Készült a Filmmagazin számára, 2012. június 12-én

„- Látod ezt a verset? – mondta Eurisztheusz.
 - Látom – mondta Héraklész, és csakugyan látta.
 - Na - mondta Eurisztheusz – Menj el Pök Lajoshoz, és bizonyítsd be neki, hogy ennek itten nincs értelme. Tizenöt éve nem meri ezt neki senki megmondani”
(Karinthy Frigyes: Héraklész tizenharmadik hőstette)

A probléma éppen itt rejtezik: a Madagaszkárnak ugyanúgy létezik egy rajongótábora, mint ahogy bizonyára Pök Lajos abszurd költőnek is létezett. Nem lehet ez másképp, különben hogy a fenébe sikerült volna mindjárt hármat is csinálni a szerintem már elsőre is elviselhetetlen rajzfilmből, ráadásul nem is jelentéktelen anyagi sikerrel. Mivel a rajongótábor igen népes, ha nem is 15 éve, de 2005 óta senki nem meri nekik megmondani az alapvető igazságot: emberek, az isten szerelmére, ennek nincs értelme. De azért én megpróbálom, még ha Kovácsnénak ez lesz is az egyetlen hőstette, mielőtt a fentírt rajongók megfojtják.

Alex, az immár nem is annyira gyáva oroszlán (Ben Stiller), Marty, a hiperaktív zebra (Chris Rock), Melman, a hipochonder zsiráf (az immár szinte kizárólag animálva látható David Schwimmer) és Gloria, a két tonnás balett-táncos víziló (Jada Pinkett Smith) jól ottmaradtak Madagaszkáron, miközben a négy kommandós pingvin no meg persze Julien király (Sacha Baron Cohen) elhúzott Monacóba elkaszinózni a tengersok pénzt. Mivel a pingvinek nélkül nem juthatnak haza az imádott New Yorkba, a négy veszélyeztetett példány valamint átúszik Európába (ezzel az erővel mondjuk Amerikába is átúszhattak volna, de hagyjuk...), majd sikeresen lerombolja Monacót, elvégre minden tisztességes gyerekfilmben le kell zúzni valami ismertebb várost, ez alapvető műfaji követelmény. Alexéknek nyomába ered a helyi állatrendőrség, élükön a részben Szörny Ella de Frászra, részben a méltatlanul kevéssé ismert Eszeveszett birodalom Izmájára hajazó sintérnővel (Frances McDormand), ezért csatlakoznak egy cirkuszhoz, ahol az efféle négylábúak mégiscsak kevésbé feltűnőek, mint teszem például a Zeneakadémia Nagytermében. Itt találkoznak Vitalijjal, a szó szoros értelmében kiégett tigrissel (Bryan Cranstone), Giával, a csini jaguárlánnyal (Jessica Chastain), Skipperrel, a teljesen debil fókával (Tom McGrath), és Szonjával, az agyatlan, néma medvével (neki nincs hangja. Mer’ hogy néma). Kézenfekvő az ötlet: megcsinálják a Cirque de Soleilt, a teljes színpadi technikával, viszont emberek nélkül.

Nem tudom, ki hogy van ezzel, nekem speciel a hátam van tele azzal a manapság indokolatlanul felkapott motívummal, hogy az amerikai állatok/kocsik/egyebek eljönnek Európába, felrobbantják a látványosságokat és közben mindenki akcentussal beszél. (Mi a jó isten van már, a Steven Széchenyi program keretében felvirágoztatják az európai turizmust? ) Ezeknek a filmeknek a teljesen egysíkú és borzalmasan idióta óvilági karaktereken kívül az a közös hátránya, hogy történet helyett a szereplők csak utaznak meg ledöntik a műemlékeket, én meg reménykedek, egyszer csak odaérnek, és akkor a teremőr néni majd kienged a moziból. Nincs ez másképp a Madagaszkár 3-ban sem, ahol a forgatókönyvírói koncepció röviden annyi lehetett, hogy „úristen, megvan a pénz, muszáj filmet csinálni, ha már megígértük”, bővebben kifejtve „Induljunk ki abból, hogy minden gyerek hülye, de nem ám csak egy kicsit, a gyereknek annyi esze van, mint egy pudvás karalábénak”.
Mondjuk a cirkuszos történet talán még meg is állna a négy falábán, ha az alkotók megtartották volna az eredeti Madagaszkár egyetlen igazán kedves motívumát, miszerint van az emberek világa meg az állatoké, és ahányszor a két idegen és egymással teljesen inkompatibilis univerzum találkozik (akárcsak pl. a Toy Storyban), ott valami vicces fog történni. Az átfedést a technokrata pingvinek képviselték, ami plusz humorforrást jelentett. Aranyos nóvumnak számított továbbá az az etológiai alapokat sem nélkülöző problémafelvetés, miszerint ha az oroszlán és a zebra puszipajtások, mit szól a puszihoz a zebra. A Madagaszkár 3-ban ilyesfajta intellektuális horizontnak nyomát sem találjuk, az állatok magától értődő természetességgel mászkálnak a legvalószínűtlenebb helyeken, és könnyedén elvégeznek egy csomó olyan tevékenységet, amihez a szembefordítható hüvelykujj még csak nem is a legfontosabb követelmény, hanem a legalapvetőbb minimum. Emiatt aztán a film leginkább egy LSD-utazásra emlékeztet, ahol bármi megtörténhet és meg is fog történni (komolyan, még a színvilág is hasonló). Az abszurditással sem lenne bajom egyébként (elvégre én is a Jamie és a csodalámpán nőttem fel) de akkor ehhez tessék valami tisztességes, velőtrázó történetet komponálni, és a „családbarát” terminus technicust örökre kihúzni a filmes illemkódexből, az „örök barátság” motívumról nem is beszélve. Amúgy maximálisan hiszek a családban és a barátságban, de a hányósfosós vírus sehol nincs ahhoz képest, amit az ilyen filmek művelni tudnak az emésztésemmel. Yeah, mi mind barinők és barik vagyunk. Igaz, hogy a legmondvacsináltabb mikroszkopikus nüanszokon is örihari van, de aztán a végén úgyis minden jóra fordul. Ha pedig ezt a felszínt megkapargatjuk, még csak nem is forrongó indulatok vagy elfojtott érzelmek törnek napvilágra. Hanem az agyzsibbasztó semmi.
Ugyanide tartozik, hogy már az első Madagaszkárban sem volt egyetlen normálisan beszélő karakter sem, a szereplők végig abban a bizonyos ordenáré hangnemben kommunikáltak, ami a kultúrát és irgalmat nem ismerő óvodások és a belőlük kifejlődő de soha fel nem növő felnőttek sajátja. De a bulizó majmok meg a harci pingvinek eladták a showt, a „Riszálom úgyis, úgyis” pedig finoman szólva szuggesztív szövege ellenére is minden óvódás buli megunhatatlan slágerévé vált. Az összeállítás tehát működött. Akkor. Mára a dolog reménytelenül kifáradt, főleg ha az ember még a végtelenített pigvines tévésorozatból is látott néhány epizódot.
Dobott volna a dolgon, ha az egész legalább valamennyire vicces lett volna, de a három vagy négy aranyosabb poén mellé szokás szerint adagoltak mondjuk háromezer csontig rágott, fárasztó  iszonyatot, és nem először hangzik el részemről az sem, hogy a filmes és egyéb kulturális utalások utoljára a Shrekben voltak szórakoztatóak. Nem, az Edith Piaf jelenet sem volt vicces. Háromdés, az igen. Gorombán, arcba és tenyérbe mászóan, öncélúan háromdés, de azt legalább szeressük, mert érdekes.
Az összeredmény nem csak a felnőttek számára lesz fárasztó. Persze ha a kiskorú az összes otthon töltött idejében tátott szájjal bámulja a gyerekcsatornákat, akkor semmi hézag, a Madagaszkár 3 pontosan az ott megszokott szintet hozza, csak jóval hosszabban. Tarkabarka. Hangos. Mozog. Van olyan jó, mint a mosógépben a színes program (főleg ha elképzeljük, hogy a dobba bekerült Katy Perry is, és ott énekli a soundtracket talpig textilöblítőben), igénytelenebb kétévesek azt is órákig elnézegetik. Minimális intellektussal rendelkező ivadékok esetén viszont készüljünk a legrosszabbra, mert ők még nem félnek Pök Lajos értelmiségi holdudvarától, és olyanokat fognak kérdezni meg kommentálni, hogy a fülünk is kétfelé áll.

A Madagaszkár 3 pont olyan lelketlen, mint a Verdák 2. Most hogy így belegondolok, egészen pontosan olyan, mint a Verdák 2, csak még zajosabb és pörgősebb, hátha a nagy suhanásban nem vesszük észre, hogy nem szól semmiről és senkiről. Befejezésül pedig annyit tennék hozzá, hogy még egyszer meglátom azt, hogy a nagyon kicsike egyik fajta hím állat beleszeret a benga nagy és nagyon buta másik fajta nőstényállatba, én kenőkéssel széjjelhasogatom a vetítővásznat és elásom, és ha az elásás helyén kinő a fű és azt legelni kezdi egy tehén, még azt is lelövöm.

Az eredeti Hófehérkét a mai napig az egyik legjobb Disney mesének tartom (a méltatlanul elfeledett Hófehér című magyar rajzfilmet meg a legeredetibb feldolgozásának, de ezt most hagyjuk). Ellentétben a rengeteg belőle származó örökmotívummal, melyeket mára már jócskán meguntunk, a maga idejében kimondottan bevállalósnak számító alkotás egyetlen napot sem öregedett. Ben Ten vagy Szivacs Róbert ide vagy oda, a Hófehérkét a gyerekeim is nagyon szeretik. (A legszebb bók, amit valaha kaptam tőlük, az az volt, hogy „Anya, most már tényleg olyan szép vagy mint a Gonosz Királynő”). A kiskölkök odavannak az állatokért, imádják a törpéket (még ha a halmozottan fogyatékos, hydrocepháliás Kuka kiröhögése manapság nem is egészen PC) és igen, bálványozzák a gonosz királynőt. Az egyetlen, aki nem jön be nekik, az maga Hófehérke. Ahogy a nagyobbikom megfogalmazta, „az egy hülye...”, és megmondta, hogy mi. (A kérdéses munkaügyi szakkifejezést tőlem tanulta, de sebaj, inkább tőlem, mint mástól). Hófehérke karaktere a maga modoros manírjaival helyrehozhatatlanul megavasodott. Nem azért, mert nem kardozik. Nem azért, mert sodortatja magát a sorssal, meg fostos galambok közt üldögélve várja a jóképű, gazdag királyfit. Hanem azért, mert buta. Na ez az a probléma, amit a Hófehér és a vadász alkotói nem voltak képesek megoldani.

A jelenlegi változat története kissé elrugaszkodik az eredetitől (miközben bizonyos részleteket igen kedvesen és viccesen idéz meg, de erről kicsit később). Hófehér (Kristen Stewart) a boldog királyság boldog királyának a boldog kislánya, egészen addig a pillanatig, amíg az anyja el nem huny. Apja hirtelen ihletésre feleségül veszi az ármányos Ravenát (Charlize Theron), aki nyomban véget vet még a maradék boldogságnak is, és nem is csak enyhén pszichopata bátyja (Sam Spruell) oldalán setétségbe taszítja az egész francos mindenséget. Hófehér egy adott pillanatban megszökik a legmagasabb torony legmagasabb szobájából, mire Ravena utána küldi a megtört lelkű, részeges, továbbá csibészesen jóképű Tho... ja nem, Vadászt (Chris Hemsworth) hogy hozza el a leány szívét, mint azt ugyebár ilyenkor szokás. Közben Hófehért régi barátja, a nem kevésbé csibészesen jóképű Herceg (Sam Claffin) is keresni kezdni, és valahol félúton mindenki találkozik a hét törpével.

Ha megnézzük a film elején az Universal logóját, a Föld éjszakai oldalának fényeit láthatjuk. Helyenként iszonyatosan rengeteg sokat egymás hegyén-hátán, máshol meg több kontinensnyi büdös nagy fekete semmit. Ezek után mondja még valami, hogy nincs szükségünk mesékre. Kell az a kis illúzió, ha nem akarunk végleg depresszióba zuhanni, meg egyébként is, nincs az a sötét tónusú fantasztikum, ami ezt az öt másodpercnyi ráébredést überelni tudná.
A Hófehér egészen jó kis dark mesének indul, és majdnem... De aztán sajnos mégsem. Így is egészen szórakoztató, és vannak kimondottan jó pillanatai, de egy orbitális és számos aprócska hiba folytán mégis inkább vegyes, mint pozitív élményekkel távoztunk a testüregmotozásra bármikor készen álló Fekete Lovagok szigorú pillantásainak kereszttüzében, akik gondoskodnak róla, hogy a sajtóvetítésen véletlenül se vegyem fel a másfél órás filmet kockánként a tizenöt éves mobilommal.
Ravena, a Gonosz Királynő majdnem tökéletes, Charlize Theron apait, de inkább anyait belead. Viszont hagyjanak már békén azzal, hogy miért lett gonosz, mert nem érdekel. Illetve, már hogy a fenébe ne érdekelne. Ha van hozzá egy G. R. R. Martin szintű tehetség, aki ezt néhány odavetett sorban is hitelesen el tudja magyarázni. Persze, hogy a világ nem fekete-fehér, persze, hogy nincsenek jók meg gonoszok. De most ezt vagy fejtsük ki normálisan, vagy ragaszkodjunk a meséhez. Előbbi esetben felejtsük el a varázserdőt, utóbbiban meg igenis tálalják fel nekem CGI aranytányéron a piedesztálra állított hófehér szüzet, meg a szadista sátánista ribancot, meg szőke herceget. Ahhoz hihetetlenül nagy májernek kell lenni, ha ötvözni akarjuk a kettőt, jóval nagyobbnak, mint az egyébként tisztességes szakembernek tűnő Rupert Sanders. Az nem jellemrajz, és nem is komoly történetvezetés, hogy néha-néha mintegy emlékeztetőül valaki kiszól a vászonról a legszebb Szomszédok nagymonológ stílusban hogy„hűűűűű bazmeeeeg, mennyire nem akarok én megöregedni” meg „juuuuuj, azok rohadt férfiak” (akkor sem, ha egyébként ezek időtálló arany igazságok, hehehe).
A Vadász láttán már majdnem eszünkbe jut a Han Solo. Chris Hemsworth a testi adottságaik alapján híressé lett férfiszínészek egyik egészen elviselhető példánya, tud mosolyogni, van benne némi belső tartás, szóval a musculus deltoideuson túl is érdekesnek tekinthető. Szerepe azonban jelen esetben túl sokszor korlátozódik arra, hogy nagyokat húz a pálinkás butykosból (mittudomén, miből és mit isznak Túl az Óperencián a kedélybeteg vadászok...), magyarán tisztességes karakterrajz/egydimenziós szívdöglesztő vitéz helyett megint csak egy modoros klisét igyekeznek az agyunkba döngölni: ez itten a tragikus sorsú alkoholista, tessék má’ sajnálni, azt a hét meg a nyolcát neki. A Vadász még mindig jobban járt egyébként, mint az abszolút súlytalan, és köztünk szólva teljesen szükségtelen Herceg, ha Chris Hemsworth karaktere egy fél Han Solo, akkor szegény Sam Claffiné mondjuk egyhuszad Luke Skywalker, és ez nem a színész, hanem egyértelműen a forgatókönyvírók hibája. (Darth Vader szerepében Sam Spruell meglepően jó, ahol kell, aljas, ahol kell, esendő, ez viszont nem a forgatókönyvírók érdeme.)
A varázserdő, meg egyáltalán, az egész mesevilág majdnem tökéletes, de azért kéne még egy centi a zsenialitáshoz. Hiányoznak az olyasfajta igazán elvadult megoldások, melyekkel Guillermo del Toro, vagy testileg és lelkileg egyaránt bozontosabb korában Tim Burton örvendeztette meg a publikumot. Azért érdemes legeltetni a retinánkat, mert a „cukker Disney állatfigurák” némelyike igen jópofa újraértelmezést kap (ráadásul most kivételesen a CGI állatokat a kockafejű szoftveresek szemlátomást néhány anatómus és állatorvos bevonásával animálták). A Fehér Szarvas meg egyenesen olyan, mint a Mononoke hercegnőben az Erdő Szelleme. A törpék speciel azonnal belopták magukat a szívembe (náluk is több bájos visszautalást csíphetünk el az eredeti rajzfilmre). Juszt se mondom meg, hogy ki a vezérük, hátha valaki még nem tudja, és akkor az ugyanolyan jót fog röhögni, mint én, amikor először megláttam. (Térgeometriai formákkal immár le nem írható szívemnek a százegyedik csücske a jellegzetes orgánumú illető, és túl sokat még csak maszkírozni sem kellett rajta, elég volt némi számítógépes töpörítés.) Szóval a látványtechnikai megoldások mindent összevetve így is nagyon élvezetesek, az egyetlen igazán komoly baj velük csak az, hogy ha épp nincs édi pislogós gomba meg szépen koreografált kardozás, az ember eltűnődik, hogy most akkor a szereplők hova is mennek, és főleg miért.
És akkor a sok apróság után rá is térhetünk a már említett orbitális melléfogásra, ami miatt a Hófehér mégsem került fel nálam az élvezhető filmek listájára. Ez pedig Kristen Stewart, aki kifogástalanul szedett szemöldökökkel 20 évig raboskodik a várban, aztán mindenki legnagyobb bánatára rászabaduljon a környékre. Az a kisebbik baj, hogy a Gonosz Királynő a teljes mozijáró közönség, valamint csekélységem egybehangzó véleménye szerint gigantikus nagyságrendekkel jobban nézett ki, mint Hófehér, ergo a varázstükör azonnali dioptriacserére szorul. A nagyobbik baj az az, hogy Stewart arcára egyetlen dolog van kiírva, szép színes halogén fényekkel: „Gyerekek, nem hiszitek el, mennyit kerestem a Twighlight filmekkel”. Lehet, hogy egyébként szellemes társalgó, vagy az irodalmi Nobel díj leendő várományosa, csak ebből sajnos mimikailag semmi nem látszik rajta. Emiatt aztán egyetlen pillanatig nem lehet elhinni róla, hogy ő lesz a nép megmentője, a bolyhos kisrágcsálók mentora, az egy szál karddal várakat ledöntő Zsándárk, pláne a számtalan sok férfiszívek miszlikbe törője. Hófehér pontosan ugyanaz a „hülye....”, mint Hófehérke. Hogy ez tudatos koncepció, vagy az évszázad tévedése, azt nem tudom, de hogy rendkívül szerencsétlen megoldás, az biztos.

Mint ivarilag erre predesztinált egyednek, nekem alapból semmi bajom sincs az emancipált nős filmekkel. Persze hogy, igenis, a nők is tudnak súlyos döntéseket hozni, sereget vezetni, ad abszurdum másfél kezes karddal kínos sérüléseket okozni az ellenfél belsőépítészeti megoldásaiban. Még szép, hiszen a nők is csak emberek, még akkor is, ha időnként kisbabák hagyják el a testüket valahol alul. De az emancipáció 100 g gyorsulással fog beledőlni a dugába, ha a női hölgyemény a sorsdöntő döntések meghozatala, a seregek bátorítása meg az ellenfél kizsigerelése közben totális hülyeségeket beszél, édeskedik, és finoman eltartja a kisujját. Nagyon várom azt a Hófehérke-verziót, ahol a bugyuta királylány úgy nő fel a feladathoz, hogy miközben komolyan vehető, mégsem veszíti el nemi identitását. Attól tartok, még jó darabig várnom kell.

Készült a Filmmagazin számára, 2012. május 16-án

A lányaimat disztingvált és konszolidált kiskorúaknak hittem. Legalábbis egészen a tegnapi napig, amikor is a nagy kuncogásra odalopódzkodtam az ajtajukhoz, és aljas módon behallgatóztam, így fültanúja lehettem Kakika Úrfi kalandjainak, melyeket a nagyobbik bámulatra méltó spontaneitással ötölt ki és adott tovább folyamatosan, a kisebbik legnagyobb örömére. Már pont berontottam volna menteni a kishúg romokban heverő erényeit, mikor az átvette a szót, és ugyanazzal a lendülettel folytatta a mesét (ezúttal, ha jól vettem ki, hősünk az ablakpárkányról integetett az arra járóknak). Miután meggyőződtem róla, hogy tárgyi szemléltetést azért nem alkalmaznak, magukra hagytam őket. Hadd örüljenek. Ebből a korszakból már úgysincs sok hátra.

Mekkora mákja van ennek a Sacha Baron Cohennek. Felnőtt korában fényesen megél abból, amiről nekem hamarosan le kell szoktatnom a lányaimat, azaz miközben látványosan megbotránkoztat, és anyámat ájulásra készteti, csupán olyan dolgokat mutat meg nekünk, amiről amúgy is tudunk. (Én legalábbis Kakika Úrfival napi szinten találkozom – legalábbis amikor elég rostot fogyasztok - és igen, néha szívből kívánom, bárcsak tényleg át tudna integetni pl. a hátsó szomszédnak. Vagy a kormánynak. És még sorolhatnám.). Egyetlen percre se legyenek kétségeink, Sacha Baron Cohen nem világmegváltó, esze ágában nincs mondjuk meghalni értünk a keresztfán (ronda látvány lenne, meg különben is, honnan a bánatból szereznének egy akkora keresztet, amiről nem ér le a lába). Egyetlen célja az, hogy minden filmjében valami még sokkolóbbat mutasson, amivel még több pénzt kereshet és közben elsüssön néhány ezer éves tanulságot és igazságot, hogy még véletlenül se lehessen nyugodt lelkiismerettel elküldeni a fenébe. Viszont el kell ismerni: amit ő csinál, azt senki nem csinálja nála jobban.
Jelen esetben az illusztris úr nem álinterjúkkal és az ún. hétköznapi emberek zaklatásával szórakozik, hanem igazi filmet csinált, igazi színészekkel, igazi sztorival, az igazi hitűekről. Nem, nem a muszlimokról. Miért is tett volna ilyet, attól, hogy valaki muszlim, még nem feltétlenül hülye, sőt. Hanem azokról, akik saját magukban hisznek olyan lelkesedéssel, hogy abba akár több millió ember is beledögölhet. Cohen kizárólag a hülyéket vegzálja, véletlenül sem a demokráciát, a vallásokat, vagy akár a diktatórikus berendezkedést.
Aladeen, a stratégiai olajkészletekkel, pompázatos királyi palotával és semmi mással nem rendelkező meleg és homokos Wadiya diktátora kénytelen szembenézni a ténnyel, hogy miközben szemlátomást a világon mindenki őt imádja, a többiek valahogy mégsem. Mi több, az a fránya ENSZ valamiféle katonai csapásokat fontolgat, csupán azért, mert a jó Aladeen tudományos célokból uránt dúsít. (Azt meg még csak nem is sejti, hogy közben saját bácsikája (Ben Kingsley) is az életére tör). Nosza, felkerekedik és szűkebb háztartásával (2000 szolga, egy flotta sportkocsi, tevék, kurvák, stb.) elruccan New Yorkba, a sátán otthonába, hogy az ENSZ lelkére beszéljen. A többit el lehet képzelni.
Ezen a fórumon többször méltattam már Terry Pratchettet, a kiváló angol írót. Ő teszi azt a megállapítást az egyik regényében, hogy a kínzókamrában nem az az igazán rettenetes, ahogy az embereket darabokra szedik, hanem az, hogy közben a hóhérnak van egy kávésbögréje, amire rá van írva, hogy „A világ legjobb apukájának”. Ez a valóság leglényege. Aki ezt meg tudja fogni, az tud igazán nagyot alkotni, a menet közben elsütögetett fingóspoénok mennyiségétől függetlenül. Sacha Baron Cohen épp ilyen (most mondhatnám, hogy azért, mert angol, de hát nem vagyunk mink rasszisták, kérem szépen)
A Diktárornak nem az az igazi mondanivalója, ami azért van benne, hogy a filmet a széplelkeknek is eladhatóvá tegye (pl. Aladeen máris emblematikussá vált beszéde a film vége felé a demokráciáról), és nem azok az igazi nagy poénjai, amik Kakika Úrfiról szólnak (amikor az ENSZ-ben leöntik egy kancsó pisával az izraeli képviselőket, ott még véletlenül sem a kancsó és a pisa a vicces. Hanem az, amit közben a tévékommentátorok mondanak.) Nem mintha az ember nem röhögné magát könnyesre (vagy könnyezné magát röhögősre) azon, ami demokrácia/diktatúra/mindkettő/egyik se címszó alatt megy a világon. De ezek az átlagembernek túl komplex dolgok, még akkor is, ha nagyon, de tényleg nagyon aranyosak azok a képek, melyek bemutatják a wadiyai tavasz utáni bámulatos spirituális megújhodást.
A legjobb poénok azok a népnevelő megnyilvánulások, amik már a Boratban jelen voltak. (Igen, vannak visszatérő motívumok. Viszont az is igaz, hogy ha 2006. óta változott volna bármit is az emberi nem, ezek a poénok nem működnének. De miért is változott volna bármit is az emberi nem 6 év alatt, mikor 10000 év sem volt rá elég?) A mennyezet leszakadt azon, mikor Aladeen kifejti, hogy a tanult nő olyan mint a bicikliző majom, nem tudja, mit tesz, de a férfiak jól mulatnak rajta. Ezen különösen annak fényében lehet ilyen jókat hahotázni, hogy pont a moziba menet akadtam össze egy képes magazinnal, melyben a teremtés valamelyik önjelölt királya kifejti, hogy a férfiak egyetlen álma a nagy, kemény, feszes csöcs (bocsánat: két nagy kemény feszes csöcs) és azon kesereg, miért is nem találják már fel az olcsó, tartós műmellet.
Sokan a szemére vetik a filmnek, hogy nem koherens. Valóban nem az. Az élet sem az. Inkább egy sor Monthy Python szinten szürreális szkeccs, ahol csak a legelső és a legutolsó jelenet biztos. Az alkotók nem egy nagy, komoly, magasba emelő filmet akartak csinálni, már csak azért sem, mert a magasból a szar nem látszik olyan jól. Arra akartak rámutatni, hogy az élet minden pillanata teljesen röhejes. Lehet azon kérődzni, hogy „úristen, de amikor szült a nő, és a kamera hüvelyből kifelé nézett...”. Én viszont visszaeső anyaként eltűnődtem rajta, hogy lehet, hogy annak idején jobban jártam volna, ha Aladeen vezeti le a szülést, akkor legalább tudtam volna, mire számítsak.
A Borat olyan volt, mint egy ezer darabra tört görbe tükör, a maga zsenialitásában utolérhetetlen. A Brünohoz képest viszont a Diktátor mindenképp előrelépés. A Brünónak nem az volt a baja, hogy beütött egy-két (három-négy) gyengébb poén, hanem az, hogy az összes ilyenből megpróbáltak kitartott orgazmust csinálni. A Diktártor pörgősebb, nem mintha nem lennének benne puhább részek, de legalább gyorsan túl esünk rajtuk.
A színészek (a nagyszámú cameo alakításban is, melyek közül itt személyes kedvencemet, John C. Reillyt emelném ki) megfelelően ellenpontozzák Cohen tűrhetetlen ripacskodását. Cohen egyébként remek színész, csak úgy magunk közt. Itt meg persze hogy ripacskodik. Minden diktátor és önimádó nulla kis emberke ripacs, és előbb nyomtalanul feloldódik a saját maga alkotta figurában.

Sacha Baron Cohen, mint minden más humorista (vagy tágabb értelemben véve: művész) egy felsőbb jóváhagyással működő szelep a nép seggén, pont olyan, mint régen az intézményesített évi egy orgia volt, ahol az ember egy kicsit kiengedhette a társadalmi elvárások kapcsán felgyülemlő gőzt. Ha az állampolgárok egyfolytában Kakika Úrfival dobálódznának, és hímvesszejüket lobogtatva rohangásznának az utcán, a társadalom, a kultúra, meg a többi nagy szavak soha nem jutnának egyről a kettőre. Mondjuk ha ezzel minden ember tisztában lenne, akkor meg nem is kellenének társadalmi elvárások, mindenki magától lenne úgymond normális, meg is szűnne a humor ünstöllést. Cohen egy jó nagy szelep, sok minden kifér rajta, a filmet tehát inkább az erősebb idegzetűeknek ajánlom, de azoknak szívből. Az utólag fanyalgóknak meg üzenem, hogy aki elmegy szörfözni a szennyvízülepítőre, ne panaszkodjon, hogy büdös van.

Készült a Filmmagazin számára, 2012. május 12-én

Emlékszik még valaki rajtam kívül a Gyűrűk urából készült rajzfilmre? Én háromszor futottam neki, és szégyen ide vagy oda, mindháromszor elaludtam rajta. Pedig igazi rajongói tisztelgés volt a könyv előtt, rengeteg beléje invesztált idővel, tehetséggel és szeretettel... de egy könyvből nem lehet úgy filmet csinálni, hogy minden oldaláról csinálok egy festményt, majd ezeket egymás mellé helyezem.

Az Éjsötét árnyék is valahol itt esik hasra, legfeljebb látványosabban. Az alkotók jelen esetben nem könyvet, hanem egy kultikus tévésorozatot vettek alapul, ami annak idején (1966 és 1971) közt több mint 1200 részt ért meg. A kicsiny Johhny Depp ezen nőtt fel, az akkoriban kamaszodó Michelle Pfeiffernek ez volt a végtelenített Tvájlájt, pont annyi vérrel meg erotikával, ami akkoriban már-már (de persze nem egészen) botrányos volt. (Nálunk meg Szabó család volt, meg a teljes 15. kerületben egy darab tévé az állatorvosnál. Nem csoda, hogy az átlagember az amerikai filmes kultúra háromnegyedét nem érti...)

Depp olyannyira rajongott a sorozatért, hogy fejébe vette: filmet csinál belőle, és az ötlettel természetesen Tim Burtont kereste meg. Mire észbe kaptak volna, már dübörgött a gépezet, két forgatókönyvíróval (egyikük a Büszkeség és balítélet meg a zombik című regényt jegyzi, ami pont három oldalon át iszonyú vicces, csak ennél sajnos sokkal hosszabb), öt producerrel, stb. Ez a rajongás túl soknak bizonyult. Hiába igyekeztek az alkotók elszakadni a sorozattól, és olyan filmet készíteni belőle, ami megáll a saját lábán, nem tudták megcsinálni azt, amit pl. a 2009-es Star Trek: nem tudtak kilépni az imádott előd árnyékából.

Eleve meglehetősen halálraítélt gondolat, hogy a 200 évvel ezelőtt eltemetett vámpír nem napjainkban éled fel, hanem a hetvenes években. A néző számára természetszerűen idegen a kissé dohos főhős, az ő útkeresése a modern világban lenne ugyebár a humor forrása. Mikor a tévésorozat futott, a hetvenes éveket írtuk. Most viszont 2012-t. Nekünk már nem csak a vámpír idegen, hanem a „modern” környezet is, amibe belecsöppen. Szerencsésebb esetben ez a megoldás egészséges kívülállást biztosíthatott volna – vagyis ugyanolyan jókat kuncoghattunk volna a bolondos hippiken, mint a nem kevésbé bolondos vámpíron – ehhez viszont hiányzik a filmből az a kellemes nemespenész-fíling, ami miatt az ember néha megnéz egy-két percet a Dallasból. Az Éjsötét árnyak világa letagadhatatlanul és önparódiába hajlóan Tim Burton-ös (girbe-gurba fával, Halloween tökkel, kavargó köddel, sok szép piros vérrel) de egyáltalán nem retró. (És sajnos nem is igazán az az extravaganza, amire számítottunk. A látványtechnikai megoldások egyáltalán nem rosszak. Csak épp nem kimagaslóak. Vagy Tim Burton fogyott ki az ötletekből, vagy én hülyültem el annyira a szorgalmas munkában, hogy a rejtett kis vizuális poénokat már észre sem veszem.) A „hetvenes évek” koncepciót az is magyarázhatja, hogy mint azt Johnny Depp egy interjúban megjegyezte, számára enyhén szólva fura élmény volt a virággyermekek korában felnőni, és szerinte a beatkorszak „az ember ízlés mélypontja” volt. Hogy a filmben végig jelenlévő fura, kellemetlen disszonancia ezt próbálja megjeleníteni, vagy csak nem sikerült elkapni a korszak igazi jellegzetességeit, az számomra örök rejtély marad.

A másik probléma, ami viszont egészen biztosan a tévésorozatra vezethető vissza, az a kismillió szereplő és történetszál. Az alaphelyzettel még nincsen semmi gond: Barnabás (Johnny Depp), az 1700-as évek playboy milliomosgyereke kikezd a nagy hatalmú boszorkánnyal (Eva Green), aztán dobja. Mire a szexi banya is dobja Barnabás szívszerelmét (Bella Heathcote), méghozzá bele a nagy büdös szakadékba, majd vámpírrá bűvöli a férfit, és a lincselés céljaira mindig készségesen rendelkezésre álló helybeliek segítségével elevenen eltemeti. 1972-ben meg kiássák. Vámpír a családban. Jellemfejlődés. Vér. Móka. Kacagás. Helyett Barnabás fejenként három szót vált a változatos mentális problémákkal küszködő családtagokkal (Michelle Pfeiffer, Johnny Lee Miller, Chloe Moretz, Gulliver McGrath) plusz a három éve náluk alkoholizáló pszichológussal (Helena Bonham Carter) plusz az azóta is életben lévő boszorkánnyal, plusz a reinkarnálódott szerelmével, egy-egy gyors snittben mindenkinek elrendezi az életét (vagy a halálát), aztán vége, mehetünk haza. Nem is a túl sok mellékszál a baj, hanem a köztük lévő kapcsolatnak, de legfőképp a főszálnak a hiánya. A mellékszereplőknek gyakorlatilag nincs karakterük, Barnabást pedig nehéz szeretni (Johnny Deppet nem nehéz, csak az általa alakított figurát), mert nem sikerült eltalálni, hogy pontosan mennyire legyen modern/régimódi, romantikus/csapodár, nemes lelkű/vadállati. Nem lehessen tudni, kinek a lelkén szárad, hogy az egész történet úgy szétesett, mint egy hurkapálcikából készült készült medveszállító láda, de film körül érzésem szerint túl sok nagy (és számos kisebb) elme sertepertélt, akik közül mindnek megvolt a kedvenc szereplője, története és poénja, amihez ragaszkodott. Graham King producer szerint a filmet úgy csinálták meg, hogy az élvezetéhez egyáltalán nem kell előzetes ismeretekkel rendelkezni. Mi épp az ellenkezőjét éreztük: Majdnem két órányi kényelmetlen feszengésben volt részünk, miközben folyton az volt a benyomásunk, hogy minket itten valamiből kihagynak, és hosszas gondolkodás után sem sikerült rájönnünk, hogy komédiát, horrort, thrillert vagy családi drámát akartak mutatni nekünk, mert a film se nem elég vicces, se nem elég véres, se nem elég drámai. Hogy rohadna meg. Pedig hogy vártuk...

Pedig egyébként a siker garantált lehetett volna, mert igazi beltenyésztett alkotásról van szó. Tim Burton és Johnny Depp afféle fejükön összenőtt akrobaták, akiknek Danny Elfman húzza a talpalávalót, miközben Helena Bonham Carter bohócmutatványokat ad elő, és az egészet Bruno Delbonnel filmre veszi. Burton rendezte már Michellel Pfeiffert is (a Batman visszatérben). Rick Heinrichs egy rakás Tim Burton film látványtervezője volt. A film producerei közül Richad D. Zanuck az Alice Csodaországban producere volt, Graham King pedig a Rangoé. És még sorolhatnám.

Deppnek testre szabott figurája az eltévedt, kissé nyikhaj hős, a „de hát mi a jó istent keresek én itt?” arckifejezéssel, és zseniális, ahogy ezt a karaktert összepárosítja az elpusztíthatatlan, kegyetlen és sportos vámpírral. Abban mondjuk némi ellentmondást érzek, hogy a színész szerint az általa alakított karakter egy „elegáns, jó modorú férfi”, miközben a vásznon már megint Jack Sparrow rohangászik, ezúttal egy vödör mésszel nyakon öntve. Nem ez az első alkalom, és valószínűleg nem is az utolsó, hogy sóhajtozva eltűnődöm, vajon s mikor lesz lehetősége Johnny Deppnek még egyszer az életben valami normális szerepet eljátszani. Pedig nagyon ideje lenne, mert lassan de biztosan kopik kifelé abból az életkorból, mikor excentrikusan metroszexuálisnak lenni (ami az egyetlen kiút abból a trágyagödörből, amit a „tinisztár” kategória képvisel) még menő. (Johnny Depp minden, csak nem klasszikus értelemben férfias, még ha a fizikai hiányosságokat kiváló színészi játék és egyfajta megfejthetetlen lelki sötétség pótolja.) Elnézést, talán kicsit sokat írtam Deppről. De ez a film alapvetően az ő egójáról szól. Véletlenül sem Barnabásról, a peches vámpírról.

A többieknek nincs mit eljátszaniuk (pedig még a húsz másodperces mellékszerepekben is olyan arcok tűnnek fel, mint Christopher Lee). Michelle Pfeiffer hiába tartja magát remekül 50 felett is (és hiába akkora Dark Shadows rajongó, hogy a legendárium szerint saját maga hívta fel Tim Burtont, hogy játszhasson a filmben), a családot inkább kevesebb, mint több sikerrel összefogó matriarcha szerepében nem nagyon tud megvillanni. Helena Bonham Carter nagyjából öt percet kap egy olyan karakter megformálására, aki legalább három filmnyi lelki szúbogárral küzd. Eva Green fej fej mellett ökörködik Deppel, kiváló választás volt a Tim Burton-nél hagyományosnak számító ambivalens negatív női figura szerepére. (Amit amúgy Carter szokott játszani, csak hát... itt azért tejmirigyet kellett villantani, meg alufóliából készült minimalista estélyi ruhában előadni a gaz csábítót...). És persze meg kell emlékeznünk Alice Cooperről is, aki önmaga szerepében előad néhány számot. Az igazat megvallva a hajdani szexszimbólum öregebbnek tűnik, mint a 200 éves Barnabás, és nem kis részben felelős azért, hogy az ember nem bírta igazán beleélni magát a filmbéli hetvenes évekbe.

Nincs még egy akkora csapás, mint ha az embernek idősebb korában végre lehetősége nyílik arra, hogy megvalósítsa ifjú kori álmát. Ha kiderül, hogy nem lehet megcsinálni, az a kisebbik baj, a krach akkor üt be igazán, mikor az derül ki, hogy megvalósítható, és a végeredmény egyáltalán nem olyan, mint ahogy mi azt elképzeltük. Jelen esetben legalább egy tucat emberről van szó, aki évtizedekig dédelgette az Éjsötét Árnyék filmtervét, hogy aztán elrontsa. Lehet, hogy egyszerűbb lett volna megkérni valakit, aki életében még csak nem is hallott az egészről, hogy „Te figyelj, lenne itt egy sztori, hogy a vámpírt kétszáz év után kiássák a földből. Tudnál ebből rittyenteni valami filmet? Pénz nem akadály.”

60%

Készült a Filmmagazin számára, 2012. március 31-én

A vetítésről kifelé ballagva azon vitatkoztunk Kováccsal, hogy vajon Perszeusznak mi a bánatért kellett belerepülnie a lávaszörny szájába, mikor erről a jóslat nem is tett semmiféle konkrét említést. Mint gyakorlatias agrármérnök azzal érveltem, hogy így biztosan célba talált a varázsdárda, mire Kovács, a cinikus azt morogta, hogy szerinte meg a Perszeusz megnézte a Sztárvórzt meg a Gyűrűk urát, és onnan vette le a mintát, meg különben is, ki az a hülye, aki nem talál el két méterről dárdával egy vulkánt. Ennyiből is sejthető, hogy tavaszi szellemi megújulásunkat nem a Titánok haragja fogja elhozni cikázó fecskeszárnyakon. Viszont mint szórakoztató filmalkotás  már-már megüti az alsó szintet, legalábbis mikor a Filmmagazin megkérdezte tőlem, hogy na akkor most Amerikai pite 4 vagy Titánok haragja, nem kellett sokat gondolkodnom.

Perszeusz, mint minden valamirevaló szuperhős, pályája csúcsán úgy dönt, hogy elvegyül a köznép közt, és inkább elmegy heti negyven órában halásznak (bónusz, fizetett szabadság, cafeteria). Azt szeretné, ha fia, Héliosz (John Bell, aki nyugodtan lehetne Rupert Grint törvénytelen fia vagy töppedt ikre vagy mittudomén) közönséges parasztként nőne fel, aki a kardot maximum a tönkölybúza aratásához használja. Aztán egy este benéz Zeusz nagypapa (Liam Neeson), negyedisten unokáját nézegetve néhány szóban vészjóslóan felvázolja a görög mitológiát, majd eltűnik, hogy Poszeidon (Danny Hudson) és Árész (Edgad Ramirez) oldalán legyőzze Hádészt (Ralph Fiennes), aki el akarja oldani láncairól Kronoszt (lávaszörny). A dolog kimondottan balul sül el, ezek után Perszeuszra marad, hogy megmentse a világot a lávaszörnytől és a különböző pokolbéli népektől (kimérák, Minotaurusz, sötöbö).
A fentiek után pedig leszögezném, hogy a Titánok haragja jobb film, mint a Titánok harca volt. Nem, nem jó film, isten ments, egy iszonyatos marhaság (és nem a jó értelemben iszonyatos marhaság), de még mindig jobb, mint az elődje.  Először is sokkal nézhetőbbek a szörnyek. A Titánok haragjában hírhedetten borzalmas volt az animáció (hogy az utólag hozzápingált 3D-ről most ne is beszéljünk), a mozikban külön személyzetet kellett felvenni a céges köpőcsészék kiosztásához és beszedéséhez, a DVD megtekintése után ki kellett cserélni a szőnyeget. Ezen a téren az alkotók jelentős javulást értek el, nekem kimondottan tetszett Kronosz, a férjemnek meg a pokolbéli szörnyek (akiket a hősök egy számomra teljesen érthetetlen stratégia keretében megpróbáltak felgyújtani...Könyörgöm, FELGYÚJTANI???). Szépen illedelmesen használják továbbá a 3D technika lehetőségeit, bár a lélegzetelállítás mindennemű szándoka nélkül. Nem tudom, minek keresztelik majd a harmadik részt (ha esetleg ajánlhatnám a Titánok Hawaiiba’  címet, csak hogy meglegyen az alliteráció...), de addigra már csak egyet kellene kimatematikázni: vajon hogyan s miként repül a Pegazus. Szerintem az nagyon nem véletlen, hogy a lónak nincs szárnya. Rettentő bután mutat, mikor egyszerre próbál vágtatni meg csapkodni, eltöri a szerencsétlen a saját gerincét, pedig kár lenne egy ilyen isteni gyönyörű fríz lóért, az embernek a nyála kicsordul (nem, családunk egyébként nem fogyaszt lovakat, a nyálcsordulás képletesen értendő) . Javasolnám az alkotóknak, hogy vegyenek példát a nem kevésbé hosszú lábú gólyáról, aki van olyan okos, hogy lent a földön mászkál, fent a levegőben repül, és a kettőt még véletlenül sem keveri.
Ami a forgatókönyvet illeti, hát azt leginkább Pegazus szárnyatlan rokonainak azzal a népi bölcsességekben oly igen gyakran megénekelt szervével kellene illetni. Mármint a forgatókönyvírókat. Hátulról. Ha egy filmet egynél több forgatókönyv-író jegyez, az mindig eleve gyanús, ezek elfoglalt emberek, szemlátomást nem nagyon van idejük egymással találkozgatni. Jelen esetben ez a szomorú tény ilyesmikben nyilvánul meg, hogy az egyik író Perszeusszal lesmároltatja Andromédát a történet végén, a másik kettő meg nem írja meg, hogyan fajultak idáig a dolgok, az egyik megírja, hogy a gané Hádész el akarja szabadítani a lávaszörnyet, a másik szerint viszont Hádész rendes csávó, és valójában meg akarja menteni a lávaszörnytől a világot. És akkor az átjárhatatlan labirintusról nem is beszéltünk, amibe az egyik végén bementek, a másik végén kijöttek, és a kettő közt nem történt semmi. Mi meg ott ültünk, 100 darab döbbent Rozi a moziban, hogy „de most nem arról volt szó, hogy tízezer útvonal, és csak egy jó és...”. Mondjuk a labirintus jól nézett ki, meg ötletes volt, tisztára mintha az embernek egyszerre vetítették volna le a Kockát meg a Dark Cityt. Az viszont nem volt szép húzás, hogy a három történetíró mellé nem vettek fel legalább egy párbeszéd-írót. A pénzből szerintem futotta volna, legfeljebb kihagynak egy-két statisztát, azoknak úgyis csak annyi szerepük volt, hogy „ah-ah” kiáltással leborulnak, hol Perszeusznak, hol Zeusznak, hol meg az arra járó büfésnéninek.
Pedig egy jó történettel a filmnek akár esélye is lehetett volna, akár a kretén Pegazussal együtt is. A Titánok haragja ugyanis tényleg megénekli az istenek és emberek találkozását, csak nem egészen úgy, ahogy azt az alkotók elképzelték: voltaképp Liam Neeson, Ralph Fiennes és Bill Nighy találkozik olyan vacadék halandó színészekkel, mint pl. a Sam Worthington. Liam Neesont Zeusz szerepéhez lassan már sminkelni sem kell, színészi nagyságát mi sem jelzi jobban, hogy képes bölcsnek látszani egy olyan szerepben, ahol a mindenség ura alapvetően egy hülye segg. Ralph Fiennes olyan átélt, megrázóan tragikus arcot vág, mint aki tudja, hogy egy bizonyos kor felett már nem pálya a full frontal nudity, ezért mostantól már csak ilyen és még ennél is hülyébb filmekben fog szerepet kapni. Bill Nighy pedig az egyik legnagyobb brit színész és slussz. Ahogy a skizo Héphaisztoszt előadja, az már-már az a szint, mint amikor Michael Palin talpig szőrben futkos a zord tájban és ordít, hogy „it’s....it’s...”. Mindezekhez képest Sam Wortinton egy T. J. Hooker, de valahol úgy a negyedik évad táján, mikor William Shatner már csak létrával tudott átmászni a térdig érő kerítésen. Emiatt aztán a faarcú, kellemetlenül unalmas, abszolút nem magával ragadó színész már-már megtelik élettel. A nagyon tehetséges Toby Kebbel, a viccesnek szánt csak épp szöveget alig kapó Agénór szerepében egyenesen félisteni.

A Titánok haragja fele olyan izgalmas vagy gyomorforgató sincs, mint mondjuk a magyar közélet, és vér is sokkal kevesebb folyik benne. Még gyerekfilmnek is bárgyú kissé. Egy langymeleg tavaszi estét végül is megér, tényleg van benne egy-két jópofa vizuális megoldás, baromi sok pénzért héderező világklasszis színész meg hasonlók. Mint az ilyen filmek esetében ezt mindig el szoktam mondani: előételnek alkohol, desszertnek pedig alkohol ajánlható. Nem is kevés.
 

Nem gondoltam volna, hogy egyszer még címlapon leszek, de lám, csak megérte ma reggel is felkelni: tisztelettel jelentem, hogy én vagyok az egyik több száz fiktív vállalkozás, amely fennakadt a NAV hálóján.
Nem tudom, hogy a több száz fiktív hogy van vele, de én mint adófizető, szerződéseit és számláit amúgy viszonylagos rendben tartó vállalkozó az inamat szoktam lefosni, ahányszor csak jön valami a NAV-tól vagy a Cégbíróságtól, hát még ha a rá van írva nagy bambula betűkkel, hogy VÉGZÉS. De tényleg, mintha az ember egyben lenyelne egy ricinusbokrot. Az a családi bölcsesség lebeg ugyanis a szemem előtt, hogy „ha meg akarnak b*ni, akkor meg is fognak” (ehhez matematikailag inklinált nagyanyám általában azt is hozzátette, hogy „ahol *=asz”). Nem sok családi bölcsesség bizonyult igaznak életem során (pl. a mai napig hangosan kuncogok a „Orvoshoz kell hozzámenni, és dőlni fog a pénz” aranyköpeten), de ez tényleg mindig bejött.
Mint a Végzésből értesültem róla, az adóhatóság helyszíni ellenőrzést tartott nálam, és mivel a kutyánk már nagyon öreg, és a nap 23 órájában alszik, sikerült közelről lefényképezniük a kapunkat, amin ott volt a cégtáblám hűlt helye. Itt azonnal szeretnék beismerő vallomást tenni: a cégtáblát nem ellopták, vagy széjjelrágta a nagy faszú (Scolytus scolytus), hanem soha nem is volt, mert rohadtul volt jobb dolgom is, mint ilyen hülyeségekkel foglalkozni. Szakfordítást ritkán rendelnek úgy az emberek, hogy „Épp erre langalltam, megláttam a kapun azt a csini cégért, na, mondok, gyorsan csináltatok az asszonynak nőnapra száz oldalat a bioorganikus trágyakezelésről angolul”. Valóban szabálysértést követtem el, mert a vonatkozó jogszabály (Ctv. 7. § (1)) értelmében „a cégnek a székhelyét cégtáblával kell megjelölnie.” Eddig rendben is volnánk, megszívtam, mea maxima culpa, sújtson le a bárd. Ami viszont rosszul esett, az az alábbi megfogalmazás volt: „Az adóhatóság hitelt érdemlően tudomást szerzett arról, hogy a társaság a székhelyén nem található... a cég működésére utaló körülmény nem tapasztalható. Fényképek csatolva”.
Azt nyugodtan el tudom képzelni, hogy a kapufényképezgető ellenőr nem rendelkezik olyan jogkörrel, mint a számlaadást ellenőrző ellenőr, aki ellenőrzésileg megiszik egy kisfröccsöt a kocsmában, aztán kiveri a balhét, ha Gizike megpróbálja azt hazudni, hogy pénztárgép azért nem működik, mert épp az előző nap döglött meg a hajtókerékben a mókus. (Pedig Gizikénél mindig van döglött mókus).Ezek szerint tehát a kapufényképezgető ellenőr nem kopoghat be hozzám, ami kár, mert valószínűleg itthon találna, és akkor meg tudnám neki mutatni az irodámat, ami konkrétan a konyhaasztal északnyugati sarka, mert a fordításhoz ennél több nem kell, illetve prezentálhatnám 200 évre visszamenőleg az összes szerződésemet (mert anélkül nem dolgozom), az utóbbi pár hét számláit (mert a többi a könyvelőnél van), sőt, ha nagyon nagy bociszemeket mereszt, még a jogtiszta szoftverektől dagadó számítógépembe is beengedném, ahol az összes munkámat megtekintheti, attól a bizonyos legelső szégyenletes ifjúkori ballépésemtől kezdve, mikor egyszer a markolókanalat (bucket) vödörnek fordítottam. De ha már nem kopogtathat be: mégis mire számított, mit fog látni, ha bekukucskál a kerítésen? Egy ötszáz lóerős fordítógépet a kertben? Kurva nagy kéményeket, amikből minden pöffenésre másmilyen színű füst jön, mint a Kisvakondban? Vagy legalább egy nagy vasvillát, amivel  időnként megfordítom a fordítani valót?

Lényeg a lényeg: egészen délig fiktív cég voltam, amikor is kiragasztottam a vadi új cégtáblámat a postaládára, ezüstös alapon megfontolt, komoly úriasszonyt sejtető, sallangmentes fekete betűkkel ki van írva, hogy én vagyok az, meg szakfordító, hát komolyan, egészen más embernek érzem magam. Nincs más hátra, mint írni a NAV-nak meg a Cégbíróságnak egy-egy pöcsétes levelet, hogy szánom-bánom, és már meg is vagyunk.

Amúgy a NAV meg a közigazgatás úgy általában még egész kedvesnek mondható, mert az alsóneműm mosási költségein kívül más anyagi károm nem esett, büntetést nem kellett fizetnem, stb. Csak az fáj, hogy része lettem a statisztikának, miszerint hogy ebben az országban a vállalkozások x százaléka hazug tolvaj. Miközben az állítás igazát nem vitatom, azért eltűnődöm rajta, miért kell a hatóságnak a kapum előtt kommandózni ahelyett, hogy megnézi, fizettem-e adót, TB-t, nyugdíjjárulékot meg még a jó anyjuk nem tudja mi minden máriás huncutot (elnézést, családi szleng, fogalmam sincs, mit jelent) az elmúlt évben. Igen, fizettem. Vagy csődöt jelentettem-e mondjuk harmincszor az utóbbi három évben. (Nem.) Vagy számlázok-e a rokonaimnak, azok meg nekem, vagy elszámolom-e reprezentációs költségnek az illatosított intimbetétet, vagy kormánykapcsolataim révén kapok-e súlyos milliókat az aleut metróépítési tapasztalatok lefordításáért (sajnos nem). De ha már kommandózni akarnak a komák mert unják az íróasztalt, akkor csinálják komolyan: törjék rám az ajtót, és ha csak egyetlen szerződésem is kétes, dugjanak egy rúd dinamitot a valagamba, és vegyék elő sejtelmes mosollyal az öngyújtójukat.
Közben pedig valaki elmagyarázhatná, hogy én, az ajnározott és bablevesbe mártott kisvállalkozó, az ország egyszemélyes alapköve és egyjárást hajtómotorja, a leendő középosztály gyökere, hogy a bús francba éljek meg úgy hosszútávon, hogy minden hónapban háromszor annyit kell megkeresnem, mint amennyit actually (mert tényleg tudok angolul, mosmá’ cégtáblám is van róla) elkölthetek, hogy elkerüljem a rúd dinamitot. De ez már nem tartozik a tárgyhoz. Addig is maradok tisztelettel, mint immár ismét valós vállalkozó. Remélem holnap benne lesz a hírekben, hogy „eggyel csökkent a fiktív cégek száma”.
 

Készült a Filmmagazn számára, 2012. március 9-én

A johnnyweismülleres Tarzan filmek azért voltak jók a maguk idejében, mert az eredeti könyvek brutális naivsága helyett aranyosan naivak voltak. A könyvekben egy ágyékkötős náci lengedezett az ágak közt, aki gondolattal, szóval és cselekedettel egyaránt kifejtette, miért is a fehér ember a világ ura. A filmben meg a Johnny Weismüller Afrika kellős közepén ledöfte a vérengző tapírt. A John Carter hála a jó istennek nem brutálisan naiv (már ha nem tekintjük brutális naivságnak azt a kiirthatatlan téveszmét, hogy akár a nigger parasztok, akár az ezüstpáncélos marslakók problémáit kizárólag   a véletlenül arra bóklászó jóvágású amerikai képes megoldani), de sajnos nem is aranyos. Az ilyesmi utoljára hetvenes években volt aranyos, de akkor is csak úgy módjával és az aranyosság akkoriban is inkább a velőtrázó filmtrükköknek volt köszönhető. Cserébe viszont nagyon, de nagyon, de nagyon, de nagyon hosszú.

John Carter (Taylor Kitsch), a háborútól megcsömörlött katona aranyásóként tengetné életét, de nem hogy aranya, még egy nyavalyás ásója sincs. El lehet képzelni, mekkora az öröme, mikor részint az indiánok, részint az őt ismét besorozni kívánó kollégák elől menekülve egy barlangba jut, aminek aranyból van a plafonja. Emberünk már épp kárt tenne a természeti jelenségben, mikor kiderül, hogy a barlang egy titkos átjáró a Föld és a Mars közt, amit rejtélyes (és a filmben egész végig totálisan rejtélyesen is maradó) idegen lények üzemeltetnek. Szegény John Carter rövid úton a Marson találja magát, ahol az alacsony gravitáció miatt tüstént szuperképességekre tesz szert a helyi erőkhöz képest. Azért a helyi erők is elég félelmetesek a négy kezükkel meg az agyarukkal (meg a főnökükkel, aki Willem Dafoe hangján beszél). Még szerencse, hogy a négykezűek csak a rurális népességet képviselik, és Carter viszonylag hamar találkozik a kimondottan humán, remek húsformákkal rendelkező, többnyire egy szál páncélozott bugyiban rohangászó Dejah hercegnővel (Lynn Collins), akinek személye kapcsán részletes bepillantást nyerhet a kék- és a piros köpenyes csávók viszályába. A pirosakat az ördögi Sab Than vezeti (Dominic West), aki talán nem is lenne olyan ördögi, ha nem támogatná a már említett rejtélyes idegenek egyik képviselője (Mark Strong).
Ez így mind nagyon tutkeráj volna, ha az alkotók maradnának ennyiben, és szépen megénekelnék nekünk, hogy a hős Carter vezetésével a kékek lenyomják a pirosakat, megtörténik a hercegnő magáévátevése, oszt jónapot. De nem. Illetve persze, ez mind megtörténik, csak közben van másfél óra, mikor hőseink jobbra-balra szaladgálnak a Marson mint a mérgezett egér, és ennek semmiféle célja, illetve értelme nincsen. Az elvárt faék egyszerűségű sztori helyett fognak vagy egy tucat faéket és kalapálnak belőlük egy félfamentes, mélyhűtős járvaszecskázót. Abszolúte el tudom képzelni, hogy ez eredetileg a könyvben is így volt (sajnos nem tudom, én a Tarzan után többé bottal sem voltam hajlandó Edgar Rice Burrough műveit piszkálni), de a könyvet nem kötelező egy menetben végigolvasni, az ember leteszi, eszik-iszik, kiszellőzteti a fejét, estébé.
Fel nem foghatom, kit próbáltak az alkotók megszólítani. (Bár nyilvánvalóan volt, akit sikerült, mert a magánkritikák legnagyobb része a marsi marhaságot égbe magasztalja). Ha egy akkora gyereket viszünk be a filmre, akinek ez az egész úgy egyébként való, az idegösszeomlást kap, hogy „Most megint hova megy a bááááácsiiii?” Ha egy kamasszal próbáljuk megnézetni, az tíz perc után közölni fogja (már ha ezek után hajlandó lesz velünk szóba állni) hogy az egész se nem elég retró, se nem elég cool ahhoz hogy szórakoztató legyen. Talán a „férj” típusú emberi alfaj fogja magát a legjobban érezni, de hát a férj típus az ilyen filmek után kivétel nélkül mindig azt mondja, hogy „Mé’, szerintem jól nézett ki”, amire én kivétel nélkül mindig azt szoktam válaszolni, hogy jó, akkor legközelebb majd küldjék el nekem képeslapon. Egyébként a film tényleg jól nézett ki, nekem különösen a szitakötő-szárnyú repülő alkalmatosságok tetszettek, fent írt férjemnek meg a négykezűek, akik „jól voltak animálva”. Meg szép volt a táj, de tényleg.
Ami hiányzott, az éppen az volt, amire erőnek erejével törekedni próbáltak: a pulp. Nemzetközi fórumokon sokan próbálják eladni a John Cartert azzal, hogy nem kell tőle többet várni, mint ami, hiszen a film csak egy ponyvaregény ponyvafilmje, könnyed, csilivili szórakoztatás. Túróst. A ponyva az mondjuk az Elveszett frigyláda fosztogatói, a maga pörgős tempójával, szimpla történetével, éppen megfelelő számú és megfelelő helyre tett poénjával és persze a rettentően szerethető hőseivel. A John Carter a kétszázcsillió társához hasonlóan ott bukik el, hogy nem csak a forgatókönyve rettenetes, hanem a főszereplőket is inkább kitömve kéne mutogatni a természettudományos múzeumban ahelyett, hogy hagyják őket mozogni meg beszélni. Nem tudnék hirtelen még egy hímnemű entitást mondani, ideértve mondjuk a szomszéd 13 éves kopasz csivaváját is, aki képes lenne kevésbé érdekelni, mint Taylor Kitsch. (Egyébként egy 13 éves kopasz csivava egészen érdekes). A Kitsch tehetsége és személyisége helyén tátogó végtelen, sötét űr vákuumként szippantja be az egész filmet, azzal az amúgy is kevéske erényével együtt (ilyen erény pl. pl. a gigászi műbránerre emlékeztető vicces nyolclábú kutya). Nem baj, annál jobban passzol hozzá Lynn Collins, bár esetében még érvelhetünk azzal, hogy „de hát a hetvenes években minden kardozós film hősnője pont ilyen volt”. Ha az alkotóknak lett volna némi humorérzékük, beteszik az idősödő és kissé tyúkmellű, de amúgy félelmetes jelenléttel bíró Mark Strongot főszereplőnek, kisminkelik a Willem Dafoet nyolclábú kutyának, írnak a méltatlanul hülye szerepekben feltűnő Dominic Westnek két normális sort (felöltöztetni nem kell), aztán hadd szóljon. Nem bánom, benne maradhat Ciarán Hinds is, mert állati vicces, hogy pont úgy néz ki, mint aki most jött valami régi szandálos monumentálisból.

Most befejezhetném azzal, hogy ennyire megvezetettnek utoljára akkor éreztem magam, mikor a Jeremy Irons bohóckodott a sárkányokkal az ADnD filmváltozatában, vagy vonhatnék izgalmas párhuzamokat a John Cater és a Klónok háborúja eszmei és szórakoztató értéke közt (ahol az utóbbi verni tűnik az előbbit, már ha ez egyáltalán lehetséges) de ehelyett inkább azt mondom, hogy mindeni özönöljön be a mozihoz legközelebbi kocsmába, öntsön az arcába két liter sört (kevesebbet semmiképp), aztán irány a John Carter. Higgyük el, végig fogjuk vihogni az egészet.

 Zenés katonadolog

Ugyan már, katonadolog – mondták volna a szüleim egy-egy nagyobb pofáraesés meg „lehet-e biciklivel rükvercben menni a vasúti töltésen” jellegű kinematikai kísérlet után, amennyiben fiúnak születek (de hát nem születtem annak, tehát csak kétségbeesetten csóválták a fejüket, és maradtak egy másik közkedvelt a közhelynél, miszerint „az ilyen játék nem lányoknak való”). Katonadolog! legyint rá a darab alcíme is a második világháborútól mondjuk a mai szent napig eltelt villanásnyi időszakra. Mi több, zenés katonadolog. Hát persze, hogy az. Csak vidáman. Amit túlélünk, az katonadolog, aki nem élte túl, az meg valamit biztos rosszul csinált, a marhája.
 

A Nemzeti Színházban lassan egy éve megy a Mohácsi testvérek színdarabja, olyannyira nagy sikerrel, hogy visszatérő nézői vannak, akik minden egyes előadáson találnak maguknak valami addig észrevétlen újdonságot meg ún. jelentésréteget. Ámdesőt, az Egyszer élünk még a Színikritikusok díját is elnyerte (az előadás is, meg Kulka János is, mint legjobb mellékszereplő). Teljes joggal: végre valóban megszületett a magyar Monthy Python, mert akármennyire szeretem a Besenyő családot és bűvkörét, az csak szimplán abszurd, ja, meg persze baromi vicces. Kovács Márton, Mohácsi István és Mohácsi János viszont a CiklonB-vel kellemesen bedurrantott kandalló mellett arról mesélnek, ami már önmagában olyan abszurd, hogy azon már tényleg csak röhögni lehet. Önmagunkról.

Le meri tagadni bárki is, hogy egyszer élünk? Mármint mi. Mert a darabban ugyan szintén egyszer élnek a népek, de a halál csak annyi változást hoz, hogy áldozatai láncdohányosok lesznek (van ebben logika kérem. Hol árthat a láncdohányzás egy halottnak, kérdem én? Na ugye.) Az már csak egyéni szerencse vagy pech kérdése, hogy mi épp most élünk egyszer, amikor ugyan köztudottan nagyon rossz nekünk, de azért mégiscsak van ennivalónk, meg meleg vizünk (akinek meg nincs, az valamit biztos rosszul csinált, a marhája). Mások meg akkoriban éltek egyszer, amikor az utcán parádézó gépfegyveres (Hogy-hogy melyik? Mikor melyik, kérem alássan) büntetlenül az árokba lőhetett bárkit, és az, hogy épp mit csinálunk jól vagy rosszul, akár évente változhatott, központilag. (Hogy most is? De hát most nem lőnek a...  Jó, oké, kivárom a végét.) Lényeg az, hogy Tündérországot (amin túl ugyebár a tenger semmiségbe tűnik) zéró esélyünk van meglátni, függetlenül attól, hogy az árokban vagy az elfekvőben végezzük.
 

Az első felvonásban a lelkes egybegyűltek 1946-ban megpróbálják előadni a János vitézt, ahogy az a nagykönyben meg vagyon írva... Ja nem, nem. Nem a nagykönyvben, ahol tüzesensütlea, hanem úgy, ahogy az eredeti mondjuk csigasor-egyszerűségű történetet faékké nemesítette volt Kacsóh Pongrác. Ahogy mindig is látni szerettük volna a Nemzetiben, tudják, a buzi Alföldi mocskos kezeitől mentesen, hogy a gyerek is biztonságosan megnézhesse a déli bábjátékot a szűzi Iluskával, meg a hetyke Jancsival, meg a nagy piros-fehér-zöld szemfedővel (vagy mivel). Az mondjuk az első másfél percben mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy a fíling nem fog összejönni. Az hagyján, hogy az eredeti Jancsi (Makranczi Zalán) ott maradt a Don-kanyarban (még ha be is toppan a próba közepén, vakon) meg az is hagyján, hogy Iluska (Radnay Csilla) szűzisége másodrendű frissességű mert jelenleg Bagó (Hevér Gábor) felesége. De mit keres itt az útban állandóan a Jolán (Gerlits Réka), az egyetlen, aki hazajött Auswitzból, komolyan mondom, jobban idegesíti az embert, mint a permanensen részeg Szergej a csőre töltött kalasnyikovval meg az órámmal. A falu lakói azért mindent megtesznek, jó ez a János vitéz, addig se kell gondolkodni azon, hogy az emberek icipici sorsaiból hogyan is állt össze az a fene nagy történelem, most akkor hogy is van az, hogy mindenki csak a dolgát tette, aztán boldogtalanul éltek, egy csomóan meg ráadásul meg is haltak... Mer’ a Jóska (László Zsolt), az rendőr, máshoz nem is ért, hát persze hogy az a dolga, hogy üsse a népet, meg adott esetben felhajtsa a vagonba, mindenki ezt várja el tőle. Mint ahogy a polgári lakosságtól, azon belül is a református lelkésztől (Alföldi Róbert) is mindenki elvárja, hogy végignézze, amikor egy szakasz katona megerőszakolja és megöli a feleségét, mert neki meg az a dolga, háború van, vagy mi. Karcsi bácsinak (Szarvas József) meg az a dolga, hogy mindeközben rendületlenül hordja a cefrét, hiszen ha pálinka se lesz, akkor aztán tényleg vége a világnak. Gondoljunk csak bele, mit szólna az apja (Hollósi Frigyes). Na. Rendnek kell lenni. Nem is lenne semmi baj, ha azok a francos oroszok bírnának a vérükkel, így a hazájuktól több ezer kilométerre egy országban ahova normális orosz még turistának se jönne, nemhogy lelövetni magát milliomodmagával. De nem bírnak, és már megint markolásszák a nőket (az a ledér ott ni, az biztos valamit rosszul csinált, a marhája), ezért az ideiglenesen hazánkban tartózkodókra rátámad a nem kevésbé ideiglenes huszárdalárda, fakardokkal. Isten tudja, hova fajulna a dolog, ha az a drága jó velejéig szadista idegbeteg állat őrnagy úr (Kulka János) nem küldi el az egész bagázst Szibériába.

Szibéria, na az aztán nagyon messze van. Oda kerülni és húsz évre elfelejtődni egyetlen elhangzott parancs nyomán, ez olyan abszurd, hogy ehhez képest az égig érő paszuly maga a hiper-realitás. Nem csoda, hogy a második felvonás egyetlen nagy, szürreális mese arról, hogy Szibériában még az átlagosnál is nehezebb előadni a János vitézt, és higgyük el, nem csak azért, mert hideg van. A burját lágerparancsnoknak a János vitézt maga Petőfi Sándor tanította az ékes magyar nyelvvel együtt (az a barbuzini, aki valójában nő volt, tuggyukki!), úgyhogy neki tényleg vannak elvárásai. De a legsúlyosabb ok mégiscsak az, hogy a fíling...az a nyavalyás fíling az sehogy se sincs meg.
 

A Gulágról a kis csapat még együtt jön haza mondjuk úgy 10-15 év múlva. Mármint a halottakkal együtt, természetesen, elvégre azok békén elvannak az élőkkel, amíg valamelyik zseni (újra) fel nem fedezi az örök igazságot, miszerint aki a meghalt, az halott. A halottak irtóznak az ilyesmitől, úgy elspriccelnek tőle, hogy kereshetjük őket életünk végéig, sose lesznek meg. Pedig jó a halott a háznál. Szélesíti az ember perspektíváját. Mondom, hazaér a kis csapat a Gulágról, aztán sehogy se találja a Tündérországot. Itt kérem már nincsen is igény a János vitézre. Abban a bizonyos formában. Mindenki örül, hogy él, végre megint rend van, meg villanyvilágítás, meg születnek a gyerekek, kibírja az ember azt az évi egy-két alkalmat, mikor végig kell hallgatni a Sáfár elvtárs hülye november hetedikei beszédét. (Jaj, elnézést, DOKTOR Sáfár. A doktori cím az éppen pont akkoriban kezdett kultikus szereppel bírni drága hazánkban, a mai napig alig lehet róla leszoktatni az embereket...). Nem kell itten valami ködös múltra vagy mire emlékezni. Milyen dolog már az, mikor szegény Iluskának a tulajdon édesanyja lesz a mostohája, mert van képe beárnyékolni a puszta jelenlétével a tök tehetségtelen szépség oly ígéretesen induló színészi karrierjét? Pusztuljanak már a halottak, legyen tőlük végre nyugtunk. És a halottak pusztulnak. Az élőhalottak is.

Számos kritikát olvastam a műről s a rendezésről, gyakorlatilag csakis pozitívakat, melyek kisebb vagy nagyobb darabokra szedték az előadást, hogy minden felületét és rétegét külön megcsodálják, kiemeljék a remek jelenkori utalásokat, felhívják a figyelmünket a legváltozatosabb poénokra és leleményekre, ezeket teljesen felesleges elismételni. Sok mindent el lehetne mondani a darab zseniális zenei aláfestéséről, a díszletekről, meg a makulátlan színészi teljesítményekről, főleg arról, mennyire jó volt fiatal és idős színészeket úgy együtt látni a színpadon, hogy úgymond egy ligában játszottak. Ahogy senkinek nincs igaza, miközben nyilvánvalóan mindenkinek igaza van, ahogy a János vitéznek az a rettenetesen blődli története kibogozhatatlanul összefonódik az azt eljátszók élettörténetével, és a blődli hirtelen megkapja azt a könnyes tragikumot, ami legalább 100 éve hiányzik belőle, miközben az egészre még nyolcvankétmillió kulturális és közéleti utalást aggatnak... Kalapot le. Mert lerepül, hogy klasszikusokat idézzek.
 

Százszor meg lehetne nézni a darabot, és még mindig fog újat mondani. De nézi a fene. Komolyan, hogy bírta ezt ki a mellettem ülő szemre 60-70 éves néni? Mikor én, aki messze nem éltem még "akkoriban", órákig magam alatt voltam, és csak másodkézből származó „emlékeim” vannak pl. valami Esztikéékről, akik nagyanyám kedélyes megfogalmazásában „kicsit elmentek Auswitzba aztán nem jöttek vissza”, meg bizonyos Dacso bácsiról, aki egzotikus nevét annak köszönhette, hogy a Gulágról hazatérve magyarul már nem tudott, oroszul meg annyira emlékezett, hogy ’da’ és ’sto’ és ezen mindenki olyan jókat röhögött. Vajon mi marad meg ebből a darabból az istenadta népben, természetesen azon kívül, hogy mennyire fantasztikus, meg díjnyertes, meg újszerű? Megmarad valami egyáltalán? Vagy olyanok vagyunk, mint Béla bácsi, aki a tévében lelkesen szurkol a jó Csáknorisznak,  aztán másnap hótnyugodtan elmegy és kirabolja a sarki közértet?
 

Ez a mű annyi mindenbe beleveri az orrunkat. Az ember azt hinné, nem létezik, hogy ezután a szőnyegre fogunk pisilni, pedig szerintem de. Elítéljük-e tiszta szívből Iluskát, csak azért, mert nemhogy nem várta hűen Jancsit, de ráadásul mindig a lehető legkecsegtetőbb házasságba menekült előre? Nyugodtan legyávázhatjuk-e a szerencsétlen tisztelendőt, aki végignézte, hogy megalázzák és kiirtják az első családját, a második mellett meg éppen hogy a kiirtók besúgója lett? Mert mi, nézők, mi vgyunk az Avengers, úgy egyébként? Vajon a jelen sorokat olvasók közül hányan bújtattak volna bajba került zsidókat ezelőtt több mint 60 évvel? Igen, igen, köszönöm az önzetlen lelkesedést. És ha most hirtelen a cigányokat kezdenék táborba vinni? Értem. Hogy a cigányok viszont TÉNYLEG mind, valahányan, mindenről tehetnek. Kollektíve, kérem. Tisztára, mint azok a rohadt kommunisták. Meg a nyugdíjasok is, persze hogy.
 

Szókimondó unokahúgom szerint a darab időzítése „ocsmány”, mert most „úgyis mindenki egyfolytában kommunistázik”. Ez a komment, mind önmagában, mind teljes kontextusában azért sokat elárul arról, mennyit változott a világ azóta, hogy az embereket csak úgy poénból szemen köptek az utcán. Egészen pontosan semennyit. A bevezetéshez frappánsan visszakanyarodva: ahhoz tényleg egy Monthy Python kell, de inkább egy Monthy Parlagi Vipera, hogy ezt a hatalmas, lesújtó, idegölő nagy változatlanságot olyan szórakoztató formába tudja önteni, mint az Egyszer élünk. Unokahúgomnak javasolnám, nézze meg még egyszer, és az isten szerelmére, próbáljon már meg elvonatkoztatni a kommunistáktól.

Tisztában vagyok vele, hogy ez afféle generációs probléma, de nekem a „vezessük vissza a kallódó ifjúságot a könyvekhez” mozgalom üdvöskéi közül az Adrian Mole sorozat annak idején ezerszer jobban tetszett, mint a későbbiekben a Harry Potter. (Igen, az én fiatalkoromban is volt ilyen mozgalom, sőt, mindenkinek a fiatalkorában, mondjuk II. Ramszeszig visszamenően. Az baltázna be, ha békibe hagynák a kallódó ifjúságot, hová is vezetne az...). Mert mit okulhattak a megmentett fiatalok a Harry Potterből, azon kívül, hogy a milliomosgyerekek egy darabig nem pónit kértek karácsonyra, hanem hóbaglyot? Semmit. (Jóllehet a félszemű, háromujjú milliomosgyerekek aránya ennek kapcsán jelentősen megugrott, ami önmagában is kielégítő eredmény). Ellenben Adrian Mole olvasóinak egy életre bevésődött például az „Ugye sírsz, Mrs. Thatcher?” című halhatatlan vers. Az az egész életérzés, ami a könyvekből áradt, a hozzám hasonló fiatalkorú, szocializmusban szocializált, 16 éves koráig a langyos fekáliában tapicskoló kívülállók számára is ablakot nyitott egy másik – nagyon másik - világra, különös tekintettel a britekre úgy általában, meg a Thatcher időszakra úgy konkrétan.      A későbbi Adrian Mole könyveket egyébként kicsit se szerettem. Bocs. Így múlik pontosan (:

Azóta eltelt vagy harminc év. A Vaslady (Meryl Streep) megöregedett, elhülyült, ápolók és őrök közt tengeti mindennapjait, csak a lánya látogatja néha. A férje már rég nem él, imádott fia (akiről szemlátomást csak egyszeri mozinéző tudja, micsoda egy zűrös tag) Dél-Afrikában lakik, a maradék emberiség meg két csoportba osztható: elvakult imádóira és nem kevésbé elvakult gyűlölőire, illetve egyre növekvő számban képviselteti magát egy harmadik csoport is, aki konkrétan tesz arra, mik történtek a hetvenes-nyolcvanas években. Miközben múltja dicső és kevésbé dicső emlékein rágódik, Thatcher asszonynak döntenie kell: vagy szakít halott férje (Jim Broadbent) emlékével, vagy végképp megtébolyodik.

Ne nézze meg a filmet, aki politikai háttér-információkra, pikáns diplomáciai részletekre, netán objektív elemzésekre kíváncsi. Ne nézze meg az sem, aki betekintést szeretne kapni a Vaslady magánéletébe. Az nézze meg, aki kíváncsi arra, mi megy végbe egy öreg néni fejében, aki magányos, lassan leépül, és más dolga sincs, mint hogy a halálra készüljön. Ez az öreg néni itt a filmben speciel arra gondol vissza, mikor egy világhatalmat vezetett, de akár arra is emlékezhetne, mikor szalámikefélő volt a Pick gyárban (nem kell röhögni, ez egy létező foglalkozás), teljesen mindegy. Az a lényeg, hogy volt réges-régen egy fiatal, energikus, lenyűgöző valaki, relatíve boldog családi élettel (már amennyi családi életre az embernek a munkája mellett ideje van), aki csupa olyan döntést hozott, ami annak idején állati frankónak tűnt. Persze ha mindezeket a döntéseket a szalámigyárban hozza, attól legfeljebb a felvágottak sanyarú sorsa változott volna meg,  de bármennyire is furcsa, a lényeget tekintve ez nem számít. Mert a néni most öreg, szottyos, és végtelenül magányos, egy rohadt nyugger, igen, egészen pontosan olyan, mint amilyenek mi valamennyien leszünk, ha megérjük. Avas lédi. Egyetlen társasága a férje, de az se az igazi, hisz az öreg csak egy hallucináció, egy elmekórtani tünet, ami miatt egy nyugdíjas szalámikefélőt már rég becsuktak volna egy szutykos elfekvőbe. Az elaggott miniszterelnökök luxus-elfekvőjét ezzel szemben marcona géppuskások őrzik, és a delikvens néha-néha kimehet egy-egy ún. társadalmi eseménye, hogy az épp regnáló politikai és gazdasági elit kiröhöghesse. Nem arról van szó, hogy micsoda harcokat vívott meg Thatcher asszony anno, ezekről a harcokról csak nagyon elnagyoltan, a mindenki számára közismert események és politikai közhelyek szintjén értesülünk, hanem arról, hogy maradt-e elég ereje az öregség elviseléséhez.
Politikai elkötelezettség, nagybetűs, égre kiáltó Igazságtétel, illetve rafinált intrikák híján ez a film egy vontatott, dögunalmas, depressziós semmi lenne, egyébként az is, helyenként vontatott, helyenként dögunalmas, és nem csak helyenként depressziós. Az sem tesz neki jót, hogy Mrs. Thatcher híresebb szlogenjeit érzelmes hegedűszólók közepette bocsájtják rendelkezésünkre (bár az öreg nénik pontosan így emlékeznek vissza szinte mindenre. Komolyan, ha anyámmal beszélgetek, szinte látom mögötte a vonósnégyest). De ahogy Meryl Streep eljátssza ezt az alapvetően hálátlan szerepet, az valami zseniális. Nem a maszkmester, az öltöztető, meg az isten tudja ki mindenki briliáns munkájáról van itt szó, bár nyilván őket is dicséret illeti. Meryl Streep fenn tudta tartani az érdeklődésünket majdnem két órán át egy olyan filmben, ahol alapvetően semmi nem történik. Ehhez persze jelentősen hozzájárult Nagy-Britannia egyik legjelentősebb műemléke, Jim Broadbent is, és egyáltalán, az egész szereplőgárda, fő- és mellékszereplők egyaránt.

A végtelenül sanda férjem szerint nem véletlenül kapták most elő szegény Thatcher asszonyt a sutból. Nagyon remélem, nincs igaza, amikor azt mondja, hogy a Vaslady voltaképp propagandafilm az erős kézről, meg a túlburjánzó szociális háló veszélyeiről, meg a jóléti rendszer ún. potyautasairól, már ha potyautasnak lehet nevezni azt a bányászt, aki alól harminc évnyi robot után eccé csak kifogyott a szén meg a nehézipar. Felnőtt szemmel nézve már nem is olyan vicces az Ugye sírsz Mrs. Thatcher. Ki a fene tudja eldönteni akár harminc év biztonságosnak tűnő távlatából is, melyik politikai lépés célszerű, pláne helyes, hű-de-pláne-meg igazságos. (Még az is lehet, hogy Mátyás király egy görény volt, csak jó volt a PR-ja.) A film nagyon bölcsen teszi, hogy nem formál véleményt, még ha emiatt el is veszítette potenciális közönségének mintegy 80%-át (elég ha egy pillantást vetünk a Rotten Tomatoes-on megjelent kritikákra, melyek „langyossága” miatt a sárga földig húzzák le a Vasladyt). Az biztos, hogy Nagy-Britannia akkoriban kilábalt a válságból. Ez messziről úgy nézett ki, hogy bizonyos mutatók mutatósabbak lettek. Közelről meg úgy, mint az Alul semmi vágóképei. A gazdasági és politikai kérdéseket ítélje meg mindenki maga. Ha pedig a politikusok netán járnak moziba, legyenek szívesen átgondolni, hogy nem csak nekik van egyetlen egy életük, hanem nekünk is.

Készült a Filmmagazin számára, 2012. február 5-én

Lobrának sok szeretettel, ha még járkál errefelé

Vándorol a karaván
Főnöke, a koravén
Ali, roppant karakán.
A kocsija kerekén
Arany szegecs (valahány)
Orra tövén kelevény
Akár csak a valagán.
A sivatag peremén
Áll egy szakadt paraván
Mögötte dús televény
Ott nyüszít a karakál
Mert ütik a karate
Keretén
Belül.