A Karib-tenger kalózai – A világ végén. Kritika.

Szűkebb családomban igen erős a kritikai véna, ezért a Karib-tenger kalózainak harmadik részét eleve két sommás vélemény birtokában indultunk el megnézni. Az egyik édesanyámtól származott („lélekromboló mocsadék”), a másik a kilenc éves unokahúgomtól („a sztori egy negyed órára volt elég, aztán csak kardoznak”). Az első kritika szárnyaló lelkesedéssel töltött el, mert anyukámnak nagyjából ugyanez volt a véleménye szinte az összes kedvenc filmemről és könyvemről. Általam legalábbis pszeudo-értelmesnek tartott unokahúgom véleménye ellenben kellemetlen eshetőségeket sugallt, még akkor is, ha tudom, hogy a szerencsétlen gyerek a film felét valószínűleg nem látta. (Anyukám szerint ugyanis a „mocsadék” filmek megélvezésének egyetlen módja, hogy a gyermek szemét az inkriminált jeleneteknél befogjuk).

Az igazság  sajnos a huginál volt. A Karib-tenger kalózainak már az első két része is legalább háromnegyed órával hosszabb volt a kelleténél, de ez A Fekete Gyöngy átkában csak mérsékelten volt idegesítő, a második rész elsöprő lendületű bohóckodásában pedig fel sem tűnt. A gondot A világ végén esetében eleinte az okozza, hogy Jack Sparrow kapitány, aki raszta Atlaszként gyakorlatilag egyedül cipeli a vállán az egész karib-tengeri filmözönt, az első háromnegyed órában nem jelenik meg (hiszen épp az ő kiszabadítását szervezi a többi szereplő), és ezt a hiányt az sem pótolja, hogy utána mindjárt egy tucatot látunk belőle egyszerre, mi több, a hölgyközönség iránti kedves gesztusként némelyikük egyenesen félmeztelen. Jack Sparrow kezdeti hiányánál is nagyobb baj viszont, hogy a történet valahogy nem akar összeállni, az embernek olyan érzése van, hogy valahol az események sodrában tragikus baleset érte a vágót, a forgatókönyvírót, vagy mindkettőt.  A szereplők annyiféle módon ármánykodnak egymás ellen, hogy Vadangyalon nevelkedett, 24 órás adagokban szétült valagú, televíziófüggő háztartásbeli legyen a talpán, aki az eseményeket követni tudja. A szerelmesek véget nem érő civakodása láttán az ember már-már azért szurkol, hogy szakítsanak egymással (ezzel szemben a film egyik legeltaláltabb kabarétréfája a végső csata során celebrált esküvő). Egyes szálak egyszerűen feleslegesek. A történet gerince Calypso tengeristennő felszabadítása a földi élet rabságából, erre ugyan fel lehet fűzni egy rakat kisebb-nagyobb poént, látványtechnikai elemet és némi erőszak alkalmazásával még az előző részek elvarratlan szálait is, de igazság szerint az egész ötlet, mint olyan, nem igazán életképes, főleg, mivel a felszabaduló istennő végül nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, azaz nem rendezi le a hét tenger teljes hajózó állományát a rajta esett sérelem megtorlásaként. A filmet három dolog menti meg attól, hogy az unalom langymeleg posványába merüljön: az utolsó egy óra (a háromból...), a többségében remek, maradék részében remekül marketingelhető színészgárda, és a vizuális trükkök.

 Eredeti megjelenés: 2008

Az Ausztrália című filmet szívesebben néztem volna meg Hollandiában, ahol létezik egy csodálatos (immáron sajnálatosan kivesző félben lévő) intézmény, mégpedig a szünet a moziban. Nyújtózhatunk egyet, mint azt a Ponyvaregényben oly igen helyesen megénekelték: ihatunk egy sört a mozi büféjében, de ami a legfontosabb, végre elmehetünk pisilni.  Multiplex plüssfotel ide vagy oda, elegáns barokkos túlzás volt egyhuzamban végigülni az Ausztrália 165 percét... A derék hollandusoknak ugyanakkor komoly problémájuk lett volna ezzel a filmmel, mégpedig egy másik speciális mozis intézmény miatt, ami nem más, mint az előhang. A kisebb holland mozikban a mai napig  tartanak egy jóembert arra a célra, hogy a gyengébb kognitív képességekkel rendelkező látogatók kedvéért dióhéjban előre elmondja a film történetét. Mármost az Ausztrália esetében szegény ürge igencsak vakarhatta volna a fejét. Hacsak nem foglalja össze a történetet olyan frappánsan, mint a férjem, akinek még elkaptam egy félmondatát, mielőtt diadalmas arccal, a film egész női közönségét lóhosszal beelőzve eltűntem volna a női vécé lágy ölén: „Mos’ mér’ kellett egy tök jó kovbojos film után levetíteni a Pearl Harbort?”

Az Ausztrália ugyanis nem egy film, hanem kettő. (Ez  a megoldás a Sötét Lovag óta jött divatba, rosszabb esetekben a két történet közt egy bő félóra üresjáratot tartanak, hogy a k. nézőnek legyen ideje átállni az egyik sztoriról a másikra.)

A beltenyésztett brit arisztokrata feleség (Nicole „Botox” Kidman) megérkezik a vadregénybe, és legnagyobb meglepetésére a „Volt egyszer egy vadnyugat” című klasszikus alkotásban találja magát. Férj az asztalon kiterítve, lepukkadt családi vállalkozás felvirágoztatásra vár, mindenre elszánt helyi erők (Brian Brown, mint szellemi atyj, illetve David Wenham, közismertebb nevén Faramir, mint végrehajtó hatalom) az említett családi vállalkozás vonatkozásában már javában pökik a markukat. De az újdonsült özvegy nem adja fel. A szőrös/marha/hajcsár (Hugh Jackman) segítségével, néhány vicces/tragikus mellékszereplővel szövetkezve megmutatja, ki a leány a gáton, és áthajt egy csorda számítógép-generált marhát a fél kontinensen, ezáltal keresztülhúzva a húsmonopóliumra törő kiskirály számításait. A szőrös/marha/hajcsár közben, mondanunk sem kell, behatóan megismerkedik mind a leánnyal, mind a gáttal, de legalábbis a gáttájékkal. Marhák és emberek végül célba érnek.

Snitt. Első filmnek vége.

Az első óra egy saját műfaján belül legalább 80 %-ra értékelhető, roppant szórakoztató, fröccsöntött műanyag giccs. A modernebb alkotások közül jellegét tekintve talán a Múmiá(k)hoz hasonlítható, múltba helyezett, poénos-kalandos, romantikus-lövöldözős langymeleg szirup, cukoraromával. A múmiát és a kapcsolódó misztikumot egy alkatilag egyébként egészen múmiaszerű, igen idős, de szuggesztív bennszülött bácsi (David Gulipill) képviseli, a cukoraromát pedig egy félvér kisfiú (Brandon Walters), aki, amellett, hogy szintén mágikus képességekkel rendelkezik, rendszeresen elalél az Over the Rainbow dallamára.

Nőiesen bevallom: szeretem azokat a filmeket, ahol a lobogó mellszőrű, kigyúrt sármőr lassítva vágtat a tájban, miközben az egyszerű tehenészekre amúgy olyannyira jellemző tökéletes és hófehér fogsorán megcsillan a fény. Mikor ember lánya megnéz egy-egy ilyet, elfogja valami nemes lelki buzgalom, tisztára, mint amikor elolvassa a kerületünkben 1990. óta ideiglenesen ellenzékben senyvedő Fidesz havonta érkező újságját. Igen, vannak még szeplőtelen hősök. Isten uccse, az Ausztrália első felében még az árva gyerek meg a kutya is elviselhető volt. Voltaképp ez a rész csak azért nem teljesítette maximálisan az elvárásaimat, mert egyrészt a narrációt (a kiskölök előadásában) idegesítőnek találtam, másrészt az egymásra találás elbírt volna még egy-két szellemes párbeszédet.

A moziból kifele menet az efféle filmek után néha elgondolkodom, mi is történhetett később, a naplemente után. Képes volt-e huzamosabb ideig házasságban élni a vagány kovboj a szende szűzzel? Lehajtja-e maga után a vécéülőkét Villámkezű Jack, és hol nyomja meg a fogkrémes tubust Sasszemű Joe? Most megtudhattam, miért nem szokták ezeket a kérdéseket boncolgatni a műanyagfilm-iparban: az Ausztrália kapcsán rá kellett jönnöm, hogy a nézőt ezek a kérdések igazából abszolúte nem érdeklik.

Ott tartottunk tehát, hogy a lemenő nap fényében célba értek a marhák, ekkor jött volna az a rész, mikor az ellenfeleket annak rendje módja szerint kinyírják, majd stáblista, esetleg slágergyanús, ír népzenei hatást hordozó nóta, valami Celin Dion klón előadásában. Az alkotókat ekkor valószínűleg megmarta egy veszett koala, és delíriumukban úgy érezték, hogy ideje lenne elkölteni még egy rakás pénzt. A mindenki által hőn áhított tucatbefejezés tehát elmarad. Ehelyett a főgonoszt lenyomja az addig algonoszi munkakörben tevékenykedő samesz, és új kiskirályságot épít ki, hőseinket pedig töretlen energiákkal gyűlöli. (Ehhez egyébként az a kissé lenini gondolat szolgál alapul, miszerint „az őseim három generáción keresztül gürcöltek azért, hogy a magukfajta meggazdagodjon”). Mr. és Mrs. Hős összeköltöznek, és azonnal szembesülnek egy sor hétköznapi problémával. Fontosabb-e a férfi függetlensége, mint a család? Élhet-e egy nő boldogan, ha a férje évente hat-tizenkét hónapot távol tölt a családi tűzhelytől? Elengedhetjük-e félvér fogadott gyermekünket a sámán nagyfaterral a férfivá avatáshoz szükséges hagyományos törzsi vándorútra?

            A férj némi veszekedést követően féléves kiküldetésre megy, marhahajtogatás témakörben. Gyermek elindul nagyfaterral, akivel „semmi baj nem érheti, mert úgy ismeri a vadont, mint a tenyerét”. Körülbelül három méter után elkapják a rendőrök, és elviszik egy átnevelő táborba, a többi kis abóval együtt, hogy az akkoriban érvényes törvények értelmében tisztességes fehérembert neveljenek belőle. (A fehér kultúráról mellesleg csak annyit, hogy a mögöttem ülő kiskorú elkövető egyetlen egyszer röhögte el magát az egész film alatt, mikor az öreg bennszülött elsétált a sivatagba, és egyértelműen látszott, hogy nincs rajta alsógatya.)

            Nagyjából innentől kezdődik a világháborús dráma. A gyerekek egy szigetre kerülnek, a katonai adótorony meghitt szomszédságába, miközben a láthatáron felbukkan a japán légierő. A mentőakció során végre meghal az utolsó mellőzhető mellékszereplő is, az új főgonoszt kissé megkésve ugyan, de ledöfik, majd a fináléban mindenki ismét egymásra talál.  Ez a rész, bár nagyon igyekszik, képtelen hozni a háborús giccs szükséges kellékeit, és enyhe unalomba fullad. A kovbojos karakterek nem illeszkednek az új történetbe, lassacskán elmaradoznak a poénok is. (Hacsak nem tekintjük poénnak azt, amikor a könnyező marhapásztorhoz a természeti nép 1szerű gyermeke az alábbi szózatot intézi: „Aki a szerelmet elveszíti, az mindent elveszít”). A nézőt csak néha-néha zökkenti ki az apátiából egy-egy igazán frappánsan sikerült bombázás. Szigorúan a „háborús szirup” skálán mérve az egész nem ér többet, mint 30-40%.

Egészében véve, kár ezért a filmért. Ha az alkotók kicsit jobban átgondolják a koncepciót, az Ausztrália a 2008-as év egyik legszórakoztatóbb feledhető romantikus kalandfilmje lehetett volna,  a minimális társadalmi mondanivaló („szegény őslakosok, utólag is bocsi”) megőrzése mellett. A színészek kiválasztása tökéletes, még akkor is, ha az ember egyfolytában azt várja, hogy Jackman ökléből mikor pattannak elő az adamantium pengék. Külön tisztelet Brian Brown-nak, aki a neki jutó mintegy hat percben, 61 évesen is magabiztosan uralja a vásznat, illetve David Wenham-nek, aki képes volt az egydimenziós negatív karakterbe életet lehelni. A kis Brandon Walters előtt pedig nagy jövő áll, feleim.

A táj – csodás. Már ahol az alkotók erőt vettek magukon, és meghagyták az eredeti színeket, illetve térbeli elrendezést. Néha a scrub árnyékában látni vélünk egy kedves, középkorú hölgyet, szolid kiskosztümben, kezében egy táblával: „Látogasson el Ön is a varázslatos Ausztráliába!”. A hölgy ismerős, a Gyűrűk Urában már láttuk, csak ott a táblán Ausztrália helyett Új-Zéland szerepelt.

Hogy valójában mennyire szól ez az egész Ausztráliáról? Annyira, mintha valaki készítene egy „Hángeri” című filmet Sobri Jóska és a grófnő romantikus szerelméről, az Industrial Light and Magic stílusában renderelt Hortobágyon, mondjuk a kellően lefogyasztott Szabó Győző és a verbális kommunikációt lehetőleg mellőző Dobó Kata főszereplésével. Szabó Győző szürke marhákon előadja a pusztaötöst. Dobó Kata örökbe fogad egy cigánygyereket. Egy adott ponton a nácik váratlanul lebombázzák Mezőtúrt, de aki számít, az életben marad. Valószínűleg könnyfakasztóan szép film lenne, és senkit nem érdekelne, hogy a hángérien lényeg valahol elveszett.

Az érkező terepjárónak előző nap este óta foglalja a nagymama a helyet a gimi főkapujában, a második lépcsőfokon, középen. A járműből, kezében kamerával, előugrik apuka. „Szállj már ki anyukám, na, hopp-hopp-hopp, nem lazsálunk! Ez az! Csapó! Most Ronaldo jöjjön!” Ronaldo enters, másfél éves gyermek, tüchtig szmokingban, és táncoló fekete lakkcipőkben. Gondolom, apuka utóbb majd kivágja azt a részt, mikor a gyermek óvatosan előrehúzza gumiszalagra erősített csokornyakkendőjét, és belefújja az orrocskáját.

Közben a nagyfiú kikecmereg a járműből, anyuka pedig a csomagtartóból elővarázsol egy akkora csokrot, amilyet utoljára ifjú koromban a Hősi Szovjet Hős emlékművén láttam. A szülők büszkén néznek körül. Igen, igen, Hölgyeim és Uraim, a csokorverseny győztesét láthatjuk, legalább négy szál papagájvirággal és egy püspöklila plüssvombattal verte az eddigi csúcstartót. A nagyfiú köszönő szavait alig hallani, a csokorhoz erősített kétszáz darab lufi (Spongya Bob valamint a tenger teljes élővilága, ideértve az életnagyságú kékbálnát is) segítségével sikerült legyőznie a gravitációt, és most erős hátszéllel távolodik észak-észak-keleti irányban.

A családot megkerülve behatolunk az objektumba. A folyosón kétszázötven uszkve háromszázezer forint ára virág rothad csendesen, nem baj, legalább nem látszik, hogy az iskolának három éve nem futja új függönyre.

Elhelyezkedünk a biológia terem előtt, jó hely, egyetlen hátránya, hogy utóbb kis rokonunk minden egyes ballagási fotóján egy kopottas bundát viselő, üvegszemű vörös róka vigyorog a háttérben, szájában tipikus zsákmányállatával, a sáfrányos szeklicével. Felmérem a szomszédokat, hogy ha majd eljön a fényképezés ideje, rögtön tudjam, kit lehet hanyatt lökni. Jobbkézről nagypapa közelít, a generáció kötelező kellékének számító okkersárga műanyag kardigánban. Rutinos a bácsi, mert egy összecsukható széket is hozott magával, a rutin akkor mond csődöt, mikor kiderül, hogy a tömegben nincs hely az ülőalkalmatosság felállítására. Szegény papa nem meri letenni (nehogy valaki pont most tartsa meg a székfoglalóját), mire vége a hercehurcának, csendben elalél. A kavarodásban többen saját nagyapjuknak tekintik, végül előkerül a tulaj, és visszateszi az öreget a dobozába.

Vérszomjas dínók, ivari identitásválsággal küzdő delíriumos emlősök és számos takonnyal, fütyivel és mássággal kapcsolatos geg: a gyermek ideális délutáni szórakozásban részesült

 És bekövetkezendett vala két elkerülhetetlen természeti csapás: az első két rész sikerét gátlástalanul kihasználva elkészült a Jégkorszak3, illetve nagyobbik lányom elérte azt a kort, mikor gyermekünket először moziba visszük. A gyermek végül is egész jólnevelten rettegte végig a dolgot, mert ne legyenek illúzióink: a 8-9 évesnél kisebbek bizony nagyon félnek az ilyen filmeken, még akkor is, ha a tokaszalonnát is bézbólütővel szeletelő apuka ezt kikéri magának. Viszont nagyobb mennyiségű szinkron székletürítést a korosztálynál csak az az két perc okozott, mikor az új Harry Potter film előzetesét adták.

 Szeretném ezúton előrebocsátani: a Hellboy II. megtekintése semmiféle támpontot nem nyújt majd Dosztojevszkij Bűn és Bűnhődés című regényének tartalmi és formai elemzéséhez. De augusztus végén rendszerint nem is ezért jár az ember a szupravezetés hőmérsékletére temperált, szélesvásznú műintézményekbe. A Hellboy II. a könnyed nyárvégi szórakozás kategóriába esik – legalábbis így  jellemeztem anyámnak, aki ezt rögtön lefordította magyarról magyarra: „Ez most mi lesz? Megint valami szörnyek öldöklik egymást? Miért nem olvasol inkább Wass Albertet?”

Nagyjából időszámításunk előtt 15000. körül az összes létező történetet elmesélték már a tűz körül ülve, a mamutra specializált látványkonyhákban, tehát kalandfilmek befogadása során általában nem azon szoktam eltűnődni, mennyire eredeti a mondanivaló, hanem hogy a sablonok összeillesztése mennyire koherens. A Hellboy II. az alábbi motívumok mentén építkezik:

1.  a tökös csávók a saját törvényeik szerint élnek

Koncolatok Mundruczó Kornél filmjéről, az alkotók magyarázatainak fényében

„Ha a lehető legrosszabbat képzeljük el, közel járunk az igazsághoz”

Ezt a mondatot, mely egy híres, román származású filozófustól ered, maga Mundruczó Kornél idézte,  a premier előtti vetítést követő beszélgetés során. A mondat egy variánsát szinte mindenki ismeri, azok is, akik nem olvasnak naponta híres román származású filozófusoktól: „Ami el tud romlani, az el is romlik”.

A Delta tipikusan olyan film, ami erre az alapigazságra épít. A Posványos-Ipartelepek állomásra hazatérő, nagyobb mennyiségű, ismeretlen eredetű pénzeszköz birtokában lévő, névtelen főhős kiköltözik a nádasba, ahonnan csakis azért jár be a faluba naponta háromszor, hogy a mindennapi élethez szükséges összes eszközt beszerezze, de amúgy nem áll szóba senkivel. A főhős mássága megragadja a szintén névtelen, de legalább boldogtalan főhősnőt, ő is kiköltözik a nádasba, majd szerelembe vegyülnek. Apró szépséghiba: a főhős és a főhősnő testvérek, mostoha-apjuk pedig a helyi kiskirály (mert mi más lenne a kocsma és a fatelep tulajdonosa a nagy büdös ruderáliában), egy szűk látókörű, részeges, a maga kisstílű módján megalomániás bunkó. Gondolom, joggal érzem úgy, hogy van ebben az alaphelyzetben valami, ami el tud romlani.

A csehszlovák televízió kísérleti adása a Csejtei Rémről

Hogy mi igaz abból, amit párszáz év alatt Báthory Erzsébetről összehordtak, az kb. akkor fog kiderülni, mikor előkerülnek az eredeti 3D-s film- és hangfelvételek. Vannak, akik a grófnőt a történelem legkegyetlenebb sorozatgyilkosaként tartják számon, akinek nem kevesebb, mint 600 áldozat szárad a lelkén. Vannak, akik szerint koncepciós per áldozata lett, azaz nem is gyilkolt, vagy ha igen, akkor csak a kor szokásainak megfelelő mennyiségben, az egész legenda csak arra szolgált, hogy nevét befeketítsék, és vagyonát az udvar szerezhesse meg. Hajdani miniszterelnökünk, Antall József pre-politikusi életében disszertációt írt feltételezett elmebajáról. Születtek róla történelmi filmek, horrorfilmek, sőt leszbikus pornó is. Sokak szerint élete és munkássága többet rontott a magyar-szlovák viszonyon, mint két köbméter nyelvtörvény.

Avagy: hogyan tegyünk olvashatatlanná egy könyvet?

Nem klasszikus félrefordításokról szeretnék most írni, inkább csak búslakodnék egy kicsit afölött, hogy milyen sok olyan ember dolgozik a fordítói szakmában, aki az angol mellett a saját anyanyelvét is csak enyhe középfokon beszéli.

Azoknak, akik szerint ez a film a klasszikus Star Trek sorozat előzménye, üzenném, hogy annyit értettek meg belőle, mint James T. Kirk a Kobayashi Maru tesztből

Az új Star Trek film alapötlete egyszerűen zseniális: csináljunk úgy előzményt egy kultikus sorozathoz, hogy valahol félúton kiderül: voltaképp egy alternatív valóságban járunk, az idő kontinuum megszakadt, a ma nem lesz a tegnap holnapja. Nem is tudom, ez a huszáros megoldás eddig miért nem jutott eszébe senkinek... A forgatókönyvíróknak nem kell gyöngyöző homlokkal azon gürcölni fél éven át, hogy az előzményt illesszék az utózmányhoz, azaz hogy a film minden egyes másodperce logikus folyománya legyen az eredeti 79 részben elhangzó összes utalásnak. A fiatal színészeknek nem kell megpróbálni minden jelenetben olyan arcot vágni, mintha Clark Gable lett volna a padtársuk a színművészeti főiskolán. Nem kell tartani a „kill”re állítottak phaserekkel felszerelt csalódott rajongók tömegdemonstrációjától. Ezúton is kérném tehát mindazokat, akik velem együtt minden eredeti Star Trek epizódot mintegy háromszázszor láttak, a legkülönbözőbb nyelveken (v.ö. „es ist fascinierend”), hogy ne üljenek be a moziba egy köteg írólappal és borotvaélesre fent HB-s ceruzákkal, hogy a hibákat gyűjtögessék. Nincs értelme. Döfjük nyugodtan az íróeszközt az előttünk zavartalanul mobiltelefonálgató mozijáró sporttárs lapockájába, dőljünk hátra, és élvezzük a filmet, mint ahogy ezt a többség valószínűleg az én anyai jótanácsaim nélkül is meg fogja tenni.

Mint mindig, most is van rá esély, hogy egy állatvédelemmel kapcsolatos hír nem az állatvédelemről szól. A Hungerit és a Négy Mancs közt kitört háború hátterében akár ismeretlen harmadik szervezet ügyes kereskedelmi előnyszerzése is állhat. A sajtónyilatkozatokból úgy tűnik, hogy a Hungerit különböző és egyéb okokból eleve elbocsátásokat tervezett, legalábbis az igazgató szavaiból erre lehet következtetni.