Tahótlanítok

 2012.11.20. 12:55

A szegény, cingár, szemüveges értelmiségi anyuka csak megpróbálta szemléltetni pufók csemetéjének a hintázás helyes technikáját, mire a vérszomjas közterület-felügyelő fehér izzásig hevített bilincsben vezette el a dutyiba. Nagyjából ez a kép körvonalazódik azokban, akik igen harsányan felháborodtak, mikor a sajtóban megjelentek az ún. „közösségellenes” viselkedést szabályozó önkormányzati rendeletek cifrább példái. Nem helyes az önkormányzatok hatáskörébe utalni egy ilyen jellegű feladatot, ez tény. A másik tény viszont az, hogy a kretén rendeletek meghozása mögött nyilvánvaló jó szándék húzódik meg. Meg persze a bevételek iránti csillapíthatatlan igény, de most egy pillanatra horgonyozzunk le a feltételezett jó szándéknál.

A hintás példánál maradva: az gondolom a legvéresszájúbb jogvédő számára is nyilvánvaló, hogy a dolog mögött nem a cingárszemüveges meg az ő hintázási alapműveletekre képtelen expocaklakója húzódik meg. Hanem az a néhány TAHÓ, aki fölös energiáit levezetendő egyetlen nap alatt mondjuk négy-öt játszótér hintáit is leszaggatja „véletlenül”, vagy egyszerűen csak verbális pofozózsákjának tekinti a lúzer kiskölyköt, akik tényleg hintázni szeretne, miközben ő az eszközön terpesztve óhajtja megtekinteni az okostelefonját a buta szemével. De remélem, azt se feltételezi senki, hogy a porrongyot rázó Ilonka néni váratlanul a TEK célkeresztjébe került, és a porrongyrázásra vonatkozó határozat állambiztonsági titkos paktum keretében született. Nem. A határozathozó rendelkezési dühe arra a néhány TAHÓRA irányult, aki bal kezével nem csak a porrongyot rázza a két emelettel alatta az ablakon kikönyöklő polgártárs nyakába (miközben jobb kezével tévét néz, a középsővel meg mondjuk az asszonyt/férjet veri) , hanem utánadobja az almacsutkát, a csikket, a félig megevett csirkét, stb.

Egy-egy ilyen TAHÓ komplett közösségek életét keseríti meg, azaz „közösségellenes”. Mármost a kérdés az, hogy a tahók szabályozhatóak-e önkormányzatilag, amire a szomorú válasz az, hogy valószínűleg sajnos nem. Ehhez ugyanis az kellene, hogy az önkormányzat felbérel mondjuk egy tucat Salamon királyt, akik szemet hunynak a cingárszemüveges meg az Ilonka néni bosszúságot senkinek nem okozó szabályszegése felett, miközben a szánt szándékkal kárt okozókra kíméletlenül lecsapnak. Ehelyett azonban közterület-fenntartónak pontosan azt veszik fel, akit (és az önkormányzat a bevételekre vonatkozóan esetleg pontosan azt a négyszemközti ukázt adja ki, amelyiket...). Cingárszemüveges és Ilonka néni retteghet, hogy megbüntetik, a tahók meg vidáman tahóskodhatnak, ahogy a kedvük tartja.

A problémát természetesen bonyolítja, hogy a jogállamban, mint neve is mutatja, az embereket bizonyos jogok illetik meg, és a definíció a tahókat és nem tahókat ebben a vonatkozásban nem különbözteti meg. Hangsúlyoznám, hogy szerencsére. Az embernek rettenetesen nagy ingerenciája van arra, hogy az utcán kibökött tahót úgy istenesen pofán vágja, de mondjuk annyira, hogy a szemét utána a fülkagylójában kelljen megkeresni (nem baj, ha nem lesz meg). Csak hogy oszlassuk a félreértéseket: ebből nem azért lesz ügy, mert a balliberális szemétállam feltett szándéka a tahók védelme, hanem azért, mert ha minden állampolgár egyedi tahókódexet alakít ki magának, akkor az utcán egy idő után nem lehet majd végigmenni. Tegyük fel, hogy Pista bácsi szemében tahóságnak számít majd a piros zokni, Jóska sógor meg bikaként ront rá mindenkire, aki bubifrizurát hord. De az is lehet ám, hogy az előzőekben megénekelt cingárszemüvegest szájon veri a tankhajó kategóriában világbajnoki címvédő Klárika, mert szerinte meg a hintában ülő felnőtt nő kurvás. A tahóság definiálása nem is olyan egyszerű, mint gondolnánk. Vissza térve a közterület-fenntartókra: Vajon mennyire valószínű az, hogy TÉNYLEG sikerül felvenni a testületbe tizenkét darab Bölcs Salamont, és még véletlenül sem furakodik be a sorok közé Pista bácsi, Jóska sógor és Klárika?

Mármost a gond ott van, hogy ezzel az egésszel a tahók is tisztában vannak. Nem hülyék ők, csak tahók, azok a bizonyosak, akiknek a jogállamból csak a jogok jutottak. Nem, nem a szegényekről beszélek, nálunk a hintaszaggatók pl. a módosabb családok szemfényei közül kerültek ki. Most kellene ugyebár következnie a Zseniális Meglátásnak, melyben Kovácsné kifejti, miképp oldotta meg a nyugati civilizáció eme örökös és egyre nyomasztóbb kérdését két kávé közt. Sajnálom, nincs Zseniális Meglátás. Csak egy rakás bizonytalanul elrebegett „talán”. Talán ha mindenki (én is meg a Kedves Olvasó is) úgy nevelné a gyerekét, hogy közben arra gondol, a loknis kis Cukorkamanócskából igen hamar felnőtt lesz, akinek néhány millió másikkal kell megosztania meglepően szűkös életterét, és ez nem fog menni, ha mindenki úgy viselkedik, mintha csak ő lenne a világon... Nem, ez nem a kötelező hittan/erkölcstan kérdése (már csak azért sem, mert ilyesmi az iskolában nem tanítható, bármit is gondoljon erről anyám meg a Hoffman Rózsa kart karba öltve). Kizárólag a józan, logikus belátásé, az olyan emberé, aki a következő tíz másodpercen túlra is ellát. Talán ha nem rántanánk szamuráj kardot, ha egy vadidegen rá mer szólni Cukormanócskára (mert tegyük fel, hogy a vadidegennek – óh borzalom – igaza van, Cukormanócskának csakugyan nem kellene szétkennie a székletecskéjét a  játszótéri csúszdán). Talán ha rá mernénk szólni vadidegen cukormanócskákra (5-től 95-ig bezárólag)... De itt azért már a science fiction területein kalandozom, ippeg a múltkor történt, hogy egy teljes metrókocsinyi utast vegzált hihetetlen hangerővel és brutalitással egy ötfős, emelkedett hangulatban lévő, csupaizom baráti cukormanócska társaság, és hogy, hogy nem, nem mertem rájuk szólni. Nekem is drága a szaros kis életem. Nem vagyok én a Májkell Döglesz az Összeomlásból. De akár lehetnék is. Vagy ha nem én, akkor más.

Attól, hogy jogilag értelmezhetetlen és főleg megfoghatatlan, a „bully”problémakör még létezik. Nem azért kell foglalkozni vele, mert a bully áldozata meghal vagy megrokkan, ez nyilván a ritkább eset, és tiszta büntetőjogi kategória.Hanem azért, mert a méltóságában, önbecsülésében és minden egyéb hitében sérült ember nagyon sokszor egész maradék életére törik össze lelkileg (és igen, ennek akár gazdasági meg politikai vonatkozásai is lehetnek, ha az illető nem képes normális emberi kapcsolatokra, tisztességes munkára, vagy bánatában szélsőjobbbalos lesz).

Itt egyébként kezdünk átfutni arra az ingoványos területre, hogy egymásra legfeljebb a faluban szólunk rá, ahol mindenki mindenkit ismer, minden utca tiszta és minden ház rendes, és nincsenek vadidegenek, és de sőt mindenki mindenkinek a rokona (és de sőt éppen ezért a vadidegennel előfordulhat, hogy egy bokor aljában végzi darabokban, ha tett valami rosszat, ha nem)(és itt ismét felbukkan Jóska bácsi és Pista sógor problémája, mert egész közösségek hajlandóak felesküdni a piros zokni ellen, ha kellően el vannak szigetelve a külvilágtól....)

Szóval addig is, amíg a világ valami csoda folytán jóra fordul, és normális családok normális utódokat nevelnek fel, akik normális közösséget alkotnak, próbáljuk meg egy kicsit alacsonyabb fokozaton anyázni azokat, akik (teljesen rossz megközelítéssel) megpróbálnak tenni valamit a tahótlanításért. A problémát érdemes többféle megközelítésben vizsgálni, úgy mint a nagyok. Ettől nem leszünk befüvesített konzervatívok, csak higgadt, gondolkodó emberek. Különben a végén még a tahók elhiszik, hogy igazuk van. No nem mintha eddig nem ez lett volna az egyetlen, amiben hittek.

Címkék: Címkék

Rontó Ralph

 2012.11.11. 20:40

Mint eddig oly sokszor, valószínűleg most is az volt a probléma, hogy túl nagy várakozásokkal ültem be a moziba. Sajnos nem voltam/vagyok gémer, e célból egy úgynevezett házastársra ruháztam be, aki kettőnk helyett is bőszen játszik (legnagyobb bánatomra erre a filmre pont nem ért rá eljönni, pedig ő biztos sokkal többet és bölcsebbet tudott volna nyilatkozni a témában, mint én). De nemgémerként (viszont elvakult és mindenre kész Pac-Man rajongóként) is teljesen meggyőzött az előzetes. Gyerekkoromban hosszú órákat töltöttem annak a projektnek a részletes kidolgozásával, hogy majd egyszer ébren maradok, és meglesem, mit csinálnak a játékállatok éjszaka. Sajnos a gyakorlati megvalósítás túl sokáig csúszott (mire képes voltam fennmaradni éjfélig, addigra valahogy elmúlt az érdeklődésem a plüssök nokturnális tevékenységei iránt), de mai napig vevő vagyok azokra a filmekre, ahol a mindennapi életünket benépesítő élettelen tárgyak a maguk külön, titkos kis világában életre kelnek. Anno a Toy Story (első két része) meg a Tron (első része) megkapták a maguk csücskét Kovácsné poliéderes szívéből, és nagyon reméltem, hogy a kettőt első ránézésre tökéletesen kombináló Rontó Ralphnak is jut majd egy sarok. De nem.

Rontó Ralph (John C. Reilly), a Fix It Felix című, valaha rendkívül népszerű játéktermi játék kétszeres életnagyságú, sokatmondóan piros, bugyuta pofájú gonosz figurája, aki egy szolid társasházi lakóközösségben napi nyolc órában puszta kézzel teszi tönkre mindazt, amit Javító Félix (Jack McBrayer) szintén napi nyolc órában megjavít. (Amúgy Fixitfelix soha nem létezett, vadonatúj retró játékként a filmmel párhuzamosan adták ki.) Mikor a játékterem közönsége esténként hazamegy, Félix és a lakók nagyokat smúzolnak egymással, Ralph meg mehet a szemétdombra aludni. 30 év után emberünk besokall, és elhatározza, hogy fordít a sorsán.

Ez így ebben a formában nagyon ígéretes, nemdebár. Nem egy vérfagyasztóan új gondolat, de igen hálás, Ralph majd jól rájön, hogy ogrénak rontópálnak lenni voltaképp jó meló, a társadalom jól rájön, milyen kedves arc is ez a Ralph, az előbbit majd jól befogadja az utóbbi, meg vica versa, közben meg nagyokat röhögünk, meg jobbra-balra ámuldozunk a látványos technikai megoldások láttán.

A nagy röhögésekkel nincs is probléma, iszonyú aranyosak mind a retró játékok, mind az áramvonalas, hipermodern FPS-költemények, utóbbiak terén különös tekintettel a Final Fantasy-frizurás, Lara Croft testű és Sgt. Callahan természetű amazonra (Jane Lynch), aki lassan, de biztosan beleszeret a nálánál másfél méterrel alacsonyabb Félixbe. Természetesen van buzis poén is, a Dungeon Keeperre emlékeztető veres ördög udvariasan megkéri az aktuális gyűlésüket tartó anonim alko... szörnyeket, hogy ne Sátánnak, hanem Szaténnak szólítsák. Hihi. (Évek óta merengek rajta, miért kell minden egyes animációs filmbe buzis poén, ez biztos valami ősi hagyomány, mint amikor a színházi előadás előtt nem szabad kimondani, hogy Macbeth)

Remek kis világot építettek fel az alkotók, épp a megfelelő mennyiségű mátrixos szabállyal, ha pl. adott karakter átlátogat egy másik játékba, és ott megölik, akkor tényleg meghal, nem úgy, mint a saját játékában, ahol a játékosok örömére ugyebár végtelen sokszor feltámadhat (viszont viccértéke ellenére melléfogásnak tartom, hogy Ralph a „magánéletben” teljesen normálisan jár-kel, míg játékának összes többi szereplője fázisról fázisra, szaggatva mozog, mint az a nyolcvanas évek játékaiban amúgy ildomos). A történet egészen emészthető, bár középtájon kissé lefittyed, mint egy békebeli rekamié, és összességében egyetlen pillanatra sem üti meg a Toy Story szintjét. A látvány függetlenül attól, hogy szerintem tök felesleges kiadni a pluszpénzt a háromdére, egészen biztosan ki fogja elégíteni az ilyesmire gerjedőket. (Szükségtelenül térbeliesített társaihoz hasonlóan a Rontó Ralph sem „kifelé”, hanem „befelé” háromdés, vagyis nincsenek benne szédítő repülős jelenetek, illetve a vászonból az ölünkbe ugró tárgyak, csak a háttér van hátrébb egy félméterrel.)

A Rontó Ralph legnagyobb problémája maga Rontó Ralph. Adja magát az összehasonlítás Shrekkel, de a párhuzam azonnal megbukik ott, hogy Shrek (legalábbis az első, hányózacskó nélkül is végigélvezhető epizódban) nem akart jó lenni, épp ellenkezőleg, ő csak lenni akart, a többiek pedig kénytelenek voltak rádöbbenni, hogy a tuskólábú, emberevő, fingszagú szörny is egy érző lény. Ralph viszont megpróbál bevágódni az úri középosztálynál, ami nem csak azért van eleve kudarcra ítélve, mert nem fér be a középosztály lakásába, és úgy néz ki, mint egy letollazott jeti, hanem azért is, mert Ralph, valljuk be, nem egy atomfizikus, mondhatni korrigálhatatlanul hülye szegénykém, ráadásul az erőszakosabbik fajtából. Kapcsolata Félixszel bizarr módon emlékzetet az Egerek és emberek alaphelyzetére, és tetteinek nagy része számomra még csak nem is bárgyún vicces volt, hanem szimplán kínos. De Ralph sehol nincs kis barátjához, az Eperke világát idéző játékban autóversenyzéssel foglalkozó Vanellope von Cukkhoz (Sarah Silverman) képest. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha még visszasírom az utánozhatatlanul botrányos Ashoka Tanót a Klónok háborújából. És íme, eljövend a világvége, és Pindúr Pandúrok fúvogatják az Apokalipszis úttörősípjait: Vanellope von Cukk mellett Ashoka Tano egy Göncz Árpád. Nem azzal van baj, hogy Vanellope világában minden cukorból meg csokiból van, ez csak egy kedves kikacsintás az összes általam olyannyira gyűlölt cunci-kislánykás mesécskére. Az a baj, hogy az alkotók egy jópofa, vagány, cserfes csaj helyett egy elviselhetetlen, rohadt kis gyíkot próbálnak megszerettetni velünk. Ezek után sejthető, hogy mindazok a jelenetek, ahol Ralph és Vanellope együtt szerepelnek (ez a filmnek úgy a háromnegyede) rendkívül heves tiltakozó reakciókat váltottak ki a paraszimpatikus rendszeremből. Olyannyira, hogy egy adott ponton kb. másfél percre egyszerűen bealudtam, mint a ketrecbe zárt és rendszeresen vegzált nyomorult vadállat, akinek nincs más menedéke a szörnyű valóság elől.

A vállalhatatlan főszereplők miatt viszont amúgy indokolhatatlan vonzalom támadt bennem a mellékszereplők, vagyis Félix és a bögyös amazon iránt. Kár, hogy az ő történetük nem volt jobban kifejtve, de biztos vagyok benne, hogy lesz itt még kisfilm, vírus videó meg második rész.

Szinkront ritkán szoktam fikázni, ha nem is első, de másodkézből tudom, hogy szinkront írni hálátlan, ezer szabállyal gúzsba kötött, és nem is különösebben jól fizetett meló. Mégis van egy olyan érzésem, hogy a filmen a magyar szöveg sokat rontott. A „Javító Félix” megnevezésen valószínűleg csak azért tikkeltem, mert nekem szubjektíve nem tetszik, de szerintem a „glitch”-et, vagyis a hibát „bakinak” fordítani tényleg nem volt elegáns. „Itt a bakis csaj” hangzik el többször is a programhibával küszködő Vanellopéval kapcsolatban, én meg tűnődtem nagyokat, hogy vajon hol hagyta a leányzó a bakancsát... (No nem mintha így hirtelen képes lennék előrukkolni valami brilliántos megoldással, segítőkész férjem szerint meg magyar szavakat használni a számítástechnikával kapcsolatban „ciki”).

A Rontó Ralph célközönségének valószínűleg nem a gyerekeket, hanem a negyvenes apukákat szánták, mindenképp tuti, hogy ők százötven százalékkal jobban ki fogják tudni élvezni, mint én. Kicsit úgy éreztem magam, mint Javító Félix társasházában a nagyvirágos ruhába és műanyag gyöngysorba öltözött középkorú kisvárosi matróna. Valahogy nem való már nekem a felelőtlen ifjonti szórakozás.

 

Kombinált filmkritika a Hotel Transylvania és a Lorax című filmekhez, készült a Filmmagazin megbízásából, 2012. október 15-én

A gyerekeket hülyének nézni nem kell félnetek jó lesz. Hogy klasszikusokat idézzek, popritmusban. Mert ugyebár a gyerekek ha nem is natúr hülyék, de azért megnyugtatóan jóval kevesebbet tudnak a világról, mint mi, nagy, okos felnőttek. Bámulatosan bugyuta dolgokon is kitűnően el tudnak szórakozni, és egyáltalán, felesleges azzal terhelni őket, hogy olyan összefüggéseket magyarázgassunk nekik, melyeket nem mellesleg magunk sem értünk. Másrészt a gyerekek még tudják azt a világról, amit mi kitartóan igyekszünk elfelejteni, számukra élesen elkülönülnek a jók és a rosszak és a szürkének nincs hatszázhuszonhét árnyalata. Olyan összefüggéseket látnak meg, hogy csak irulunk és pirulunk, és egyáltalán, jóval okosabbak, mint amilyennek a kis édi borzas golyófejük láttatja őket.

Na, aki ezt a paradoxont ki tudja bogozni, abból már esetleg lehet jó szülő. Jó gyerekfilm-rendező nem feltétlenül. Ugyanis jó gyerekfilm alatt a közmegegyezés azt érti, hogy a szülő nem ájul ki a moziból az unalomtól, míg ellenben a gyerek azt érti alatta, hogy színes, szagos, csak annyira ijesztő, hogy azt a tükör előtt gondosan begyakorolt vigyorral ki lehet bírni és van benne cuki állat meg fingós poén. Már ha nem túl idétlen a történet. Vagy túl szájbarágós. Vagy túl nyálas. Vagy... Szóval egyszerűbb jó gyerekfilm rendezőnek lenni, mint jó szülőnek (főleg mivel az utóbbi a kiskorúak konszenzusa szerint nem létezik), de azért nem sokkal.

Maradjunk tehát annyiban, hogy a Hotel Transylvania „jó gyerekfilm” jóllehet felnőttek számára helyenként elviselhetetlen, a Lorax pedig „közepes” gyerekfilm, és még annál is elviselhetetlenebb. (A sok cirkalom saját nagyobbikomnak szól, aki újabban elolvasgatja a filmkritikáimat, majd minősíthetetlen megjegyzéseket tesz „betokosodott vén hülye” témakörben.)

 A Hotel Transylvaniát még faék egyszerűségűnek sem tudnám nevezni. Mondjuk azt, hogy épp csak kicsírázott az az akácfa, melyből majd 30-40 év múlva a faéket ki fogják faragni. Drakula gróf (Adam Sandler) egy összkomfortos, jacuzzis, svédasztalos kastélyt építtet, mely részint welness hotelként üzemel, menedéket biztosítva az emberi gonoszságtól megcsömörlött rémek és szörnyek számára, részint pedig egy plüssbörtön, ahová Mavis, a vámpír lánya lánya (Selena Gomez) atyailag be van zárva a rettenetesen veszélyes külvilág elől. Az illusztris vendégkör (farkasember, Frankenstein, múmiák, zombik, estébé) épp meg akarná ünnepelni Mavis 118. születésnapját, mikor  SZTKrecepciósnéni-piros hajával megérkezik Jonathan (Andy Shamberg), a lökött turistagyerek, fejük tetejére állítva a dogokat és a rémeket. Móka, kacagás, szörnyek, szerelem, pisi, kaki, ektoplazma. Kölkök imádják, ha jót akarunk, meg kell vennünk DVD-n, poszteren és McDonalds menüben. A gyerekeket hülyének nézni nem kell félnetek.

A Lorax ezzel szemben az ifjabbik generáció morális nevelését tűzi ki célul, amit a fent írt ifjabb generáció egy bizonyos kor felett (nálunk ez úgy kb. a beszédképes életkort jelentette) nem feltétlenül vesz jó néven. Ted (Zac Efron) Műanyagfalva egyik átlagos 8 éves lakója. (Innentől sajnálom, hogy nem angolul láttam a filmet, a 8 éves hangú Zac Efron ha egy misét nem is, de egy vecsernyét biztos megér...). Műanyagot eszik, műanyagot iszik, műanyagot... no de hagyjuk. Mindehhez a friss levegőt a simlis Mr. O’Hara (Rob Riggle) árulja jó pénzért. Ted két méterrel magasabb és tíz évvel idősebb szerelme (Taylor Swift) tehát igazi kuriózumot kér, mikor fát szeretne látni. Ted nem habozik, elindul megkeresni a legendás Valahászt (Ed Helms), aki elmeséli neki, hogy családi kis – és középvállalkozása keretében hogyan pusztította ki az utolsó szálig az összes fát a környéken, elűzve ezzel az erdőben élő több száz tündibündi macikát, valamint a fák őrizőjét, a Loraxot (Danny de Vito).

Érdekes dolog, hogy a két mese épp ellenkező okokból mondott csődöt. (Legalábbis nálam. Most megyek, és elrejtőzöm a ruháskosárban, mielőtt a lányom szemközt lő a ragasztópisztollyal). A Hotel Transylvániában a relatíve aranyos (bár stílusosan szólva csontig lerágott) karakterekhez nem írtak történetet. Mondjuk nem tudom, mit vártam, mikor a sztori megalkotásában két olyan író vett részt, akik eddig csak Ninjago történeteket bírtak kipréselni magukból, az egyik forgatókönyv-író meg Adam Sandler írással is foglalkozó örökcimbije,  Robert Smigel. (Bár a másik forgatókönyv-író éppenséggel a Boratban is közreműködő Peter Baynham volt.).

A Loraxban ehhez képest a gigászi nagy tanulság mellé elfelejtettek karaktereket alkotni.(Amiket meg pluszban alkottak az eredeti könyvhöz képest, gondolom azért hogy az egyébként időtlen és a mai napig tökéletesen működő történetet „aktuálissá” tegyék – hipster nagymama, gonosz levegő-nagykereskedő, bimbódzó mellű tiniszerelem – azokat inkább nem kellett volna). A Lorax pontosan ezért van több körös hátrányban a Wall-e-val szemben, melynek egyébként egy az egyben koppintja bizonyos fordulatait (meg cakk-pakk az egész történetét): a kis kukásrobotot nagyon lehetett szeretni, a Loraxban meg így konkrétan nem tudtam megmondani, hogy hívták az ifjú főszereplőt, ki kellett keresgélnem az interneten. A szerethető (vagy egyáltalán: bármilyen) karakterek hiánya miatt a Lorax pontosan ugyanolyan műanyagból készült, embertelen, és steril, mint az a világ, amit ostorozni kíván. A gyerekeket hülyének nézni nem kell.

 Mindkét filmről eszembe jutott továbbá az is, hogy én mennyire utálom a pónikat. Nem azokat a helyes, erősen magasságkorlátozott, négylábú jószágokat akik a medvekopulálta hegyi ösvényeken saját testsúlyuk kétszázszorosát is felviszik, ó nem, hanem a pónis rajzfilmek pónijait, akik ott hemzsegnek a kis csilivili tüchtig házaikban, senki nem dolgozik, mégis tele vannak zsével, és az a kib-tt legnagyobb bajuk, hogy milyen színű muffinokat süssenek a legközelebbi partira. Én sem vagyok egy kommunista inklinációjú uránbányász, de nekem ettől a burzsoá glamúrtól a belem jön ki, már elnézést. A Hotel Transylvániában egészen pontosan ugyanez az életérzés érhető tetten. Adott ugyi a 21 éves aranyifjú, aki közelebbről meg nem nevezett eredettel bíró, de szemlátomást kifogyhatatlan anyagi javait utazgatásra használja fel, miközben olyan laza, hogy széjjelesik, és találkozik a kőgazdag apuci emós kicsi lányával. Az egész szituval nem lenne baj, ha itt a mese egy realisztikus fordulatot véve arról szólna, hogy a fiatalok totál szétszívott aggyal jól megdöngetik egymást, aztán az aranyifjú mondjuk orális jóindulatáról biztosítja a farkasembert meg az önjáró zselékocsonyát, másnap meg senki nem emlékszik semmire és mindenki megy a dógára. De nem, itt fellobog az igaz szerelem kiolthatatlan lángja az egymással mindösszesen három szót váltó fiú és lány közt. Most ezt csak én érzem hiteltelennek? (Igen, vágja rá a lányom szikrázó szemekkel). Azt sem igazán értem, miért nem kezdtek el sipítozni azok, akik pedig ilyenkor rendszeresen el szoktak kezdeni, miszerint „úristen, úristen, nőket és gyerekeket a mentőcsónakokba, már megint egy Disney hercegnős film” A Hotel Transylvania a legdiznisebb és leghercegnősebb film, ami valaha készült (közvetlen ősei a Kis hableány meg az Aranyhaj, egy-két Szörny Rt-s poénnal meg egy enigmatikusabb faterral felturbózva). Krinolinszoknyás, hamvas arcú hercegnők nyugodtan el sunnyoghatnak a dobogónak még a 200 méteres körzetéből is. Hófehérkének legalább megpróbálták kivágni a szívét, aztán jól megnevelte a disznó módjára élő agglegény törpéket. Bell megszelídítette a rémisztő archetipikus férfiszörnyet. De mit csinált vampirella azon kívül, hogy körmét rágva aggódott a szülinapja miatt?

A Loraxban a lakosságnak álcázott pónicsorda az első képben fülig érő szájjal elénekli, milyen hihetetlenül, de baromi jó is nekik, hogy talpig hungarocellben meg polisztirolban élnek, és minden más le van szarva, majd az utolsó jelenetben pontosan ugyanazzal a fülig érő szájjal eléneklik, hogy milyen jó a környezettudatosság meg az egészséges élet, és a környezetszennyező újgazdag köcsög húzzon el a vérbe. Ha a zajos felszínt picit megkaparjuk, a valós gondolati tartalom a nullához konvergál.

Ennek kapcsán most azt a régóta a begyemet nyomó tüskés gombócot szeretném kiöklendezni magamból, hogy a hátam kezd tele lenni a környezetvédelmi tárgyú gyerekfilmekkel, meg azzal, ahogy ezek olyan üzenetet közvetítenek, hogy attól a kölök nem hogy okosodna, de hülyébb lesz mint egy póni. Már a Wall-e ban tüzet okádtam attól, hogy a film hepienddel zárul, mert sikerült elültetni egy nyomorult növényt a szénné gyalázott, kiaszott bolygón, a dagadt dekadensek meg körben táncikálnak, mert mostantól minden jó lesz. Én elhiszem, hogy a gyerekecskék lelkecskéjét nem lehet súlyos multidimenzionális problémákkal terhelni a vasárnapi matiné kereteiben, de szerintem megbocsáthatatlan hiba olyan hurráoptimista és teljesen hamis gondolatokat elültetni a jövő minimum 65%-os THM-mel terhelt zálogaiban, hogy környezetvédelmi vonalon bármi megváltoztatható anélkül, hogy az istenadta népnek fel kellene adnia bizonyos műanyagba vésett fogyasztói elveket, magyarul: az egészséges környezetnek ára van, amit kényelmetlenség és „nélkülözés” formájában meg kell fizetni. (És akkor a gyermekecske még épp csak bekukkantott abba a totál reménytelen gondolati labirintusba, ahol a fogyasztás csökkenése nem csak a környezetszennyezést mérsékli, hanem mondjuk a munkahelyek számát, ezen keresztül az államkasszába meg a nyugdíjrendszerbe folyó pénzt, meg a satöbbi satöbbi). Az aranyos kisfiú elülteti a magot, másnapra tiszta lesz a levegő, és Budapest belterületén ismét fészket rak a parlagi sas. Aha. Az egyik legsúlyosabb gondja a környezetvédelemnek éppen az a Jóskapista, aki nem képes felfogni, hogy hatalmas és komplex rendszerek megborulása esetén a helyesbítő tevékenység első eredményei – ha vannak egyáltalán – majd olyan egy-kétszáz év múlva fognak jelentkezni, a hatalmas és komplex rendszerek borogatása teát már csak ezért is balgatag dolog. Az eredeti Loraxban (a könyvben) legalább annyi becsület volt, hogy a kisfiú megkapja a magot, és ezzel vége is a történetnek. LEHET, hogy minden jóra fordul, de mérget azért ne vegyünk rá.

 Világmegváltó tartalmi elemzésem után immár akár a technikai részletekre is rátérhetünk, sőt, családtagjaim szerint már régen rá kellett volna térnünk, elvégre moziba a látványért megyünk. (Úristen. Hozzámentem egy pónihoz és ellettem két kiscsikót....)

Megvalósítását és vizuális ötleteit tekintve mindkét film teszi a dolgát, ahogy kell. A Lorax képi világa a Hortont és a Grincset idézi (gondolom ez tisztelgés Dr. Seuss előtt, aki mindhárom művet írta, mert egyébként a filmek alkotógárdája nem ugyanaz), de azoknál kicsit visszafogottabb, vagy az is lehet, hogy már mindent láttunk, amit vattacukorból, neonszínből és az egyenest mint koncepciót tökéletesen nélkülöző vonalvezetési technikából ki lehet hozni. A Lorax látványvilágát egyébként ugyanazok tervezték, mint a Gru-ét és a rendező, Chris Renaud is ugyanaz, aki utolsó adag frissítő hatású európaiságát valószínűleg épp a Gru-ban adta ki magából. A Lorax pajkos erdei macikái gramm-ekvivalensek a Gru minyonjaival, csak a minyonok tényleg aranyosak voltak, meg volt annak némi diszkrét bája, ahogy megszemélyesítették egyszeri hórukkmunkás Dzsót, míg ellenben a macik csak mézédesek meg szőrösek. Az éneklő aranyhalakat szemlátomást az Elvitte a víz vicces meztelencsigáiról koppintották.

A divatosan gothic stílusú Hotel Transylvániát a családi körben rendkívül népszerű Dexter laboratóriuma és Pindúr pandúr sorozatok rendezője, Genndy Tartakovsky jegyzi. Vélhetőleg az ő számlájára írhatók a pörgős vizuális poénok, a jópofa szörnyvilág és az a néhány poén, ami annyira ütődött volt, hogy még én is nevetni tudtam rajtuk.

Mindkét filmmel (meg úgy általában az utóbbi mondjuk 10 év animációs felhozatalával kapcsolatban) jegyezném meg mintegy mellékesen, hogy rettentően ideje lenne már egy-két új arccal felfrissíteni a pofa-portfóliót. A kölkökkel vérre menő vitátfolytattunk arról, hogy Drakula Grura hasonlít jobban, vagy Metroman-re a Megaagyból. (Egyértelműen az utóbbi. Nem, nem azért mert ez az én álláspontom). Jonathan és a Valahász arca pontosan olyan, mint Linguinié a L’Ecsóban. Mavis, a vámpír lánya is ugyanazokkal az arcvonásokkal rendelkezik, mint bármelyik fiatal főhősnő az elmúlt évtizedben. És még sorolhatnám, de bőségesen (és idegesen).

És ha már az agyoncsépelt dolgoknál tartunk, valaki négyszemközt elmagyarázhatná, hogy

1. most épp miért fújnak annyira az amerikaiak a franciákra és

2. ezt a negatív emocioális hozzáállást miért pont abban vélik helyesnek manifesztálni, hogy az érthetetlen akcentussal beszélő, nagy orrú és ellenszenves francia karakter vadászkutyaként a földet szaglászva követi a főhős nyomát. Mint visszatérő poén, engem ez már a Madagaszkár 3-ban is iszonyúan frusztrált.

A poénokat tekintve (és a franciázástól elvonatkoztatva) a Hotel Transylvánia sokkal jobban eltalált alkotás, kicsiknek és nagyoknak egyaránt múlhatatlan örömöt okozott például a kandallóba fújható Frankenstein-fing. (Nem, nem vagyok hajlandó kifejteni. Tessék elvinni a gyereket és személyesen megélvezni a dolgot). Nem mintha a poénok 80%-a nem lenne teljesen kiszámíható és/vagy ocsmány és/vagy ezredszerre látott, de legalább a maradék 20% aranyos (személyes kedvencem a fejhangon visító scream cheese, azaz rémsajt volt). A Loraxban viszont – és ez önmagában hihetetlen teljesítmény – az ÖSSZES poén erőltetett és idegesítő.

Mindkét filmben fontos szerepet játszik a zene, a Loraxban olyannyira, hogy igazi, régimódi dalbetétek is vannak benne. Ezeket hiába szánták paródiának, és tettek meg mindent, hogy viccesek legyenek. Iszonyatosak, feleslegesek, megbocsáthatatlanul kilógnak az egészből (illetve abból, amit jobb híján „egésznek” nevezhetünk) és az amúgy is roskatag történetet cafatokra tépik. Komolyan, a végén már én érzetem magam kínosan.

Valamire való generációs válságos filmből (mint amilyen a Hotel Transylvania) nem maradhat ki az a poén, hogy az öregek és fiatalok zenei párbajt vívnak, amiből nyilvánvalóan a fiatalok fognak győztesen kikerülni, de a manapság kötelező, hangmodulált, überkirályfiatalos, teljesen szintetikus bulizene még a Loraxban is megjelenik egy nóta erejéig. Erről az egészről az a gonosz kis gondolat jutott az eszembe, hogy annak idején a rock'n'roll (punk)(rock) nemzedék nem csak azért lázadt, mert épp nem volt jobb dolga (bár legyünk kíméletlenül őszinték: DE IGEN (: ). A világrengető ideológiai összeférhetetlenséget kicsit poénosabb síkra terelő, szimbolikus zenei csatának csak ott van értelme, ahol az ütközési pont valamivel érdekesebb, mint az „áááááá, apa nem akar nekem iPodot venni!!!!!!” motívum.

 Ha ezt a gyerek elolvassa, kábé a második oldalnál fog rajtam harakirit elkövetni. Pedig ha tovább olvasná, akkor eljuthatna az itt következő fájdalmasan romantikus önvallomáshoz: Fuj, de egy szemét vénasszony lettem. Menten megyek és önkritikát gyakorlok. Hol vannak már azok az idők, mikor én is felhőtlenül tudtam örülni bármiféle marhaságnak, ha elég mozgalmas, látványos és/vagy alpárian vicces volt...

Most jobb híján azzal vigasztalom magam, hogy Vadak ura és Utolsó csillagharcos ide vagy oda, belőlem is relatíve normális felnőtt lett. Mindenki vigye el bátran a gyerekeit a Hotel Transylvániára, ha az „aranyos anya” szerepében kíván tetszelegni. De a Loraxra inkább akkor sem.

 

 

 

Lássuk csak, hogy minden megvan-e itt szépen.

A hős forradalmár ott lő már a képen.

Szájában buborék: „A munkásőrt akasztom”

Tutis ez a vérfolt... Máris felragasztom.

 

Amott meg egy ruszli fut az égő tanktól

Nem kis dolog ez egy pácolt hagymás haltól

Kádár János, a Rém, fehér lovon vágtat...

Forradalmi ősz kell... Tegyünk ide fákat!

 

A Kende hozza majd a kilukasztott zászlót

Evelin meg rajzol lila filccel ávót

Ez itt remek darab. A nagypapa a polcán

Ezzel ütött le egy patkányt Miskolctapolcán

 

1957-ben. Egy év ide vagy oda...

Csodájára jár majd az egész iskola.

Rá van írva cifrán, hogy „hadifogság-emlék”

Nem t’om,hogy mi az, de oda sose mennék.

 

Már csak egy hiányzik: egy szép színes karton

Amire a Kendét én biztos felragasztom

Ha nem hozza a zászlót. Csak az apja meg ne lássa

Mikor a közepét a flexszel majd kivágja.

 

Itt egy piros karton... Hát hülye ez a Pista?!

Ennek se mondták még, hogy a piros kommunista.

Zöldet se vihetek be az iskolába

Egyből lekonyulna a Zsuzsa néni szája.

 

Mert a ződek azok mind kendermagosok.

Vagy mit is mondtak a hatodikosok.

Itt egy narancssárga, de ezt jobb ha eldugom

Mielőtt meglátja az az undok kishugom.

 

Még képes lesz a végén beköpni Anyának

Neki meg a narancs, mint piros a bikának.

De most akkor vajon a bika kommunista?

Vagy csak szimplán mérges, mert elhagyta a Riska...

 

Megvan a megoldás! Mily jó, mily remek!

Csak ámulnak majd a cívódó felek!

Ezen a kartonon nagyívű ívével

Ível egy szivárvány az összes színével.

 

Se piros, se narancs, se ződ és se barna

Ha plakátot csinálna, pont ilyet akarna

Még az úr Jézus is. Aki nincs szerintem,

Csak mi éneklünk róla, mindennapi szinten.

 

Fel is ragasztottam rá az összes képet

A ruszlit, az ávót, meg a nagyvirágos rétet

(Ez utóbbit Botond és Cintia rajzolták,

Forradalmi rajzért két hétig hajszolták

 

Őket.) Kész a plakát! Vár a faliújság!

Mi nyerjük a versenyt! (És ez nem hiúság.)

Vagy mégse. Épp most szólt a Bátor apukája:

A buzis szivárványt cikinek találja.

Címkék: Címkék

A Bourne-hagyaték

 2012.09.18. 10:28

Készült a Filmmagazin számára 2012. szeptember 10-én

Az embernek annyi minden kimaradhat az életéből. Van, aki soha nem teszi ki a lábát a szülőfalujából. Van, aki szűzként hal meg. Van, aki nem látta a Bourne-sorozat első három részét. Ebbe az utóbbi kategóriába tartozom én is. Nem mintha szándékosan és nyomós okok alapján kerültem volna a Bourne-filmeket (bár Matt Damon soha nem tartozott a kedvenceim közé, és sajnos az Amerika Kommandó megtekintése óta ahányszor meglátom, mindig rám tör a röhögőgörcs). Egyszerűen csak így jött ki a lépés. Aggódtam is rendesen, hogy mi lesz, ha a Bourne hagyatékból kívülállóként egy büdös kukkot nem fogok érteni, de a sajtóvetítésen mindenkinek adtak ajándékba egy üveg cidert (ezért akár szingalézül is hajlandó lettem volna megnézni) (koreai felirattal), és ez azért mégsem a Harry Potter, bárki nyugodtan beeshet az utcáról, nem lesznek értelmezési problémái.

Egyéb problémái viszont akadhatnak, ha elsőre nem, hát másodikra. Adott ugyanis egy kimondottan kellemesen induló film sok-sok először függetlennek tűnő szállal és szereplővel, ahol is hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a szimpatikus marconára (Jeremy Renner) kell koncentrálnunk, aki ha nem is szuper, de különleges képességekkel rendelkezik, és közben bánatos arcot vág. Jobb demokráciákban Attila temetése óta bevett szokás, hogy ha egy kormányprogram (jelen esetben nyilván a Marcona Projekt) csődöt mond, minden résztvevőt bele kell lőni a helyileg aktuális folyóba, itt sincs ez másképp. Edward Nortonnak sikerül szinte mindenkit kiirtania a technika összes vívmányával felszerelt központból irányítva az eseményeket, kivéve persze a főhőst, illetve a kormányprogram tudományos részéért felelős team egyik orvosnőjét (remélem figyeli a kedves olvasó, ahogy minden erőmet bevetve igyekszem nem spoilerezni...), akit Rachel Weisz alakít. Közben időnként felmutatják  Matt Damon fényképét is, gondolom alkalmanként kétszázezer dollárért, valamiből szegény Matt Damonnak (-nek?) is meg kell élni.
Mármost a problémák ott kezdődnek, mikor a marcona és a doktornő végre egymásra talál (szigorúan szakmailag), az utóbbi megoldja az előbbi orvosi problémáit, hosszasan elmagyarázzák nekünk mindennek a biológiai meg a politikai hátterét, és imígyen kiművelve végre megtekinthetnénk a gaz kormányhivatal leleplezését és Edward Norton látványos seggberugdosását. Ekkor ugyanis a film háromnegyedénél járunk. A filmkészítők gondolom szintén csak ekkor pillantottak az órájukra, hogy aztán mérgezett egérként rohangálva zsolozsmázzák minden dramaturgok miatyánkját(„Én istenem, jó istenem, csak egy klisét súgj most nekem, tedd meg, és majd úgy szeretlek, stáblistán is élre teszlek”). De nem súgott a piszok, illetve amit súgott, az nyilvánvalóan nem a megfelelő klisé volt. A  sztori tehát azt a kétségtelenül váratlan fordulatot veszi, hogy megjelenik LARX3, a ferdeszemű terminátor (Louis Ozawa Changchien), akivel a főhősök fél óráig kergetőznek vadabbnál vadabb akciójelenetek közepette (a jóemberről mindösszesen annyit lehet tudni, hogy génsebészetileg érzelemmentessé tették, de ezzel egyrészt az a bajom, hogy akkor miért lesz dühös, mikor a harag is egy érzelem a sokból, másrészt pedig az, hogy addig rendben, hogy a mocsadék gyilkos lassítás nélkül átmotorozik a családanyákon, miközben a rendes gyilkos megpróbálja kikerülni őket, de a rendes gyilkos is egymásba ugraszt vagy hatszáz autót a forgalmas bekötőúton, gyaníthatóan nagyobb tömegek halálát okozva, akkor meg hol az igazság?...). És egyszer csak az egész maszlag közepén képletesen szólva legördül a függöny, a B. Közönség mehet meginni a ciderét (ejcsd: szájderét). Hát szemétség. Most akkor mi lesz az Edward Nortonnal?
A Bourne-sorozat összes részét ismerő szakemberek szerint a Hagyaték sorsát az pecsételte meg, hogy a kellemesen bőbeszédű forgatókönyvíró, Tony Gilroy mellé nem sikerült találni egy igazi akciófilm-rendezőt, amilyen pl. az előző két rész direktora, Paul Greengrass volt (aki gondolom egészen pontosan tudta, hogy a filmipar nem olyan, mint az óriáskerék, mert itt a csúcson kell kiszállni). Gilroy mint saját maga rendezője remekül bevált a Michael Claytonban, viszont itt, ahol a népek valamivel több akciót vártak volna, az egyszemélyes páros nem annyira szerencsés.
Ezek után akár falhoz is vághattam volna az ajándék cidert (Aha. Ja. Persze.) ha Jeremy Renner nem játszik olyan jól. Ez már csak azért is a meglepetés erejével ért, mert ehhez hasonló filmekben azért nem nagyon van mit eljátszani. Renner (aki pl. a Bosszúállókból Sólyomszemként lehet ismerős) arcilag eleve úgy néz ki, mint az egyszeri Béla sógor, aki váratlanul az események forgatagában találta magát, de kellős középen, márpedig az ember gyakorta sokkal szívesebben szurkol egy hétköznapi arcnak, mint a makulátlan frizurájú izomkolosszusnak (valószínűleg a kopasz, szőrös, buszvezető-trikós Bruce Willisnek is ezért sikerült olyan sokszor és drágán adnia az életét). Előnyös fizikai adottságai mellett ráadásul Renner kiváló érzékkel, épp a kellő visszafogottsággal szenved, nők szíve azonnal megtelik irgalmas malaszttal, férfiak még véletlenül se buzizzák le csuklóból. Roppant ügyes. Rachel Weisszel is remekül kiegészítik egymást, és a filmnek kedves húzása, hogy nem esnek egymásba első látásra ivarilag, ami fura is lenne a nagy fene golyózáporban.
Edward Nortont igen tehetséges színésznek tartom, bár nem sikerül úgy lejátszania az üldözöttet a vászonról, mint tette azt annak idején Tommy Lee Jones a Harrison Forddal. Egyébként valószínűleg azért nem, mert az üldözés technikai részletei annyira érdekesek, hogy az ember inkább arra figyel, mint Nortonra, akinek a szerepe többnyire abban merül ki, hogy mérges. A néző elgondolkodik – amerikai kémes-üldözős filmek során nem először – hogy vajon mennyi igaz abból, hogy a Kanadai Erdészeti Minisztérium rókaszámláló műholdjával és egy zsebszámológéppel egy másodéves műegyetemista is bárhol megtalálhat minket, mennyire tudja befolyásolni a tömegeket a médiában ügyesen elhelyezett hírecske, csakugyan léteznek-e olyan kormányhivatalok Ámerikában, akik a CIA-t „hülye kis pöcsök gyülekezetének” titulálhatják, és hasonlók. A perspektíva kissé riasztó, de gondolom annak is volt szánva.
Külön szeretném megdicsérni az alkotókat a valódi farkasok használatáért. Én lennék az utolsó, aki a CGI-ra és rokonaira követ vet, de nagyon szokta csípni a szememet, mikor olcsón beszerezhető, relatíve jól idomítható állatok helyett megpróbálják nekem eladni a Nu pagagyí valamelyik háromdésített figuráját mint vérszomjas fenevadat. Nekem, akciófilmekben nem annyira járatos gyönge nőnek a motorbiciklis üldözési jelentek is nagyon tetszettek. Tapasztaltabbaknak lehet nyugodtan hörögni, hogy „hööööö-hüüüüü, elcsépelt, uncsi, xar”, szerintem akkor is látványos dolgokat műveltek, az már más kérdés, hogy ha nem kapkodják jobbra-balra a kamerát, mint az agybeteg az „élethűbb” hatás kedvéért, akkor még ennél is de sokkal élvezetesebb lett volna az egész, és nem csinálják hiába a mutatványok hatvan százalékát.

Továbbra is nagyon utálom azt, amit már az Amerika kapitányban is gyűlöltem, amikor egy szórakoztató, egészen jól induló filmnek nem csinálnak végét. Az Amerika kapitány esetében ez még magyarázható (ha nem is indokolható) volt azzal, hogy a vak jósnő papagája a forgatás felénél kihúzta a planétás dobozból a „lesz egy baromi sikeres folytatás” kártyát, ezért az ötleteket inkább oda csoportosították át. De itt mégis miben reménykedtek Hogy lesz egy ötödik Bourne film? Ki a bánat lesz arra kíváncsi, elvtársak?



Szeretném ehelyt előre bocsátani, hogy kimondottan jóban vagyok azzal az énektanár nénivel, akit most az egyszerűség meg a személyi jogok kapcsán nevezzünk csak Bélának. Béla néni jó arc, az a fajta lelkes pedagógus, amilyennel manapság (meg húsz évvel ezelőtt, mikor én voltam gyerek) (meg egyáltalán, mióta a porontyoknak szervezett keretek közt kezdték el oktani, hogy melyik a szakóca, és melyik a mammut) ritkán lehet találkozni. Ő az a típus, aki csakugyan szívügyének érzi az emberállomány feljavítását, és nem pusztán a havi 100 rongyért meg a rigófüttyös életpálya-modellért langall be az intézménybe, ahonnan majd a vállalkozó férje hazafuvarozza a családi merdzsón a pitbullhoz / hazamegy a saját két lábán, mert apu és anyu immár negyvenedik éve nem engedik ki este 8 után / hazamegy a pusztulatba és hó végén a járdáról szedegeti fel a pattogatott kukoricát. (Mint az előzőekből kiderült, a pedagógus szerintem nem tartozik abba a középosztályba, melyet pártunk és kormányunk fel kíván virágoztatni. Basszus, szerintem soha az életben nem fogom megtudni, mi az a középosztály, itt fogok meghalni hülyén)

No de nem is a középosztályról meg a pedagógusokról akartam én itten értekezni, hanem konkrétan Béla néniről, pontosabban az ő körleveléről, mellyel 8 éves gyermekem tegnap szórakoztatott el engemet, midőn este belerogytam a kádba, hogy kiáztassam a széjjelvállalkozott tagjaimat. Felütésként aszondja a levél, hogy a zene fontos a gyerekek életében. Persze hogy, bólogattam, és beszappanoztam a lábam. Lám, lám – üt meg ekkor váratlanul dörgedelmes hangot a peagóg – más országok átvették tőlünk a Kodály-módszert, mi meg az ének-zene oktatást huszadrangú nyűgnek tekintjük.

No itt azért már félrenyeltem a karácsonyra kapott alaszkai pingvin ízű fürdőhabot. Most rengeteg ellenséget fogok szerezni magamnak, de kikívánkozik belőlem, hogy nem nagyon ismerek még egy olyan csodafegyvert, amivel úgy meg lehetne utáltatni a gyerekekkel az éneket meg a zenét, mint a Kodály-módszer. Aki komolyabban kíván a zenével foglalkozni (helyesbítek: akinek az anyja úgy dönt, hogy az ő Pistikéje márpedig komolyabban kíván a zenével foglalkozni), az középerős neurológiai tünetekkel esik ágynak akkor, mikor megtudja, hogy a kottában agybetegként ide-oda ugrándozó dó-ré-mi-fának gyakorlatilag semmi köze a C-D-É-F abszolútumához. Számára a relatív szolmizáció csak egy teljesen felesleges vargabetűt jelent azon az amúgy sem egyszerű úton, amely a komolyabb zenei tanulmányok felé vezet. Aki meg nem akar zenész lenni, annak – tetszik, nem tetszik – tök mindegy, hogy adott nótában a Kossuth Lajost épp a dó-mi-szó-dó sorozat fedi le. Ahhoz az örömhöz, amit az amatőrnek a zene és az éneklés nyújt, nincs szükség szolmizációra. Amatőr kórustagként mondom ezt, aki soha az életben nem tanult meg kottát olvasni, de két ismétlés után bármit el tud énekelni, szólamban is.

A múltkor fröccsöztem néhány anyuká.... öööö.... hadd fogalmazzam meg ezt másként. A múltkor leültem néhány lelkiismeretes szülőtárssal beszélgetni, akik az egymásra találás örömétől sikoltozva borultak a nyakamba, mikor felvetettem a problémát: igen, igen, ők is felhívták a család énektanár ismerősét, hülyére guglizták magukat, illetve hosszú leveleket írtak Béla éninek, mikor a gyerek az első egyesre értékelt ének-zene dolgozatot hazahozta. Egyáltalán nem kizárt, hogy a Kodály módszernek van értelme. Brit tudósok is mondták. De hogy úgy nincsen, ahogy nálunk harminc éve egyfolytában tanítják, az holt biztos.

És akkor a Kodály-féle gyermekdarabokról ne is beszéljünk. Beülök a kiskölkök kórusversenyére (ami egyébként is egy hihetetlenül emberpróbáló feladat), és két perc múlva azt veszem észre, hogy önkéntelenül a csuklómat nyiszálom a slusszkulccsal. A Kodály által piciny gyermekekre átültetett népdalok egyetlen haszna, hogy a kórus némi mellékesre tehet szert, mert ezekkel a darabokkal temetéseken nyugodtan fel tudnak lépni. Egyszerűen nem hiszem el, hogy a jó isten nem teremtett egyetlen vidám népdalt se erre a Földre, mint ahogy azt sem hiszem el, hogy az ördögtől való lenne a 6-8 éves korosztállyal olyan műveket énekeltetni, melyek előadása közben mosolyogni is lehet. Ég a gyertya, ééééééééég. Ja. Az egy olyan. Hosszan kitartva. Búsan. Nem értem, miért kell a zenét mindig és egyfolytában olyan iszonyatosan KOMOLYAN kell venni. (Tegye fel a kezét, aki a Bartók rádióban valaha is hallott dúrban íródott zeneművet.) Nem hiszem el, hogy nincs mondjuk egy ízesebb gospel szám (hogy csak egy hirtelen kiragadott példát hozzak) ami technikailag megfelelne egy kórusverseny követelményeinek. (Bár ilyenkor mindig eszembe jut az az ismerősöm, aki kiváló versmondó létére még helyezett sem lett a szavalóversenyen, mert pechjére ironikus verset választott, és még nagyobb pechjére ragaszkodott hozzá, pedig a tapasztalt magyartanár többször figyelmeztette, mekkora hibát követ el.) És végül ismét csak elnézést, de az én bicskám a negyvenedik tök ugyanolyan pentaton népdal után már kinyílik a mellettem ülő anyuka hátában. Kodályról ennyit, lehet rám nyugodtan hajigálni a csodálatos rohadt mandarint. (Bár az Bartók. De ez most mindegy.) Abban viszont Béla néninek maximálisan igaza van, hogy a zenei oktatást a legtöbb iskola, szülő és gyermek nyűgnek tekinti. Hogyne tekintené. „Egyest kaptam énekből, és kurvára nem értem ezt az egészet”. Ezzel aztán tényleg odatettünk a zene szeretetének.

No de a levélre visszatérve: a kádban akkor forrt fel körülöttem a víz, mikor a levél rátért a zenei irányzatok minősítésére. „Az igényes zene megválasztása igényt ébreszt a felsőbbrendűre, a magasabbra” írja Béla néni, és még hozzáteszi: „Ha az értékes zene ismét áthatja a társadalmat, ismét lehetségessé válik a magyarság felemelkedése”. Mármost szerintem Béla néni éppen azért jó pedagógus, mert idealista. A 6-8 éves gyerekek szeretni szokták, ha valaki megpróbálja őket meggyőzni arról, hogy a világban vannak még jók meg rosszak, van olyan, hogy magyarság, meg pláne ez utóbbinak a felemelkedése, ezek megnyugtató gondolatok, sokkal inkább, mint az, hogy „apád meg már megint azzal a húsz éves rohadt picsával hempereg valahol”. Béla néni érvelésébe azonban sajnos hiba csúszott, mert összekeverte az okot az okozattal. Nem a zene termeli ki ugyanis az embert, hanem az ember a zenét. Ha Pistikének az apja a húsz éves rohadt picsával hentereg, vajon mi fogja jobban kifejezni a lelkében tomboló indulatokat: a Kis éji zene vagy a Szard le a Mikulást című halhatatlan punk sláger? Ez megint csak nem azt jelenti, hogy a Kis éji zenének ne lenne létjogosultsága, én is nagyon szeretem a Kis éji zenét, ha épp olyan hangulatban vagyok. Ha meg nem, akkor jöhet a Led Zeppelin. Vagy a skandináv death metál. Az iskolának és ezen belül Béla néninek az az a dolga, hogy a gyerekkel megismertesse a Kis éji zenét, és nem kevés türelemmel megpróbálja neki elmagyarázni, hogy annak idején ez bizony könnyűzenének számított (ha nem is skandináv death metálnak), ellentétben pl.a nagymisékkel. El lehet magyarázni azt is, hogyan fejezi ki a zene (az irodalom, a festészet, a film) az ember gondolatait és érzelmeit, rá lehet világítani arra, hogyan változott tök ugyanazon gondolatoknak a kifejezése száz és ezer évek távlatában, mit volt szabad kifejezni és mit nem, és így tovább. Amit nem lehet: bejelenteni, hogy könnyűzene (bármit is jelentsen ez) = szar, komolyzene (bármit is jelentsen ez) = jó. Nem helyes továbbá idézni Dobszay tanár urat, miszerint „Vajon láttunk-e már olyat, hogy egy Mozart-koncertről hazatérő közönség úgy garázdálkodjon a metróban, mint egy rock-koncert közönsége gyakran teszi?” Mert még a végén a gyerekem meg találja jegyezni, hogy

1. Mozart idejében nem volt metró (Miért? Volt? Na ugye!)

2. Ő már számos rockkoncertről látta a saját drága édesanyáját hazatérni, de az soha nem tartott a habzó szájában metrókereket vagy BKV ellenőrt, lévén az ő édesanyája kultúrember, akinek eszébe nem jutna bármit is szétverni, ami nem a saját tulajdona

3. Ezt mondjuk már nem a gyermekem fogja szóvá tenni (kicsi még hozzá), de én megkérdezném, hogy voltak-e rockkoncertek mondjuk az első világháború idején, ahol valami húsz millió körül volt az áldozatok száma, és ezekre nem az öreg akác dőlt rá, ezeket bizony másiktöbbi emberek ölték meg, gyakran a saját két kezükkel. De azt is megkérdezném Béla nénitől, vajon hallgatott-e skandináv death metált pl. Adolf Hitler.

A zene hatására az ember könnyen eggyé válik a tömeggel, és az is tény, hogy a rockzene sokban hasonlít a harci indulókra (ami amúgy nyilvánvalóan nem véletlen. A rockzene, illetve annak legtöbb előde és utóda azokhoz szól, akik javarészt a komolyzenét hallgató, kifinomult úriemberek miatt élnek úgy, ahogy. Ez nem a kommunizmus előszele, csak egy neutrális tény.) Viszont ha a rockzenei előadó a színpadon elrikkantja magát, hogy „és most akkor mindenki verje fejbe a mellette állót nuncsákóval”, a felszólításnak csak azok fognak engedelmeskedni, akik eleve, zenétől függetlenül síkhülyék (már ha van náluk nuncsákó, természetesen). Kicsit rizikósabb hasonlattal élve: ha a Placido Domingo fellépése alkalmából túlzsúfolásig telt Operában elrikkantja magát valaki, hogy „pufogó vipera a karzaton”, a népek jó eséllyel ugyanúgy agyon fogják egymást taposni, mint a West Balkánban.

Béla néni levelének azért volt pozitív üzenete is: „az éneklés által a gyermekek már egy közösség részei, ahol barátságok szövődnek, ahol az egyik számíthat a másikra és megtapasztalhatja, hogy az életben jó adni és jó kapni is”. Milyen igaz. Látott volna minket Béla néni vagy húsz évvel ezelőtt, ahogy ülünk a Rába-parton és szemünkben a legmélyebb érzelem könnyeivel Edda számokat vonyítunk a teleholdra. Persze az is lehet, hogy Pataki Attila mára már PC, mint ahogy az is igen valószínű, hogy Pataki Attila már akkor a világ legnagyobb pozőre volt, amikor mi könnyekkel a szemünkben satöbbi. De hogy ottan a zene megszőtte a barátságot, kérem, az biztos.

Merida a bátor

 2012.08.08. 10:41


Avagy így neveld az anyádat, avagy a kis hableány és a szörnyeteg, meg az aranyhajú Jamie Lee Curtis

„Na EZ legalább tetszett?” szegezte nekem a kérdést saját, külön bejáratú Meridám, a nyolc éves lázadó lélek és filozófus, miközben a főhősnőhöz rendkívül hasonló habitusú hajából a pattogatott kukoricát fésülgettem. Elvégre az közismert, hogy anyának soha semmi nem tetszik. Anya semmire nem figyel, és egyáltalán, anyára már marhára ráférne, hogy valaki egy időre medvévé változtassa, akkor legalább lenne egy kis nyugalom. De hiába próbált a gyermek provokálni, mert EZ tényleg tetszett. Persze nem maradéktalanul, de a nüancokat aztán már tényleg nem azzal a taknyossal fogom megvitatni.

Merida, a skót hercegnő (Kelly Macdonald) békésen éldegélhetne hangulatosan rabiátus, medvét félkézzel kettéharapó, ugyanakkor imádott feleségétől jól nevelten rettegő Király Apu (Billy Connolly) és az etikett terén kegyelmet nem ismerő Király Anyu (Emma Thompson) oldalán, ha nem lenne történetesen egy undok, nagypofájú, élő fába is belekötő kamasz. Az persze nem szép dolog, hogy Apu, de legfőképp Anyu a folyton viszkető tenyerű hegylakók közti béke érdekében hozzá szeretné adni Meridát valamelyik klánfőnök fiához, ahol is az ilyen jellegű történetek íratlan, ámde kőbe vésett szabályai szerint kizárólag a Sápkóros Nyápic, a Dagadt Idióta és az Öntelt Hólyag közül lehet választani. Merida a legjobbkor találkozik az erdő mélyén lakozó banyával, akitől csak annyit kér, hogy az anyja természete változzon meg gyökeresen. Ebből is sejthető, hogy a királylány nem olvasott elég mesét kiskorában, hiszen mindenki tudja, mi a dzsinnekkel, banyákkal és egyéb jótét lelkekkel a legnagyobb probléma: az effajta népség hajlamos szó szerint érteni az ember kívánságát.

Igen, igen, a kedves olvasó tökéletesen jól látja, a történet minden motívuma ismerős. Mint ahogy egy idő után minden gyerekfilm minden motívuma ismerős. Persze, hogy fellázad a partra vetett kis hableány a szigorú szülő ellen. Persze, hogy a szörnyet csak a szeretet menti meg (anyut ugyanis a segítőkész banya medvévé változtatja, amitől tényleg eléggé megváltozik a természete). Tény, hogy a film a régi jó Disney-kerékvágásban haladva nem kedveskedik a felnőtteknek felnőttes poénokkal (ami nem jelenti azt, hogy a T. Szülők, pl. a Kovács meg a Kovácsné nem kuncogtak nagyon jókat, csak épp a gyerekek velük együtt kuncogtak ahelyett, hogy néztek volna nagy zsebóra szemekkel, hogy hát ezeknek meg mi bajuk van). Az is tény, hogy a Merida dalbetétei egy egész levélnyi Daedalon bevételét igényelték, meg az is, hogy a Nem férek a bőrödbe (ahol Jamie Lee Curtis, mint anya, hirtelen testet cserél a lányával, és mindkettejüknek meg kell tanulnia, milyen a másik élete) valamivel lényegre törőbben fogalmazott meg olyan dolgokat, amiket 6-8 éves gyerekeknek nem igazán lehet lényegre törően megfogalmazni. Viszont Pixelezett Dizniék javára szól, hogy csináltak egy többé-kevésbé értelmes gyerekfilmet a szeretet fontosságáról anélkül, hogy belemerültek volna a gyerekek emésztéséhez igazított szűzi szerelem reménytelenül rózsaszín bugyraiba.

Az Így neveld a sárkányodat az apa-fiú problémára koncentrált, míg jelen alkotás az anya-lány konfliktusra. (A Merida ritka erénye, hogy a kamasz főhős épp eléggé ellenszenves ahhoz, hogy hiteles legyen, és pont eléggé megbánja a piszkos ribanc viselkedését, hogy ne utáljuk meg végletesen.) A különbség csak annyi, hogy az Így neveldben valamelyik lángelmének sikerült a családi vonal mellé találnia egy tökéletesen passzentos segédvonalat a sárkányokkal, ami részint remekül elszórakoztatta azokat, akik nem voltak különösebben fogékonyak a nyünyörgésre, részint önmagában is arra hívta fel a figyelmet, hogy az ellenfelet (légyen az lángot lehelő óriáshüllő vagy a faterünk) nem kell azonnal fejbe somni a baltával, mert ha megismerjük, esetleg még az is kiderülhet, hogy megérdemli az életet. A Meridában a medve-szál nem ennyire szerencsés. Attól anya és lánya nem kerül közelebb egymáshoz, hogy az idősebb generáció medvévé változik, nincs igazán jó kapcsolódási pont a medvék és az emberek világa közt. A rühes pofájú gyilkos medve átkának és megváltásának párhuzamos története, ami az egész filmhez egyfajta keretet szolgáltat, különösképp erőltetett és rosszul beágyazott. A vicces banya a szépen kimunkált (viszont a film egésze szempontjából sajnos tökéletesen stílusidegen, feltűnően dreamworks-ös ) felvezetés után meg egyszerűen eltűnik a történetből. Egyáltalán, az egész sztori felnőtt szemmel kicsit bukdácsolós, és ez itt az igazi probléma, nem pedig az, amin harmincezer-csillió gyengeelméjű emancipációs élharcos sápítozik, hogy úúúúúristen, hercegnő volt benne, há' má' megin’ egy hercegnő, most mi lesz, megyek is és kiugrok a pinceablakon. Mit tegyünk? A gyerekek – főleg az itt megcélzott  „kisiskolás kis kislányok” korcsoport – kedvelik a hercegnőket, kivált a nyilazós-lovaglós típusokat. És azt el kell ismernünk, hogy a történet minden dramaturgiai csikorgása ellenére legalább a gyerekek számára tökéletesen követhető, ami manapság olyan ritka, hogy külön ki kell emelnem. Utoljára az Aranyhajban kellett ilyen keveset magyaráznom.
Ha tényleg a hercegnő-problémán szeretnék rugózni 6000 karakteren át, akkor most neki kéne látni összehasonlítgatni a Meridát a többi Pixar filmmel, és köpeteket irányozni a tahó Diseny irányába. Hadd ne tegyem. Nyilvánvaló, hogy a Merida – az én számomra – nem üti meg mondjuk a Hihetetlen család mércéjét. De a Hihetetlen család elsősorban nekem szólt, a Merida meg elsősorban a lányaimnak. Az meg, hogy valami mennyire nyálas és kiszámítható, szintén nézőpont kérdése. Ha jobban megnézzük, az összes Pixar film ugyanazokat a nyálas és kiszámítható fordulatokat tartalmazta a barátságról, a szerelem erejéről, a gyengék megsegítéséről meg a satöbbiről, mint általában az összes Disney film, csak mindig volt hozzá valami eszement, jópofa, szórakoztató körítés. Ismétlem (hátha bevésődik...): a Merdiával nem a hercegnő és nem a kiszámíthatóság a baj, hanem az egyenetlen történet és a nem igazán eltalált körítés. Aki nem nyálas és kiszámítható animációs filmeket akar, az nézzen Ghibli termékeket.
Látványilag a Meridát sikerült annyira szépen megcsinálni, hogy az már-már idegesítő (kivéve a 3D-t, ami viszont azért idegesítő, mert már megint a nagy semmiért kellett egy rakat pénzt kiadnunk). Nekem egy hosszabban kitartott kép bőven elég lett volna ahhoz, hogy elhiggyem, Disney-Pixarék tudnak göndör hajat animálni szálanként, nem kellett volna minden lehetséges alkalommal az arcomba tolni a hercegnő vörös hajzuhatagát, hogy na ezt kapd ki, köcsög néző. Valószínűleg ugyanezt mondanám a csodás skót életképek túltengésére is, ha nem éltem volna másfél évet Skóciában, ahol élőben is láttam a több mozinézőben oxigénhiányos állapot előidéző, valóban meseszép tájakat (mínusz erdő, mert mára szerintem egész Nagy-Britanniában nem maradt annyi fa, mint amennyit itt mutogattak), sőt, megvolt a Highland Games is, ahol TÉNYLEG egészen pontosan ugyanolyan hülye versenyszámokban mérik össze a skótok az erejüket, mint Merida kérői. Számos alkalommal voltam egyébként moziban is, ezért merem bátran kijelenteni, hogy a műalkotás hatalmas sikert fog aratni náluk (a lelkes skótok kb. úgy nézik a filmeket, mint aki soha nem látott előtte mozgóképet: az ellenlábast hangosan anyázzák, a hősnek felállva szurkolnak, ha pedig úgy érzik, hogy adott akciójelenet aztán már tényleg túlmegy minden határon, akkor térdüket csapkodva röhögnek rajta, mint történt ez pl. az Ál/Arc vetítésén, mikor a Nicolas Cage halálra sebezve harminckettedszer is felállt). Hogy az egyéb nációkhoz tartozó nézők ehhez az egészhez mit fognak szólni, az mondjuk jó kérdés.

Ahogy az ún. erőszakos filmek nem tesznek valakit erőszakossá, úgy sajnos a korrekt családi filmek sem tesznek senkit családivá vagy korrektté. Attól, hogy Merida és Anyci egymás nyakába borulnak a végén, a bunkó Pistike még ugyanúgy le fogja önteni sárgaborsó-főzelékkel a bajszos Kati nénit az óvodában, mint a film megtekintése előtt. A családi film jelentősége tehát nem abban áll, hogy a hülyegyerekekből okosakat csinál, hanem abban, hogy az okosak legalább a moziban megerősítést nyernek, ha már az életben általában úgyis a szopóágra kerülnek. A kisebbikem pl. kifelé jövet büszkén bejelentette az erre kíváncsiaknak, hogy szerinte az ő anyukája is van olyan hősies, mint az a másik ott a filmben. Szó se róla. Bár a család szerint nálunk inkább arra lenne szükség, hogy valaki anyát medvéből időnként királynővé változtassa, aztán majd ha megtapasztalta milyen is az, nyugodtan visszaváltozhat a megszokott üvöltöző, muszkuláris, finomabb tárgyakat unos-untalan darabokra törő vadállattá. 

Készült a Filmmagazin számára, 2012. augusztus 7-én

Total Recall

 2012.08.05. 15:01

Készült a Filmmagazin számára, 2012. augusztus 1-én

Az új Emlékmás kapcsán két gigászi erő csap össze a tudatalattimban, amit az alábbi apokaliptikus képpel tudnék jellemezni: az egyik oldalon áll egy szürke, szemüveges kishivatalnok, fején szarosvödörrel, és a homlokára vagyon írva true font type, hogy „szeretem Philip K. Dick műveit”, a másikon meg egy krómozott, áramvonalas robot, szilikon mellein lángbetűkkel a felirat: „Egyik kedvenc filmem az Emlékmás, amiben a Schwarzenegger kihúzta a kisdinnyét az orrából”. Azok kedvéért, akik ennyiből nem értik, most bővebben kifejteném.

Philip K. Dick gazdag és zizzent életművének főbb vonásai közül nem a nyilvánvalót emelném most ki, miszerint ifjúkorában elhivatott drogos volt és munkássága bámulatosan éles képet fest ennek mentális vonatkozásiról, elvégre némi írói vénával bárki tud furákat írni egy-egy izgibb trip után. Ami a maestrót naggyá teszi, az az, ahogy a földhözragadt, szerencsétlen kisembert elhelyezi az életünkre törő androidok meg a Palmer Eldricht három stigmája közé. Hősei még véletlenül sem hasonlítanak a Harrison Fordra, sokkal inkább a tikkelő pénztárosra a sarki boltból, vagy a félhülye biztonsági őrre az okmányirodából. Ezekre az emberkékre váratlanul rászakad egy kozmosznyi fekália, ők meg képességeiknek megfelelően evickélnek benne, és még ha sikerül is a felszín felett tartaniuk a fejüket, akkor sem lesznek szuperhősök. Legfeljebb emberek maradnak, ami azért szintén nagy szó.

Mármost mindezekhez képest az Emlékmás főszereplője az a Schwarzenegger volt, aki nélkül iskolai öltözőszekrényt az én gyerekkoromban nem lehetett elképzelni. Ez látványos kudarc lett volna, ha bárki a „We Can Remember it for You Wholesale” című novellát próbálta volna filmre vinni, no de ezzel senki nem is próbálkozott, az Emlékmásnak alig valamivel több köze van hozzá, mint a Szárnyas fejvadásznak a zseniális Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal című regényhez. Schwarzenegger mindenkit lenyomott, volt mutáns meg hepiend, és közben az adott korszakban (1990) az egész olyan látványos és szórakoztató volt, hogy az ember majd elolvadt az ülésben, miután inkább kevesebb, mint több sikerrel 18 évesnek hazudta magát a bejáratban.

Az újrafilmesítést ugyanaz a szomorúság motiválja, amit én éreztem, mikor az Elveszett frigyláda fosztogatóit megnézte a 8 éves gyerekem, és elnézően mosolygott. Az Emlékmás felett eljárt az idő, eljött a pillanat, amikor újra kell mázolni, mert amúgy jó sztori, van benne potenciál. Schwarzenegger és az egész kigyúrtcsávó-generáció felett nem kevésbé járt el az idő. Az új Doug Quaid immár Collin Farrel, aki testfelépítését tekintve akár egy Philip K. Dick-féle utca embere is lehetne, de ezt a motívumot akár el is felejthetjük, hiszen álnok feleségét Kate Beckinsale alakítja, aki nyilvánvalóan nem az utca asszonya (semmilyen vonatkozásban). A történet szerit a frusztrált Quaid befizet egy mentális utazásra (ez olyasmi, mint az az orosz vállalkozás, ahol rá lehet magunkat photoshoppoltatni a tengerpartra, kapunk egy fűszoknyát meg egy marék kagylót aztán dicsekedhetünk a barátainknak, hogy voltunk Hawaiin, csak az Emlékmás esetében az agyunkat is megphotoshoppolják). A dolog balul üt ki, mert kiderül, hogy a férfi azért szeretne titkos ügynökös emlékeket, mert eredetileg tényleg az volt, csak elfelejtette. Miközben valódi és vélt emlékeibe gabalyodva már azt sem tudja, kicsoda valójában, nyomába ered az egész rendőrség (Bryan Cranston veetésével), és csak egy csábos ellenállóban bízhat meg (Jessica Biel) aki a Földalatti Mozgalom vezetőjének (Bill Nighy) dolgozik. Az egészhez a technokrata, jól fésült Brit Államszövetség és a lázadó Gyarmat viszálya biztosít hátteret (Quaid nem hagyja el a Földet).

A kérdés az, hogy sikerül-e akkorát durrantani a filmmel 2012-es viszonyok közt, mint amekkorát az elődje szólt még annak idején. Ami a legjobban aggaszt, az a kapcsolódási pontok túlságosan nagy száma az agyonverhetetlen Underworld sorozattal, amiben Kate Beckinsale feltűnt, aztán ott maradt. Len Wiseman rendezőnek köszönhetjük az első két Underworldöt. (Valamint ő Beckingsale férje. Innentől kissé erőltetettnek tűnik a magyarázat, hogy a hölgy azért van a filmben, mert „...bár eredetileg szőke karakter kellett volna, Quaid igazi szerelme barna volt, és így trükkösen utaltunk a tudatalattijára...” Nem azért, de a szerelmi szál cakk-pakk az Emlékmásból van átemelve, a novellában egyáltalán nem szerepel, tehát ha tényleg az a Dick iránti hevület vezérelte volna az alkotókat, amire az interjúk utalnak többtucat példányban, akkor nemhogy szőke, de semmilyen jelentős női karakterre nem lett volna szükség). Az Underworldből vették át Bill Nighyt (ez mondjuk rendben is van, szeressük Bill Nighyt). A harmadik Underworld rendezője, Patrick Tatopoulus az Emlékmás production designere. Ez mind nem lenne baj, ha az Underworld sorozatban akár egyetlen dramaturgiailag értékelhető darab lett volna, de nem volt.

A produkciót persze még megmenthetik a szereplők. Colin Farrel egész hiteles figura, ha megerőlteti magát. Erre a szerepre a hírek szerint komolyan felkészült, és a filmet mint „az ego és a szuperego problémáit feszegető” alkotást értelmezte. Egyszer még egy éjszakát is a díszletben töltött (alvással), hogy jobban beleélje magát az önmagát kereső karakter felemás helyzetébe. Jessica Bielre azért esett a választás, mert „fizikailag megfelelő” volt, jelentsen ez bármit (egyébként azt jelenti, hogy kellő eréllyel tudta prezentálni az akciójeleneteket), Bryan Crastonra meg azért, mert remek színészként már a Totál szívásban bizonyított. Craston a negatív karaktert a lehető legkomplexebb módon igyekezett megfogni, és szerinte rend őreinek feje „nem gonosz, csak kontrollmániás”.

Az alkotók több fórumon is kifejtették, hogy amit csak lehetett, azt megépítették, igyekeztek a lehető legkevesebbet a számítógépekre bízni (a CGI effektekért egyébként a John Cartert jegyző Peter Chiang a felelős). A történet a nem túl távoli (tehát még felismerhető tárgyakat és épületeket tartalmazó) jövőben zajlik. Kíváncsi vagyok, merik-e szemtelenül fejvadászosra venni a figurát (a Gyarmaton állítólag minden tiszta szutyok és folyton esik az eső) vagy inkább a cyberpunkosabb Underworld design dominál majd. A szereplők mindenesetre imádták a díszleteket, hiszen a játék a szépen megépített, szinte önálló életet élő környezetben megváltás volt a zöld lepedő előtt végzett aerobic gyakorlatokhoz képest. (A kaszkadőrmutatványokat, ahol lehetett, szintén a színészekre bízták). Farrel szerint a részletek annyira ki voltak dolgozva, hogy a díszletek még egészen közelről szemlélve is teljesen valóságosnak tűntek.

A fentiek alapján elég valószínű, hogy nem fogjuk megkapni Philip K. Dick kissé elvetemült humorát, boldog befejezést nem ismerő realitásérzékét és azt a picsogósszerelem-mentes atmoszférát, ami a műveit annyira szerethetővé teszi. De mondjuk ezeket eddig se nagyon kaptuk meg. (Nézzük meg, mi lett az egyetlen szinte szó szerinti Dick adaptációval, a Scanner Darklyval. Mindenki utálta. ) Az új Emlékmás biztosan legalább olyan vizuálcsemege lett, mint a régi. Hogy mennyire élvezhető? Az majd kiderül.

Címkék: Címkék

Ez a bejegyzés vagy három-négy éve született, eredetileg a virtus.hu-n jelent meg. És még mindig többé-kevésbé aktuális, ami komikus, vagy tragikus, vagy tipikus, ahogy tetszik.

Történt egyszer, hogy éppen aktuális hollandiai ösztöndíjam mellé nem kaptam kollégiumi férőhelyet, ezért magam láttam neki az albérletkeresésnek. Hamarosan rá is akadtam egy kedves kis házikóra egy ménkű nagy burgonyaföld közepén, annyi információm volt róla a kollégáktól, hogy „két hölgy, Liz és a partnere, Astrid adják ki”. Gondoltam, Liz és Astrid üzleti, esetleg tenisz- vagy lovaspóló partnerek. Meglátogattam a házat, Liz és Astrid pedig annak rendje módja szerint körbevezettek. Kissé furcsán néztek, mikor a Wall Street árfolyamok illetve a lovaspólóban alkalmazható lestaktika iránt érdeklődtem, de végül megegyeztünk az árban, és másnap beköltöztem. A következő holdas éjjelen a helyi magyar kolónia egyik tagja kúszott fel terepszínű ruhában az esőcsatornán, a haldokló zsiráf nyöszörgését utánozta (v.ö. South Park), majd a nyitva felejtett ablakon át bezuhant a szobámba, és utolsó leheletével ezt hörögte: „Véged!!!”. Egyelőre úgy tűnt, inkább neki van vége, ezért leültettem a kommandóst, a magyarok külföldön hagyományos vendégszeretetének jeleként adtam neki egy rúd kolbászt meg egy kupica lótetűből desztillált, 95 fokos pálinkát, majd a részletek felől érdeklődtem. „Tudod te, hogy milyen házba költöztél?” mutatott rám vendégem vádlón, és közben a rovarászcsipeszemmel pentagrammákat karcolt az ajtómra. „Kísértetház?” kezdtem lelkesedni, és az ágy alól előhúztam a bolhapiacon vásárolt ektoplazma-generátort, hogy na, végre hasznát veszem. „Tudd meg hát” suttogta vendégem „hogy itt” és hangja elcsuklott „ITT BUZIK LAKNAK!”. Azzal kivetette magát az ablakon, és mivel a Batman mellényt már nem volt ideje bekapcsolni, szótlanul elterült a rebarbarák közt szöszmötölő szorgos sündisznón.
Esküszöm, így történt (talán néhány aprócska részlettől eltekintve). Az mindenesetre tény, hogy honfitársaim már a beköltözésem másnapján több alkalommal figyelmeztettek a közvetlen életveszély fennállására. Mivel én is e vonal mentén lettem annak idején szocializálva, tagadhatatlanul pánikba estem. A fürdőszobát leleményes riasztórendszerrel szereltem fel az esetleges kukkolók ellen. A szobám ajtaját elalvás előtt kulcsra zártam, elreteszeltem, majd a biztonság kedvéért körbehegesztettem. Az ablakaimon fokhagymafüzérek lógtak. Igyekeztem más idősíkban élni, mint lakótársaim, tehát hajnal négykor reggeliztem, délután ötkor ebédeltem, éjfélkor vacsoráztam, tévézés gyanánt pedig pirkadatkor öt percre bekapcsoltam az állami tévé monoszkópját. Liz és Astrid kissé furcsállták a dolgot, de végül is nagy zajt nem csaptam (hát mertem én, a vérszomjas buzik budoárjában?), tehát nem tettek szóvá semmit.
Ezt a pánikhangulatot pont egy hétig bírtam, aztán leszereltem a riasztórendszert meg  zárakat, eladtam a hegesztőpisztolyt, és napokig brassóit ettem, adagonként negyven gerezd fokhagymával. Felütöttem a felmenőimtől örökölt „Óvakodj a buziktól” című fóliáns egy rongyosra olvasott példányát, és a közölt információk, illetve színes képanyag alapján keresgélni kezdtem az árulkodó jeleket, de sehol egy bőrruha, egy bilincs vagy egy korbács, esetleg meztelen óvodások fotóalbuma. Szállásadóim teljesen hétköznapi életet éltek: két doktori fokozat, napi munka, főzés, mosogatás, egy húsz éve tartó kapcsolatban. Némi tűnődés után kidobtam a francba a családi fóliánsot,és főztem a szállásadóimnak egy vacsorát (brassóit, természetesen). Elbeszélgettünk szakmáról, politikáról, egyetemi ügyekről, az egyetlen, ami nem került szóba, az a szex volt. Belegondoltam: már miért került volna szóba? Ha egy heteroszexuális házaspárnál kerestem volna szállást, talán a misszionárius póz előnyeit és hátrányait tárgyalnánk meg? Liz és Astrid nem lettek ugyan életre szóló barátaim, de igen szívélyes viszonyban voltunk, abban a fél évben, amíg náluk laktam, és az is biztos, hogy náluk rendesebb főbérlőm nem volt se előtte, se utána.

A Meleg Büszkeség Napja nekem egy kicsit ezt az emléket teszi tönkre (bár a puha rózsaszín plüssbe csomagolt férfiúi nemi szerv látványa úgy egyébként pontosan annyira idegesít, mint egy zacskósleves-reklám: olyan terméket kínál, amire nincs igényem). Liz és Astrid, illetve mindazok a homoszexuális férfi és hölgy kollégáim, akikkel eddig találkoztam, nem voltak mások. Teljesen ugyanolyanok voltak mint én (legfeljebb nem tudtak meginni egy korsó sört öt másodperc alatt, igaz, gyermekeim megszületése óta én is elveszítettem ezt a csodálatra méltó képességemet).
Éppen emiatt zavar egy kissé, hogy a Meleg Büszkeség Napja azt a benyomást teszi a többségükben eleve előítéletekkel közelítő nézelődőkben, hogy minden meleg egyúttal kurva is. Kurva méghozzá nem a klasszikus értelemben, amikor az országúton a durrdefekt utáni tizedmásodpercben egy piros bikinibe öltözött ötvenéves démon bekopogtat a szélvédőmön, és közli a szaxi napi árfolyamát, hanem abban a ritkán megvilágított összefüggésben, hogy „nemétől függetlenül kurva az olyan személy, aki saját saját testi kielégülésén, bővebben saját magán kívül senkivel és semmivel nem törődik”.  
Félreértés ne essék: nekem a kurvákkal sincs semmi bajom például  „bibliai” vagy „erkölcsi” alapokon, de tisztában vagyok vele, hogy a „kurvaként való viselkedés” milyen hatással van adott közösségre, legyen az baráti társaság vagy munkahelyi kollektíva. (Éppen ezért találom furcsának, hogy a kurvaként viselkedő heteroszexuális férfit vagy nőt nem illetjük akkora köpetekkel, mint a homoszexuálist. Az előbbi jó eséllyel sokkal többet árthat nekünk és b. családunknak, mint az utóbbi.) A Meleg Büszkeség Napjának résztvevői megfontolhatnák,    hogy Magyarországon, ahol az embereknek, úgymond, szokni kell még a gondolatot, pontosan mit is akarnak reklámozni: hogy mások a melegek, vagy hogy nem mások? Képzeljük el, mennyivel nagyobb és mennyivel pozitívabb hatása lenne, ha a rendezvény alkalmából felvonulna mondjuk tízezer ember, kosztümben, öltönyben, orvosköpenyben, munkásruhában. Igen, mi vagyunk azok a bizonyosak. Próbálj meg kibökni minket a tömegből.
Egészen biztos vagyok benne egyébként, hogy a melegek közt vannak kurvák is. Mint ahogy biztos, hogy a cigányok közt vannak tolvajok, a zsidók közt uzsorások, stb. Csakúgy, mint Árpád vezér DNS vizsgálatok alapján garantálhatóan fajtatiszta, pedigrés leszármazottai közt. Meg kellene végre tanulni, hogy a csalónak, a tolvajnak, a gyilkosnak, a pedofilnak nincs egy nagy piros X a hátán, aminek alapján a tömegből könnyedén és biztonságosan elkülöníthető, mert ha lenne, akkor pl. nem lenne szükség se törvényekre, se rendőrségre.

A hollandoknak eszükbe nem jutott volna valakit a nemi hovatartozása alapján jellemezni (mint ahogy én sem úgy kezdem a bemutatkozást, hogy „XY vagyok, és férfiakkal szoktam kefélni”). Csak a saját nációmra volt jellemző az a fordulat, hogy „ismered azt a buzit a tanszékről, tudod, azt a... ja, a neve? Azt nem tudom.” A Szent Fóliáns Őrizői a családomban néha nekem szegezik a kérdést, amikor ezeket az élményeimet mesélem: na és mit szólnál hozzá, ha a lányaid leszbikusok lennének? Ilyenkor szoktam fáradt sóhajjal azt válaszolni, hogy inkább leszbikusok legyenek, mint hülyék. Az Őrizők ekkor rendszerint húznak még egy strigulát a „buzi-szimpatizáns” rovatba a nevem mellé, és legyintenek. Fene tudja, lehet, hogy tényleg kéne már egy-két homoszexuális unoka a családba.
 

Nem szokásom semmit reklámozni, amitől fehérebb lesz a delikvens foga vagy puhább lesz a tizenöt éves pulóvere. Most sem teszek ilyesmit, az alábbi bejegyzést ne is tekintsük reklámnak, definiáljuk inkább "kedvcsinálóként". További (mondhatnám: hasznos) információk a privatkungfu.hu oldalon találhatók.

Az ember minden további nélkül elhiszi magáról, hogy az esetlegesen a közelébe merészkedő betörőt majd jobbról-balról pofán vágja a szeneslapáttal, és benne lesz a Blikkben, mint Hős Családanya. Aztán ugyanez az ember rájön, hogy munkája kapcsán immár harmadik éve napi 12 órában a számítógép mögött ül, nemhogy a szeneslapátot, de még a következő szelet csokoládét sem bírja megemelni, és elhatározza, hogy kitanul valami jóféle küzdősportot. Már látja is a lelki szemeivel, ahogy a csakrájában szerteszéjjel áramlik a csí, felfénylenek az ujjhegyei, mire a betörő jólnevelten összeesik és meghal. És ez még csak a nullás szint, természetesen.
Ez az a pont, amikor érdemes elmenni ving tsun kung-fut tanulni. Nem mintha én úgy lyukadtam volna ki pont ennél a küzdősportnál, hogy hosszú hetekig tanulmányoztam a stílusokat, statisztikai elemzéseknek vetettem alá az MMA eredményeket, meg hasonlók, ó nem. Egyszerűen csak egy olyan lehetőséget kerestem, ami könnyen megközelíthető, nem pofátlanul drága, és az oktató hajlandó olyan bűvésztrükkökre, hogy ha nekem este 8-kor munkát küldenek, akkor ő a másnap reggel 9-re megbeszélt edzést átteszi harmadnap délután 2 óra 18 percre, nem pedig az történik, hogy veszek egy bérletet, addig gyötör a lelkiismeret-furdalás, amíg le nem jár, mert a megadott időpontokban egyszer sem tudok elmenni, majd végül megkönnyebbülten kidobom, egy újabb hónapot úszva meg testmozgás nélkül.
Ha sikerül beszervezni magunkat, akkor a két méter magas, disznósajtnyi izmoktól dagadó húshegy helyett találkozhatunk egy kimondottan udvarias és segítőkész, teljesen átlagos állampolgárnak tűnő palival, akiről kellemetlenül hamar kiderül, hogy nyolcvannégy különböző módon tudna minket kivégezni, ha akarna. Szerencsére nem akar. Viszont félreérthetetlenül tudtunkra adja, hogy a betörő hova fogja dugni a mi szeneslapátunkat, mire a csí eldöntené, hogy mégis merre áramoljon, szóval semmi spirituális megtisztulás vagy fennkölt misztikum, csak az undok valóság. A ving tsun edzés voltaképp nem más, mint heti kétszer-háromszor másfél óra önismereti foglalkozás, rengeteg verejtékkel kombinálva, azaz minden, amire csak egy átlagos felnőttnek az egészséges életvitelhez szüksége van. Előbb-utóbb nyilván a betörőt is le tudjuk majd nyomni, addig is gyakoroljunk a gázóra-leolvasón.
Hölgyek figyelmét szeretném felhívni arra, hogy ez az a sport, melynek segítségével fél év alatt gond nélkül lefogytam nyolcvan dekát, de nem is ez a lényeg. A lényeg az, ahogy a kétgyerekes családanyákra jellemző „löbbös szutty” (idézet az én drága, szerető gyermekeimtől) egyértelmű kontúrokkal jellemezhető testté alakul. Bámulatos. Mint ahogy az is, hogy immár két számmal kisebb nadrágot hordok. (Még néhány hónapnyi edzés, és levegőt is fogok tudni venni benne). Ez természetesen csoportos foglalkozás keretében is elérhető, viszont a magánedzésen nem röhögi magát halálra a bénázásunkon egy csorda vérprofi, kidolgozott felsőtestű, kívánatos fiatalember. (Nem mintha ez egyébként annyira valószínű szcenárió lenne, de álmodozni már csak szabad.....)
Ja és az igazi bónuszt még nem is meséltem: ha reggel 8-kor az ember szemlátomást a béka hátsó traktusából pislog kifelé, mert előző éjjel projektleadás volt, a gyerek bárányhimlős és a macska belepisált a ruhásszekrénybe, akkor néha még kávét is kaphat. És nem is rosszat.

 

süti beállítások módosítása