A film, ami száz százalékos sikerrel hozza ki a semmiből a semmit.

Valószínűleg bennem van a hiba. A Szörnyek az űrlények ellen mindenki kedvence, internet-szerte dicshimnuszokat zengenek róla, exklúzív vetítéseken a lelkes műértő közönség ünnepi Gundel-palacsintákat gyújt, és még sorolhatnám. Szégyellem, de olybá tűnik, hogy egy kiégett vén.... mozijáró lettem, az a típus, akit már csak azzal lehet tűzbe hozni, hogy a mozi büféjében rózsaszín neonvillogókkal ki volt írva, hogy „eperízű kókuszrúd kapható”, én speciel az egész vetítés alatt az egyik agyféltekémmel ezen a paradoxonon tűnődtem.

A film papíron 94 perc, pedig ahhoz képest, hogy kilenckor kezdődtek a reklámok és az előzetesek, fél tizenegykor már a parkolóban rágtam a körmöm, hogy sikerül-e megtalálnom az autót harminckettő darab tökegyforma márkatársa közt. Ugyanakkor nekem ez a kevéske idő is kissé soknak tűnt, bár lehet, hogy csak azért, mert közvetlenül mellettem egy három műszakban dolgozó, majd feketemunkában családi életet élő kraftwerk apuka úgy horkolt, hogy rá kellett helyeznem az átmeneti kabátomat a fejére. Az viszont tény, hogy a gyerekek imádták a filmet. A kisebbek imádatukat azzal a bizonyos magasabb regiszterben vibráló hiszterikus vihogással fejezték ki, ami közvetlenül megelőzi a fekália elhelyezését a kisnadrágban. Az igazat megvallva nem tekintem kultúrembernek azt, aki erre a filmre a mondjuk 8 évesnél fiatalabb kölköt beviszi. (Félreértés ne essék, nem azért, mert „az ilyen filmektől a gyerek hülye lesz”. Hanem azért, a gyerek jó eséllyel amúgy is hülye volt, semmi szükség arra, hogy még pluszban is vadítsák.) Az eggyel nagyobb generáció előttem ülő tagjai minden egyes alkalommal felnyerítettek, mikor valaki beverte a fejét. De csak akkor. Ez is egyfajta rejtély, mint az a bizonyos eperízű, mindenesetre a hatvanadik nyerítés után belém hasított a felismerés, hogy az emberiség napjai valóban meg vannak számlálva.

„Jaj istenem!” suttogta teli torokból a mellettem ülő széplélek, ahányszor a borotva végigsiklott az aktuális áldozat torkán. Az n+5. áldozat körül a kishölgy átváltott a „hű, háááá” refrénre, ami az áldozatok számát tekintve egy idő után kezdett röhejessé, ugyanakkor furán nyomasztóvá válni. Isten tudja, mit várt szegény fehérnép egy Tim Burton – Johnny Depp kombinációtól.

Pedig a Sweeney Todd amúgy nézhető, sőt, nagyon is ajánlható film, az a fajta történet, amit az ember legszívesebben úgy kezdene el, hogy „egyszer volt, hol nem volt”, hogy aztán így fejezze be: „nem éltek boldogan, aztán mind meghaltak”. Klasszikus görög sorstragédiákat juttatott az eszembe, azzal a különbséggel, hogy a görögök jobbára szüleikkel és ivadékaikkal voltak elfoglalva, míg a modern társadalom a feleség eszmelélektani funkcióját is elismeri.

avagy: Roxforti Pite

Képzeljük magunk elé azt a csodaszép világot, ahol a pénz a fán terem, éppen ezért a pillanatnyi divatot nem kell a lehető legsürgősebben meglovagolni. Egy ilyen világban a filmkészítők szépen, türelmesen megvárják, amíg J.K. Rowling befejezi a Harry Potter életrajz legeslegutolsó, Biblia-papírra nyomtatva 20 centi vastag kötetét, majd az egészet kíméletlenül megvágva csinálnak egy fitt, Norbi update trilógiát a kéttrillió oldalas regényfolyamból. De hessegessük is el nyomban eme nyilvánvalóan szürreális álomképet, és lássuk a valóságot: mit is kínál a Harry Potter sorozat immár hatodik része.

Egy klasszikus kritikában itt következne a történet. De nem következik. A Resident Evil 620-szal ellentétben, amely a sorozat előző 619 része nélkül is gond nélkül értelmezhető, a Harry Potter 6-ot nem ajánlom azoknak, akiknek ez lenne at első találkozásuk a pápaszemes világmegváltóval. Szánjuk rá az időt és rágjuk át magunkat a könyvön, különben úgy fogunk ülni, mint Rozi... a moziban. Ha viszonylag régebben olvastuk a Félvér Herceget (pl. úgy két évvel ezelőtt, mint jómagam), akkor is érdemes lesz újra átlapozni.

Avagy: Lepus in fabula

A nyúl háztartásunk örökös tagja. Azért nincs egyéb megkülönböztető jele, mert a férjem szerint amiből egy van, annak nem kell név (ezért nagyobbik gyermekünk is csak Baba volt, a kettes számú modell megszületéséig). Első ránézésre a nyúl egy tündibündi szőrmók, Jimmy Page korai éveit idéző sörénnyel és a híres előadóművészhez semmilyen módon nem köthető pamatos farkikával. A baleseti sebészeten aztán az embernek eszébe jut Yoda mester tanácsa, miszerint senkit ne ítéljünk meg pusztán a külseje alapján.

A Watergate-ügy azért egy picivel nagyobb botrány volt annak idején az USA-ban, mint az, amikor Dávid Ibolya önjáró, bioenergiával működő poloskát talált a dunyhájában. A Watergate ügy, mondhatni, hagyományt teremtett. Azóta valamennyien tudjuk (amit egyébként már előtte is valamennyien tudtunk), hogy az államhatalom és a politikai tisztesség nem hogy nem járnak kéz a kézben, de még csak nem is tegeződnek. A Watergate ügynek volt azonban egy másik folyománya is, ami talán annyira nem közismert vagy nyilvánvaló, mégis, a mai napig isszuk a levét. A botrány főszereplője, Richard  Nixon volt ugyanis az első nagy kaliberű politikus, akinek sikerült magát tönkretennie a teljes hátralévő életére, mindössze azzal, hogy szerepelt egy tévéműsorban. A politikusoknak (már amelyiknek) azóta vaskos kézikönyvek állnak rendelkezésükre a televíziós fellépésekkel kapcsolatos trükkökről, mi pedig eljutottunk oda, hogy adott politikai kérdésben a döntésünket szinte teljes egészében a tévében látottakra alapozzuk.

Azoknak a kedvéért, akik épp, hogy csak feleszméltek Benkő Dániel zokniból készült kígyókkal és gumipókokkal felturbózott hatvanéves bájainak csodálatából: a Watergate ügy volt az első, ezidáig egyetlen olyan botrány az USA történelmében, melynek folyományaként az elnök kénytelen volt lemondani. Higgyük el, ez nagy szó. Hiszen az egyszerű amerikai nép szemében az elnök – az Elnök – nem úgy jelenik meg, mint valami karót nyelt öltönyös tag, aki időnként félénken kiinteget a buxusok közül valami nemzeti ünnepen. Nem, az amerikai elnök maga vezeti a támadó UFOk ellen a légitámadást, illetve a 6000 méteres magasságban repülő Boeing VC-25 szárnyán lakkcipőben egyensúlyozva szájon vágja a Gary Oldmant. Ha egy ilyen kaliberű embert egy nemzet megutál, ott már komoly gondok vannak.

 Mi jöhet még, gondoltam magamban, mikor a FilmMagazin megkért, hogy méltassam a Fűrész VI-ot. Nem kellett sokat tűnődnöm, rá két napra elzavartak, hogy nézzek meg valami randizós-pasizós- szinglis-vicces filmet. Már pont kezdtem fogalmazgatni az udvarias visszautasítást („nem mehetek emberek közé, megtámadott a sörtésinfluenza, és most csupa szőr vagyok"), mikor a szereplők közt felfedeztem Gerard Butlert. Innentől már csak azt sajnáltam, hogy a film címe nem a „Meztelen igazság”.