2007. december 24.

„Karácsonykor lesz ajándék, vendégek, Jézuska, meg hopp-hopp lámpa” fogalmazta meg nagyobbik lányom a kedves ünnep rövid  szinopszisát, ebből a „hopp-hopp lámpa” gyengeáramú szakkifejezés az összes villogó csoda összefoglaló definíciója, amivel az epilepsziások problémáit semmibe vevő szomszédaink az ünnep hangulatát nagyjából október közepe óta feldobni vélik.  Számomra a karácsony komplexebb élményt jelent, mivel én – állítja a nagylány, és hangjában nem lehet nem észrevenni a megvető élt – felnőtt vagyok.

Gyermek, ülj most csöndben, s figyelmezz anyádra

A Nyúlról lészen szó (kit NEM teszünk a kádba)

Gombszem, kajla fül...Jaj, megtéveszt a látszat!

Leányom, a nyúl nagyon veszélyes állat.

Szeressük a nyulat, hisz Anya jóbarátja...

Ha elszabadul, gyűjthetünk új lakásra.      

Mindent összerág, jaj, a többit szétpisálja

Leányom, a nyúl nagyon veszélyes állat.

A nyulat legfőképp jó apád utálja

Mert szerinte sanda, és rossz szagú a szája

Ezenkívül vérengz. Jaj, ha idegent lát, támad!

Leányom, a nyúl nagyon veszélyes állat.

Tudom, vágytok nagyon egy cirmos kiscicára...

A nyúl csak felballag egyszer a nyúl-mennyországba!

Kirugdossa onnan, jaj, az összes angyalkákat

Leányom, a nyúl nagyon veszélyes állat.

 Emlék 2009-ből

A karácsonynak azért vannak felemelő pillanatai. A család a nagyszülők, dédikék és az egész finnugor rokonság végiglátogatásást szolgáló egész estés autósüldözésből megtérve végre körbeállja a normannndt fenyőt, amely már gúzsba kötött állapotában is úgy nézett ki, mintha maga Hódító Vilmos vágta volna ki annak idején, a csomagolás eltávolítása után pedig kiderült, hogy voltaképp egy zöld krepp-papírba csavart cirokseprű. Gyengeáramú multimédiás világítóeszközök meghitt visítására elénekeljük, hogy wu sheng wan (csendes éj) (kínaiul). A legkisebb gyerek az ajándékoktól már nem fér be a szobába, beköltözik a kredencbe, és ott játszik a vadonatúj dobgépével, amit a nagyi csakazértis megvett neki.  Bedőlünk az ágyba. Párunk diszkréten vakaródzik a formaldehidmintás ajándékpizsamájában. Elalvás előtt még utoljára megélvezzük az éjjeliszekrényen felhalmozott karácsonyi üdvözleteket: külön stócot képeznek azok, amelyeket a helyi önkormányzat küldött, természetesen frakciók szerinti bontásban, hiszen a karácsony mi másról szólna, mint arról, hogy „ne aggódjon, kedves lakosság, majd jövőre megmutatjuk nekik”.

Az én karácsonyi mesém egy kicsit előbb kezdődik: az utolsó teljesértékű munkanapon. Amint az a napok és szabadnapok feltalálása óta közismert, a fog és a gyerek péntek este kezd fájni. (Természetesen változnak az idők, a hatnapos munkahét rendszerében a fog és a gyerek még kitartottak szombatig, kivéve természetesen a szabbatot megünneplő kultúrkörökben.) A gyerek ezenkívül gondosan ellenőrzi a kalendáriumot, és megkeresi azt a pénteket, ami az ötnapos ünnepet előzi meg , erre készül egész évben, és valahol egy titkos befőttesüvegben gondosan gyűjti a magas lázzal, hányással, és a végtagok ideiglenes lehullásával járó azonosíthatatlan vírusokat. Aztán a nevezetes napon, olyan délután négy óra harminckét perc körül, amikor az ember már garantáltan nem ér oda az orvosi rendelőbe felgördül a függöny.

Kovács és Kovácsné közös kritikája

Avagy: Hű de kínos, hű de kínos, hű de kínos, ááááááá

....hogy kedvenc ifjúkori Voga-Turnovszky slágeremet idézzem. No de indítsuk a kritika ívét valamivel távolabbról. A filmvígjáték műfaj darabjai családi szempontból eddig négy csoportra voltak oszthatók. (Illetve külön kategóriát képez a Fajansz Brádörz, az ő méltatásukra most hadd ne keressek megfelelő szavakat)  Az első csoportba tartoztak azok a filmek, melyeken a férjem hanyatt fekve, kis praclijaival az égre kapálódzva röhögött, miközben én üveges tekintettel bámultam részint a műalkotást, részint őt, majd elővettem a házassági anyakönyvi kivonatot, hogy megnézzem az apró betűs részt. Ilyen férfias, fingós-mogyorózós poénokra épülő borzadály például a Ne szórakozz Zohannal (Szerintem nyugodtan ide sorolhatjuk a Wayans Bros néhány alkotását is, pl. a Hororra akadva sorozatot). (Na EZT sose gondoltam volna... Hogy az én hites uram, meg a Horrorra akadva... Hát piha.) A második csoportba tartoznak azok a filmek, melyeken én hanyatt fekve, kis praclijaimmal, miközben férjem üveges tekintettel (Ide tartoznak azok a mérsékelt sikerű alkotások, amikben valami középkorú sármőr, pl. Jean Rano vagy Harrison Ford - régebben Belmondo - próbál vicces lenni) (Megyek, átnézem még egyszer azt az apró betűs részt. Hátha van benne valami házastársunk kikapcsolásáról.). A mi családunkban ebbe a kategóriába tartozik a Marhakonzerv akció. Aztán vannak olyan fingós-mogyorózósok is, amiket két-három korsó sörrel simán be tudok venni, mint például a Tökalsó vagy az Üldözési mánia. És végül ott vannak közös nagy kedvenceink, pl. a Shop Stop, vagy a Jöttünk, láttunk, visszamennénk. Ebbe a megbízható rendszertanba azonban a Terhes társaság sehogy sem illik bele: ez volt az első olyan vígjáték, amin gyakorlatilag halálra untuk magunkat. (Pedig Robert Downey Juniorból külön készültünk a Vasember 2 megtekintésével, úgy látszik lassan ő is beleesik a középkorú sármőr kategóriába. ) (A jegyzőkönyv kedvéért: Kovács egy undok alak. A Vasember 2 meg tényleg nem volt jó film, de ebbe most ne menjünk bele.)

Peter Highman (Robert Downey Jr.), a kissé karótnyelt építész rohanna haza Los Angelesbe, hogy ott lehessen, mikor megszületik első gyermeke (Itt meg kell említsük a megdöbbentő hasonlatosságot Hugh Jackman-nel. Mindenkinek megvan a reklám, ahol a jobb sorsra érdemes rozsomák öltönyben táncikál egy üveg ice tea hatására? Na, Robert Downey pont úgy néz ki, és kb. ugyanolyan természetességgel mozog ebben a filmben, mint Hugh Jackman a táncparkettnek kinevezett hotel lobbyban). Sajnos a vak véletlen az útjába sodor egy félhülye feltörekvő színészt (Zach Galifianakis), aki puszta jóindulatból kiejti a száján a „terrorista” kulcsszót az épp induló repülőn. Az ítélet gyors és kegyetlen: a két férfi többé az Egyesült Államok repülőtereinek a közelébe sem mehet, nekivágnak hát az országnak, földön, vízen, levegőben és a sínek között. (Szolgálati közlemény: Ne nézzük ennyire hülyének az amerikai rendőröket. Ha terroristagyanús egyedek vagyunk, nem fognak szélnek ereszteni papírok nélkül isten hírével, hogy vágjunk neki Amerikának. A Kalandférgek 2 című elborult alkotásban kb. ugyanezért direkt beutaló járt Guantanamora. Sőt, azt se próbáljuk ki a film ihletésére, hogy leamortizáljuk a mexikói határőrség gépparkját, majd egy megkülönböztető jelzéssel ellátott lopott furgonnal autózunk még pár napot. Egy magát komolyan vevő „vígjáték” nem alapulhat ennyire nonszensz szituációkon. Ha nem lenne a mély érzelmi rizsa, csak nyomnák a hülyeséget lazán mint a kazán, akkor oké volna, de itt nem ez a helyzet)

A végletekig hűvös és távolságtartó. Mint egy döglött kutya.

 És helyenként a szaga is olyan. Pedig maga az ötlet nem rossz, még ha manapság kissé elcsépelt is: mutassuk be a szuperhősös mesét a nagybetűs Gonosz oldaláról. Ha egy olyan pökhendi feltörekvő kis újonc, mint az Illumination Entertainment ki mer lépni a világ elé egy Gru-val, akkor majd pont a Dreamworks fog valami mást csinálni. Bibibííí, nekem is van jófej gonosz hősöm! Bibibííí, az enyémnek nagyobb a jófejeeee! Olyan kedves dolog, mikor óvodások csinálnak filmet óvodásoknak...

A közelebbről meg nem nevezett bolygó pusztulásakor gondos szüleik két kisdedet lőnek ki a világűrbe, a Sors kegyére bízva őket. Az egyik az a fiúivadék, amilyet minden család szeretne, a cuki kis loknijaival meg a kétnapos korában is férfias pofikájával, a másik meg ronda és kék, ráadásul egy piranha-szerű izé a legjobb barátja. Az egyik szerető pótszülőkhöz kerül. A másik pont egy börtönbe pottyan, és bentlakók nevelik fel. Mindketten szuperhősök lesznek. Csak épp az ellentétes oldalon – Metro Man vs Megaagy.

Akkor most ez mi ez?

Van egy generáció – gyakorlatilag egyetlen egy – amelyiknek szinte minden tagja tudja, mit jelent az, ha Rahan megpörgeti a csontkését. Ez az a generáció, amelyik francia képregényeken nőtt fel, és bensőséges viszony fűzi az összes tébolyult karakterhez, Asterixtől Willám Willig (leánykori nevén Lucky Luke). És a francia (belga, holland, stb.) képregény, kérem, az nem a Batman, még akkor sem, ha végül győz a jó. Hogy ez miért lényeges, az a továbbiakból remélhetőleg ki fog derülni.

Toc, toc, toc, dilisek ezek a franciák. (Aki nem értené egyből, miről van szó, keressen valami rokont 35 és 40 között.) Ami remek karikatúra lenne, abból csinálnak egy egész képregényt. Ami képregénynek lenne ütős, abból rajzfilm lesz, ilyen volt az egész estés programnak nézhetetlen Lucky Luke. Ami rajzfilmként még éppen elmegy, abból film lesz, pl. a lelőhetetlen Asterix és Obelix franchise. És most itt van nekünk még Adéle Blanc Sec is.

Adele Blanc Sec egyébként nem szerepelt sem a Kockásban, sem az Alfában (aki nem értené egyből, miről van szó... ld. fent.). Adéle Blanc Sec igen karakán hölgy, nem afféle hiteltelen ugrabugra deus-sex-masina, mint a Lara Croft, hanem egy századforduló táján élő újságíró, aki a legváltozatosabb egzotikus bajokba keveredik. Századforduló alatt egyébként a XIX-XX. század fordulója értendő.

Jelen történetben Adéle (Louise Bourgoin) elutazik Egyiptomba, hogy ellopja II: Ramszesz fáraó udvari orvosának múmiáját, hogy annak segítségével meggyógyíthassa az ikertestvérét, akinek öt éve egy hajtű fúródott az agyába, és azóta is ott van. A múmiát csak a félidióta öreg professzor (Jacky Nercessian) képes feléleszteni, aki ezirányú képességeit addig is egy Pterodactylus típusú repülő őshüllőn teszteli.... Hogy mi van????

A film, ami ARANYOS. Csupa nagybetűvel.

Szomorú, de így van: öregszem. Alig egy évvel ezelőtt a fenti jelző használatát élőszóban avagy írásban undorral utasítottam volna vissza. Még hogy aranyos... Hát piha. Ilyeneket anyám szok mondani. Ami meg nem „aranyos”, azt meg se nézi. Ez egyébként nem jelenti azt, hogy anyám hajlandó lenne megnézni a Gru-t, mert torz szörnyek vannak benne, meg cápa, ezek pedig mind az ártatlan gyermeki lélek megrontását szolgálják (hogy anyám honnan vette, hogy a gyermeki lélek ártatlan – főleg egy hozzám hasonló gyermek birtokában – az egyébként rejtély.) A fentiekből is látszik, hogy az aranyosság mekkora változásokon ment át az utóbbi 40 évben, saját gyerekeimnek meg valószínűleg a South Park lesz majd a fogalom definíciója. Lényeg az, hogy szívből ajánlom a Gru-t mindenkinek, aki valaha is szeretett volna pl. rózsaszín pisilős plüssvámpírt. A maga módján az is aranyos.

Gru valami olyasmi figura, mint a proverbiális „szomszéd”, akinek valahogy soha semmi nem jön össze úgy, ahogy elképzelte: ott éldegél a lepukkadt házikójában, lassan eljár felette az idő, ő meg egyre jobban utál mindenkit, majd egy adott ponton mérgezni kezdi a macskákat és gyomirtót hint a pázsitunkra. Gru és a szomszéd annyiban különbözik egymástól, hogy míg a szomszéd családi állapotától függetlenül magányos, addig Grunak lelkes segítőtársai is akadnak, az Őrült Tudós és a gonosz minyonok. Igaz, hogy az Őrült Tudós van már vagy 90 éves, nem hall valami jól, menni meg pl. egyáltalán nem tud, a gonosz minyonok meg csak 20 centi magasak, de innen szép nyerni, nem? Legalábbis szép lenne, de nem elég, hogy Gru gonosztevőként sem volt soha igazán sikeres, ráadásul színre lép az új generáció, sokkal áramvonalasabb járművekkel, pusztítóbb fegyverekkel, és olyan számítógépekkel, melyeket már nem gőz hajt. Grunak egy utolsó dobása van, hogy beírja a nevét a történelembe: el kell lopnia valami nagyon-nagyon-nagyon nagyot, ami aztán tényleg nem maradhat észrevétlen. Pl. a Holdat. A tervhez azonban szüksége van három picinyke kislányka segítségére, és akin próbált már három picinyke kislányka segíteni, az tudja, hogy ez mivel jár...

...de most tényleg, mi a fenét lehet írni egy filmről, amire reggel 10-kor sorba kell állni?

....mert az eltökélt Harry Potter rajongó az az én ilyen vagy amolyan véleményemtől függetlenül úgyis megnézi, akit meg az egész hidegen hagy, azt meg majd pont én fogom rávenni arra, hogy húzzon a moziba, különben jajistenemnetuddmeg miből maradsz ki. Komolyan mondom, feleslegesnek érzem magam. Mindjárt megyek is és keresek valami tisztességes munkát.

A másik bánatom azzal kapcsolatban, hogy elvállaltam ezt az öt- uszkve hatezer karakteres cikket, hogy a Harry Potter film-sagáról a második rész óta nincs mit írni.

Itt van ugyebár a történet, amit ehelyt nem lehet még dióhéjban sem felvázolni, mert aki nem olvasta az alumíniumipari melléktermékként hömpölygő (és jelen mennyiségben immár tényleg enyhén toxikus) regényfolyamot, vagy nem látta az előző hat részt, az meg se próbálkozzon azzal, hogy beül, oszt majd csak rájön, mi van, mint régen, mikor a Derrickből rutinosaknak elég volt az utolsó 10 perc. Nem fog rájönni. Jegyzem, az sem, aki nem tegnap élvezte meg az utolsó két részt. A történetről tehát annyit, hogy a hiányzó eleje az voltaképp előző 2 rész, a hiányzó vége meg majd jövőre, még egyszer ennyiért.

Anya azt mondta, hogy ha jó kislány vagyok

Annak a Télapó nagyon örülni fog.

Anya azt mondta, ordítozni nem szabad

Ha meghallja a Télapó, hát nyomban elszalad.

Hull a pelyhes fehér hó, de jó!

A hugomhoz az idén nem jön a Télapó

Mert még álmában is ordít.

A játékokat szertehagyni nem szabad

Ha meglátja a Télapó, egy percet sem marad.

Hull a pelyhes fehér hó, de jó!

Az apához az idén nem jön a Télapó

Mert szertehagyta a fúrógép-játékát.

Csúnyán beszélni, azt főleg nem szabad

Ha hallja Télapó, még a tél is elmarad.

Hull a pelyhes fehér hó, de jó!

Az anyához az idén nem jön a Télapó

Szerintem jövőre sem.

Ha mások beszélnek, közbeszólni nem szabad

Ha megtudja a Télapó, hát virgácsot ragad.

Hull a pelyhes fehér hó, de jó!

A mamához az idén nem jön a Télapó

Apa elmondaná miért, ha hagynák.

A kiskutyát megverni nem szabad.

Mert elmondja a Télapónak, ő meg megharap.

Hull a pelyhes fehér hó, de jó!

A nagykutyához az idén nem jön a Télapó

Mert az a kiskutya csontját is elveszi.

A kád-dugót a nyúlketrecbe dobni nem szabad

Ha rájön Télapó, tőlem mindent megtagad.

Hull a pelyhes fehér hó...na jó!

Lehet, hogy hozzám sem jön a Télapó

De van egy tervem.

Én egy hétig olyan jó leszek

Amilyen jó más gyerek nem is lehet.

Ezt elmondja a Télapónak mégpedig

A Garázsmanó, ki néki kémkedik.

Ő meg majd azt mondja:

De jó kisleány ez, mindig szót fogad!

Erre Jézuska is majd bölcsen bólogat

Annyira meg fognak engemet szeretni:

Tíz évig utána nem kell jónak lenni.

„...mint élni szeretnek a halandók, míg meg nem halnak”

A következő írás apropója: anyósom megkérdezte épp hazatérő apósomat, hogy „Na, volt élet a temetőben?”

Midőn egytized pillanatra elfordult szülői tekintetünk sugára az ivadékokról, és visszafordulván az a látvány fogadta (a sugárt), hogy a Suttyó tetőtől talpig összefirkálta lila a filccel a Puttót, a férjem megkérdezte tőlem, nincs-e kedvem elvinni a nagyobbik ivadékot a kriptába. Nagyon döbbent arcot vághattam, mert uram és parancsolóm magyarázó jelleggel az előre bekészített gyertyákra és virágokra kezdett mutogatni, szellemi képességeimet méltató ékesszóló gesztusok kíséretében. Felkaptam hát a Suttyót, és elindultam az éves temetői hadjáratra.

A helyi katolikus templom alatti kriptában nyugszik nagyanyám és apám. Már anyám is vett bérletet, pont most próbál keríteni valakit, aki az 19.. feliratot átvési 20..-ra (illetve anyukát ismerve 21..-ra). A kriptában azt a mély, nehéz csendet szeretem. Nem a holtak jelenléte ez, inkább az élők megnyugtató hiánya. Akik meghaltak, azok lényegileg már aligha vannak itt, bár elméletileg pont Mindszentek éjjelén jönnek vissza megtekinteni, hogy ott tart-e még az emberiség, mint tavaly ilyenkor, csak azért, hogy szomorúan konstatálhassák, hogy igen.