Nagyobbik lányom látszólag békésen lapátolja befelé a reggelijét. Egyszer csak vezényelni kezd a kanállal, és teli torokból ordítja, hogy "Ria, ria, Hungária", de úgy, hogy a macska ijedtében kiugrik a csukott ablakon. A család rezignáltan veszi tudomásul a fordulatot, a gyerek ugyanis a Kossuth tér közvetlen szomszédságában jár iskolába. Az udvarias társalgás fenntartása érdekében azért rákérdezünk a dologra.
- Na mi van, tegnap megint jöttek a bácsik a magyar zászlóval?
- Á - legyint fölényesen a gyermek - a Koppány meg a Mercédesz tüntettek a játszótéren a Zorbánviktor ellen.
Család összenéz.
- Pontosan mi ellen is tüntettek a Koppányék?
Gyermek drámaian komoly arcot vág.
- Azt tudtad, anya, hogy a Zorbánviktor egyszer a tévében rosszul mondta el a verset?!
Az anyja valagát. Hát nem átpolitizálódott a harmadik bé?

Ma ügyfélkapu vonalon kellett regisztrálnom, ezért elfáradtam a helyi Kormányirodába, és rákészültem a legrosszabbra. Nyugodt vagyok. Zen. Mifranc.
Kihúztam a sorszámomat, leültem, majd ahhoz képest, hogy nem volt előttem a sorban senki, egy teljes, standard, 60 perces órán keresztül nem történt semmi, már azon kívül, hogy az épp otthon tengődő szegény, influenzás gyermek azzal a rejtélyes üzenettel telefonált rám, hogy "anya, rángatózik a macska" majd a keresztkérdéseket elkerülendő bontotta a vonalat, illetve meghallgathattam a portás bácsi akadémiai székfoglalóját 'kocsonya' témakörben. Belső béke.  Yin-yang.
A 61. percen váratlanul kihúzták a nyerőszámot, és a Bonyolító Néni színe elé járulhattam.
- Háhá, nahát, magának micsoda vicces neve van!
Békés gondolatok. Tajcsi. Nem ölöm meg a nénit.
- Interneten próbált már regisztrálni?
- Nem, kellett volna?
- Ments isten, dehogy.
- De hát ez egy internetes ügyfélszolgálati...
- Nem, nem, ha az interneten regisztrál, azzal csak bonyolítja a dolgot....
Nem vagyok ideges. Néni közben regisztrálja Kovácsnét (akinek félreértések elkerülése végett nem a "Kovácsné" a vicces neve.)
- Még a mai napon fog kapni egy emailt a megadott címre. Eddig érti?
- Ööööö...igen?
- És az emailben lesz egy ilyen hosszú-hosszú sor, mindenféle betűkkel meg számokkal. Azt úgy hívják, hogy link...
Siu lim tao. Coelho. Empiriokriticizmus és egyéb idegen szavak, mert néni élete egy hajszálon függ.
- Hűűű, tényleg? És akkor mit kell csinálni?
Nénin nem fog az irónia.
- Akkor ráklikkel. Tudja, az egérrel. Az egér az...
- Ne haragudjon, épp egy internetes ügyfélportálra regisztrálok, gondolja, hogy nem tudom, mi az az egér?
És ekkor Kovácsnénak váratlanul leesik, hogy a Néni voltaképp tényleg csak segítőkész próbál lenni. Hogy valószínűleg tucatjával járnak hozzá olyan ügyfelek, akik éjszakánként sajtot raknak a számítógép mellé, vagy addig nyomkodták a gyerek aranyhörcsögének a fülét, míg szegény kis állat kínjában ki nem nyitotta nekik az ügyfélkaput.
- Elnézést, ne haragudjon, figyelek. Szóval az egér?
És valahogy mégis felborul a lelki békém, pedig nem is haragszom a nénire.

Mindig is mondtam az uramnak, hogy nem kell nekünk komedicentrál a rengeteg pízért, elég bekapcsolni reggel a híreket a rádióban, és egész napra elegendő muníciónk lesz a röhögésre. Nekem már akkor rángatódzott az arcom, mikor azok, akiket kizárólag azért fizetnek, hogy okosabbak legyenek nálam, kitalálták, hogy a kötelező hittan és/vagy/ráadásul/legjobbmindakettőtabbólnemlehetbaj erkölcstan majd megjavítja azokat az angyalarcú kislányokat és kisfiúkat, akiket a hangsúlyozottan nem létező családi erőszak kereteiben kétnapos koruk óta vernek, megaláznak, vagy csak szimplán, elegánsan elhanyagolnak. (Hoffman Meséi Rózsi néni ehhez azt is hozzátette a gyerekeim évnyitóján – milyen helyekre járatom a kölköket, ezekbő’ se lesz semmi.... – szóval Rózsi néni azt is hozzátette, hogy ha esetleg netán tán még a Jézuska és a Tízparancsolat is csődöt mondana, na akkor majd a Kodály módszer, és a népdal-power, mert a népdal ad nekünk erőt és mindent legyőző akaratot. Ezen konkrétan annyira hangosan mosolyogtam, hogy ki kellett vezettetni a jeles eseményről, hiába magyaráztam, hogy de hát én csak elképzeltem, ahogy a napi 18 órában 'Szólj, síp, szólj' és 'Egyél libám egyél már' témakörben szelídített viszkis rabló egyszemélyes kommandó keretében foglyul ejti Eminemet és átadja a magyar hatóságoknak).
De a Magyarországi Szülők Országos Egyesülete immár tényleg adamsandleri magasságokba emelkedett (miközben én évek óta azon tűnődöm, ki a fenék lehetnek ezek, szülő is vagyok, magyar is vagyok, egyesülni is szeretek, de engem ugyan még nem keresett senki....), miszerint hogy erkölcstant azt csakis feddhetetlen erkölcsű tanászok taníthatnak (még jó, hogy ezt nem tették hozzá, hogy „de csak akkor, ha férfiak”, lévén a nők közismerten a sátán cimborái, kivéve azt a pár órát amikor épp társadalmilag hasznosan szülnek). Elképzelem, ahogy a feddhetetlen erkölcscsősz kiáll az osztály elé. „Tant’ bácsi kérem, mi az a koton?” „Nem tudom, fiam.” „Tant’ bácsi kérem, mi az az orgazmus?” „Na arról még csak nem is hallottam, fiam.” Egy kicsit olyan lesz az egész, mint amikor a katolikus pap házassági tanácsadást szervez. (Isten bizony nem akarom se a papokat, se a katolikusokat buzerálni, túlnyomó többségük ugyanolyan ember, mint én, csak egy frusztrált de annál hangosabb kisebbség hiszi azt, hogy felekezeti alapon jobbak, mint bárki más. De ha már a politikusokon számon kéri az istenadta nép, hogy „Életében nem dolgozott, mi a francot szól bele?” akkor a fent írt nép legyen szíves következetesen végigvinni az analógiát...)
Még csak azt se mondom, hogy egy normálisan működő világban nincs erkölcstan az iskolában. Miért ne lenne. Behívják pl. Keith Richardsot órát tartani. Az öreg harcos kiáll a pulpitusra, és megkínálja Pistikét egy spanglival. Pistike örömmel elvenné, mire Keith: „Oszt ídes öcsém, ezt a riffet el tudod-é nyomni a gitáron, de úgy, hogy százezer ember tomboljon rá, és női bugyik röpüljenek a színpadra?” Aztán a jó Keith bácsi elmagyarázná, hogy 1. bár élénken drogozik a mai napig, egyáltalán nem a drogok tették naggyá 2. ami naggyá tette, azzal annyi pénzt keresett, hogy futotta belőle vagy három teljes vércserére és különben is, a teste mára szinte kizárólag szintetikus anyagokból van 3. attól, hogy a Stones tagjai naggyá és drogosokká lettek, még adózási okokból simán lemondták az edinburghi koncertjüket (ez utóbbit Kovács anyuka az életbe nem bocsájtotta meg a rock’n’roll legendáknak, gitárhiró bácsi is csak az illúziórombolás végett mesélné el, hogy a kölkök lássák: voltaképp nincsenek is legendák meg hirók, csak emberek, hihetetlenül sikeres emberek.) De be lehet hívni órát tartani Micikét is, a szemétégető mellett iparűző kurvát. Meséljen már egy jót az életéről, de most akkor őszintén. Hova is jut PONTOSAN az, aki nem tanul, veszni hagyja a bármilyen tehetségét, és azt hiszi, hogy majd a világ szívességeket fog neki tenni. (Persze behívhatják valamelyik celebet is, akinek papírja van arról, hogy soha nem járt Dubaiban seggbekoki munkakörben. „Gyerekek, én ehhez értek, van műcsöcsöm, meg stricim, meg szép ruhám meg Porschém.  Vagyunk vagy százan, közülünk 50 minden éjjel a párnájába zokog, 49 öngyilkos lett vagy agyonverték, és van egy, akinek nagyon, de nagyon bejött, most ő veri agyon a többit. Szerinted te melyik lennél, Klárika?”
A gyerekekre csak az őszinteség hat, ha esetleg a Magyar Szülői Kóconfüggő Fityfiritty ezt eddig nem vette volna észre. Miről fog beszélni őszintén a feddhetetlen? Legfeljebb arról, hogy fogalma sincs semmiről (mondjuk ha ezt ki meri mondani a vérszomjas kisragadozókból álló harmincfős osztály előtt, akkor le a kalappal, már elért valamit.) A gyerekek jobb esetben hülyére unják magukat, közepes esetben megdobálják krétá....ja nem, interaktív táblával, legrosszabb esetben meg lelkesen nekilátnak kipróbálni azt a sok izgató izét, amiről a tantó bácsi nyilván azért nem beszél, mert meg akarja tartani magának az összes élvezetet a piszok.
Én már csak egyet szeretnék megérni ebben az életben: hogy lássam, ahogy a Magyar Szülői Közösület lenyomozza az erkölcstan-oktatók feddhetetlenségét. Béla apuka turulmintás lakkbőr tangában, kezében diszkréten lobogó tesztlapokkal ráront ráront a gyanútlan jelöltre, és közben írja a pontokat. „A jelölt a) rögtönöz egy 45 perces előadást az egyetlen és üdvözítő heteroszexualitásról – 10 pont b) sikoltozva elszalad – 5 pont c) lehajol – alkalmatlan.”

Biztos meséltem már arról, mennyire izgalmas Skóciában moziba menni (előre is elnézést ha ismétlem magam, hiába, én is öregszem). Szóval Skóciában azért izgalmas moziba menni, mert a csupa zsigeri filmkritikusból álló közönség a vásznon zajló eseményeket heves érzelmi kitörések közepette kommentálja, méltatja, illetve tízes skálán azonnal értékeli is. A Face/Off-ot volt szerencsém látni a fent vázolt körülmények közt, és amikor a szigonnyal keresztüldöfött Nicolas Cage egy triplaszaltóval előugrott a felrobbant motorcsónakból, és karatepózba vágta magát, az egész nézőtér visítva röhögött és pattogatott kukoricával dobálta a vásznat, ami sokat rontott a helyzet feltételezett tragikumán. A nézői interakció persze nem olyan komoly, mint mondjuk Afrikai egyes részein ( egy csehszlovák vadbefogó bácsi élménybeszámolójában olvastam még gyerekkoromban, hogy a lelkes helyi erők a negatív szereplőt minden egyes felbukkanásakor leköpik, az első néhány sorban ülni tehát nem jó mulatság), de azért a Die Hard sikersorozat ötödik részét nem szívesen néztem volna meg pl. Edinburghban. Megsüketültem volna a röhögéstől, és belefulladok a kukoricába.

John McClane-nek (Bruce Willis) egyre kevesebb a haja meg a sármja, cserébe egyre pocakosabb és ráncosabb (megfigyelte már a kedves olvasó, mennyire nem tud a szépségipar semmit kezdeni az idősödő férfiak fülcimpájával? A fülcimpa, kérem, az mindent elárul. Egyébként ez nőkre is igaz, de őket nélkülem is cseszegetik éppen eleget.) McClane szépen békésen elkerekesszékezik Moszkvába, hogy megkeresse az ő egyszülött fiát, Jack-et (Jai Courtney), aki a nemzetközi kémek munkás hétköznapjait éli. (Az egyszülött lányát (Mary Elizabeth Winstead) szerencsére nem kell megkeresni, ő megvan, és időnként rátelefonál a papára akció közben, mer’ az vicces). Moszkva még a brúszvilisz könnyeinek sem hisz, szegény totyakos szatying alighogy megérkezik, máris belekeveredik valami fogolyszabadítós drámába a Műcsarnok előtt (ahová gondolom azért viszik a moszkvai foglyokat, hogy mindent bevalljanak, különben végignézetik velük Fekete György „Égő-e az egó?” című posztmodern kiállítását). Valami olyasmiről van szó, hogy az Egyik Rettentő Korrupt Orosz Politikus (Sergei Kolesnikov,aki ezzel a névvel még nagy sikereket fog elérni...) aggódik, hogy a Másik Rettentő Korrupt Orosz Politikus (Sebastian Koch) elárul róla valami disznóságot a bíróságon, ezért inkább az egész mindenséget felrobbancsajafrancba. Fekete Györgyöt a légnyomás belerepíti a Városligeti-tóba, szétrebbenő vadrucák, ováció, népünnepély, vattacukor, de mindez csak aprócska részlete az ördögi tervnek, mely szerint a Szaturnuszról is látható robbanást csakis a Másik Rettentő Korrupt fogja túlélni, akit ezek után elszállítanak, és akkor ő majd előadja a Fájlokat. (Mittomén, milyen fájlokat. Szerintem az egész alkotógárdában egy ember nem akadt, aki ezen eltűnődött volna. Minek is.) Ám a számításba hiba csúszik, mert a Nagy Bummot természetesen az egész McClane klán túléli, és innentől gyakorlatilag annyi történik, hogy egyfolytában autóznak meg lőnek, széjjelb-sszák a Hősök terét, az M7-est, a Petőfi-hidat, az Alsó-Rakpartot meg a magyar színjátszás színe-virágát, élén Ganxta Zoleeval (aki értelmiségi fotelgengszter minőségében számomra isten tudja miért a magyar közélet egyik legellenszenvesebb figurájává küzdötte fel magát lefelé), sőt, még Csernobilba is eljutnak, és aztatot is széjjelb-sszák, pedig az már eleve széjjel volt. Mi meg izgulhatunk, hogy akkor most áruló a Csábos Matrjoska (Yuliya Snigir) vagy sem, már ha épp nem azon morfondírozunk, hogy a csatajelenetekben rendre combfixet villantó dögös hölgy vegyvédelmi ruhában és piros rúzsban pont úgy néz ki, mint szegény Michael Jackson a végnapjaiban.

A Die hardot soha nem azért szerettük – pedig tényleg szerettük – mert olyan rettentően értelmes és mélyenszántó cselekménye lett volna. Egy fenét. Az összes filmben mindig autóztak meg lőttek. Jött a szimpatikus atlétatrigós koma (’atlétatrigó’ copyright by nagyanyám), csodálkozott nagyokat, hogy „ne te ne, há’ nincs két éve, hogy lelöktem az Alan Rickmant a toronyházból, erre nem itt jön a Franco Nero a hülye repülőjével...”, és olyan cukin irtotta az embereket többmilliós anyagi kár mellett, hogy öröm volt nézni. Közben meg egyfolytában azt a bizonyos „nekem aztán semmi közöm ehhez az egészhez” arcot vágta, amilyet rajta kívül csak a rajtakapott házimacska tud. Pontosan ez az, ami ebben a búbánatos ötödik részben nincs meg. John McClane az eccerű emberek hőse, nem az Amerikai Alkapitány, aki szembeszáll az oroszokkal (még mindig az oroszokkal.... ha ezt apám megérhette volna, mekkorákat röhögne szegény öreg posztexkomcsi), és megmenti a világot, en bloc. Az emberek itt is hullanak (de tényleg, döglik megfele mindenki rakásra, teljesen mindegy, hogy orosz terrorista vagy csak rossz kerületbe tévedő városlakó, nó merci van, hajcsunk át tankkal az óvodán). Az anyagi kár jelentősebb, mint valaha. (Az akciót a „teherautóval kiugranak a helikopterből” szintre tessenek belőni.) A szimpatikus koma helyett megtekinthetjük Bruce Willis szerepében Bruce Willist, ahogy brúszvilliszeseket mond meg brúszvilliszesen néz. Épp csak Bruce Willis hiányzik az egészből. Mintha a papundekliből készült gonosz ikertestvérét küldte volna el maga helyett. Mondjuk nem csoda. A film hiába koncentrál az akcióra és csakis az akcióra, úgy veti el a sulykot, hogy az ippeg a készítők fejére esik. Az addig rendben van, hogy a John McClane mindent túlél, ez a szakmája, megszoktuk. De a korábbi részekben legalább arra ügyeltek, hogy a káresemények súlyosságuk szerint sorrendbe rakva következzenek be, ezzel is fokozva a feszültséget azokban, akik egy Die hard filmen feszültek tudnak lenni. McClane először mindig túlélte azt, amit akár én is kibírok (ha akad máj-, szív-, tüdő- és végtagdonor). Utána túlélte azt, amit rajta kívül csak a Chuck Norris élne túl, majd a csúcsjelenetben lefejelte az atombombát, de ahhoz megjegyzést is fűzött („Hinnye, de kemény ez az atombomba, nem csoda, hogy kihullott a hajam”) hogy lássuk, EZT azért ő sem veszi komolyan. Ezzel szemben az ötödik rész eleve úgy indít, hogy a csávó zuhanyozik egyet a napalmban, utána puszta kézzel kettéhajlítja a helikoptert, aztán fűtőelemekkel a végbélnyílásában órákig grasszál Csernobilban. Az összhatás inkább röhejes, mint bármi egyéb. McClane menekülései eddig is mindig a túlsó oldalról voltak határosak a csodával, de ebben a részben olyanokat túlél, hogy azon a bevezetőben megénekelt skót közönség szerintem már röhögni sem tudott volna, hanem veszi a kabátját, és hazamegy.

Ezen az egészen cseppet sem segít a köszörületlen balta-arcú Jai Courtney eleve vesztésre ítélt küzdelme a színészmesterséggel, a viccesnek szánt borzalmasan kínos apa-fiú párbeszédek, de még székes fővárosunk szépségei és csúnyaságai sem. Rettentő kedélytelen az egész, na. Talán a totál no-name Radivoje Bukvic az egyetlen, aki némi színt csempész a dologba, hátborzongatóan kedvesen alakítja az idegbeteg gyilkos hihhhetetlenül sablonosra megírt, papírvékony figuráját (az különösen tetszett, ahogy a véres leszámolás közepette rágcsálja a kis sárgarépáját), az ő karaktere viszont egyszerűen nem méltó ellenfél McClane-nek, főleg nem egy Hans Gruberen szocializálódott Die Hard rajongó szemében.

Jó nap ez meghalni, állítja szerényen a film angol nyelvű címe. Szerintem is. Ha az alkotókban egy fikarcnyi kegyelet lett volna, az első jelenetben lelövik John McClane-t. (Lelövik.... miket beszélek. Lézergyorsítású protonrakétával belelövik a Napba, minimum). Kicsit feszkóznak velünk, hogy vajon túlélte-e, majd mindannyiunk könnyes megdöbbenésére a végén benyögik: nem, nem élte túl. Viszontlátásra. Függöny, csend, majd orkánszerű taps. Már kifelé menet befizetünk a következő körre, hogy megnézhessük még egyszer. Ehhez képest meg mi lesz? Die hard 6. Várom a felkérést, ha megérkezik, küldöm a forgatókönyvet.

Elképzeléseim szerint van valami állat - gondolom rovar vagy gyík - ami azt mondja, hogy nyakanyakanyaka (kicsit több k-jellegű hangzó van benne, de nagyjából így szól). Ez az állat adja a hangját a boszorkányoknak, a velociraptoroknak, az űrfegyvereknek és egy csomó minden másnak, amikor csak valami lenyűgözően idegen hanghatással akarnak a kedvemben járni. Abban a pillanatban, ahogy meghallom ezt a hangot, tudom, hogy minden elveszett, hogy menekülnöm kéne a mozinak meg a környékéről is, mert már megint egy olyan filmet kell megnéznem, ahol az alkotók mások levetett, lábszagú hangeffektjeit hasznosítják újra, és ez valahogy predesztinálja a film egészének további erényeit is. A Boszorkányvadászokban még nem ment le a stáblista, mikor a gonosz boszorkány már mondta is, hogy nyakanyaka. Mikor ilyen filmet kell végignéznem, a le nem foglalt (tömérdek) agykapacitásommal azon tűnődöm, hogy megkeresem ezt a bizonyos rejtélyes nyakanyaka állatot, és agyontaposom.

Jancsi és Juliska a jól ismert keretek közt megjelenik a boszorkány által fenntartott full extrás mézeskalács-házikóban, és annak rendje-módja szerint lerendezi a banyát. Igaz, kissé hosszan rendezik le, a szegény ripacskos pofájú öreg néni vagy tíz percig kaparászik belülről a sütőajtón, míg kis hőseink megbeszélik a megbeszélnivalót, és ez csak vidor hangulatú felkészítés arra, mi minden fog történni a további szegény ripacskos pofájú gerontológiai esetekkel. Jancsi és Juliska ugyanis néhány év múlva János (Jeremy Renner) és Júlia (Gemma Arterton) minőségben európai sikerű banyavadászati kisvállalkozást hoznak létre. Augsburgban (vagy hol) aztán emberükre (asszonyukra) akadnak egy démoni ősboszorkány (Famke Janssen) személyében, aki a Vérhold idején a helyi gyerekekből szeretne tűzállósági bájitalt főzni.

Az egész filmet lerendezhetnénk azzal, hogy bűnrossz, aztán mindenki mehetne békésen a dolgára, de maradjunk egyelőre inkább annál az eufemizmusnál, hogy furcsa alkotással van dolgunk. A furcsaság titka valószínűleg egyetlen tényezőben rejlik, ez pedig Will Ferrel, aki producerként működött közre a film elkészítésében. Will Ferrelnek minden filmje furcsa, vannak nagyon jópofa furcsa filmjei meg csapnivalóan rossz furcsa filmjei, az biztos, hogy a pali hétköznapi értelemben véve nem egészen százas. Szinte biztos vagyok benne, hogy a Boszorkányvadászok voltaképp habkönnyű vígjátéknak készült, vannak cuki poénjai, mint az eltűnt gyerekekről készült középkori rajzok a tejesüvegek oldalára ragasztva, vagy az, hogy Jancsi a mézeskalácsházikó álhomlokzatának elfogyasztása miatt cukorbeteg lesz és inzulinnal lövi magát csata közben, és egyébként is az egész olyan viccesen bizarr a rettenetesen túlméretezett lőfegyverekkel, a repkedő fejekkel és végtagokkal, és a harcművészeti boszorkányokkal (ebben azért valószínűleg a Náci zombik című gyöngyszem révén halhatatlanná vált rendezőnek, Tommy Wirkolának is szerepe van). De hiába minden: emberünk, illetve azok, akik a konkrét filmcsinálási munkálatokban részt vettek, képtelenek voltak megtalálni az egyensúlyt a komédia, a fantasy, meg Kovácsné ízlése között.
Ahhoz, hogy a Boszorkányvadászok igazán jó vígjáték legyen, nem is az ütősebb poénok hiányoznak (a viccek nagy része kissé erőltetett, a beszólások meg az anasztezológiai kategóriába tartoznak), hanem egy ütősebb történet. A történettel, illetve annak hiányával kapcsolatban egyébként két elméletem is van. Az egyik az, hogy a jóemberek leforgattak vagy hat-hét órányi filmet, aztán beküldtek valami lipótmezei menekültet egy csirkevágó ollóval, hogy “na, fiam, a végeredmény másfél óránál ne legyen több”. Mással nem igazán magyarázható pédául az, hogy miközben a boszorkányok undok mesterkedésének középpontjában a tűzállóságot biztosító varázslat létrehozása áll, addig a filmben a létező összes erőszakos halálnem szembejön szegény banyákkal – kivéve a tüzet, ami tán egyetlen egyszer, a a kiskorúak által megsütött néninél fordul elő. (Akit meg a sütőbe tesznek. és alágyújtanak, az akkor is meg szok halni, ha amúgy nem boszorkány...). Gépfegyver, sorozatlövő nyílpuska, fejmagasságban kihúzott drótkötél, félköríves karaterúgás, minden van. Tűz nincs. Van viszont egy fura utalás a végső nagy csatajelenetben, mikor az egyik boszorkány ijedten felkiált, hogy úristen, felkelt a nap, az ember még csodálkozik is, hogy de hát ezek nem vámpírok, mi van má’… Aztán felkel a nap, ami annyi változást hoz, hogy onnantól nincs sötét. Meg vagyok róla győződve, hogy a tűz meg a napfény eredetileg komoly szerepet játszott a történetben, csak aztán valahogy az egészet kivágták belőle – ugyanúgy, mint annak magyarázatát, hogy kik azok az ősboszorkányok, és mi különbözteti meg őket a nemősboszorkányoktól – a nyirbálást megúszó sztorivonal meg kb. annyira intakt, mint a milói Vénusz, csak ráadásul még ronda is.
A másik elméletem szerint a forgatókönyvírók (köztük a rendezővel) egy adott ponton rettenetesen összevesztek azon, hogy ki vegye a kávét, vagy valami hasonlón, és titokban elkezdtek egymás ellen dolgozni. “Igen, b.meg, beleírtál egy trollt?! Na akkor azt nézd meg, micsinálok én azzal a te drágalátos trolloddal, köcsög!” “Jóvan, te földműves kretén, majd meglátod, mennyire megk-ja  a főhős a hülye fehér boszorkányodat!” Bármelyik verzióra szavazunk is, a filmen már nem segít, olyan bosszantóan értelmetlen és zagyvatag, hogy szerintem nincs az a mennyiségű alkohol, ami feledtetni tudná.
Az is lendített volna a dolgon, ha a karaktereken dolgoznak még egy kicsit (vagy egyáltalán). Jeremy Renner isten bizony aranyos faszi, a hősöknek azt a bizonyos nagyon szerethető Bruce Willis – Jason Statham vonalát képviseli, akik úgy néznek ki, mint mikor a telekszomszéd egy szál homokozólapáttal harcba indul az emberevő mutáns krumplibogarak ellen, arcán soha el nem múló “mi a jó istent keresek én itt” kifejezéssel. Hogy-hogy mit keresel itt, Jeremy, hát pénzt! mondhatnánk karakteres pofázmányú kedvencünknek, ha nem lennénk biztosak benne, hogy ezt nélkülünk is pontosan tudja. Még egy-két film, és Renner nyomtalanul el fog tűnni abban a bizonyos hatalmas vérpiros B betűvel jelölt süllyesztőben. Szóval Jeremy Renner ebben a filmben is szimpatikusan alakít, de nincs miről meggyőznie minket, mert karaktere egy harminckét nem kevésbé fos filmből összegányolt, az illesztési felületeknél csúnyán fesledező montázs. Gemma Arterton hasonló problémákkal küzd, azzal súlyosbítva, hogy a néző ama a bizonyos kihasználatlanul maradó szellemi kapacitás miatt egyszer csak észreveszi, hogy a hősnő milyen kancsal, és mindenféle marhaságok jelennek meg a lelki szemei előtt a Cukiságok falinaptár kávésbögrébe gyömöszölt, bánatosan bámuló perzsamacska kölykeivel kapcsolatban. A többi szereplő gondolom azért került a történetbe, hogy ne legyen olyan üres a vászon, nincs mit beszélni róluk, ideértve a már említett fehér boszorkányt, Pihla Viitalát is, aki úgy kerül a sztoriba, mint pilátes a kéróba, és úgy kerül ki belőle, hogy az a legszebb koreai akciófilmes hagyományokat idézi (a koreai harci filmek izgalmas vonása, hogy a helyi kultúrának megfelelően a mellékszereplők halálának semmiféle – de tényleg, semmiféle - jelentősége nincs, elvégre ők szolgák, másodrendű lények, nem az a szerepük, hogy érzelmeket váltsanak ki akár a főhősből, akár a nézőből). Csak a miheztartás végett jegyezném meg, hogy lelkes fanboy is van a történetben (az kell, a Spielberg csávó is mindig tesz bele olyant), a legénykét Thomas Mann (a színész) játssza.
A fantasy vonallal két gondom van. Egy tisztességes fantasy alkotást (mindegy, hogy könyvet vagy filmet) úgy ildomos megcsinálni, hogy a mű befogadója tovább tudjon tekinteni a könyvlap vagy a vetítővászon szélénél, hogy olyan benyomása legyen, mintha egy idegen univerzumnak csak egy kis szeletére pillantott volna rá. Ez már csak azért is praktikus, mert ez jobb esetben annyira felkelti a befogadó érdeklődését, hogy záros határidőn belül jöhet a második rész. A Boszorkányvadászok esetében ilyen fineszes megoldásokra még véletlenül se számítsunk, a film akkor se lenne sokkal rosszabb, ha egy-egy nagytotálba oldalról belelógna Renner lakókocsija, előtte magával a Művész Úrral, ahogy a forgatás szünetében egy stokin ülve sört iszik. További gond, hogy az alkotók még azt a kevéske pozitívumot is tönkrevágják, amit a film amúgy fel tudna mutatni. Nagyon kedves és jópofa gondolatnak tartottam, hogy a boszorkányok mindenféle kiszerelésben megjelennek, vannak lápi boszorkányok, meg erdei boszorkányok, meg sziámi-iker boszorkányok, estébé, és mindegyik másképp néz ki. (Mondjuk Stephen Scott volt a Production Designer, ő meg csinált egy-két olyan bagatell vackot előtte, mint a Hellboy filmek, vagy az Indiana Jones harmadik része.) Ez a változatosság azonban sajnos egyetlen jelenet erejéig szerepel, mintegy húsz másodpercen át, amikor is az egész bagázst halomra lövik egy indokolatlanul nagy géppuskával.
Háromdés vonalon a Boszrokányvadászok sok újat nem nyújt, az átlagosnál talán több szúrófegyvert és testrészt hintenek a széksorok közé, de a nahát-élményhez ez azért kevés. Az audio megoldásokra visszatérve (és ezáltal az egész írásnak a magyartanárok által oly annyira kedvelt keretes szerkezetet biztosítva) a zenét szeretném még górcső alá venni. (Ez a górcső is mi lehet… illetve a csövet még értem, de mi az a gór, ami megy benne… no mindegy (: (: (: ). Az első percben azt hittem, hogy tévedésből a Sherlock Holmes zenéjét tették be a film alá. Aztán persze kiderült, hogy a filmnek van saját zeneszerzője (Atli Örvarsson), mi több, zenei producere is (John Williams, hoppá). Büdös tolvaj banda. Azt is itt jegyzeném meg, hogy nem ítélném oda a szinkronírási Nobel-díjat annak, aki a Boszorkányvadászokat magyarította.

Van egy nagyon aranyos néni, aki a sajtóvetítésen beengedi az embert a terembe, kifele menet meg kissé szuggesztíven megkérdezi, hogy na, hogy tetszett. Az ember általában nem igazán mer csúnyákat mondani neki, mégiscsak ingyen vót moziban, meg írás közben kiélheti az exhibicionoista hajlamait, de jelen esetben elég nehéz volt visszafogni magamat. A Boszorkányvadászok valami kegyetlenül rossz film, de nem a szórakoztatóan rossz hanem a kínosan rossz kategóriából. Pénzt szerintem semmikép nem érdemes áldozni rá, de arra van esély, hogy a hites uramat majd a nem is olyan távoli jövőben a képernyő elé szegezi. Hogy végig ébren tud-e majd maradni, az már egy másik kérdés.

A Lincoln nem egy könnyed, pörgős film, és messze nem tökéletes. Hogy ne fokozzam feleslegesen a kedves olvasó várakozását: a Lincoln mindezek ellenére is nézhető, sőt megkockáztatom, hogy jó alkotás. Pedig nem sok jót jelent, ha egy filmet egy héttel a bemutatója után már alig-alig tűznek műsorra, és a vetítésen az ember egyetlen másik nézővel találkozik: a saját anyjával.

 Az Észak és Dél közti amerikai polgárháború vége felé járunk. A délieknek igen rosszul áll a szénája,  bármelyik pillanatban kapitulálhatnak – csak ezt még északon egyelőre nem sokan tudják. Lincoln (Daniel Day-Lewis), az Unió elnöke rádöbben, hogy most van az utolsó utáni perc, amikor régen dédelgetett tervét, a rabszolga-felszabadítást még keresztülviheti, mert még pont elsütheti, mint a déliek legyőzésére, tehát a hőn áhított béke megteremtésére szolgáló csodaintézkedést. Lázasan nekifog tehát, hogy megszerezze az alkotmánymódosításhoz szükséges kétharmados többséget, és azonnal szembesül azzal a ténnyel, hogy a dolog még annál is nehezebb lesz, mint gondolta. A demokraták szavazataira nyilván nem számíthat, de még saját republikánusai is egy büdös széthúzó bagázs, a négerek teljes egyenjogúságáért (szavazati jog, vegyes házasság, stb.) küzdő radikális, hirtelen haragú, pukkancs Stevenstől (Tommy Lee Jones) a dolgokat a háttérből manipuláló, pártalapító Blair-en (Hal Holbrook) át saját odaadó, de totál pesszimista belügyminiszteréig (már ha a Secretary of State-re ez a legmegfelelőbb kifejezés), William Sewardig (David Strathairn). Becsület, demokrácia, meg a többi épp születőben lévő kedves tündérmese ide vagy oda, hőseink azt sütik ki, hogy néhány demokrata szavazatát Nokiás .... ööö...  bizonyos kis ajándékokkal fogják honorálni, és  a mi sem sejtő demokratákra ráengedik a joviális, hiperdörzsölt Mr. Bilbót (James Spader) egy köteg pénzzel meg egy stóc betöltésre váró, büfészakos kormánypozícióval. És ha esetleg Wood (Lee Pace) a demokraták aranytorkú szónoka, illetve a Tisztelt Házban uralkodó verbális ketrecharc jellegű állapotok nem okoznának elég fejtörést szegény Lincolnnak, otthon további problémák várják: felesége (Sally Field) idegileg beleroppant az egyik fiuk elveszítésébe, a legidősebb fiú (Joseph Gordon-Levitt) meg ehhez képest épp be akar lépni a seregbe, ahol nem kevés esély van rá, hogy halomra lövik.
A Lincoln valós történelmi eseményeken alapul, ezek a történelmi események pedig kellően bonyolultak ahhoz, hogy a filmet csak ún. intelligens embereknek merjem ajánlani. Tényleg nagyon kell figyelni, hogy végig követni tudjuk, ki kivel van, és mi motiválja, leginkább azért, mert alkotás nyilvánvalóan helyi – értsd amerikai – közönségnek készült, ahol a bemutatott arcok többségét azért a nagyérdemű törikönyvből, tévés vetélkedőből, nagyfater rokonságából valamennyire ismeri, míg a kvázi-európéer néző azon a szinten keveri a republikánusokat a demokratákkal, mint Joe bácsi Bukarestet Budapesttel. Ennek ellenére az ember szívesen sodródik a filmmel, mert a legpitibb szerep is kiváló érzékkel van castingolva, és a saját karakterét maximális átéléssel játssza minden egyes színész. (Akkora az öröm, hogy az ember már-már elfelejti, hogy Rosa Parks esete Lincoln után vagy 100 évvel történt, vagy hogy a lelkes színészek eltérő színű kollégái hány Oscart kaptak a díj fennállása óta összesen). Daniel Day-Lewis alakítása akkor is makulátlan, ha közben valamennyien tudjuk, hogy a szerep ziccer, a jó Abe Lincoln figuráját sikerült annyira szellemesre és szimpatikusra megírni, hogy a gyerekeim házinyula is el tudná játszani. Az már más kérdés, hogy Lincoln – aki a kortársak egybehangzó véleménye szerint kiművelt emberfő, sziporkázó társalgó és nagy volumenű politikus volt – valóban RENDES ember volt-e. Abszolúte a homályban maradt számomra, miért is ragaszkodott Lincoln mindent kockára téve ilyen vehemensen a rabszolgák felszabadításához. Erre konkrét magyarázatot nem kapunk. Vagy az elnök tényleg ekkora arc volt, vagy volt valami olyan gazdasági-politikai indoka, amit nem lett volna elegáns az emberünk szentté avatását nem is olyan diszkréten propagáló filmben szóvá tenni. (Egy necces, de igaz megállapítást Amerika minden kétes húzását visszamenőleg és előre is igazolandó azért csak sikerült Lincoln szájába csempészni : a demokrácia igazán remek dolog, de ne feledjük, hogy mindig az erősebb kutya b-szk, mondja a bölcs vezető, ha nem is pontosan ezekkel a szavakkal.)
A Lincont nem Spielberg teszi naggyá – Spielberg éppen hogy a film kellemetlen vonatkozásaiért felelős- hanem a profi színészek, a zseniális karakterek és a remek forgatókönyv, melyet Doris Kearn Goodman könyve alapján Tony Kushner írt (mindkét név mellé tessék odaképzelni egy kiló Pulitzer díjat). Az alkotást két dolog gyengíti alapvetően: Lincoln családi életének bemutatása és a Magyar Posta legocsmányabb gyásztáviratait idéző befejezés. Elhiszem, hogy az Államférfiú emberi oldalát legjobban az asszonyon meg a gyereken keresztül lehet kidomborítani, de ezeket a részeket valahogy nem igazán sikerült illeszteni a film többi részéhez, a ritmust nem változatossá teszik, hanem gorombán megtörik. A Lincoln a felesleges részek nélkül is épp elég hosszú. Kissé mesterkélt párbeszédei, régies szónoklatai nem teszik unalmassá - de könnyen emészthetővé sem. A gyásztávirati befejezés a lobogó gyertyával a maga fertelmességében mondjuk meg sem közelíti az A.I. hírhedett záró képsorait, meg hát mégiscsak az egyik Lincoln beszéd megy alatta, ami önmagában csak érdekes valamilyen szinten, de a filmet jó pár értelmesebb ponton is be lehetett volna fejezni.

Mindenképp ajánlom a Lincolnt azoknak, akik kíváncsiak annak a számunkra alig értelmezhető ufó-világnak az eredetmítoszára, melyet az egyszerűség kedvéért csak Egyesült Államok néven szoktunk emlegetni. Aki felvértezi magát némi türelemmel és hajlandó egy kis szellemi tornára, garantáltan remekül fog szórakozni.

Vannak azok a bizonyos számok a rádióban. Nem elég rosszak ahhoz, hogy elkapcsoljunk, sőt, voltaképp egész hallgathatóak, de öt perc múlva már képtelenek vagyunk felidézni őket. Ez a film pontosan ugyanilyen.

Szegény árva Jack Reacher, kedvesebb kritikust érdemelne, mint én. A figura nálam már ott visszavonhatatlanul elhasalt, hogy nem szeretem Tom Cruise-t. Nem azt mondom, hogy utálom, de se mint színész, se mint hímnemű entitás nem vált ki belőlem még csak egy enyhe pulzusszám-emelkedést sem. Az végképp nem tett jót a filmélménynek, hogy épp az előző nap jött szembe velünk a tévében a 2004-es Holtak hajnala, melynek kapcsán megfogadtuk a férjemmel, hogy soha többet nem vagyunk hajlandóak olyan filmeket nézni, melyben a szereplők megbocsáthatatlan, ordítóan ostoba hibákat halmoznak hasonlóképpen megbocsáthatatlan és ordító hibákra, miközben az egész család kórusban üvöltözik a képernyővel, hogy „Bakker, nem, NEM, ne váljatok szét, és különben is, valaki gyújtsa már fel azt a k. villanyt”. A Jack Reacher ennyire azért tényleg nem tragikus, bár helyenként közel jár hozzá.

Lassan már ott tartunk, hogy nem múlhat el nap találomra találomra lövöldözős elmebeteg barmokról szóló hír nélkül (a Jack Reacher bemutatóját pl. pont egy ilyen eset, a newtowni tragédia miatt kellett elhalasztani). Most épp Pittsburgh van soron. Lövöldözős elmebetegünk felhajt egy parkolóház tetejére, lelő öt embert, majd a rendőrség összehangolt munkájának köszönhetően két órán belül kézre kerül. Mivel a vásznon mindeközben még javában sorolják a fővilágosítót, sejthetjük, hogy ez az eset azért valamivel többet rejt magában. És tényleg. Az elmebeteg (Joseph Sikora) egy papírt tol a nyomozó (David Oyelowo) elé, Jack Reacher nevével. A titokzatos Jack Reacher (Tom Cruise) ünstöllést fel is bukkan, és a vádlott ügyvédjével (Rosamund Pike) együttműködve igyekszik kideríteni, mi is történt valójában. A dolgot bonyolítja, hogy a vádat képviselő államügyész (Richard Jenkins) tulajdonképp az ügyvédnő apja. Ráadásul a Félszemű Ujjatlan Ember (Werner Herzog) valamint nagyszámú, rossz arcú, nyilvánvaló harcművészeti múlttal rendelkező alkalmazottja mindent megtesznek, hogy Reacher ne járhasson sikerrel.
A kritikus a nyolcvanas-kilencvenes években látott ilyen filmeket (nem, sajnos a kritikus címekre így konkrétan nem emlékszik, de hogy sok ilyet látott, abban egészen biztos). Zsenge gyermekkorából még a Petrocelli is felködlik, kevésbé zsenge felnőttkorából a Bourne filmek, a tengerészeti, New York-i és egyéb felszínezők, és egyáltalán, rengeteg dolog az eszébe jutott a film láttán, az az egy nem volt köztük, hogy ez egy különösebben eredeti alkotás lenne. A Jack Reacher a magányoshősös-bosszúállós és a fineszes-nyomozós művek közt igyekszik lavírozni, és mind a kettőt szerencsésen el is hibázza. A magányos hőssel a probléma maga Tom Cruise. Arra nem sikerült rájönnöm, hogy a film megpróbált-e egyúttal valamiféle gyengéd Chuck Norris paródia is lenni, vagy csak a rendező és/vagy a színész számolta el a dolgot, de minden egyes alkalommal – és volt egy pár alkalom – mikor a másfél méter magas Cruise kihúzta magát mint két krumpli egy zsákban, és behúzott hassal, kidüllesztett szolibarna mellel és befeszített bicepsszel végigpeckeskedett a vásznon (hol izompólóban, hol anélkül), leküzdhetetlenül rám jött a röhögőgörcs. Ha már itt tartunk: megöregedni nem szégyen, próbáljuk meg méltósággal viselni. Tom Cruise-ról sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy fiatal. Hiába tartja jól magát – mert tényleg jól tartja magát – nem szerencsés olyan pózokban feszítenie, amit egy húszévesnek is csak a kora miatt nézünk el, már ha elnézünk. (Harrison Ford  megmutatta a 66 éves felsőtestét az Indiana Jones negyedik részében, de épp csak annyira, hogy a „dejóltartjamagát” fíling átjöhessen, ráadásul egy hangsúlyozottan humorosnak szánt jelenetben.) Ráadásul ahányszor Jack Reacher peckeskedik egyet, válogatott vaginák hullanak el pihegve a Hős lába nyomán, olyan arcokat vágva, amilyenekkel maximum Johnny Bravo nedves álmaiban találkozhatunk. Ilyet normális ember normális filmbe garantáltan nem tesz be, tehát vagy az alkotók nem normálisak, vagy csakugyan paródiáról van szó, viszont utóbbi esetben valamivel több poént, de legalábbis kikacsintást vártam volna, mert így kicsit furán éreztem magam, mint a piacon, a klasszikus „Kérek egy csirkét!” „Pulyka lett, maradhat?” párbeszéd alpereseként.
Az ügyvédekre tipikusan jellemző csöcsmutogatós póló- szubminiatűr szoknya összeállításban fekvő, kelő és létező, amúgy viszont meglepően visszafogott főhősnő se széna se szalma viszonya a szívdöglesztőnek szánt főhőshöz szintén a „fura” kategóriába esik. A mai kifinomult, pókemberiesen mélylélektani filmes trendek fényében nyilván kínosan hatna, ha a főszereplők két semmitmondó mondat után a paplanos ágyban kötnének ki, így viszont értelmezhető emberi kapcsolat nem igazán fedezhető fel köztük, szakmailag meg a hölgy szerepe arra redukálódik, hogy Jack Reacher telefonjait intézi, ami a férfi számára nyilván jelentős költségcsökkentő tényező.
A fineszes-nyomozós vonal egy fokkal szerencsésebb. Nem mintha a néző halálra izgulná magát, hogy ki a gyilkos, aztán a popcornos zacsiba esne az álla a megoldás hallatán, mert ahhoz a rafináltnak aposztrofált történet tartalmaz néhány undok logikai bukfencet (nem kívánok spoilerezni, elvégre mégiscsak detektív-történetről van szó, mindenki nézze meg maga és próbálja meg összerakni az eseményeket), ráadásul a negatív szereplőket is túl korán nevesítik. Nyomozós szempontból tehát a film relatíve nézhető, kulcsfordulatai viszont rémesen sablonosak (megint csak nem akarok spoilerezni, de ajánlom összehasonlítani a Megdöbbentő Megoldást a Sherlock Holmes – Árnyjáték párizsi merényletével.)
Az első fél órában egyébként azt hittem, hogy vénségemre még sikerül egyszer nekem is meglepődnöm. Teljesen úgy indult az egész, mintha az alkotók kombinálni akarnák a mély és felkavaró morális kérdések feszegetését (megérdemli-e a halált a gyilkos, a gyilkos vagy az áldozatok jogai fontosabbak, stb.) az autós üldözéssel meg az ÜBRG-vel (Ütlek - Borulsz, Rúglak - Gurulsz). Nem mintha életemben nem láttam volna még ilyen filmet, de a Tom Cruise-zal tényleg nem. Ám ez a vonal nagyon hamar elsikkad. Bocs, gyerekek, sok lesz ez nektek, térjünk vissza a normális kerékvágásba. Tom, vágd már szájon a ronda kopaszt a franciakulccsal lécci, azt zabálni fogják.
Egy dologgal viszont tényleg sikerült meglepni. Ezt azért merem ehelyt kifejteni, mert a trailerben is benne volt, tehát nagy meglepit nem fogok okozni. Jack Reacher ugyebár az egyik jelenetben vadul menekül  a rendőrök elől (miközben maga is kerget valakit, ami aranyos, szívet melengetően egyéni húzás volt, aláírom). Egy buszmegállóba érve aztán kiugrik a kocsiból, és a tömeg azonnal elrejti, a néger tata még bézból sapkát is ad neki, hogy üldözői ne ismerjék meg. Most ezt akkor hogyan? Azt érteném, ha az ártatlan nézelődők mondjuk a másokkal elég nehezen összetéveszthető Dredd bírót bújtatnák az őt nyilvánvalóan igazságtalanul kergető egyenruhások elől. De most annak miért kéne örülnöm, hogy a lakosság egy számára tök ismeretlen, bőrkabátos bonvivánt elrejt csak azért, hogy a zsernyákokkal kibabráljon? Az illető lehetne akár vérszomjas baltásgyilkos vagy uniós pénzekben dagonyázó oligarcha is, legalábbis én nem láttam a Tom Cruise homlokára írva, hogy „Én vagyok a Jack Reacher és nekem van igazam”. Ok, a Frigyládában az arabok elrejtették a nácik elől az Indiana Jones-ot, aki egyáltalán nem mellesleg szétk-ta a nagy műgonddal megépített öntözőrendszerüket meg elütötte az egyik Ahmedet a kétségbeesetten szaladgáló falubeliek közül. De azért a Jack Reacher meg az Indiana Jones közt ne vonjunk már párhuzamot. (Még akkor se, ha én már másodszor
teszem (: )
Két karakter van, akikre érdemes odafigyelni. Az egyik Zec, a már említett Félszemű Ujjatlan Ember, Werner Herzog alakításában, akiről a fene se gondolta volna, hogy ennyi spiritusz maradt benne, miután megcsinálta a Kovácsné által minden idők egyik legszenzációsabb dokumentumfilmjének kikiáltott Medvebarátot. Ha a Jack Reacher télleg egy ilyen Tom Cruise kaliberű faszi lenne, Herzog fél szemének első pillantására sikoltozva szerteszéjjel elmenekülne még a kerületből is
A másik aranyos figura a Rober Duvall alakította kretén fegyvermániás bácsi. Ő annyira jól sikerült, hogy a filmet nyugodtan megcsinálhatták volna akár fordítva is, pl. „A kretén fegyvermániás bácsi” címmel, ahol Jack Reacher az agg bosszúálló mellett harcoló komikus mellékszereplő lehetett volna. Jelen felállásban viszont Duvall karaktere nagyon furcsa időzítéssel jelenik meg a történetben, felbukkanása megtöri a „magányos hős” történetének ívét, és egyáltalán, teljesen kilóg az egész sztoriból. Attól még jópofa.
A filmek zenéje általában a legutolsó, amire odafigyelek, pedig nem szép dolog ez tőlem, reneszánsz asszonytól. Csak azokat a melódiákat veszem észre, amit a zeneszerző annyira szívvel-lélekkel írt meg, hogy akár önállóan, a film nélkül is elmennek, vagy annyira rosszak, hogy elvonják a figyelmemet a képről. A Jack Reacher zenéjére azért figyeltem fel, mert hihetetlen jelentőséggel rezegnek a bombardonok és nagybőgők a legmélyebb regiszterekben az olyan átkötő jelentekben is, ahol aztán igazán nem lehet arra számítani, hogy a láncfűrészes állampolgár előugrik a szekrényből, és ez szintén a „kell-e röhögnöm” kategóriába esik. 

A Jack Reacher legnagyobb problémája, hogy teljesen feledhető. Különböző és egyéb okok miatt ezt a cikket félre kellett tennem egy hétre, és mikor újra elővettem, hirtelen azt se tudtam, miről is kéne írnom, meg milyen benyomásaim voltak a filmről. Leginkább semmilyenek. Se zseniális története, se imádni való szereplői, se sziporkázó humora nincs igazán, akciójelenetei legfeljebb átlagosak. Egyszer meg lehet nézni, de erre javasolnám inkább a tévét, nem fog beletelni fél év, és garantáltan lesz egy Jack Reacher hónap, amikor az összes HBO összes időpontjában egyfolytában ez fog menni. Azért legalább nem kell külön fizetni.

Az alábbi történet majdnem pontosan így történt. Jó, jó, a zombit én tettem hozzá. De a lényegi része csakugyan megesett.

Patikában n elemű sor kígyózik, ahol n tetszőleges, 10-nél nagyobb természetellenes szám. Patikus nénik egyelőre győzik a rohamot - január 2. van, idáig mindenki visszatartotta, amit vissza kellett tartania, csak az igazán kitartóak hemzsegtek el az ünnepnapokon a helyi ügyeletes patikába, ami egy zseniális újításnak köszönhetően immár nappal is zárva van, és az istenadta nép odakint bokázik a mínuszban a kisablak előtt, míg sorra nem kerül...

Szóval patikus nénik győzik a rohamot, de már közel a vég. Egyiküknek hátra kell mennie valami kikeverős orvosság adataival, de nyilván beleesik az egyik rosszakarója által odaplántált medvecsapdába, mert nem nagyon jön vissza. Az elöl maradó szerencsétlen pedig váratlanul szembesül Bözsi nénivel.

Bözsi néni név szerint helyi, de jellegét tekintve univerzális jelenség, a kedves szomszéd, aki mindenki helyett elmegy a patikába, és az összegyűjtött receptekre külön kerekes szatyrot rendszeresít. Ami nagyon szép, és nagyon közösségi dolog lenne, ha Bözsi néni orvos lenne, vagy látnok, aki maradéktalanul tisztában van minden egyes páciense  gondjával-bajával, tehát részint értelmes információkat közvetítene a patikusok felé, részint értelmezhető válaszokat adna a felmerülő kérdésekre. Az se lenne rossz, ha Bözsi néni rendelkezne valamiféle radarral, ami jelzi neki, ha a patikát megszállja a kannibalizmusra bármikor hajlandó, kulturált sorban állás génjétől valószínűleg mesterségesen és eleve megfosztott tömeg. De nincs neki.
Mint említettem, ünnepek után vagyunk, tehát Bözsi néni kipihenten, csúcsformában érkezik a kisablakhoz. A recepteket röpke 10 perc alatt lerendezi (igaz ugyan, hogy egyiket se írta alá senki, és ez fecninként egyenként derül ki), de micsoda az a 10 perc, csak mulandó semmiség. Lenne, ha itt vége volna a dolognak. Ekkor jönnek ugyanis a kellékek és kiegészítők. Addig vagyunk jók, amíg a patikus néni, aki nyugodtan felléphetne Uri Gellernél, mint memóriabajnok parafenomén, nagyjából tudja, melyik Béla bácsi melyik végbélkenőcséről van szó. Ám a cirkuszi mutatványnak hamar vége szakad, mikor Bözsi néni váratlanul hashajtót kér.
- Kinek lesz? - kérdi rutinosan a patikus.
- Nem tudom. Csak fel van írva. - (Háttérben az egyik hímnemű kuncsaftnak lassanként az arcába süppednek a szemei, és bőre zöldes árnyalatot vesz fel)
- De mi a neve?
- Özvegy Tilinkóné Erzsébet.
- Nem magának, hanem a szernek.
- Azt nem írtam fel - (a zöldes arcú úr hörögni kezd, lefittyedt ajkai közül nyál csorog és isten tudja honnan, elővesz egy baltát) - Pedig mondták, de mire ideértem, elfelejtettem. Tessék mondani ilyen neveket, hátha akkor eszembe jut. (Ez még a zöldes arcúnak is sok. A baltával fejbe csapja magát, a továbbiakban nincs vele gond.)
Patikus néni szemlátomást meg akarja nyerni a Patikus Nénik Udvariassági Versenyét.
- Stadalax, Eucarbon, Colon Cleanse...
- Mondja ezt még egyszer...
- Colon Cleanse.
- Jaj, tessék már betűzni, nem értem. (Valaki a sorból javaslatokat tesz, mit kellene betűzni Bözsi néninek és hová, de a csigavérű többség egyelőre ura a helyzetnek. Már a zombi tetemét is bebalzsamoztuk ránctalanító krémmel, az úgy összehúzta a bőrét, hogy moccanni sem tud, ha esetleg feltámad)
- C-O-L-O-N C-L-E-A-N-S-E
- De hát az előbb nem is ezt mondta!
- Tetszik tudni, ez angolul van. Kolonklínsz.
- Ilyen külföldi vackot biztosan nem kértek. Mondjon még legyen szíves...
Patikus néninek az elkövetkező három hétben valószínűleg flexszel se fogják tudni eltávolítani a mosolyát.
- Tisasen, Dulcolax...
- A dulkó-izé, az ismerősen hangzik. Mennyibe kerül?
- 1000 forint.
- Az nagyon sok. Akkor biztos nem az volt.
Patikus néni még hisz abban,  hogy az einsteini logika kormányozza az univerzumot, és próbál d-vel kezdődő, ulcolax jellegű hangzósorra végződő szereket mondani, de hamar kifogy az ötletekből. Közben a sorban állók statáriális bíróságot szerveznek, de egyelőre nem tudnak megegyezni, megilleti-e a védelem joga Bözsi nénit, vagy helyből ráhajítsák a homeopátiás szekrényt. A helyzet megoldódni látszik, mert Bözsi néni váratlanul felrikkant:
- Megvan! Eszembe jutott! Smecta!
- De hát az nem is d-vel... SMECTA???? Az nem hashajtó, hanem székletfogó!!!!
- Tudtam én, hogy valami a szarral...
Sajnálom mindazokat, akik idáig elolvasták, mert csalódniuk kell: nem tudom, mi lett a történet vége, mert nagyjából ez volt az a pont, mikor átmentem a másik gyógyszertárba. Távozás közben még hallottam Bözsi néni hangját:
- És kértek tápszert is... Nem, nem tudom, mennyi idős a kisbaba, tudja, a Jutkáék kisonokája, olyan szép kislány lenne ha nem lenne olyan ronda. Mondjon már kedveském ilyen tápszer neveket, rá fogok jönni.

A legtöményebb, leggátlástalanabb giccs, ami az utóbbi tíz-húsz évben szembejött velem. Valószínűleg éppen ezért működik.

Elnézést, de mikor elkezdtem írni ezt a kritikát, az a jelenet jutott az eszembe, mikor Besenyő Pista bácsi az olajfinomítóról beszél. Valami ilyesmi, hogyaszondja „Kőolajfinomító?! Nooormális? Há’ az hülyeség, kérem! Én elismerem, hogy finomodik az a kőolaj....de ami a legvégén a csőből kigyön, az azé’ még nagyon rossz.Mért nem valami olyasmivel csinálják, ami már majdnem finom?” Nooormális filmrendező, ha biztosra akar menni, valami olyasmihez nyúl hozzá, ami már majdnem finom. Mint amilyen pl. a Nyomorultak. Szinte kár is volt tovább finomítani, mert a végén majdnem sikerült belőle kőolajat csinálni.

Jean Valjean (Hugh Jackman) pechjére abban a korban születik, amikor a megélhetési bűnözés még ismeretlen fogalomnak számít. Jól be is varrják a szerencsétlent vagy húsz évre, egy azaz 1 darab ellopott sercliért, de még a rehabilitációját is ellehetetlenítik, mert a Hatóság szerint aki serclit lop, abból többé nem lesz tisztességes ember. Valjean-nak tehát havonta jelentkezni kell a rendőrségen, ami érthető okokból erősen gátolja visszailleszkedését a XIX. századi Franciaország amúgy sem épp idilli társadalmába, ráadásul nem más felügyeli a bejelentkezési kötelezettség teljesülését, mint a vaskezű, feddhetetlen Javert felügyelő (Russel Crowe). Szegény Valjean végső kétségbeesésében kirabolja a helyi püspököt, az egyetlen embert, aki hajlandó neki menedéket nyújtani (Colm Wilkinson). A templomi ezüsttel pont 3,6 métert sikerül megtennie, mikor elkapják, de a jó püspök a csendőröknek azt hazudja, hogy maga adta át a kincseket a gyanús külsejű alaknak. Valjean annyira meghatódik ezen az önzetlenségen, hogy elhatározza, innentől mintapolgár lesz, és példás életet él. Gazdag vállalkozóvá, sőt, polgármesterré lesz. Megmenti a szerencsétlen sorsú leányanya (Anne Hathaway) gyermekét, Cosette-et gonosz nevelőszülei, a kocsmárosék (Sacha Baron Cohen, Helena Bonham Carter) karmai közül, segít beteljesíteni a felnőtt Cosette (Amanda Seyfried) szerelmét a tüzes ifjú forradalmárral (Eddie Redmayne), akibe amúgy reménytelenül szerelmes a kocsmárosék leánya, Eponine (Samantha Barks) is. De bármit is tegyen, Javert ott liheg a nyomában. Ennyit a musical sztorijáról, dióhéjban.
Mert hogy most a musical változatról van ám szó, nem a klasszikus Nyomorultakról, amit már többször filmre vittek (én speciel Belmondóval is, és Liam Neesonnal is láttam, de anyám pl. a Jean Gabin verzióra esküszik). Egy pillanatra vonatkoztassunk el attól, vajon mit szólt volna Viktor Hugo, ha megtudja, hogy élete főművéből musicalt csinálnak. Egyes kiszivárgott titkos információk szerint Franciaország áramellátásának 70%-át a Pantheonból fedezik, mert az öreg 1980. óta perpetum mobileként pörög a sírjában. Bár a fene tudja. A XIX. századi kritikusok nagyjából ugyanazt mondták a regényre, mint a mostani kritikusok a belőle készült zenés játékra, miszerint hogy ízléstelen, gyermekded, szentimentális és művészieskedő. Miközben az istenadta nép, nem utolsósorban a reklámhadjárat – igen, bizony, a reklámhadjárat – hatására kajálta, mint a cukrot. Szóval az is lehet ám, hogy Viktor Hugo a mai napig békésen porlik, az áramellátást meg ráhagyja az atomra. A Nyomorultak hamar a világ egyik legismertebb musical-jévé vált, mely sikerét fülbemászó dallamai mellett az erős karaktereknek és szégyentelenül érzelmes fordulatainak köszönheti. Most akkor próbáljuk meg elképzelni, hogyan mutathat ez a filmvásznon.
A színpadi musical alapvetően más műfaj, mint a film. A színházban van némi távolság a néző és az események közt (főleg ha a kedves nézőnek ugyebár az olcsóbbik jegy jut, tehát sajnos nem ül bele a Vikidál Gyula az ölébe mindjárt az első jelenetben), ellenben a film – ha a rendező úgy dönt – mindent közvetlen közelről tol az arcunkba, tisztán látszanak a rebegő könnycseppek, a freccsenő vér, és nagyon, de nagyon szembetűnő az egész dolog rikító, túlszimbolizált, elképesztő valószerűtlensége. Egy magamfajta primitív musical-rajongónak ez teljesen természetes, de nem irigylem azokat, akik a Fűrész XXXIIIIINJL-ről esnek be a vetítésre. Állatira meg fognak lepődni, hogy Urunk 2012. évében ilyesmi még lehetséges. (No nem mintha a Fűrész nem pont ugyanezt képviselné, csak épp a skála másik végén.)
Eleinte még a musical-rajongó is igyekszik ellenállni az elképesztő képi és érzelmi dömpingnek. Ott énekel a Rozsomák, térdig érő szakállban. Haha. A mufurc pofájú Russel Crowe meg lekéste börtönvonatot Yumába. Hihi. De a történet, a zene és a meglepően jó színészgárda lassan beszippantanak, és a kritikus egyszerre azt veszi észre, hogy a mellette ülő másik kritikus jóval gyakrabban fújja az orrát, mint azt az influenza szezon indokolná.
A giccs az pontosan olyan, mint a kurva, vagyis giccs az, amire mondjuk. A nyíló rózsák közt ábrándozó szőke szűz pl. akkor giccs, ha egyetlen pillanatig sem hisszük el neki, hogy valóban vágyakozik a sztreccsgatyában feszítő nyalka huszárkapitányra. A Nyomorultak egyik-másik képi megoldása valami idegborzoló (nekem ott szakadt el a mentális cérnám, mikor a szerelmesek titkos találkája közepette jönnek a pillangók, és ott hemzsegnek minden szabad felületen). Totálplánjait hímzőrámán kéne árusítani. Hugh Jackman egy háromdés Playgirl poszter. A film viszont egészében mégis szerethető marad, mert akármennyire igyekszik a rendező, a történet, a színészek és a zene erősebbek nála.
Az eredeti sztori attól szép, ahogy a szegénység, az erkölcs és a törvény bonyolult kapcsolatrendszerét igyekszik a lehető legtöbb szemszögből megpiszkálni. Ez még ebben a relatíve elkorcsosult formátumban is átjön. Egy pillanatig ne higgyük, hogy Victor Hugo szerint a szegények ab ovo magasabb szinten helyezkednek el erkölcsileg, mint a gazdagok, mint ahogy – intelligens ember lévén – az ellenkezőjét sem állítja. A történet azt a szimpatikus álláspontot képviseli, hogy a szegények közt is van rendes ember, meg a gazdagok közt is, viszont a szegények esetében a rendesség sokkal, de sokkal nehezebben tud manifesztálódni. És bár a morális okokból elkövetett öngyilkosság mára már kissé passzé, azért a gondolkodó állampolgár csak felfogja, mi is lehetett Javert problémája, mikor rájött, hogy a jogosság igenis ellentmondásba kerülhet a „jósággal”, hogy a szükségszerűen sablonokkal dolgozó törvény, amely előtt Jean Valjean nem több, mint a 24601. elítélt, egyben szükségszerűen embertelen is. Hugo feltűnően nagy számú, elsőre oly igen kézenfekvőnek tűnő dolgot nem mond, így például azt sem, hogy Javert egy elítélendő, negatív figura. A maga módján a felügyelő pontosan ugyanolyan nyomorult, mint Valjean, éppen az a morális felsőbbrendűség lesz a végzete, ami a szegénységből annak idején kiemelte. Égő.
A színészeknek annyiból volt nehéz a dolguk, hogy utólagos ráéneklés helyett a dalokat helyben, a díszletben (illetve a nagy ződ lepedő előtt) kellett előadniuk, hogy a zene és a játék összhangja jobban érvényesüljön. Rozsomákunk ezt az egészet rettenetes átéléssel csinálja, de tényleg, valami RETTENETES átéléssel. Ahogy annak idején a némafilmekben a beszéd hiányát túljátszott gesztusokkal pótolták, ugyanúgy kompenzálja szegény Jackman könnyekkel, lihegéssel és minden egyébbel az áriák és a normálisan nyilvánvaló okokból nem hangsúlyozható énekelt párbeszédek felett érzett lányos zavarát. Kimondhatnánk azt a kíméletlen verdiktet is, hogy ebben a szerepben egy hülye ripacs, de nem tesszük. Jackman-ben van egyfajta vele született kedvesség, ami miatt a legelbaltázottabb szerepeiben is valahogy hihetőnek tűnik. Anne Hathaway szintén a kínosság határvizein evez, ő viszont az a típusú nő, aki különleges arcával, furán elegáns mozdulataival azokban a jelenetekben is dívaszerű, nem evilági, ahol egyébként taknya-nyála összefolyik az érzelmi felindulástól. Az igazi meglepetés pedig Russel Crowe. Azt eddig is tudtuk, hogy bármit – de tényleg, bármit – csuklóból, minimális erőfeszítéssel el tud játszani, és azt is tudtuk, hogy olyan a hangja, mint tetszőleges nagymacska lusta, kövér és büdös, valahogy mégis megkérdőjelezhetetlen tiszteletet parancsoló kandúrjának. Most megtudhattuk, mi történik, ha énekel. Crowe nyilván nem egy Pavarotti, nincs különösebben képzett hangja, inkább kissé rocksztáros. Arra az igazi rocksztárra gondolok, aki egyet hördül a mikrofonba és csak úgy repülnek a bugyik a színpadra. A hang, a jelenlét, a visszafogott, egyetlen pillanatra sem túljátszott alakítás így együtt csodát varázsol.
A barikád bátor ifjú harcosait zseniális hozzáértéssel/páratlan szerencsével válogatták össze. Én, aki rühellem a barikádokat, a bátor ifjú harcosokat, meg egyáltalán, a férfias teatralitást, egyszerre azt vettem észre, hogy szurkolok a srácoknak, érdekel, hogy kicsodák, és nem szeretném, hogy halomra lőjék őket, hiába kárhoztatja őket erre a dramaturgia kegyetlen istene.
Sacha Baron Cohen és Helena Bonham Carter, mint a bombasztikát enyhíteni hivatott komikus karakterek, a nemzetközi kritikákban hideget-meleget egyaránt kaptak. Bár, inkább hideget. A probléma valószínűleg ott van, hogy egyikük sem képes lesüllyedni arra az egydimenziós szintre, amit a kocsmárosék szerepe kíván. A karakterekben így van valami nyugtalanító (szerintem teljesen reális) aljasság, még véletlenül sem „cukik” vagy „jópofák”.
Az egyetlen, aki nem bírt meggyőzni, az szegény Samantha Barks. Kissé disszonánc volt, ahogy férfinek öltözik, és nagy erőkkel szorítja le a cickókat, miközben az arcán csak úgy virítanak a csodaszépen szedett szemöldökök. Pedig Eponine hálás szerep lenne, mert Cosette-el ellentétben nem a bármiféle emberközeli gesztusra képtelen vasszüzet kell eljátszani (amire Amanda Seyfried mindig is kiválóan alkalmas volt)(másra se...) , hanem a hősi halált választó, szenvedélyes, reménytelen szerelmest. Barksnak ez szenvedély híján sajnos nem sikerül, mintha a Spice Girls tetszőleges tagja énekelne arról, hogy neki most nagyon rossz, mert letört a körme.
Zeneileg a Nyomorultak félelmetes. Színpadon 15 éves koromban láttam, egyetlen egyszer, és azóta is emlékszem a dallamokra. Az összesre. Nyilván nem egy Rahmanyinov zongoraverseny, zeneileg voltaképp annyira szimpla, hogy a South Park: A film minimális energiabefektetéssel, gond nélkül leparodizálta. Ez viszont ne legyen már hiba. Vetítés után valaki a mozi előtt önfeledten fütyörészte az egyik dallamot. Ennek a zenének pontosan ez a célja, nem több, de nem is kevesebb.

Mivel nincsenek felvonások meg kávészünet, a film egyetlen hatalmas hömpölyben szakad a nyakunkba, mint egy habcsók-cunami. Különleges jellegzetessége, hogy miközben gyakorlatilag egyetlen pillanatra sem lehet komolyan venni, mégis megérinti az embert, illetve az emberben legbelül azt a kis rózsaszínű, csupasz izét, aki szeretne hinni a hősökben, meg az igazságban, meg a szerelemben (egye fene, akár a mindent belepő pillangókban is), csak nem hagyják. Első randis filmnek, anyánknak karácsonyi ajándékba, meg otthon titokban megnézésre ideális.

 

A film, amiről önerőből nem voltam képes eldönteni, hogy valami forradalmian formabontó, fantasztikus mélységeket kínáló újdonságot látok, vagy csak hööö, yeah, fények, füstök, dobpergés, David Copperfield eltüntette az elefántot, de tényleg, eccécsak nem volt ott.

 Nem akarok panaszkodni, de soha olyan nehéz szülésem még nem volt, mint mikor meg kellett írnom jelen dolgozatomat, a Hét pszichopata (valamint a magyar filmforgalmazók ki tudja milyen perverzitása kapcsán hozzátoldott „és a Si cu”) méltatásáról. Itt egy film, amire második anyám, a Filmmagazin már eleve úgy küldött el, hogy na Kovácsné, ez aztán ütős lesz. És még a Rotten Tomatoes-on is 81%-on áll. Aztán az ember elmegy, megnézi, és basszus, nem tetszik neki. Az ember mérgesen elkezdni saját magában keresni a hibát. Az ember valamit biztos nem látott, amit más, sokkal jobb szemű, sokkal műveltebb emberek meg igen. Megírtam, ami az egészről az eszembe jutott, és úgy éreztem, hogy a dolog nem teljes: a kedves olvasó az én magánbenyomásaimból nem fog teljes képet kapni, ráadásul szükségem volt némi önigazolásra és/vagy megvilágosodásra is. Éppen ezért a Hét pszichopata elemzése kissé rendhagyó módon más kritikákból is tartalmaz átvett elemeket (szigorúan forrásmegjelöléssel, nem vagyunk mink politikusok), aztán mindenki eldöntheti maga, hogy kinek hisz. Ez az egész már csak azért is hasznos gyakorlat lesz, mert így a továbbra is igen kedvesnek tekintett olvasó hátha befogadja végre azt a gondolatot, hogy ha egy filmről valamit meg akarunk tudni, akkor nem csak a 81% érdekes a Rotten Tomatoes-on, hanem az is, amit a kritikusok effektíve leírnak. (Összesen 30 kritikán rágtam át magam, de nyilván nem mindből idézek. Csak azokból, amik engem igazolnak, hehehehe.)

A Hét pszichopata afféle teremtéstörténet: mi futhat át Isten fején amikor megalkotja a világot. Jó, jó, Isten szerepében egy Marty nevű forgatókönyvíró látható (Colin Farrel) és a világ is egy forgatókönyvre redukálódik, melynek címe, mit tesz... ööö, Isten... a „Hét pszichopata”. Az alkotói termékenység félreinszemináltatik, Marty képtelen összehozni a Nagy Művet, ezért barátja (Sam Rockwell) segítségét kéri. Álmában sem gondolja, hogy a haver maga is pszichopata, annak jó barátja (Christopher Walken), akivel nem mellesleg virágzó kutyatolvaj vállalkozást üzemeltetnek, na az meg aztán totál nem normális. Ez eddig két pszichopata, de nem kell csüggedni, az események menten felpörögnek, mikor ellopják a harmadik pszichopata (Woody Harrelson) kiskutyáját, egy hirdetés nyomán jelentkezik náluk a negyedik pszichopata (Tom Waits), és egyáltalán, az ember csak kiteszi a lábát otthonról, és mindenhol csak úgy hemzsegnek a pszichopaták. A forgatókönyv és a valóság kezd összekeveredni, bukfencet vetnek,  majd kézen fogva eltáncikálnak a naplementébe.

Akkor most a művészetről fogok beszélni. A művészi alkotás Kovácsnénál az a dolog, ami feltesz egy kérdést, és tudni akarja a választ. Jó, jó, jogos a felvetés: Mitől lenne művészet a Hét pszichopata, amire azért megyünk be, hogy jókat röhögjünk, meg hogy folyjon a vér? Hát azért, mert részint nincs az a ZS kategóriás pornógyáros, aki ne sértődne meg, ha nem tekintik művésznek, részint Martin McDonagh, a rendező gyakorlatilag minden egyes képkockával azt ordítozza az arcunkba, hogy „ez nagyon mély, bazmeg, nem hiszed el, mennyire!” Szóval ott tartottunk, hogy a művészeti alkotás kérdést tesz fel. Tucatalkotások tucatkérdésekkel szembesítenek (pl: miben reménykedjünk, ha csődöt mond a törvény és az igazságszolgáltatás, kit látnánk szívesen a rendőrség kötelékében, stb.), melyekre azonnal megadják a tucatválaszt is (csáknorrisz). Ennek a gondolkodásra képtelen/túl fáradt embereket megcélzó művészetnek ugyanúgy megvannak a maga bonyolult, íratlan szabályai, mint a hochstílnek (szar filmből is nagyon nehéz jót csinálni, tekintsünk csak végig Hollywood 99%-ban gyalázatos fércművekből álló, tetszőleges évi blockbuster kínálatán). Merészebb alkotások merészebbeket kérdeznek (most akkor hogy van az, hogy a történelem kicsiben és nagyban ismétli önmagát, miből lesz az anyagyilkos, miért boldogtalan, akinek mindene megvan, meg hasonlók), a még merészebbek meg ráadásul pofátlanul ránk bízzák a válaszadást. Ja, és persze van még a lárpullár filmművészet, aminek egyetlen kérdése az „ismeritek azt a filmet, amikor...”, Quentin Tarantinoval a mindenkori élen. Az alapprobléma a Hét pszichopatával valahol itt van. Úgy érzem, hogy a film lóg nekem egy kérdéssel.

Nagyon sokat tűnődtem rajta, hogy mit higgyek: a film látszólagos formabontása ennek a bizonyos kérdésnek az eszköze (csak én egy segg vagyok, és nem látok a dolgok mögé), vagy a formabontás a formabontás eszköze, és mint ilyen, üres külsőség. Mert a Hét pszichopatáról sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy egy poshadtul szokványos, kiszámítható tucatrágógumi lenne. Fura a története, fura, hogy nem igazán van benne főszereplő, vagy ippeg hogy túl sok főszereplő van benne (nézőpont kérdése), furák a csavarok (bár a sok furaságban az ember egyszer csak rájön a logikára – ezek engem itten meg akarnak lepni – és onnantól egészen jó hatékonysággal jósol meg bizonyos fordulatokat). Az ember lelki szemeivel az a képet látja, mikor a Gyűrűk urában az orkok megszületnek a földből, csak mintha itt a magzatburokból Tarantino próbálna kiszabadulni. Igen ám, de Tarantino már ezelőtt egy bő húszassal sikeresen kiszabadult, megcsinálta a maga fiatalosan szemtelen filmjeit, a tök üres, de rendkívül szórakoztató alkotások mutánsaira egész iparág épült, meg a Guy Ritchie.  És ne feledkezzünk meg az In Bruges-ről sem, mellyel Martin McDonagh egycsapásra berobbant a köztudatba. Az In Bruges csak első blikkre tűnik tarantinósnak, annál százszor, de inkább ezerszer értelmesebb, tekintsük tehát inkább egy mesteri képzavarral a Tarantino-univerzum jól sikerült vízhajtásának. (Nem, nem vagyok hajlandó még leírni sem azt a fertelmet, hogy Erősz.... nem. Aki azt a magyar címet kitalálta, megérdemel vagy hét-nyolc pszichopatát a nyakába). Az egyik kedvenc filmem, ugyanolyan abszurd, hidegrázós, elgondolkodtató és vicces, mint amilyen a Hét pszichopata akarna lenni, ha sikerülne neki. Úgy tűnik, emberünk Belgiumban nagyjából ellőtte a puskaporát. (Ehhez képest viszont Rob Daniel (Sky Movies) szerint a Hét pszichopata 2012. legnagyszerűbb posztmodern alkotása, és a néző alaposan tartsa nyitva a szemét, mert remek zsánerpoénokat láthat, és az alkotás különben is minden filmes klisét kifiguráz, tiszta Tarantino.... Na így bízzon az ember a saját meglátásaiban.) 

Mármost természetesen a világ összes filmjének van egy közös alapkérdése. „Ugye mekkora hatalmas elme és rendhagyóan kreatív géniusz vagyok én?” kérdezi a rendező, és szerényen várja a bevétel és/vagy díjeső formájában érkező választ. Nos ez volt az az egyetlen kérdés, amit a Hét pszichopata vetítése a közben a vásznon folyamatosan látni véltem, 2 méteres lángbetűkkel keresztbe írva minden egyes jeleneten. (És nem csak én. Mint Philip Concannon (The Skinny) bosszankodva megjegyzi: „Bármennyire is jók az egyes részletek, a Hét pszichopata voltaképp nem más, mint Martin McDonagh önimádati rohama”)Még csak azt sem mondom, hogy McDonagh nem érdemli meg a dicséretet, mert baromi nehéz a mai világban újat meg egyedit alkotni. De azért EKKORA dicséretet ebben a konkrét esetben szerintem nem érdemel. Még akkor sem, ha tényleg az volt a rendezői koncepció (ez az egyik tippem a harmincból, amivel megpróbáltam a Hét pszichopatát értelmezni...), hogy McDonagh mindösszesen egy sikerfilmmel a háta mögött egyszer csak leparodizálta saját magát. Ami azért kicsit sem szerény hozzáállás.

Hogy egy másik irányból is megpróbáljam megmászni a Hét pszichopatát, azt is szóvá kell tennem, hogy míg filmes megoldásai nyilvánvalóan az In Bruges-re hajaznak, addig maga az alapötlet az írással foglalkozók lelki nyavalyáit oly igen nagy sikerrel boncolgató Adaptáció adaptációja (Martin McDonagh filmjében a forgatókönyvírót Martynak hívják. Kaufmann filmjében a forgatókönyvírót Kaufmannak hívják. Gunyoros önreflexió, cinematikus köldöknézés, brilliáns). A különbség az, hogy az Adatáció szereplőinek sorsa érdekelte a nézőt. Ugyanez a Hét pszichopatáról sajnos nem mondható el. Az Adaptáció ugyanis a maga igen bizarr története ellenére világosan megfogalmazta a maga kérdését (Mi zajlik le a odabent művész fejiben alkotás közben?), melynek tükrében az amúgy igen eszement karakterek már értelmezhetőek, szerethetőek vagy épp gyűlölhetőek voltak. (Az elolvasott 30 kritikából egyébként 25 von párhuzamot az Adaptációval, és kivétel nélkül mind a Tarantino filmekkel. Szerintem ebből is látszik, hogy kezdek felnőni a feladathoz.)

Pedig a Hét pszichopata egyébként olyan nevekkel dobálódzik, hogy az ember már a plakát láttán elalél. Christopher Walkenért bármit megnézek, Tom Waits maga az ördög öregapja (az obligát három aranyhajszállal), Sam Rockwell zseniálisan sokoldalú, az utánozhatatlan Woody Harrelson pszichopatás filmek esetében kb. olyan szinten kötelező elem, mint ókori eposzokban a Zeusz Szex Masina, Colin Farrel pedig megbízhatóan játssza ugyanazt az egy darab karaktert már vagy egy évtizede, sosem csalódunk benne. A legeslegutolsó aprócska szerepekben is akkora arcok köszönnek ránk, mint pl. Harry Dean Stanton, a legendás karakterszínész. Minden egyes alakítás önmagában egy-egy ragyogó tanulmány, de hiába makulátlan, amit pl. az agg Walken bácsi csinál, én nem a karakternek örülök, és nem a film karakteren át közvetített üzenetét próbálom értelmezni, hanem azt élvezem, hogy micsoda zseniális színészt látok, hogyan uralja a vásznat, mennyire képes egyetlen pillantásával ezer oldalakat elmesélni. Rettenetesen jó nézni ezeket a színészeket, együtt és önmagukban egyaránt. Csak ettől még a film nem lesz film. (Dave Calhoun a Timeout Londontól olvasmányosan értekezik arról, ahogy a szereplők számára minden történés egyszerre forgatókönyves fordulat és véres valóság, ahogy a néző sem mindig tudja, hogy filmet lát, vagy filmben filmet, esetleg valami dokumentumfilm-szerűséget. Azt is kiemeli viszont, hogy a Hét pszichopata férfiak által férfiaknak készített férfias film, nőknek esélyük sincs. Nem hiszem, hogy nálam itt botlott volna meg a film - elvégre az ugyanilyen megközelítést alkalmazó In Brugest meg nagyon szeretem - de a lehetőséget mégsem lehet teljesen kizárni. Fene tudja.)

Egy meredek balkanyarral két bekezdésnyit visszakanyarodva ott folytatnám, hogy szinte mindenki „jobb” Tarantino-stílusú filmeket csinál, mint maga Tarantino. Éppen ebben rejtezik Tarantino érdekessége: az egyetlen mainstream, befutott rendező, aki tudatosan azt merte mondani, hogy nem hajlandó az emberrel, mint olyannal foglalkozni, tesz ő a nyavalyás kis rózsaszín majomra, a mozi sokkal érdekesebb. Az összes többiek nem tudták megállni, hogy filmjeik szereplői ne hasonlítsanak legalább messziről a Homo sapiensre. Ezzel viszont az a probléma – és ez a Hét pszichopatában különösen jól kijön – hogy emberszerű szereplők esetében a véres jelenetekkel csínján kell bánni.

Legalább olyan csínján, mint a véres jelenetek kritizálásával. Ha az embert meglepi valami perverz őszinteségi roham, és azt találja mondani, hogy a Hét pszichopata értelmetlenül véres (pedig egyébként objektíve, pl. véres jelenet/összidő alapon egyáltalán nem olyan vészes), akkor a Macsó Hülyék azonnal be fogják sorolni az embert az Alkonyatos Hülyék közé. Amire a besorolt ember azt válaszolja, hogy egyszerűen csak minőségbéli különbségeket vél felfedezni a Hét pszichopata és mondjuk Baudelaire Dög című verse közt, mindkettő elég realisztikusan ábrázolja az esendő húst, csak az egyiknek van oka rá, a másiknak meg nincs, hacsak nem az, hogy a megadja a napi betevő vért az erre éheseknek. Nem,nem állítom azt,hogy a Hét pszichopata egy torture porn, vagy hogy gyomorforgatóan brutális, messze nem az. Csak annyit bátorkodom szóvá tenni, hogy kibontott téma hiányában az a kevés is sok. Emberi lények feldarabolásán akkor tudok jókat kuncogni, ha tudom, mihez képest abszurd, meg humoros a dolog, illetve akkor tartom lenyűgöző látványnak, ha kimondottan aztamicsodalátványilag vagyok megszólítva, mint tudom is én, a Sin City vagy a 300 esetében.

A hiányzó kérdésfeltevés és az ennek kapcsán a limbóban ténfergő (remek) karakterek, illetve a nem igazán átgondolt bél- és véreső mellett a film negyedik problémája a koherencia és a tempó. A felütés még úgy egészen elfogadható, az ember megismerkedik az alaphelyzettel, a karakterekkel, és várja, hogy mi lesz. Erre nem lesz semmi. A film a felénél dőlni kezd, és legkésőbb a háromnegyedénél totty, leül. Engem meg valahogy nem vigasztal, hogy jó előre szólnak, oly igen viccesen és kikacsintósan, hogy igen, most a film le fog ülni, mert ezt úgy is lehet tekinteni, mint bámulatosan humoros és mélyen szántóan őszinte rendezői kinyilatkoztatást, meg úgy is, hogy ezeknek nem elég, hogy elfogyott az ötletük, de ráadásul még meg is próbálnak palira venni. (C. J. Johnson, ausztrál kritikus szerint meg éppen hogy a film vége profi, és ami előtte van, az a mesterkélt. Ami végül is mindegy. Lényeg az, hogy olyan kritika nem volt az általam olvasottak közt, mely valamilyen formában ne említette volna a film egyenetlenségét, tempóvesztését.)

Ugyanilyen jellegű, számomra eldönthetetlen kérdés volt, hogy a résztörténetek azért nem állnak össze zökkenőmentesen, mert az túl konvencionális megoldás lett volna, vagy azért, mert nem sikerült. (Dana Stevens (Slate) szerint a film „Majdnem hogy intelligens alkotás, a moziban különben sincs idő azon tűnődni, összeállnak-e a film részei.” Hm. Akkor tessék egy kicsit felgyorsulni. Vagy tessek egy kicsit lelassulni? De ugyanerre a problémára hívja fel a figyelmet Matthew DeKinder is (STL) Today. Meg úgy általában mindenki más.)

A fentieket visszaolvasva arra jutottam, hogy ez a kritika tökéletesen méltó az elemzett filmhez: nagyon hosszú, nagyon sok minden van benne, és se füle, se farka. Akinek volt türelme végigolvasni, az a Hét pszichopatával is fél kézzel elbánik majd. Különben is, valószínűleg Andrew L. Urban-nél (Urban Cinefile) van az igazság: egy ilyen filmet nem elemezgetünk, és nem próbáljuk meg megérteni, csak beülünk, jól érezzük magunkat, oszt kész.

70%