Avagy: Lepus in fabula
A nyúl háztartásunk örökös tagja. Azért nincs egyéb megkülönböztető jele, mert a férjem szerint amiből egy van, annak nem kell név (ezért nagyobbik gyermekünk is csak Baba volt, a kettes számú modell megszületéséig). Első ránézésre a nyúl egy tündibündi szőrmók, Jimmy Page korai éveit idéző sörénnyel és a híres előadóművészhez semmilyen módon nem köthető pamatos farkikával. A baleseti sebészeten aztán az embernek eszébe jut Yoda mester tanácsa, miszerint senkit ne ítéljünk meg pusztán a külseje alapján.
A nyúl nem utál minket, de azt sem állíthatom, hogy különösebben kedvelne. Egyfajta hűvös távolságtartással viseltetik irántunk, amelyben van egy adag megvetés, és egy adag jól titkolt aggodalom, hogy vajh lesz-e valami a tányérjában holnap. A nyulat, amennyiben ezt engedélyezi, meg lehet simogatni, de vannak olyan helyek (a lakás háromnegyede) ahol érintési kísérletre azonnal támad. Azok kedvéért, akik nincsenek birtokában bizonyos fontos etológiai információknak: a nyúl- hierarchiában az alárendelt egyed tisztogatja és fésülgeti feljebbvalóját. Ahányszor sikerül megsimogatnunk a nyulat, annyiszor erősítjük meg benne azt az egyébként is megingathatatlan hitét, hogy az embereknek voltaképp ő a kenyéradó gazdája, és nem fordítva.
A családi állat-portfólióban egy meggondolatlan lépés folytán („Nézd már, de ééééédes...”) bukkant fel Hörcsike. Hörcsike úgy rontott rá Nyúlra, mint egy egészen picike, bolyhos hárpia. Aki nem látott még ilyet, el sem tudja képzelni, hogy néz ki, amikor egy törpehörcsög valamennyi végtagját széttárva, egy csak általa ismert, kileshetetlen trükk segítségével elemelkedik a földtől, landol a nyúl pofáján, és félreérthetetlen szándékkal mászni kezd a szemek felé. A dolog mindenesetre üdítő változatosságot jelentett, mert a nyulat egészen odáig mi is csak partfissal mertük arrébb tessékelni.
Közeledett a „kedvenc háziállatom” szavazás napja, és a családon szokás szerint úrrá lett a megosztottság. Az alábbi jelöltek közül választhattunk: Nyúl, Hörcsike, Sas (félreértés ne essék, ő egy papagáj, csak a gyerek a sast sokkal könnyebben megtanulta kimondani), Kutya, Kiskutya és Sün. A papagáj, akinek esélye sem volt a versengésben, mert az emberi érintést, hangot, illetve általában jelenlétet nem tűri, azonnal szövetségre lépett a biztos befutónak tartott nyúllal, onnantól tetszőleges kérdésre csak annyit volt hajlandó válaszolni, hogy „Én a nyúllal vagyok”. Kutya bölcs és megfontolt állat, ámde sértődős (és a szája is igen büdös) ezért a gyerekek nem nagyon tudnak mit kezdeni vele. Ő úgy gondolta, hogy a siker titka a hörcsöggel kötött szövetségben rejlik. A nyulat nem nagyon szereti (illetve szeretné megfogni, és addig rázni, míg ki nem leheli a páráját, de tisztában van a kis szőrös állatban rejlő rettenetes erőkkel, ezért soha nem közelít hozzá). Kiskutya, az Illetékes Elvtárs halhatatlan szavaival élve „tele van mindenféle energiákkal, csak ezeknek az energiáknak semmiféle célja illetve értelme nincs”, ezért aztán vadul csaholva kergette a saját farkát az egész kampányidőszakban. A sün a középutat választotta, és mindenkibe beleszúrt, ezért hamarosan túladtunk rajta.
A kisebbik gyermek a hörcsögöt támogatta, mert az jópofa kunsztokat tudott csinálni a járóka rácsán. A nagyobbik szerint az efféle bohóckodást hagyjuk meg a ... (itt kissé elbizonytalanodott, két és fél életévével) szóval, a kisebb gyerekeknek, magára valamit is adó ember csak egy komoly háziállatra szavazhat, mint például a nyúl, aki lám, a nagynénibe is bele mert harapni. A férjemnek és nekem az egész állatosdi kezdett az idegeinkre menni, a távolabbi családtagok pedig egyre jobban elbizonytalanodtak, midőn az események sodrásában kiderült, hogy a hörcsög néha pókokkal hál, a nyúl éjjelente flitteres női ruhában táncol a klozetban, a papagáj valójában egy keselyű, a kutyák soorozatgyilkosok, a sün pedig döglött lisztkukacokat rejt a férjem cipőjébe(ez utóbbi legalább bizonyítható volt).
A nyúl bölcsen kivárt. Próbált ő már annyi mindent az évek során (fiatal korában még az ölünkbe is felugrott egy darab kekszért) de óvatosnak kellett lennie, mert eddig csak egyszer sikerült megnyernie a versenyt, de azon az áron, hogy a fél család gyógyíthatatlanul megutálta. Most a ketrece sarkában püffeszkedett (a férjem által kreált hangfestő szó a nyúl azon állapotra, mikor a nyúl mindenét behúzva gömbszimmetrikus alakot vesz fel, és nagyívben bogyóz a világra, miközben szemlátomást gonosz terveken töri a fejét) és leste, hogy mit fog tenni a hörcsög, mert számára is nyilvánvaló volt, ha máshonnan nem, hát biológiából, hogy az izgága kis állatok általában rövid életűek.
A hörcsög, aki a nyulat erről az oldaláról nem ismerte, annyira lelkes lett az ellenállás hiányától, hogy örömében minden családtagnak ígért egy cvikipuszit. A nyúl erre már megbillentette az egyik fülét, és kísérleti jelleggel mindenkinek ígért két cvikipuszit. A hörcsög nem félt a megújulástól, és egy szép napon valamennyiünk párnája alá elrejtett egy-egy szelet csokoládét. Hű, a teremtésit!, mondta erre a nyúl (gondolom én, mert ki tudja, mi jár abban a kis szőrös kobakban...), ennek már a fele sem tréfa. Azonnal felállt a ketrec tetejére, és a Télapó bácsi puttonyának teljes tartalmát helyezte kilátásba arra az esetre, ha őt választanánk meg a család kedvenc állatának. Ekkor én és a férjem már nagyon szerettünk volna közbelépni, elvégre már a csokoládét sem volt joga a hörcsögnek ellopni a spejzból, de mi lesz, ha még a Télapót is magunkra haragítjuk? A gyerekek azonban letorkolltak minket, mert szeretik a csokoládét, és a Télapó szerintük smucig, valamint lehetetlen feltételekhez köti a csokoládé átadását (v.ö. „jógyerek”).
Végül is a kézzelfogható (de csak a szájban olvadó) csokoládé erősebb fegyvernek bizonyult a Télapó bácsi virtuális puttonyánál, és a hörcsög elfoglalhatta méltó helyét az alkalomra készített kis ezüstpapír trónon, miközben az összes állat szertartásosan hátat fordított neki. Ekkor jött a meglepetés. Hörcsike, aki a maga módján roppant kuka kis állat, fájó szívvel tudatta, hogy a spejzből minden elfogyott, mert az utolsó fírges krumplit is becserélte csokoládéra. Kimentünk, ellenőriztük, a hörcsög ezúttal igazat beszélt, még a madárinfluenza idejére elrejtett 50 kiló liszt és cukor is eltűnt. A nyúl ekkor abbahagyta a püffeszkedést, kinyújtózott, és közölte a hörcsöggel, hogy egy ilyen hazug dög nem lehet a család kedvence. A hörcsög azzal érvelt, hogy de igen. Másik érve az volt, hogy minden háziállat hazudik leendő gazdáinak az erényeiről, ezt azonban valamennyi kedvencünk vállvetve tagadta, pedig a papagájról csak utólag derült ki, hogy iszonyú hangja van, a kutyáról, hogy akkorára nő, mint egy bornyú, a sünről, hogy fel tud mászni a kanapéra, a nyúlról, hogy minden vezetéket elrág, a kiskutyáról pedig az, hogy teljesen debil.
A nagyobbik gyerek lelkesen támogatta a nyúl hazugság ellenes kampányát, mi meg örültünk, hogy itt az igazság pillanata, és megkérdeztük a kölköt, ki rajzolta lila filccel a zsiráfnak tűnő objektumot a falra, de erre csuklóból vúgta ki, hogy a manó, és különben is,most a csaló hörcsöggel foglalkozzunk, ne az ilyen nüanszokkal. A hörcsög közben nekilátott a lehető legvagányabb kunsztokkal szórakoztatni a kisebbik gyereket, ő azonban nem örült maradéktalanul, mert a sok csokoládé után szeretett volna egy kis hétköznapi paprikás krumplit, de ehelyett csak kenyeret és vizet tudtunk neki adni. A nyúl közben közölte, hogy ő ugyan már egy megfáradt állat és külöben sem fizikai erejéről híres, de a szíve azokért dobog, akik képesek még felrázni ezt a punnyadt, csokoládézabáló családot. Ekkor jött az újabb meglepetés, mert a kiskutya, akivel az események sodrában elfelejtettünk foglalkozni, a nyúl szavain fellelkesülve kiásta a kertben az összes őszirózsát, egy kupacba hordta, és a tetejére szart. Ezen annyira megdöbbentünk, hogy se köpni, se nyelni nem tudtunk, mire a kiskutya, aki a lelke mélyén azért egy marha nagy verésre számított, kifeküdt a kupac tetejére, és mindenkit megugatott, aki közeledni mert. A hörcsög leköpte, a kutya acsargott rá, a nyúl egy háromszáz soros beszédet írt az alkalomra, amiből gondos megfigyelők a „jó kutya” szóösszetételtvélték kihámozni, bár nem voltak benne egészen biztosak, a papagáj pedig szokás szerint közölte, hogy ő a nyúllal van. A gyerekek kicsit megütődtek, hogy nem mehetnek ki a kertbe, de a nagyobbik szerint a szobafogság is jobb volt, mint az a hülye hörcsög, a kisebbik pedig lázasan próbált négy foga segítségével kinyitni egy sóletkonzervet. A férjem epésen emlegette azokat a boldog békeidőket, amikor a kutyákat az ilyesmiért még kútágasra húzták.
Ebben a hangulatban köszöntött ránk régebbi kutyám halálának évfordulója. Különös hangulatú esemény ez, hiszen az öreg kutyát a gyerekek nem is ismerték, a férjem szerint az eb egy fésületlen tahó volt egy viziló méreteivel, erejével és általános mentalitásával, én pedig az objektív tényeket feledve istenítem szegény párát, mert imádtam. Az esemény káoszba torkollott. Érkező anyósom tiszteletére megpróbáltam kipenderíteni a kiskutyát a szemétdombjáról, és mikor rám morgott, végigkergettem a kerten a seprűvel. Eközben kapott mindenki, aki csak az utunkba került, az apóst a kiskutya harapta meg, a sógornőimet meg én vertem fejbe (majdnem) véletlenül. A kert totálisan olyanná vált, mint a csatatér, a család testületileg nem áll szóba egymással, a nyúl pedig elment a panaszkodni a szomszéd macskáihoz, akik ugyan körberöhögték, mondván, hogy ők patkánynál kisebb koncért ugyan ki nem szállnak a kosarukból, de a hörcsög azóta is dadog.
A férjem, aki jelenleg a családi költségvetés bevételi oldalát képezi, azt javasolta, hogy vágjuk ki az egész menazsériát a fenébe. A gyerekek azonban ragaszkodnak kedvenceikhez, nincs az az érv, amivel meg lehetne őket győzni háziállataink végtelen kártékonyságáról.
Láttam egyszer Angliában egy állatvédelmi hirdetést, egy szomorú kiskutyát lehetett látni rajta, és az volt melléírva, hogy „A kutya nem karácsonyra szól, hanem egy életre”. Gondolkodtam rajta, hogy kirakok én is egy posztert a lakásban, valahová a nyúl és a hörcsög ketrece közé félúton, egy legatyásodott férj lesz rajta, az alábbi szöveggel: „A gazdád nem karácsonyra szól, hanem egy életre”
