoln valós történelmi eseményeken alapul, ezek a történelmi események pedig kellően bonyolultak ahhoz, hogy a filmet csak ún. intelligens embereknek merjem ajánlani. Tényleg nagyon kell figyelni, hogy végig követni tudjuk, ki kivel van, és mi motiválja, leginkább azért, mert alkotás nyilvánvalóan helyi – értsd amerikai – közönségnek készült, ahol a bemutatott arcok többségét azért a nagyérdemű törikönyvből, tévés vetélkedőből, nagyfater rokonságából valamennyire ismeri, míg a kvázi-európéer néző azon a szinten keveri a republikánusokat a demokratákkal, mint Joe bácsi Bukarestet Budapesttel. Ennek ellenére az ember szívesen sodródik a filmmel, mert a legpitibb szerep is kiváló érzékkel van castingolva, és a saját karakterét maximális átéléssel játssza minden egyes színész. (Akkora az öröm, hogy az ember már-már elfelejti, hogy Rosa Parks esete Lincoln után vagy 100 évvel történt, vagy hogy a lelkes színészek eltérő színű kollégái hány Oscart kaptak a díj fennállása óta összesen). Daniel Day-Lewis alakítása akkor is makulátlan, ha közben valamennyien tudjuk, hogy a szerep ziccer, a jó Abe Lincoln figuráját sikerült annyira szellemesre és szimpatikusra megírni, hogy a gyerekeim házinyula is el tudná játszani. Az már más kérdés, hogy Lincoln – aki a kortársak egybehangzó véleménye szerint kiművelt emberfő, sziporkázó társalgó és nagy volumenű politikus volt – valóban RENDES ember volt-e. Abszolúte a homályban maradt számomra, miért is ragaszkodott Lincoln mindent kockára téve ilyen vehemensen a rabszolgák felszabadításához. Erre konkrét magyarázatot nem kapunk. Vagy az elnök tényleg ekkora arc volt, vagy volt valami olyan gazdasági-politikai indoka, amit nem lett volna elegáns az emberünk szentté avatását nem is olyan diszkréten propagáló filmben szóvá tenni. (Egy necces, de igaz megállapítást Amerika minden kétes húzását visszamenőleg és előre is igazolandó azért csak sikerült Lincoln szájába csempészni : a demokrácia igazán remek dolog, de ne feledjük, hogy mindig az erősebb kutya b-szk, mondja a bölcs vezető, ha nem is pontosan ezekkel a szavakkal.)
A Lincont nem Spielberg teszi naggyá – Spielberg éppen hogy a film kellemetlen vonatkozásaiért felelős- hanem a profi színészek, a zseniális karakterek és a remek forgatókönyv, melyet Doris Kearn Goodman könyve alapján Tony Kushner írt (mindkét név mellé tessék odaképzelni egy kiló Pulitzer díjat). Az alkotást két dolog gyengíti alapvetően: Lincoln családi életének bemutatása és a Magyar Posta legocsmányabb gyásztáviratait idéző befejezés. Elhiszem, hogy az Államférfiú emberi oldalát legjobban az asszonyon meg a gyereken keresztül lehet kidomborítani, de ezeket a részeket valahogy nem igazán sikerült illeszteni a film többi részéhez, a ritmust nem változatossá teszik, hanem gorombán megtörik. A Lincoln a felesleges részek nélkül is épp elég hosszú. Kissé mesterkélt párbeszédei, régies szónoklatai nem teszik unalmassá - de könnyen emészthetővé sem. A gyásztávirati befejezés a lobogó gyertyával a maga fertelmességében mondjuk meg sem közelíti az A.I. hírhedett záró képsorait, meg hát mégiscsak az egyik Lincoln beszéd megy alatta, ami önmagában csak érdekes valamilyen szinten, de a filmet jó pár értelmesebb ponton is be lehetett volna fejezni.

Mindenképp ajánlom a Lincolnt azoknak, akik kíváncsiak annak a számunkra alig értelmezhető ufó-világnak az eredetmítoszára, melyet az egyszerűség kedvéért csak Egyesült Államok néven szoktunk emlegetni. Aki felvértezi magát némi türelemmel és hajlandó egy kis szellemi tornára, garantáltan remekül fog szórakozni.