A múltkoriban egy nagyobb összegű (és családilag kevés híján megvétózott) befektetés révén sikerült szert tennem valami 30-40 darab régi Galaktikára. Hej-haj, daliás idők, amikor az ember angolul nem tudó gyerekének a Galaktika volt szinte az egyetlen kisablak a nyugati sci-fi varázslatos világára... (És akkor a keleti blokk félelmetesen erős sci-fi mezőnyéről még nem is beszéltünk.) Annyi előnye volt ennek a kisablakos rendszernek, hogy az ember fent említett gyereke ily módon úgynevezett minőségi tudományos fantasztikumhoz jutott (no nem mintha egyébként nem olvasott volna szívesen a talpig lézerpisztolyba öltözött hősökről, akik megmentik a nagymellű szőkét a rovarszerű marslakótól), ahol a hangsúly javarészt az emberi lényre, és annak jövőbe helyezett, de nagyon is mai testi-lelki nyavalyáira helyeződött. A Feledés ebből a szempontból roppant érdekes kísérlet: úgy próbál meg elmesélni egy minőséginek szánt, emberközpontú sci-fi történetet, hogy közben parádés látványvilágot és akciójeleneteket mellékel hozzá, azaz megpróbálja megcsinálni a közmondásos fából a közmondásos vaskarikát. Koncentráljunk a „próbál” és a „szánt” szavakra (ha esetleg a fa meg a vaskarika nem mond nekünk semmit).
A helyszín a Föld bolygó, úgy nagy vonalakban. Az alaptörténet szerint az emberiséget egy különösebben nem kifejtett idegen faj támadta meg valamikor a múltban, és bár a betolakodókat sikerült legyőzni, az emberi faj hatalmas árat fizetett: lakhatatlanná tette a saját bolygóját. A cselekmény idején épp a Szaturnusz holdjára, a Titánra tervezett exodus utolsó műveletei zajlanak: az óceánok vizét gigászi tornyok szivattyúzzák ki, és alakítják üzemanyaggá, miközben a teljes maradék emberiség egy űrállomáson dekkol, és az indulást várja. Alig néhány fajtársunk maradt már csak a Földön, akik a tornyokat védik a kósza idegen hordák támadásaitól, szervizelik a harci robotokat, meg hasonlók. Jack (Tom Cruise), az egyik műszerész szaki azonban gyanakodni kezd: mintha a kettő meg a kettő sehogy se adná ki a négyet. Álmaiban folyton egy női arcot lát, és mikor az arc tulajdonosa (Olga Kurylenko) a valóságban is felbukkan, minden a feje tetejére áll, különös tekintettel Jack és felesége (Andrea Riseborough) munka- és egyéb kapcsolataira.
Mivel a film legnagyobbrészt monodráma, mely a csodaszépen ábrázolt, de valami lenyűgözően gyönyörűséges képek egész sorával megfestett, amúgy viszont tök üres Földön játszódik, roppant súly nehezedik Tom Cruise vállaira, akinek ezt az egészet el kellene nekünk adnia. Cruise-nak szokás szerint csak úgy dagadnak az izmai az erőfeszítéstől, ellenfényben, időnként lassítva, éles árnyékokkal, a csuklyás izom felől megküldve a kamerával, ahonnan a férfiúi fizikum a legjobban mutat... De sajnos nem tudtam nem párhuzamot vonni azonnal, de legalábbis az első 10 perc eltelte után a 2009-es év egyik méltatlanul kevéssé méltatott filmjével, a Holddal. Nem csak azért, mert – vigyázat spoilerveszély – a Feledés története olyan 70-80%-ban a Hold lenyúlása. Ezért aztán tényleg felesleges lenne haragudni, ki a fene tudna 100 évnyi (vagy még több) sci-fi történelem után valami radikálisan újat kitalálni, meg főleg kinek lenne arra szüksége egy blockbusternek szánt alkotásban. De ha már monodrámával akarjuk elkápráztatni a nagyérdeműt, abba keressünk egy főszereplőt, aki játszani is tud. Mint amilyen pl. az átlagos külcsínnel rendelkező (mondhatni nyüzüge) de ezerarcú, testi adottságait messze meghazudtoló jelenléttel bíró Sam Rockwell volt. Minden különösebb nyaggatás nélkül aláírom, hogy Tom Cruise-nak megvan a helye a filmiparban, pl. a Mission: Impossible vonalat az isten is neki teremtette. Csak épp a Feledés, legalábbis alapszándéka szerint, egy jóval sokrétűbb és érzékenyebb alkotás, mint az, hogy Ethan Hunt mindenkit lenyom, a többiek meg felrobbannak. Mivel a Feledés a Hold, a Függetlenség Napja, a Wall-E (meg gyakorlatilag az összes általam valaha is látott sci-fi, mondjuk a Charlton Heston féle Majmok bolygójáig bezárólag) mostohagyermeke, egy csipetnyi Mátrixszal megbolondítva (az utóbbi vonalat a vicces napszemcsóban rejtelmeskedő, minimum 2000 éves Morgan Freeman képviseli), Cruise-nak egyszerre kellene eljátszania a „csak-a-munkámat-végzem” magányos, zavarodott kisembert, az „egyedül-a-világ-ellen” szuperhőst, a családapát, a magára és az álságos világra eszmélő Neót, és még egy jó csomó mást, vagyis mindazokat a személyiség-töredékeket, melyekből egy tök átlagos ember a napi élete során építkezik. A „könnyű” filmes műfajokban nem véletlenül szoktak az összes ilyen karaktervonáshoz egy-egy külön szerepet és színészt rendelni, nehogy a művészeket (no meg a közönséget) túlságosan leterheljék. Hát szegény Cruise-t sikerült kapacitásain túl leterhelni, az biztos. Olyannyira, hogy a filmben például egyetlenegy poén sem hangzik el – ez mér tényleg túl sok lett volna emberünknek – ami nem feltétlenül hátrány, de nem is egyértelműen előny.
Ha már így belecsaptunk a színészi munka méltatásába: Morgan Freeman a rábízott hálás, nyugdíjas szerepet (az ellenállás vénséges, megfontolt, bölcs vezére) nyilván a kisujja legutolsó percéből két nanoszekundum alatt kirázta. Nagyon szerethető, karakteres és hiteles alakítást nyújt a Trónok harcával a köztudatunkba vésett Nikolaj Coster Waldau is az obligát „heves fejű ifjú az ellenállás soraiban” nyúlfarknyi szerepében. Kiválóak a női karakterek is. Andrea Riseborough valami félelmetesen nyugtalanító, ahogy a ménkű nagy hétmérföldes pusztulat kellős közepén makulátlan ezüstruhában, tipi-topi magassarkúban, mindig mosolyogva menedzseli a szervizállomást meg a férjét, amihez remek ellenpontot biztosít a szakadt, kócos, csöcsös-faros, csókos szájú, überszexuális, (és mégis hiteles) Másik Nőként a James Bond Bébi Kurylenko. És ne feledkezzünk meg a kizárólag kép- a-képben rendszerben látható, de még így is mély benyomásokat hagyó Melissa Leoról sem, aki kvázi HAL modern női változatát alakítja.
A történet, ha egy kicsit is belegondol az ember – és sajnos belegondol, mert egy ilyen piszok alak – csúnyán, megbocsáthatatlanul sántikál. (Hogy gyakorlatilag egyetlen eredeti gondolat sincs benne, azt elnézzük neki, nem vagyunk maximalisták.) Én elhiszem, hogy egy Szerelő Jack kaliberű intellektusnak nem tűnik fel az ellentét a központilag kiadott „lakhatatlanná vált a Föld, bocsika” sajtóközlemény meg a valós helyzet közt, ahol is hősünk egy nagyon szexi és testhezálló, viszont sugárfertőzés és hasonlók ellen nulla védelmet biztosító, sisakkal és egyéb tartozékokkal fel nem szerelt kezeslábasban szaladgál a nagyvárosok romjain, mely romokon nem mellesleg zöldellő erdők nőnek, vízesések fakadnak, és madaracskák dalolnak. De a nézőnek ez az ellentét azonnal feltűnik, és óráknak tűnő félórákig várja, hogy most akkor ki a hülye. Mint ahogy az sem igazán érthető (spoiler, spoiler, lapozz tovább, valami...) hogy ha Morgan Freeman hős ellenállói évekig próbáltak kapcsolatba lépni a magányos szerelővel, akkor ehhez miért húztak olyan ruhát, amiben úgy néznek ki, mint a legutolsó retkes emberevő alien valami 18+-os videójátékból. Nem érthető a Földet megtámadó idegenek motivációja, az általuk kijátszott Nagy Trükk (na most sikerült – talán – nem spoilerezni) és még sorolhatnám, vég nélkül. A sztori egyes részletei még úgy elmennek, de az egész nagyjából annyira áll össze, mint Kovácsné ünnepi menüje, mikor véletlenül kettőt lapozott a szakácskönyvben. Érdekesen disszonáns, de ha az ember tényleg koncentrál, nehezen fogyasztható.
Mentségére szolgáljon viszont a filmnek, hogy van valami egészen ritkán tapasztalható, varázslatos, borzongató Hangulata (mondhatnám, mint Kovácsné ünnepi menüjének, hangsúly ez esetben a „borzongató” jelzőn). Nem igazán lehet megfogni, mitől olyan jó nézni ezt az egész marhaságot, de az ember képes belefeledkezni a poszt-apokaliptikába, az M38 névre hallgató francia csapat pörgős hősi zenéjébe, az elegáns gépezetekbe és kütyükbe meg úgy általában, az egészbe, az öt perc alatt megoldható rejtéllyel, a bazsalygó Tom Cruise-zal és az összes többi franccal együtt. Gyönyörű és sokat sejtető az ellentét a vad tájak és az áramvonalas, csupakróm technológia közt, ha ezt szándékosan csinálták, hogy kihangsúlyozzák a direkt-nem-mondom-meg-hogy-mit (és nem azért, mert volt egy rakat jófej számítógépes emberük, akik tudtak vad tájakat meg csupakróm technológiát rajzolni) akkor le a kalappal a rendezői koncepció (meg persze Björn Mayer, a vizuális trükkök mestere) előtt. Élek azonban a gyanúperrel, hogy mégsem rendezői zsenialitással van dolgunk. Joseph Kosinski másik filmje, a Tron-Örökség – és már attól tikkelni kezdek, ha leírom ezt a szókapcsolatot – éppen ugyanilyen módon volt indokolatlanul csodaszép, ahogy az ember a szemét legeltette, már-már megfeledkezett róla, hogy nem a Nemzeti Galéria modern szárnyába váltott jegyet, hanem egy filmszínházba, mégpedig abból a célból, hogy megtekintse, ahogy eleven, emberi karakterekkel történik valami érdekes. Régen rossz, ha a néző szívesebben azonosul a tájjal, mint a szereplőkkel, márpedig mindkét film esetében ilyesmi a helyzet, azzal a különbséggel, hogy a Feledést csak az első óra után kezdi el titokban egy picit unni az ember, míg idősebb testvérét gyakorlatilag már a főcím lepergése után.
A Feledés tipikusan az a film, ami nagyon, de nagyon sokat ígér. Mintha egyfolytában valami láthatatlan határon loholna fel-alá, ahol van egy kis bódé „Halhatatlan Filmek” felirattal, mellette meg egy leengedett piros-fehér sorompó. A sorompó néha mintha emelkedni kezdene... de nem. A Feledés nem képes elég emberi lenni, és messze nem elég jó a sztorija ahhoz, hogy átlépje azt a határt, amit kizárólag látványos megoldásokkal és hangulatteremtéssel nem lehet. Ezerszer jobb, mint a Tron – Örökség, de nem tanult eleget annak hibáiból. Bennem ezért él a remény, hogy Kasinski előbb-utóbb megtanul jó filmeket csinálni, és akkor aztán majd úgy leesik az állunk, hogy napokig keresgélhetjük.
