A film, ami NEM Holmes és Watson homoerotikus kapcsolatáról szól

Szokás szerint egy fájó vallomással kezdeném, elvégre a filmkritikus személyének beható megismerése sokat segíthet abban, miért ír az az idióta mindenféle baromságokat olyan filmekről, melyekről nekünk márpedig homlokegyenest ellenkező véleményünk alakult ki. A vallomás pedig úgy szól, hogy én soha életemben nem voltam képes megszeretni Sherlock Holmes-t. Mármint az eredetit, a Sir Conan Doyle féle különc, aszexuális, sakkozógépagyú angolt, aki Stephen Locklear felülmúlhatatlan paródiájában megállás nélkül kovácsolja kérlelhetetlen vaslogikája eltéphetetlen láncait. Kétszáz oldal után a Nagy Detektív minden addig sem létező báját elveszítette számomra, a mintegy harminc cm vastagságú könyvet azóta is arra használom, hogy az esküvőnkre rejtélyes okokból kapott fertelmes porcelánlibát megtámasszam vele (nem merjük kidobni, nem tudjuk, kitől kaptuk, 10 éve bámul ránk a polcról.) Valahogy úgy vagyok Sherlock Holmes-szal, mint Berzsenyi költészetével. Maximálisan értékelem és tisztelem mint adott kor kétségkívül karizmatikus irodalmi mérföldkövét, de amúgy baromira hidegen hagy.
Az angoloknak, sőt, még az amerikaiaknak is viszont Sherlock Holmes egy intellektuális Toldi Miklós, kultikus népnemzeti hősfigura, akivel nem illik viccelni. Egy cool (és messze nem cold ), vicces, szexi  Sherlock Holmes, akinek ráadásul nem abban merül ki a kapcsolata Watsonnal, hogy időnként leereszkedően vállon veregeti – skandallum. De nem nekem. Én már az első részt is ezért a friss, némileg szemtelen hozzáállás miatt szerettem. Hogy a második kicsit kevésbé friss, viszont kétszer vagy háromszor olyan szemtelen? Sebaj, kedves Watson.

Spoiler következik: a film első 10 percében kinyírják a kedvenc mellékkarakteremet, Irene Adlert (Rachel McAdams), és bunkó módon még csak vissza se hozzák egy leleményes balkanyarral a film felénél, mint ahogy azt én sejteni véltem. Hiába, mindent én sem tudhatok előre. Lényeg az, hogy Sherlock Holmes (Rober Downey Jr.), aki eddig is fújt az egyetlen még nála is fineszesebb emberi lényre, a gonosz Moriarty professzorra (Jared Harris), most teljes erővel veti bele magát az ártatlan külsejű bácsi körül sokasodó rejtélyek kibogozásába. Illetve csak vetné, ha nem kellene elválaszthatatlan cimborája és balkeze, Dr. Watson (Jude Law) számára legénybúcsút meg esküvőt meg nászutat szervezni. Sherlock Holmes, aki a szokásosnál is zizzentebb annak kapcsán, hogy cimboráját hamarost elnyeli a házasság pokoltüze, a legváltozatosabb álruhákban idegesíti halálra szűkebb környezetét és a bűnözők válogatott hadát, átutazza egész Európát, megakadályoz egy világháborút, és verekszik, és lő, és szerencsére nem énekel.

Egy újabb fájó vallomás, mielőtt a részletekbe merülnénk: én legalább annyira fújok a túl hosszú filmekre, mint kedvenc detektívünk Moriarty professzorra. Ahhoz nagyon-nagyon jó okot kell szolgáltatni nekem, hogy olyan  100-120 percnél ne kezdjen el hangosan kakukkolni a biológia órám, miszerint ideje lenne most már valami értelmeset csinálni. Az Árnyjátéknak majdnem sikerült ez a bravúr: a lelki kakukkmadár ugyan nem szállt el a fészkére, de legalább megelégedett azzal, hogy a tudatalattim peremén ordítozzon. A film azt a nem feltétlenül szerencsés trükköt alkalmazza, hogy az első mondjuk egy órában felsorakoztatja szinte az összes poént, ami a pihent agyú alkotóknak az eszébe jutott, majd a következő órában átvált durrogtatós-vérpreckelős akciófilmbe. Az ilyen kettévágott alkotásoknak a sikere nyilvánvalóan három dolgon múlik: hogy mennyire viccesek az első óra poénjai, mennyire cizellált a durrogtatás a második órában, és sikerül-e valami halovány összefüggést teremteni a két fél közt. Az Árnyjátékhoz hasonló második részek esetében külön nehezítés, hogy az első epizódban meg- és kiismert karaktereket valahogy továbbra is érdekessé kell tenni, az új karaktereket pedig úgy kell bevezetni, hogy illeszkedjenek a már bevált mesefolyamba.
Saját szubjektív véleményem az, hogy az első óra valami szenzációs, betegre röhögtük magunkat, briliáns, 100%, kockacukrot neki. Az, hogy közben maga a történet a-ból b-be mintegy 5 cm-t tett meg, szinte alig volt zavaró. A második órában egyre nagyobb és nagyobb lőfegyvereket kapunk az arcunkba. Játszanak a szokásos látványos lassítások és pörgetések. Sherlock Holmes a hagyományos flashback-minimozi keretében megoldja a rejtélyt. Az akciózás legalábbis kielégítő, az átvezetés a poénos részből nagyjából zökkenőmentes (bár a ritmus nem tökéletes). Hogy a rejtély talán kissé kevésbé lenyűgöző? Sebaj, nedves Watson.

Az ember szinte minden botlást megbocsát az Árnyjátéknak, és nem csak azért, mert botlás helyett inkább arról van szó, hogy a film helyenként menet közben kicsit megáll és elgyönyörködik önmagában. Szokatlan lágyszívűségem oka az, ahogy az egészet a szereplőgárda eljátssza. Itt nyomban szeretnék kitérni a „bromance”, azaz a férfiak közti burkoltan homoerotikus kapcsolat fogalmára, amitől nekem konkrétan okádnom kell. Mármint a fogalomtól. Úgy tűnik, a felvilágosult, toleráns, megengedő nyugati társadalomnak a világon semmi más nem jut eszébe a filmről, mint az, hogy „na akkor most buzi volt a Holmes meg a Watson, vagy nem?”. Guy Ritchie, a rendező rendes gyerek, semmit meg nem tagadna a Blikken nevelkedett agytrösztöktől, a lehető legnagyobb élvezettel borzolja az erre hajlamosak idegeit a nőnek öltözött majd erőszakosan levetkőztetett (és Ritchie fantasztikus érzékének köszönhetően egyetlen töredék másodpercre sem kínos!) Robert Downey Jr-ral, az egymásnak feszülő izmos férfitestekkel, meg hasonlókkal. Pedig Holmes és Watson egyszerűen csak azt az életérzést testesítik meg – remekül – amit tizenéves korunkban tapasztalunk meg először és sajnos többnyire utoljára, a szociális flow élményt, mikor a másik emberi lényben megtaláljuk a hiányzó felünket és ennek nagyon örülünk. Ez jóval több, mint a szex, vagy egy ilyen ökör szenzációhajhász fogalom, mint a bromance. Aki azt hazudja, hogy nem emlékszik rá, annak úgy kell, akinek meg tényleg nem volt benne része, annak részvétem
Law és Downey jr. a magánéletben is nagy haverok, önfeledt hülyeségük önmagában is kitöltené a két órát. Ahogy Downey Jr. azokkal a szexuális kezeivel összegyúrja a szerepet saját magából, Dr. House-ból, Jack Sparrow kapitányból meg még vagy egy tucat ikonikus karakterből, szintén megér egy missa solemnist. (Azt az egyet sajnáltam, hogy hiába van emberünk harcművészetileg annyira kiképezve, hogy maga játssza el a verekedéseket, a túlburjánzó látványtechnikai megoldások miatt a részletek nem igazán követhetőek. Azért ha már harcművészet, akkor még mindig a Bruce Lee.) A többi szereplőre sem lehet panaszunk. Bónuszként megismerjük Sherlock Holmes okosabb testvérének kalandjait (igen, igen, van egy iszonyatosan idióta film ezen a címen, Gene Wilder csinálta, 900 pénzért kapható a teszkóban). Mycroftként Stephen Fry, az angolok saját, külön (hátsó) bejáratú nemzeti kincse olyannyira zseniális, hogy még Downey Jr-t is simán lejátssza a pástról, ráadásul igazi Sherlock Holmes szakértő, ha a stábnak bármilyen kérdése volt az eredeti figurákkal kapcsolatban, azonnal tudták, kihez kell fordulniuk. Egyébként sem a karakter, sem a színész nem véletlenül szerepel: Fry, akárcsak Mycroft, nyíltan vállalja másságát. Nesztek, idióták, bromance, élesben.
 A másik plusz karakter Simza, az ’ahogy Móricka a cigányokat elképzeli’-lány (Noomi Rapace) akiről kicsit olyan érzésünk van, hogy azért van benne a filmben, hogy legyen benne p-na is, mert amúgy semmi jelentősége nincs annak, hogy nő. Pedig kár, mert kiváló színésznőről beszélünk, aki a Tetovált lánnyal bőségesen bizonyított, ehhez a szerephez talán kissé sok is volt, flamenco-énekes anyuka és potenciális igazi cigány ősök ide vagy oda.
Jared Harris Moriarty professzorának visszafogott józansága kimondottan üdítő, semmi halálfejes bakelit búvármaszk meg hisztérikus sikoltozás, hogy „A világ az enyém, HAHAHAHA” Egy kis pénzmozgás itt, egy kis gyilkosság és zsarolás ott, a többit a világ majd megoldja maga, tisztára mint igazából.
Mindenképp említést érdemel Kelly Reilly, Watson végtelenül türelmes és intelligens feleségének nyúlfarknyi szerepében. Három perc alatt is meg tudja velünk értetni, hogy a jó doktor miért is döntött a házasság mellett, mikor pedig agglegénynek lenni, főleg egy Holmes-hoz hasonló tünemény társaságában, bizony jóval szórakoztatóbb.

Az Árnyjáték a maga jellegzetes és már-már túlzottan csodaszép, minden részletében gondosan megtervezett látványvilágával és remek színészeivel pontosan olyan, amilyennek a hozzám hasonló bezápult átlagember a szórakoztató kalandfilmet elképzeli. Hogy egy-egy poén kedvéért kilép a kerékvágásból és az időkeretekből? Sebaj, redves Watson.

90%
 

Avagy: Izguljunk együtt Banderas mogyorójáért

készült a Filmmagazin számára, 2011. december 10-én

Vetítés után megkerestem a nagyobbik lányomat a szemét közt (az valami elképesztő, hogy mindössze négy darab átlagos méretű másodikos meg egy óvodás micsoda elképesztő kuplerájt képes otthagyni egy vetítőteremben...), és megkérdeztem tőle, mi tetszett neki a legjobban. Volt benne harcolás – válaszolta nemi identitászavaros csemetém, mint magától értetődőt. Na de mégis, próbálkoztam tovább, mert azért ismerem a gyereket már vagy hét éve. Hát- súgta oda csendben, hogy a nála harminc centivel alacsonyabb lovagja ne hallja – az volt a legjobb, mikor táncikáltak a cicák. És valóban. A Csizmás Kandúr talán nincs benne  az első tíz legjobb animációs filmben, lehet, hogy az első húszban sem, de az biztos, hogy mindenki fog benne találni valami szórakoztatót. Még a balfék kisebbik lányom is, aki a mai napig nem szokott hozzá a kalandfilmekben kötelező igazságszolgáltatáshoz, és hazáig siratta Tojás Tóbiást, hogy de most akkor miért kellett meghalnia, ha pedig a végén jó útra tért. Képzelem, mi lesz  ha egyszer rájön, hogy a kommandóban mindig kinyírják a szörnyek a négert.
Végre megtudhatjuk, mit csinált Csizmás Kandúr, amikor még nem a lóvá avanzsált szamár hátán nyalogatta a .... Pontosan ugyanazt, mint a mi drága Kormikánk. Uralta a környéket. (Azzal a bizonyos két grammyi különbséggel, hogy Csizmásnak hiánytalanul megvan az összes szerve, mellyel világra jött, míg Kormika életében bizonyos tragikus csapások következtek be ezen a téren). A történetbe a néző ott kapcsolódik be, mikor Csizmás Kandúr (Antonio Banderas) ismét összefut hajdani legjobb cimborájával és jelenlegi legnagyobb ellenségével, Tojás Tóbiással (Zach Galfi...Galifi...na hagyjuk...), aki ráveszi, hogy elevenítsék fel gyermekkori álmukat, lopják el a varázsbabokat a mézeskalácsházikót vélhetően az összes melléképülettel együtt elfogyasztó Janitól és Julitól (Billy Bob Thronton és Amy Sedaris) és másszanak fel az égbe megszerezni az arany tojást tojó ludat (talán soha életemben nem sütöttem még el politikai viccet, és hangsúlyozottan most sem teszem, de a kisliba isten bizony úgy nézett ki, mint Tarlós István). Közben egy hosszabb flashback-ből Kandúr hányattatott gyermekkorát is megismerjük. Tóbiás egy elbűvölő társat is bevon a vállalkozásba, Puha Praclit, a Felina Fatale-t (Salma Hayek), tehát garantált a kaland, a szerelem, és a macskák viselkedéskultúrájának részletekbe menő elemzése, az utolsó felrúgott és szerteszéjjel szórt szarosládáig.
Leszögezem, hogy a magyar szinkronnal nincsen semmi baj, jók hangok és jók a poénok, de aki ezt a filmet igazán élvezni akarja, az várja meg, míg kijön DVD-n, és nézze meg angolul. Vagy tegye azt, amit én, és képzelje hozzá Banderas hangját a levakarhatatlan (de valószínűleg  inkább büszkén viselt) spanyol akcentusával. A Csizmás Kandúr ugyanis egyszemélyes show, és a jó Antonio nélkül igen sokat veszít a bájából, még akkor is, ha vetítés után öt gyerek köpte a kukoricát egymással versengve az összesen két darab fülembe, hogy MENNYIRE király volt az egész, és a sajátjaim azóta is szorgalmasan próbálják utánozni, hogy a Csizmás Kandúr, amikor még icipici, mezítlábas, vörös kiscica volt (és MEG KELLETT ZABÁLNI, de anya láttad, hogy milyen cukiiiiiii), hogyan mondta azt, hogy „miu”. És higgye el nekem a nagyérdemű, hogy egy sorozat fejhangú „miu” hajnal hatkor még az olyan türelmes szülő idegeit is próbára teszi, amilyen én nem vagyok...No de hol is tartottam... Szóval a Csizmás Kandúr egyszemélyes show. Aki látott már egy-két-három Banderas filmet, az úgy nagyjából ismeri a kiváló művész arckifejezéseit, és örömmel látja, ahogy az egész készlet hibátlanul visszaköszön a szőrös macskapofán, ami azért bír némi szórakoztató értékkel. Visszaköszönnek ezen kívül Banderas filmjei is, néhány kedves kis poén és szurkálódás formájában.
Ami nem köszönt vissza, az a történet. A történet, kérem, az kalapemelés nélkül elsétált mellettünk. Én már akkor sejtettem, hogy gondok lesznek, mikor az összes gyerek egyenként suttogva megkérdezte tőlem, hogy „Ki az a San Ricardo???”. Tény, hogy nem 12 éveseket vittem a filmre (és az általam biztosított szülői felügyelet is többnyire kimerült annyiban, hogy kuss má’), de az is tény, hogy az átlaggyereknek majdnem megoldhatatlan feladatot jelentett a visszatekintésből kibogarászni, hogy hol ment mellé Kandúr és Tóbiás barátsága, illetve miért tért végül mégis vissza az igaz útra a gaz tojás az utolsó pillanatban (nem máshol méghozzá, mint a San Ricardo nevű vársokában, hehehe). De még ha a kibogozhatatlan lélektani drámától el is tekintünk, Tóbiás bosszúja akkor is olyan körmönfontra sikeredett, hogy azon szerintem már ő maga sem igazodott el.
Kandúr markáns karakterétől és a súlyosan mélylélektani Tóbiástól eltekintve gondok voltak a karakterekkel is. Jani és Juli a bepelenkázott vadmalacokkal meg a Juli folyvást ketyegő biológiai órájával annyira hihetetlenül bizarr, hogy meg kellett néznem a kólás pohár oldalát, nem fél liter pálinkát toltam-e véletlenül az arcomba, és azért hallucinálok (szeretem ezeket a tévedéseket... de ahogy az ember öregszik, sajnos egyre kevesebbet téved). Nem azt mondom, hogy nem vicces, csak tényleg az égadta földön semmi köze nincs semmihez. Puha Pracliból a felét nem hozták ki annak, amit lehetett volna. Az egész liba-vonal megint csak bizarr, hogy maradjak ennél a remek szónál, ha már találtam a lexikonban.
A fura történet és a... hm... mondjuk bizarr szereplők miatt a film egyenetlen, széteső, poénjait nincs igazán hová felfűzni (azt a néhányat, ami nem arról szól, hogy „úristen, majdnem megsérült a herém”... Mert az utóbbi 10 évben egy olyan gyerekfilmet nem lehetett csinálni, amiben nem futottak legalább tíz kört a teremtés koronájának jogara körül... ). Messze nem olyan, mint ősatyja, a Shrek, ami egyetlen jól célzott, hosszú ütésként döngölte a nézőt a székbe, és új korszakot nyitott az animációs filmek történetében. A Csizmás Kandúr mondhatni ezen új korszak lezárásának tekinthető, és nem csak azért, mert nem valószínű, hogy a Shrek témáról még egy gereznát le lehetne húzni. Szerintem egy új generációnak kell felnőnie ahhoz, hogy a populá- animációba ismét életet leheljen. Addig  maradunk ezen a szinten, menthetetlenül, csupa olyan filmmel, mint a Csizmás Kandúr, ami nagyon aranyos, nagyon látványos, nagyon akciódús, de nem nagyon film.

Viszont kit érdekel. A Csizmás Kandúrt nyilvánvalóan nem nekem csinálták, hanem az ivadékaimnak, meg az ivadékaim hasonlóan intellektuális kis barátainak, és mint ilyen, jobb nem is lehetne. Pirinkó kislányok imádják, mert cukiság faktora az egekben van, egy számmal nagyobb kislányok imádják, mert van benne emancipált-kardozós macskalány, kisfiúk imádják, mert hogy kinőtt a bab 3D-ben a fődből. Nekünk nincs is más dolgunk, mint elhinteni a kétkedés csíráit, miszerint ez azért nem a legjobb film amit valaha látni fognak. Úgysem fogják nekünk elhinni, hiszen nekik midig az aktuális film életük legjobb filmje. De jó is nekik.

avagy: Bűbájos posztkommunista apoteózis

Először Kovács kezdett el arra panaszkodni, hogy rosszul alszik, gombócot érez a gyomrában, és néha minden ok nélkül legszívesebben mindenkit a elküldene a 3,14csába. Mivel Kovácsot reggelente csak húszperces cintányérszólóval lehet felébreszteni (de az első kávéig így is magázódunk, és ebben az időszakban néha ilyeneket kérdez tőlünk üveges szemekkel, hogy kik vagyunk és mit keresünk a parancsnoki hídon), harminc szilvás gombóctól én is éreznék egy harmincegyediket a gyomromban és amúgy is mindig mindenkit el szokott küldeni a csá szorzataiba, nem sokat foglalkoztam a dologgal, amíg az utóbbi hetekben egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy pontosan ugyanilyen szimptómákat muatok magam is. Aztán rájöttem, hogy ha baltát vágok a tévébe, mikor híreket mondanak, a tünetek enyhülnek. Drága megoldás, de megéri. Egyébként balta nélkül is megy, elég, ha sokat ismételgetem, hogy ha én ezt a rengeteg baromságot mind komolyan venném, réges-rég habzó szájjal makognék a banánfa tetején. Apropó, majd küldjetek fel ebédet. Ne banánt, azt már unom. Vagy tudjátok mit, inkább majd hívjatok le, ha már kiderült, mennyit, hova és miután fogok adózni jövőre, tehát majd úgy január elseje felé.
Szóval valami ilyesmi lelkiállapotban indultam el moziba, és ezek után iszonyúan jól esett látnom egy olyan filmet, amiben azon lehet röhögni, hogy a simlis gazdag g-cinek a kitartó kisemberek betartanak.

Josh Kovács (mi más... Mintha annak idején csak a Kovács család költözött volna ki spontán Amerikába), szóval Ben Stiller a Torony nevű luxusbérház menedzsere és mindent tudó orákuluma. Jóban van a tetőlakásban élő milliárdos spekulánssal (Alan Alda), olyannyira, hogy az alkalmazottak teljes nyugdíjalapját rábízza, hogy fektesse be. Az meg nem is rest, befekteti a lóvét az utolsó fillérig a zsebébe. A személyzet (Casey Affleck, Stephen McKinley Henderson, Gabourey Sidibe, Michael Pena, stb.) csak akkor döbben rá, mekkora kókler volt az illető, mikor megjelenik Denham FBI ügynök (Téa Leoni) és letartóztatja. A személyzet bosszút esküszik, és egy becsődölt bróker (Matthew Broderick) meg a helyi kisstílű bűnöző (Eddie Murhpy) közreműködésével végre is hajtják a ravasz tervet.

Ezek az amerikaiak aztán nem haboznak meglovagolni az aktualitást. Már a Nicolas Cage is milyen férfiasan mentette a népeket az ikertornyokban, itt meg lám, hogy valagba rúgta a Ben Stiller a Bernie Madoffot. Nálunk ugyan ki merészelne ilyesmivel próbálkozni (és ha merészelne is, ki a bánat tenné ki annak az idegeit, hogy dramatizált formában még egyszer megtekintse... no de hagyjuk). Most az egyszer még az sem zavart annyira – pedig egyébként szokott - amikor bánkódik a szegény afroamerikai londiner bácsi, hogy aszondja „a nyugdíjamból elmentem volna az asszonnyal világ körüli útra” én meg csak néztem fel az ülésből a nagy színes álomkabátra, hogy „Mi van????”
A munkásosztály igenis nyomja csak le a rohadt kapitalistát, na. Jaj, de nem ám, hogy a bányász vagy az őstermelő a gyárost meg a földbirtokost, ugyan. Hol élünk, elvtárs, látszik, hogy maga is a Dicsőséges133napon barnult le utoljára. A mai kisember tipikusan az, akinek munkája hallatán elsőre hihetetlennek tűnik, hogy efféle fizetett elfoglaltság egyáltalán létezhet. A tipikus népsanyargató sem gyárat irányít, hanem befektetési tanácsadó. De ha esetleg a hasunkat fognánk a röhögéstől, hogy „vázze, ajtónyitogató a luxustársasházban, nem hiszem el”, nyugodtan belegondolhatunk, mennyivel van nagyobb szükség a telefontartót tartó rózsaszín poliuretán kismalac reklámkampányának kidolgozójára, az ennek megvásárlásához szükséges hitel feltételeit magyarázó nyakkendősre, vagy ha már itt tartunk, arra, aki az ehhez nélkülözhetetlen dokumentumokat fordítja ékesebbről ékesebb nyelvekre, miközben huszadrangú baromságokról pöncög filmkritikákat lelkesen. (Tessék, megint itt a csomó a gyomorban, megyek is vissza a banánfámra habzani.) Ezért tudtam szeretni ezt a filmet, az ő összes nyilvánvaló hibájával együtt. Amiért olyan abszurd, hogy az már-már valódi. Az ember csak addig mondja azt, hogy „ja persze, mert a simlis tőzsdekufár biztos tételesen felírja egy jegyzetfüzetbe, hogy kit mikor és mennyivel vert át”, amíg eszébe nem jut Eszehagyó Miklós notesza. Vagy az a rengeteg nyilvánvaló füllentésecskécske, amit a mindenkori politikus elpotyogtat maga után a járdán, pedig egészen biztosan tudja, hogy mindig vannak lelkes önkéntesek, akik nejlonzacskóba gyűjtik az ilyesmit, hogy utána felmutassák a nagyérdeműnek... (Jó, tudom, tudom, banánfa.)
Pedig de hát azért úgy egyébként voltak problémáim az alkotással. Nem a színészekkel, mert a felhőkarcolós marhaság felkerült azon filmek listájára, amelyekben Eddie Murphyt, illetve Ben Stillert szeretni tudtam (akik kimeredő szemmel várják a rejtvény megoldását: a listán a Fergeteges forgatás és a Trópusi vihar szerepel még, és slussz). Matthew Broderick véleményem szerint egy méltatlanul el nem ismert, és immár sajnos eléggé idős ifjú titán, Casey Affleck meg egyenesen remek, még akkor is, ha ezt a jelzőt egyébként mondjuk a Hamletet alakító színészóriásokra szokás használni. Mint amilyen pl. Alan Alda, bár nem tudom, ő speciel játszotta-e valaha Hamletet.
Egyszóval a színészekkel nem volt gond, viszont az egész film langyoskás, függetlenül attól, hogy milyen jókat hahotáztam én vadidegen emberekkel karöltve a nézőtéren (ha esetleg nem említettem volna, az egyedül moziba menés szánalmassága még sajtóvetítés esetében is felér a hajnal hatkor magányosan bedobott féldekás vodkáéval). Ha egy kicsit szorosabbra veszik a tempót és még több (még ötletesebb) poént tesznek bele, vagy mernek egy kicsit nagyobbat és komolyabbat mondani a sok kuncogás közt... De hát mégiscsak egy olyan rendezőről beszélünk, aki a Csúcsformában sorozattal írta be magát a filmtörténelem halhatatlan nagyjai közé. Ja meg azzal, hogy idén ő lesz az Oscar gála producere, ami szerintem önmagában is minősíti valakinek az élethez vett általános hozzáállását. (Oppárdon. Lapzártakor jött a hír, hogy mégsem ő lesz a producer, mert egyenes adásban buzizott. Szépen vagyunk.).
Minden adott volt, ami a könnyű műfaj igazán zseniális alkotásaihoz csak kellhet, karakterek, poénok, akció, kellően felhígított és bolondbiztos társadalmi mondanivaló, csak épp a hozzávalók inkább összekeverve vannak a végtermékben, mint felrázva. A rablás nem elég intelligens (de azt is mondhatnám, hogy szégyellje magát, aki ennél jobbat és összeszedettebbet nem tudott kitalálni olyan minták ismeretében, mint az Ocean’s eleven és társai). Eddie Murphy sokkal viccesebb is tudott volna lenni, ha több időt és poént kap, és a szegény elnyomottakat sokkal jobban is tudtam volna sajnálni, ha inkább a szociális kontextust kapargatják a viszonylag vontatott bevezető fél óra helyett.
A magyar szöveg viszont mindent ment. Bevallom, én egészen addig bizonytalan voltam a film megítélését illetően, míg el nem hangzott az ominózus párbeszéd Murphy és Stiller közt: „Emlékszel, mikor az óvodában azt játszottuk, hogy te vagy Rahan a Tűzhajú, én meg a doktor Justice?” Doktor Justice, ejtsd ahogy írom, ahogy minden magára valamit is adó mai negyvenes ejti, nyelvi képzettségétől függetlenül. Nekem nagyjából 5 percbe került, mire kikászálódtam a szék alól, és még most, gépelés közben is elkapott a röhögés. Zseniális. Akkor is ha rétegpoén, meg akkor is, ha évszázadok óta dúl a szakmai vita azon, mennyire lehet amerikai filmek szinkronjában színmagyar poénokat elsütni.

A Hogyan lopjunk felhőkarcolót? még ebben a kotyvalékos formában is az, aminek szánták: szórakoztató. Igazi tisztes iparos munka, ami akár negatív jelző is lehetne, csak épp manapság már az igazi tisztes iparos munkával nem is lehet olyan gyakran találkozni.

Készült a Filmmagazin számára, 2011. november 11-én

Készült a Filmmagazin számára, 2011. november 9-én

Ahogy az oldalamon ülő bordám ezt nagyon helyesen megállapította, mi voltunk az egyetlen balek házaspár, akik nem vittek magukkal gyereket. Erre persze jó okunk volt, mert a gyermek bizonyos magatartásbeli problémák miatt nem érdemelte meg, hogy moziba menjen (egyes vélemények szerint azt sem, hogy huzamosabb ideig életben hagyjuk, hiába no, a hétköznapi családi élet nem egy Annapetigergő, akármennyire is próbálják velünk elhitetni az ellenkezőjét). Pedig a Tintin kimondottan gyerekfilm, nem is szívesen értekezek róla, mert az én cinikus és utálatos véleményem jelen esetben a legkevésbé sem számít. Akit érdekel, mi az, amit a Tintinben nem lehet szeretni, az olvasson tovább, akit meg nem érdekel, vigye el nyugodtan a kölköt a moziba, sok kárt nem fog vele okozni az emberizink bimbódzó pszichéjében.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a Tintin (Jamie Bell) és volt egy kutyája... és.... és  ennél többet ne is mondjunk róla, nem érdekes. És akkor lőttek, robbantottak, üldözték egymást, összeszedték a kincseket az összes pályán, és mindenki nagyon boldog volt. Bővebben: három pergamen rejti az elrejtett kalózkincs titkát (gyűjtsd össze mind!). Sok múlik még a részeges Haddock kapitány (Andy Serkis) whiskygőzös családi emlékein, de azon is, sikerül-e a legyőzni a könyörtelen Vörös Rackham-et (Daniel Craig).
Jó kis történet, pont annyira bonyolult, mint egy iniciálékkal díszített, mahagóniból faragott faék, és félreértés ne essék, ez nem is baj, ezek a mesék azok, melyeket gyermek és felnőtt egyaránt imád. A gyermek és a felnőtt hozzáállása ott kezd divergálni, hogy az előbbit tényleg nem nagyon érdekli, ki a főszereplő, amíg az futkos meg lődöz meg megfejti a rejtélyt, míg az utóbbit valószínűleg igen. (Illetve hadd helyesbítsek: a Kovács nevezetű felnőtt – ezen a ponton Peter Jacksonnal vállvetve – azt az álláspontot képviseli, hogy Tintin pontosan annyi emberi érzelmet képvisel,  amennyire egy 10-12 éves fiúnak szüksége van, nem köll annyit rinyálni. Vénségemre kezdem megérteni, miért is mennek a férfiak és nők egymás idegeire. De bezzeg mennyivel jobb az aszexuálisan szaporodó hamvas vincellérbogárnak.) Tintinről tényleg semmit nem tudunk meg, de csupa nagybetűvel semmit. A történet második percében már javában zajlott az izgalmas nyomozás, én meg csak néztem, hogy akkor most engem miért kéne érdekeljen a hatvanéves kamaszra hasonlító képződmény sorsa, mikor azt se tudom, ki fia borja, kizárólag a kutyájával hajlandó társalogni, és emberi kapcsolatai nyilvánvalóan nincsenek. Tintin és Milou véleményem szerint belepusztult az animálásba, nem mintha olyan sokat tudnék az eredeti képregényről, mert épp csak néhány oldalnyit láttam belőle annak idején, de ami a papíron simán elmegy, sőt, gondolatokat inspirál és felébreszti a bennünk rejlő kreatívot, az a vásznon nem feltétlenül műkszik.
Érdekes módon a zombivölgy jelenség még a kisebbik baj. A „zombivölgy” mifelénk az „uncanny valley” szakkifejezés családi szlengesített változata. Azt jelenti, hogy a kőkorszaki rajzfilmeknek is nagyon tud örülni az ember, meg a lélegzetelállító, teljesen élőszereplősnek tűnő gigaanimációknak is. Aminek nem tud örülni, az a kettő közti zombivölgy, melyet horrorisztikus arcmimikával kommunikáló hasbeszélő fabábuk népesítenek be (ennek nyilvánvaló következménye, hogy a gigaanimáció akkor lesz sikeres, ha főhősei állatok, játékok, vagy böszme nagy kék macskák). Tintin, a botoxkúrán lévő viaszbábu egyértelműen zombivölgyből szökött meg a szórakoztatásunkra, viszont esetében érvként hozható fel (vagy mentségként, ezt nem tudom), hogy az alkotók annyira igyekeztek hűek maradni az eredeti képregényhez, hogy végül is 3D-s figura helyett inkább felrajzolták Tintin arcvonásait egy bőrszínű lufira, és felfújták (meg ragasztottak rá hajat, meg ilyenek) teljes mértékben megtartva  eredeti, azaz nem létező arcmimikáját. Spielberget idézve „A legfontosabb az volt, hogy tiszteletben tartsuk Hergé örökségét, olyan közel maradjunk az ő egyedi figuráihoz, amennyire csak lehetséges”. Tintinnel mégsem az arca a probléma, hanem a karakter teljes hiánya, de erről kicsit később. Aki igazán borzalmasra sikeredett, az szegény Milou kutya. Mivel semmiféle élő vagy épp elhunyni készülő állatra nem emlékeztet, viszont karikatúrának meg éppen hogy túlságosan életszerű, az „ intelligens kiskutya” poénokat nem lehet pozicionálni. Akkor már inkább a Varázsceruza, vagy ha már itt tartunk, a Maszkban szereplő Milo, aki a film egyik felében kiválóan idomított Jack Russel terrier, a másik felében meg harsogva eltúlzott animáció, és mindkettőnek remek. Egyébként azért érzem úgy, hogy talán-tán akár igazam is lehet, mert a körülöttünk ülő gyerekseregnek nagyon sok minden tetszett a filmben, de az elhangzó véleményekből ítélve az élőholt plüsskutya még vigaszágon sem jutott be az első húsz közé. Az eredeti képregényben Milo gondolkodik. Spielberg a gondolkodó ebet túlzásnak érezte, azt viszont szemlátomást nem érezte túlzásnak, hogy a blöki a keresztrejtvényt csak azért nem fejti nem fejti meg, mert nincs szembefordítható hüvelykujja, hogy megfogja a tollat. Mondom, szegény Milou kutya privát véleményem szerint az évszázad animációs baklövése.
A film ott kezd érdekessé válni, mikor feltűnik az alkesz Haddock kapitány az ő tengerimedvesajt-szagú szájával és ártatlan kék szemeivel (olyannyira kék szemekkel méghozzá, hogy egészen a film végéig meg voltam győződve, hogy eredetileg ő volt Daniel Craig, aztán koppantam ám nagyot, mikor megláttam a stáblistát...). A detoxra érdemesült tengerész Tintinnel és Milouval ellentétben némi dobogó szívvel is rendelkezik, ő az, akinek története van, meg érzelmei (legalább kettő darab), meg az irodalomórákról oly jól ismert madáchi jellemfejlődése. Nagy kár, hogy nem vele kezdődik a történet, hiszen voltaképp ő a főszereplő, az ő családi drámája és zaklatott élete áll a középpontban, melyhez Tintin csak asszisztál, biztosítva a fegyvereket, közlekedési eszközöket és a falrengető homlokra csapásokkal kísért „ráááájöööttttttteeeeem” biteket. Mivel az összes humoros rész is hozzá kötődik (mert Dupont és Dupond detektíveknek hiába adja a hangját a felülmúlhatatlan Nick Frost – Simon Pegg páros, egy-két aranyosabb poéntól eltekintve inkább a már száz éve is unalmas rendőrviccek szintjét hozzák), az alkotók szerencsére mertek elrugaszkodni az emberi arányoktól és tökéletes rajzfilmfigurát hoztak létre, függetlenül attól, mennyire bámulatosan életszerűen borzolja a szél az egyes szakállszőröket külön-külön.

Lehet, jobban jártunk volna, ha a filmet nem Spielberg rendezi és Peter Jackson a produkálja, hanem fordítva (a máris biztosnak tekinthető második részben egyébként pontosan ez lesz a helyzet). Spielberg az egykori fenegyerek mintha kezdene kiöregedni (vagy húsz éve egyfolytában), míg Jackson, bár kétségtelenül hajlamos elragadtatni magát, ha kap egy csomó izgalmas, milliókba kerülő vizuáljátékszert, még őriz magában némi szimpatikus, ifjonti bohóságot. A Tintin filmben vannak nagyon aranyos, sőt kimondottan szórakoztató, hogy túl messzire ne menjek, izgalmas részek. Nagyon ötletes a jelenet, mikor a veszettül dülöngélő hajón hőseinknek meg kell szerezni egy kulcsot, több szemtanú egybehangzó állítása szerint sikkantgatva kacarásztam, mikor a hidroplánnal leszállnak a sivatagban, és tetszett a toronydarukkal vívott párbaj is. Mégis, az film egészében valahogy ötlettelen volt, mint az olyan szóló, mikor valaki átszellemült arccal, repkedő hajjal, egy ujjal elgitározza a Börtön ablakábant, igaz azt olyan hangerővel, hogy 50 kilométerre is rezegnek az ablakok.
Pedig Spielberg nagy rajongója a Tintin képregényeknek, olyannyira, hogy Hergé, aki van Damme mellett szinte az egyetlen ismert belga importtermék (ha egy pillanatra megfeledkezünk a csokiról és a sörről)(de miért is tennénk ilyen marhaságot), szóval Hergé annak idején Spielbergre bízta szellemi gyermekének megfilmesítését. Igaz, ez még akkoriban volt, mikor Spileberg a kisujjából rázta ki a frigyládákat, meg az is igaz, hogy szegény Hergé azóta Szent Péter udvari festője lett. Hergé gondolom úgy képzelte, hogy Spielberg minimum egy Indiana Jones-ot  hoz ki Tintinből (én legalábbis tényleg ezt képzeltem), egy olyan figurát, aki ugyan kicsit okosabb és kicsit kevésbé férfias mint kedvenc hübelebalázs régészünk, de mindenképp szerethető. Ez valahogy nem jött össze.
Ami viszont összejött, és nyugodtan levehetjük az összes kalapunkat, az az Indiana Jones-os „világháború előtti meghatározhatatlan évek” retró világ. Az épületek, járművek, gépek és ruhák mind-mind aprólékos gonddal, szemet gyönyörködtetően ki vannak dolgozva, nem hiába töltött a stáb hosszú hónapokat különböző európai és afrikai helyszínek bejárásával, és véget nem érő ötleteléssel. A remek virtuális világban azoktól a bizonyos zombivölgyes nüanszoktól eltekintve remekül mozognak a figurák. Spielberg és Jackson egy új rendszernek köszönhetően már forgatás közben azonnal 3D-ben látták a végeredményt (ellentétben velem, mert sajnos pont nem volt 3D-s előadás abban az időpontban, mikor ráértem, de mint tudjuk, nem a 3D teszi a filmet, hanem én teszek a 3D-re). A fényvisszaverő plecsnikkel kiszögezett színészek egy tiszta, szürke-fehér színpadon mozogtak, aminek a tetején rácsos mennyezetre akár 100 kamerát is felszereltek, amik képesek voltak 360 fokban lefedni minden mozgást, és az adatokat három dimenziós térben rögzítették. Ezeken kívül még 8 HD videokamera fokozta a teljesítményt, ezek felvételeit később referenciaként használtak az animátorok, hogy meggyőződhessenek róla, hogy a színészek teljes arcmimikája átkerült digitális megfelelőikre. Az arcmimikát egyébként külön vették fel, sisakokba épített apró kamerákkal (amiktől már annak idején a Gollam is olyan vészterhesen bandzsított), tehát a színészeknek minden jelenetet legalább kétszer kellett eljátszani, egyszer a testmozgás, egyszer az arckifejezések kedvéért.

Semmiképp nem akarnám nagyon negatív felhangokkal zárni ezt az egészet, mert a Tintint alapvetően zabálták a gyerekek, és aki csak egy hatalmas vizuális fagylaltra vágyik, amit órákig nyalogathat a szemeivel (ez mennyire gusztustalanul hangzik...), az úgy fogja érezni, eljutott a Kánaánba. A film minden kockáján látszik a projektbe fektetett embertelen mennyiségű erőfeszítés, munka, és pénz. Valószínűleg éppen ezért lett az egész mozi egy icipicit embertelen, mintha ufók készítették volna, miután aprólékosan megfigyelték és számokba öntötték az emberiséget, épp csak a lényeget felejtve el. Tuti siker.

Más gyereke elütött fél kutyát hoz haza meg csipás kismacskát. Az én drága gyermekem valami sokkal kisebb, jóval könnyebben tartható, és legelső sorban rendkívül könnyen szaporítható házi kedvenccel állított haza az iskolából. Nem, nem japán táncoló egérrel. Fejtetűvel.

Pedig a tetves mail (ahogy röviden neveztük) több mint egy hónapja járt körbe utoljára, akkor nézegettük is a gyereket – erre természetesen bejelentette, hogy a továbbiakban nem kíván részt venni a „páviáncsalád” esti közös kurkászásaiban – de megnyugodtunk, csalánba a ménkűn kívül nyilvánvalóan a tetű se. Tévedtünk.
Becsületemre legyen mondva, mikor a kedves tetű a kidülledő anyai szemeim előtt peckesen átkajakozott a hajmosó vízen, csak majdnem okádtam bele a kádba. Mint ex-rovartanos, kétségbeesetten próbáltam visszaemlékezni mindazokra az ízeltlábú fajokra, melyek megszólalásig hasonlítanak a tetűre, de nem azok, hanem egészen mások, a szívnek kedvesek, sőt, védettek, eszmei értékük 50000000 forint, kint vannak a Schmidt Egon mellett a falon. Természetesen tudtam, hogy a próbálkozás hiábavaló.
Másnap hajnalban a patikában én voltam az első kuncsaft, az álomittasan beérkező néniről láncfűrésszel segítettem le a télikabátot és suttogva üvöltöttem az arcába, hogy azonnal adja elő a titkos raktárból a tetűölőt meg a napalmot. Vállat vont, és egy polcra mutatott a bolt közepén, ahol ezres izzók kereszttüzében kizárólag tetűirtó szerek sorakoztak, plafontól a padlóig, futkározó neonreklámmal megtámogatva ( a futkározástól kissé tikkelni kezdtem, még a szót se akarom hallani most egy pár évig). Hoppá – gondoltam magamban, miközben a hármas számú polcot balról jobbra haladva két méter hosszan a táskámba söpörtem, mondván, hogy ne bízzunk semmit a véletlenre – ezek szerint népegészségügyi probléma. Hogy miért is az, arra hamarosan rájöttem.
A tetűirtó szerekre ugyanis hatalmas betűkkel ki van írva, hogy két perc alatt nem hogy a mi tetveinket, de még a szomszédét is kiirtja, de tényleg, olyan hatásos, hogy a következő évben az őszibarackot se kell majd permetezni. Az viszont meglepően apró betűkkel van rajta, hogy a használat után a hajat bizony át kell fésülni. Azt meg már tényleg csak a vájtszeműek fogják észrevenni, hogy a kúra ajánlott időtartama fésüléssel és mindennel együtt két hét. Nem egy nap. Két hét.
Innentől nem csodálkoztam azon, mikor később értesültem, hogy az iskolában volt olyan, akinél a probléma hónapokig fennállt. A csodaszeres mosás hatására ugyanis a gyermek impozáns hajzatából valóban előkerült még összesen három darab állatka, melyeket valami leírhatatlan élvezettel nyírtam ki .(Jóllehet már nem éltek, de ez most mellékes. Komolyan, az ember nem gondolná, miféle fenevad búvik meg abban a péhádés lelkiben, míg a fejtetűvel nem szembesül.) Készen is vagyunk, gondoltam magamban, most még átfésülöm a kölköt és... És ekkor azzal kellett szembesülnöm, hogy az összesen négy (4) darab tetű gyakorlatilag minden második hajszálon elhelyezett egy-egy serkét. Ezek a serkék természetesen a csodaszeren lévő leírás szerint már nem éltek. De ott voltak. És gondolom az nyilvánvaló, hogy egyetlen túlélő is elég. A Nostromón is csak egy alien grasszált, de mindnyájan tudjuk, hány epizódot megélt az franchise.
Technikai kitérő: ha esetleg azon tűnődnénk, hol szerezzünk igazán ütős tetűfésűt, segítek. A Barbie babák valamelyik generációjához mellékelnek a dobozban egy kis rózsaszín Barbie fésűt, tán eredetileg még flitter is van rajta. Na ennél jobbra nincs is szükségünk. Két legyet ütünk egy csapásra: részint a fésű fogai közt valóban csak egy szál haj fér át egyszerre, részint a megtetvesedő Barbit végre nyugodt szívvel kibaszhatjuk a kukába, a gyerek még segíteni is fog.
Szóval az ember másfél óra alatt átfésüli a gyerek haját (amiből annak ellenére levágott 15 centit, hogy és de pedig az elixíres dobozra direkt ki van írva, hogy nem kell), és a nyolcszázkilencvenezredik serkétől már a szája se habzik, mert addigra már rég kiszáradt. Aztán vár két napot, megint átmossa a szerencsétlen kölköt, és lám, már csak hatvanezer serkét talál, és hatvanezerből, bakker, kettő még él. És megint vár két napot, és ünnepi gundelpalacsintákat gyújt, mert már csak tízezer serkét talál, de abban még mindig van egy gyanús... A gyermeket végül két hét alatt sikerült totálisan tetűmentesíteni, és mivel ebben az intervallumban az egész család rovarirtó szerben fürdött és szorgalmasan túrta egymás haját, a bájos állatkák senkire nem másztak át.
Tanulságok azért vannak. Az első és számomra igen meglepő tanulság az volt, hogy a tetves gyerekkel szemben a többiek még véletlenül sem úgy járnak el, mint mondjuk azt a South Park alapján feltételeznénk. A gyerek a felfedezés napján sírásra görbülő szájjal (értsd: ablakregető üvöltéssel, miközben taknya-nyála beterített az egész lakást) érdeklődött, hogy akkor most ő hogy menjen iskolába. Mondtam neki, hogy leginkább a lábával, ezzel nincs mit tenni. Edzésre természetesen nem mehet, tettem hozzá, amitől a zajszint alig száz decibellel emelkedett, valószínűleg azért mert többet az alany zsenge torka nem is bírt volna el. De anya ne mondd el senkinek, könyörgött az ártatlan puttó a térdein állva. Dehogynem. Kihúzófilccel fogom a homlokodra kiírni hogy „Ecce tetű”.
A gyermek másnap iskolába ment (de a maradék haja olyan szorosra volt fonva, hogy az utcán többen „konnicsi va”-val köszöntek neki), én pedig bementem az osztályfőnökhöz, hogy nem ragaszkodom hozzá, hogy kidoboltassa a nevünket, de mindenképp szóljon az osztályban, hogy  mindenki nézegesse a gyereke fejét, mert tetűveszély van. Aztán hazafelé még az óvodában is szóltam, hogy ugyan a kisgyerekben nincsenek tetvek, de a nővérében vannak, tessenek odafigyelni. Ezek után a következők történtek.
- Az óvodában másnap reggel hétkor már kint volt „az aranyos néni, aki megnézte hogy milyen szép a hajunk, és az enyémet sokkal tovább nézte, mint a többiekét, mert az enyém a legeslegszebb”.
- A nagyobbik az iskolában mindenkinek elhencegett, hogy neki mije van, és micsoda vircsaft volt otthon ennek kapcsán, és milyen ISZONYATOSAN undorító dolgokat kentek az ő fejére, és a brutális anya órákig rángatta a haját a barbifésűvel. Nem, nem köpték le, nem közösítették ki, és nem nevezik azóta is Tetűmarcsinak. Hősként ünnepelték, és mindenki úgy gondolta, hogy a tetű rendkívül cool dolog, jobb mint a Bakugán.( Jegyzem, annak idején az én padtársam is tetves volt másodikban. Emlékszem, milyen jól szórakoztunk, míg sikerült a tetűt vonalzóval megmérni, hogy jé, tényleg milyen kicsi. Az, hogy anyám hisztériás rohamot kapott, egy teljesen más kérdés. Kezdem azt hinni, hogy a gyerekek tényleg sokkal normálisabbak, mint a felnőttek. )
- Tetves mail nem ment körbe, az iskolában azóta se jött az aranyos néni. Ezt viszont nem tartom szép dolognak. Ezek után lehet, hogy immár mind a harminc gyerek tetves, csak az enyém nem (Ő viszont büdös. A tetűirtó csodaszerek közös tulajdonsága, hogy a parfümös illat alatt valami pokoli odőrt lehelnek.)

Imhol tehát a társadalmi végkonklúzió. Ha a gyerek tetves lesz, ne essünk kétségbe (kádba hányás opcionális, onnan legalább ki lehet mosni). A fejtetű a jelek szerint kezd olyan közönséges probléma lenni, mint a nátha, a szükséges ellenszert bárhol megvehetjük, de tényleg, már a piacon is árulja a Surranó Néni a Hansaplast, a lopott bugyi meg a petárda mellett. A csodaszer viszont önmagában NEM elég. Szánjuk rá azt a másfél-két órát esténként, és fésülgessük addig a vonyító csöppség haját, míg meg nem süketülünk. (Már ha nem akarjuk tövig levágni. Mert az is jó megoldás, sőt, a legjobb, de ezt vitassa meg ki-ki a maga lányával.) Nyugodtan higgye el nekem mindenki, ez az elfoglaltság van olyan gusztustalan, mint a Való Világ aréna. Ha pedig pedagógusok vagyunk, ne habozzunk figyelmeztetni a B. sőt K. szülőket, hogy az ellenség keze betette a lábát. (A tetves mailbe azt is bele lehet írni, hogy a gyerek átnézegetése mellett érdemes beruházni tetűriasztó/irtó fejszeszbe, lehet, hogy rosszul leszünk a szagától, de higgyük el, a tetűtől még rosszabbul leszünk.) A legrosszabb, ami történhet, hogy az idegbajosabbja feljön ordibálni a tanáriba (népszerű, bár számomra teljesen érthetetlen reakció, melyet az iskolában történő bármi vált ki egy bizonyos fajta tenyészemberből), esetleg néhány napra nem visz be a többnyire nem kevésbé idegbajos gyerekét. Ami, lássuk be, tiszta haszon, tetűszinttől függetlenül.

Készült a Filmmagazin számára, 2011. október 1-én

A film, ahol Mr. Bean pofán vágja Scully ügynököt.

A Filmmagazintól ezúton is szeretnék elnézést kérni, hogy ennek a pár sornak a megszülése több mint két hetet vett igénybe, de szegény Johnny English tényleg nem az az alkotás, ami bármiféle nyomot hagyna az ember pszichéjén: mondhatni a világ legbiztonságosabb filmje, se a magunkra ismerés katartikusan depresszív melankóliáját, se hisztérikus röhögőgörcsöt nem fog kiváltani belőlünk. Ilyenkor az önjelölt filmkritikus hazamegy, és hirtelen ezerféle hasznosabb dolga akad, mintsem hogy leüljön ihleni egyet. Johnny Englishnek köszönheti tehát a kicsiny házinyúl, hogy kilakkoztam a körmeit, meg a gyerekek, hogy kiporszívóztam a mackóállományt, meg a férjem azt a pompás, aszalt szilvával töltött pácolt vaddisznófejet. Bármit, csak erről ne kelljen írni.

Készült a Filmmagazin számára, 2011. október 8-án

Figyelmeztetés: Ez NEM sci-fi! Ez NEM akciófilm! Jó eséllyel EZ 2011. egyik legszórakoztatóbb családi filmje, habos kakaóval

Aki elfogulatlan filmkritikára vágyik, írassa robotokkal, ebben a műfajban az intelligens gépezetek valószínűleg jobbak lennének, mint a bokszban, de erről valamivel később. Jelen film esetében elfogultságomat nem a Hugh Jackman disznósajtnyi mellei okozzák. (Hát PERSZE, hogy Jackman itt is levetkőzik. Szegény ember, komolyan kezdem sajnálni, már nem is úgy kezelik, mint egy színészt, hanem mint egy rossz kurvát...) Hanem a Robot Wars. Mi az a Robot Wars? – kérdezi erre teljes joggal a 9 millió-hányszázezer megnépszámlált magyar lakos, aki nem nézte annak idején a BBC2-t. A Robot Wars című sorozat többé-kevésbé a Vasököl alapötlete, arról szólt, hogy pihentagyú ezermesterek harci robotokat eszkábálnak össze a sufnijukban (a 30 cm-es mérges kis gyufaskatulyáktól a másfél mázsás monstrumokig), aztán ezeket egy vicces meglepetésekkel teli arénában egymásnak eresztik, ennek pedig a nem kevésbé pihentagyú nézősereg (csekélységemmel az élen) nagyon örül. A Vasökölben ez a grandiőz elgondolás annyiban módosul, hogy értelmes, praktikus kialakítású harci robotok helyett két lábon egyensúlyozó, emberszabású kasznikat látunk, és a lángszóró használata nem engedélyezett. Ja, és a pihentagyú ezermesterek helyett a képünkbe tolják a kariz(o)matikus Hugh Jackmant meg az angyalarcú kiskölyköt.

A szürreális cím peniglen szürreális tartalmat takar. Annyi mindenre felkészítik az embert (illetve az asszonyt) a szülés és a gyermeknevelés kapcsán. A tévéből és a szakkönyvekből jó előre megismerkedhetünk a világrahozatal megrázó képeivel, értesülhetünk a placentából hamburgert csináló bennszülöttekről, a vele született vízfejről, a toxoplazmózisról és a pelenkázóasztalról a légkörbe híg fost bocsájtó kisded előli félreugrás legmegfelelőbb szögéről, wing tsun stílusban. Senki nem ír azonban arról, mi a teendőnk, mikor a kis puttó az első féldöglött kismadarat megtalálja. Pedig ez az, ami igazán fontos. Ha nyakon fosik a baba, hát istenkém, jót nevetünk rajta (illetve apuka jót nevet rajta). De ha megmurdel a kismadár, az ég legyen irgalmas hozzánk. Isteni státuszunk egy életre odalesz, a traumatikus élmény kapcsán a gyermek néhány év múlva garantáltan a drogok rabjává válik, és a végén még elmegy a Való Világ 33-ba, urambocsá’ miniszterelnöki szóvivőnek.

Készült sajtóanyag alapján a Filmmagazin számára, 2011. szeptember 3-án

- Létezhet barátság férfi és nő közt?
- Ha felmerül a kérdés, akkor nem.

Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akinek kedvenc izzadtságízű szellemi rágógumija a férfi-női barátság. Mivel a hollywoodi stúdiók egymáshoz való viszonya nagyjából olyan, mint az RTL Klubé és a TV 2-é („Ha ezek a köcsögök 21’23-kor leadják a Steven Segalt, akkor mi meg jól leadjuk 21’24-kor a Jean Paul van Damme-ot”), a Csak szexre kellesz után, illetőleg azzal gyakorlatilag párhuzamosan itt van nekünk a Barátság extrákkal, egy újabb film arról, hogy mi történik, ha véletlenül lefekszik egymással két amúgy sem teljesen normális ember, akik feltehetően  a „független faszakiscsaj vagyok tesztoszteron túltengéssel” illetve a „hangyák az anyámban” jellegű népnevelések kapcsán szocializálódtak annak idején.

Készült a Filmmagazin számára, 2011. szeptember 5-én

“Szelerem, szelerem, tiszta szelerem,
A szelermet én nem feledem én”
(Dolák-Saly Róbert: Érzelmi dal)

A dolog nem indult túl jól. Rendszeres olvasóim talán már tisztában vannak azzal, mennyire vagyok én rajongója  a romantikus komédiáknak, főleg mikor nincs ingyenes sajtóvetítés. Ráadásul csak hétvégén értem rá moziba menni, amikor ugyebár a férjemet is kénytelen vagyok magammal hurcolni „családi élet” címszó alatt, ha tetszik neki, ha nem. Szóval megvettük a jegyet, aztán az oldalborda-donor felvetette, hogy majd amikor sötét lesz, ő gyorsan átsurran a másik terembe megnézni a Conan a barbárt, én meg némi tűnődés után felajánlottam, hogy várok 1-2 percet, míg lemegy a főcím, ne mondhassa a Filmmagazin, hogy nem voltam bent a vetítésen, aztán utána lopódzom. Ezek után megtekintettük a Barátság extrákkal előzetesét (erről a filmről ugyanebben a számban máshol értekezem nem túl behízelgőeket, de az előzetest látva úgy vélem, hogy még egészen finom voltam és nőies…). Végül csakugyan besötétedett, és hamarosan azon vettük észre magunkat, hogy már nincs is annyira kedvünk átvonulni az illegalitásba megnézegetni a Jason Momoa kétes bájait.