Készült a Filmmagazin számára, 2011. május 21-én

Lehetne rosszabb is. Másfél órányi kellemetlen, nyögvenyelős előjáték után a dolog végül is egy teljes félórára feláll.

Feleim, nem mondom el nektek, miért ne nézzétek meg a Karib-tenger kalózainak legújabb részét, mert úgyis meg fogjátok nézni, ha még nem láttátok. Én is megnéztem, és akkor is megnéztem volna, ha 0%-ot kap a Punnyadó Paradicsomon és az IMDb-ből sósavba mártott radírral törlik ki még az emlékét is. Az ember bizonyos dolgokat megnéz, különben leesik a vércukra. Viszont teszek a B. olvasónak egy szívességet és elmondom, miért nem fogja szeretni ezt a filmet.

Elsőre ugyanis nem feltétlenül nyilvánvaló, miért nem szeretjük - nem azt mondom, hogy utáljuk, de nem is kedveljük különösebben, valami fájó űrt hagy bennünk, mint humoros rokonaink kihagyhatatlan karácsonyi gesztusa, a fenyőn hagyott és a telihez megszólalásig hasonlító, ámde üres szaloncukorpapír. Pedig itt van nekünk Johnny Depp, mint a frizuradiktátor Jack Sparrow kapitány, oldalán az ex-szerelmét (vagy szexerelmét, ki tudhassa) játszó Penelopé Cruzzal, és hol mellettük, hol ellenük, de ott van Geoffrey Rush is, Barbosa kapitány szerepében. Van egy kellően markáns negatív karakterünk, a hírhedett Feketeszakáll (Ian McShane), van nyálas hapsi (Sam Claflin) meg cickós sellő (Astrid Berges-Frisbey). Ezek mind a Fiatalság Forrását keresik – ki ezért, ki azért – és egzotikus helyszíneken egzotikus kalandokba keverednek.

Készült a Filmmagazin számára, 2011. június 6-án 

Egyet hadd szögezzek le mindjárt a legelején: nálunk a Kung-fu panda 1 kultfilm, a gyerekeim hetente átlag háromszor nézik meg DVD-n. Minden harmadik-negyedik alkalommal én is megnézem (persze a többi alkalmakkor is nézem, csak olyankor az információ nem jut el a látóidegen át az agyba). És még élvezem is. A Kung-fu panda ugyanis zseniális, egy fantasztikus érzékkel - vagy szerencsével - kibalancírozott, mindig pontosan a kellő pillanatban komoly/vicces 92 perces aranyköpés. Nem csak azért szeretem, mert remek gyermekfilm, amiből ölelnivaló kis puruttya puttónk megtanulhatja a zsidó-keresztény posztmodern minden egyes történetmesélési kliséjét, összes jellegzetes fordulatát, karakterét és poénját, hanem azért is, mert ugyanakkor a klasszikus kung-fu filmek hibátlan, minden részletre kiterjedő paródiája, ideértve a lenyűgözően autentikus műkínai zenét is. Én nem is értem, hogy aki nem szereti, az miért tesz így. (A nővérem pl. rühelli, mint varjú a rohadt tököt, bámulatos rokonai tudnak lenni az embernek....) Gondolom mondanom sem kell, hogy nagyobbik leányivadékom Tigris mesterként nyerte meg idén a jelmezversenyt, egy 24 emberórás projekt keretében elkészített jelmezben, mely többek között egy narancssárga melegítőből, harminc méter fekete szigszalagból és tíz pár férfizokniból állt.

Kis piros vödrömmel

Battyogok a sárban

Nagyhatalom vagyok,

Lám, éti csigában.

A büdöske között

meztelen is akad

Ajkamon olyankor

Rút káromlás fakad.

Én legszívesebben

Az összeset kinyírnám

Fandangót táncolnék

Egész nap a sírján.

Sóznám a rohadtat

Habozzon a szája!

Halálzóna lenne

A háztájim tája.

Ám a naiv gyermek

Az ártatlan puttó

(Tartásának ára

Havi kétszáz bruttó)

Sajnálja a csigát.

Az olyan kis édes,

Akkor is, ha amúgy

Tapintása kétes.

Anya, hagyjad élni!

Így könyörög nékem,

Ilyen szemet nem látsz

Japán mozgóképen.

Anya hát a csigát

Szépen összegyűjti.

(Amúgy gondolatban

A gázkamrát fűti...)

Van a kisvödörben

Almája, avarja

Tornyosul is benne

A csiga meg a szarja.

Viszem ki a rétre

Nékem ez a fátum

Jövőre meg ott lesz

A csigarezervátum.

Egy vödör minden nap

Ha már megígértem.

Nincs is fű mostanság,

Csak csiga a réten.

De még mindig jobb így

Ez az egy vigasztal

(El is vagyok telve

csigával, malaszttal...)

Mintha a lányom is

Olyan állat volna

Kinek eső után

Nincsen is más dolga,

Mint az utcán járva

Csigákat hajszolni,

Csigákra taposva

Sós csipszet majszolni,

A csigába látni

Minden ellenségét,

Kiontani ezért

A testnedvét vagy vérét.

(Nem tudom, mert anno

Azt nem véstem észbe

Hogy pontosan milyen

A csiga keringése)

Büszke vagyok, íme

Szelíd gyermekemre,

Más ily meghatólag

Nem hat a lelkemre.

Lengedez a vödör

Dacolok a sárral.

Titokban végzek majd

A pincebogárral.

Készült a Filmmagazin számára, 2011. április 30-án

Nem könnyű a „Jég és tűz dala” sorozat rajongójának lenni. A trilógia immár az ötödik köteténél tart, és nem elég, hogy mind a kétszázötven főbb szereplő rokonságban van egymással, de ezek a rokonsági kapcsolatok ráadásul alapvetően meghatározzák a történet menetét, tehát nem árt fejben tartani őket, ha nem akarjuk, hogy a mellékletek állandó lapozgatása miatt a könyv egy váratlan pillanatban szétessen, kötetenként úgy 700 lapra. (Arról aztán végképp nem is beszélve, hogy minden egyes családnak van valamilyen címerállata, és egy-egy csatajelenetben komoly jelentősége lehet egy-egy olyan jellegű odavetett félmondatnak, hogy „Né’ má’, hova masírozik Kevin azzal a zászlóval, amin a tüllruhás zerge festeget?”) A 63 éves mesternek szemlátomást fogalma sincs, mi lesz a dolog vége, az újabb és újabb kötetekben hajlamos a régebbi szereplőket hátrahagyva vadonatfriss, addig soha meg nem említett karaktereket elővezetni. Embert nem átkoztak még el úgy, mint G. R. R: Martint fogják, mikor majd egyszer elhuny(ik) szegény, hátrahagyva Westeros negyedbemaradt történetét.

Készült a Filmmagazin számára, 2011. május 9-én

Az idegen, mint a filmekből értesülhetünk, az olyan kenetteljes. Vagy nagyon görény, ellopja az asszonyainkat, világuralomra tör, és megvégbélszondázza a gyanútlan lakosságot (a végbélszondázás fontos motívum!) vagy épp ellenkezőleg, állati rendes, minden gyermekek jóbarátja, az igazságtalanul elhunytak feltámasztója, különös tekintettel az agyonlőtt szőrös kisállatokra. Ez a megközelítés, lássuk be, gáz. Ha van valami, ami miatt a harmadik típusú találkozás majd a távoli, avagy közeli jövőben csődöt fog mondani, az éppen ez (bár pontosan az ilyen hozzáállás miatt mondanak csődöt olyan huszonharmadik típusú találkozások is, mint a „beszélgetés a cigánnyal” vagy a „demokráciát építünk Irakban”) Miért ne lehetne a hozzánk érkező idegen egy átlagember, mindennapos problémákkal, jó és rossz szokásokkal, hasonlókkal? Üde kuriózum az olyan film, ami megpróbálkozik az ilyesmivel. Példa erre az általam a mennyekig dicsért District 9, ahol egy teljes rakomány Alekosz-szintű alien aszfaltozómunkás meg kőműves landol szeretett szülőbolygónkon, érthetetlen biológiával és társadalmi beidegződésekkel, és ami ennél is sokkal rosszabb, Avonnal sem kezelhető bőrproblémákkal. De említhetjük az Alien Nation című filmet és a nyomában kivirágzó kulturális penészgyepet is. (Nem, Kovácsné nem kedvelte különösebben az Alien Nationt, mert túlságosan szájbarágósnak találta. No de hagyjuk.) Most pedig humoros vonalon itt van nekünk Paul, a káromkodós-füvezős „grey”. Aki meg nem tudja, kik a „greys” az szerintem be se tegye a lábát erre a filmre.

„Mentsük meg a rendes alient” alaptörténettel van dolgunk. Paul (aki nevét arról kapta, hogy ezelőtt vagy ötven évvel pont egy Paul nevű kutyára sikerült kényszerleszállnia a csészealjjal) évtizedekig kuksolt egy katonai bázison, és változatos jótanácsokkal segítette az emberiség fejlődését, ideértve pl. a mikrohullámú sütő műszaki rajzát vagy Spielberg forgatókönyveinek alapötleteit. Paul (eredeti hangja Seth Rogen) felhasználhatósága azonban a végéhez közelít, katonáék szerint itt az idő, hogy a kedves alient darabokra szedjék, hogy kiderüljön, hogyan is működik. Paulnak nyilvánvalóan nem tetszik az ötlet. A bázisról megpattanva egyenesen belefut két őrült angol, Graeme és Clive karjaiba (Simon Pegg és Nick Frost), akik épp bejárják Amerika híres ufós helyszíneit. Az angolok igazi kockák, abból is a dobókocka típusba tartoznak ( hófehér felületen két fekete pötty a szemük, hiszen nap – vagy nő - sose éri őket, egész életüket a számítógépek, filmek és képregények varázslatos világában töltik). Graeme és Clive minden álma az volt, hogy egyszer földönkívüli lássanak – hát most megkapják. Azonnal nyomukba ered az Államok összes jellegzetes karaktere, a Darwin-tagadó shotgunos atya (John Carrol Lynch), két teljesen hülye és egy félhülye FBI ügynök (Bill Hader, Joe Lo Truglio és Jason Bateman), a parasztok, és még isten tudja, ki mindenki. Ja, és Ruth, az eredetileg halmozottan istenfélő, később kényszeresen káromkodó és ivarzó hölgy (Kristen Wiig) képében szerelem is megjelenik.

Nem egy rossz ötlet filmparódiát csinálni, főleg egy olyan önmagában is gyakran megmosolyogtató dologból, mint a sci-fi és annak az ő rajongói. A feladat azonban nagy hozzáértést és rengeteg finomhangolást igényel. Megtehetem, hogy szénné alázom az adott műfajt, és minimális történet mellett annyi hülye poént zsúfolok a filmbe, amennyit nem szégyellek. Ezekből születnek a remek társasági filmek (értsd: jól berúgunk együtt, aztán szétröhögjük a maradék agyunkat), mint a Horrorra akadva sorozat. Ha nagyon ügyes vagyok, azt is megtehetem, hogy az adott műfaj összes kliséjét – de lehetőleg nem konkrétumokat! – felhasználva csinálok egy önálló filmként is teljesen életképes, józanul is megélvezhető zsánerdarabot, ami ugyan irgalmatlanul lemossa elődeiről az aranyfüstöt, de egy pillanatig sem ordenáré módon tiszteletlen. Ilyen a maga nemében megismételhetetlen Galaxy Quest (vagy westernben a Három amigo), sőt, ilyen Simon Pegg és Nick Frost két korábbi zseniális filmje is, a zombis Haláli hullák hajnala, és az akciófilmes Vaskabátok. Pegg és Frost most egy kicsit mellényúlni tűnnek, mintha nem tudnák eldönteni, hogy a Horrorra akadva és a Galaxy Quest közt pontosan hová szeretnék belőni szegény Pault. Valószínűleg a nagy klasszikus, a felülmúlhatatlanul idióta Űrgolyhók lebeghetett a duó szeme előtt, csak rossz volt az irányzék.

A végeredmény némileg olyan, mint egy élőszereplős Shrek film (Nick Frost még hasonlít is a kedves ogréra), valamivel kevésbé kidolgozott szereplőkkel viszont rengetegszer de sokkal több filmes poénnal. Félreértés ne essék, én is sikoltozva tapsikoltam minden egyes helyesen felismert popkulturális utalás láttán (és egyfolytában ennyit még nem tapsikoltam sikoltozva az is biztos, pedig kulturális és szexuális tapasztalatokban gazdag éveket tudhatok magam mögött)(meg remélhetőleg magam előtt is). A rengeteg rétegpoén mellé azonban hiányzanak a tökös, igazi, eredeti poénok, és a rengeteg ki- és összekacsintgatáshoz képest a film egy kicsit talán túl érzelmes, még ha nagyon igyekeznek is az alkotók, hogy éppen pont ez a vád még véletlenül se érhesse őket. A történetben ráadásul van egy rakás teljesen felesleges karakter, akik persze hogy azért vannak benne, mert a paródia alapjául szolgáló filmekben benne szoktak lenni, de azokban szerepük is van. Ilyenek például a hőseinket kergető terepjárós-bajuszos-kovbojkalapos parasztok, Ruth bibliomán apja, és vele együtt az egész vallási-keresztény vonal úgy ahogy van, mely utóbbi viccesnek túl komoly, komolynak meg túl vicces. Egy ilyen hungarocell sűrűségű filmtől persze hülyeség sokat elvárni, de az idegen lehetett volna talán egy picivel – idegenebb. Nekem a saját anyámmal is vannak a kulturális szakadékra visszavezethető leküzdhetetlen kommunikációs problémáim, pedig ő csak negyven évvel van odébb, nem negyven fényévvel. Lehetett volna többet játszani azzal a remek gondolattal is, hogy az angolok Amerikában nagyobb aliennek számítanak, mint az Androméda köd lila fejű mutánsai (azt, hogy szegény geekeket az emberi faj másik része mekkora aliennek tekinti, már több szó esik).

A Pault azonban nem lehet nem szeretni (jó, lehet, de nem az én habitusommal). A két angol valami sajátos óvilági bájjal szórja a fingós-pisás-heregolyós poénokat, melyek így valahogy sokkal fogyaszthatóbbnak tűnnek, mint pl. Eddie Murphy egyik-másik mélypontja.  Némelyik zsánerpoén szenzációs, különös tekintettel a Jeffrey Tambor alakította Híres Sci-fi Íróra, vagy arra a jelenetre, mikor Sigourney Weavert rohadtul megverik. Az egész film megmagyarázhatatlanul kedves és egy-két üresjárattól és kevésbé sikerült poéntól eltekintve egészen szórakoztató. Ezúton is térdre borulva gratulálok továbbá a magyar szöveg készítőjének, Speier Dávidnak (sokadszor), aki vagy fejből tudta az utalásokat, vagy időt és verejtéket nem kímélve utánanézett a dolgoknak, de a nem kis hozzáértést igénylő angol eredetiből szerintem a lehető legtöbbet hozta ki. (Aki a feliratos változat megtekintése közben elcsodálkozna, hogy Zoil ügynök neve miért lett magyarul Laya, az várja ki türelmesen a zárójelenetet.)

Simon Pegg és Nick Frost a Pault úgy ajánlják kegyeinkbe, mint egy Spielbergnek írt szerelmes levelet. Ha sikerült volna úgy megírni ezt a levelet, hogy a Mesteren kívül én is találva érezzem magamat, bombasiker lehetett volna. A film így is mindenképp nézhető, sőt, egy adott embertípusnak – azoknak a bizonyos gyermekded lelkeknek, akiket hajlamosak vagyunk lenézni, pedig lehet, hogy csak irigyeljük őket - kimondottan ajánlható is.

Készült a Filmmagazin számára, 2011. március 25-én

Emlékszünk még arra, mit írtam az Álomháború előzetesében? „Most már csak az szúrhatja el az egész koncepciót, ha Zack Snyder költői dühében elfelejti, hogy nem videóklip-sorozatot rendez, hanem filmet”. Hát elfelejtette.

Előfordul bizony, hogy Kovácsné kénytelen este dolgozni. Ilyenkor Kovács titokban ünnepi Gundel-palacsintákat gyújt, előveszi a sutban porosodó PC/XBox játékait, aztán belesüpped az IQ mocsárba. Legutóbb a hangeffektek alapján arra tippeltem, hogy épp bébifókákat gyilkol virtuálisan, azzal a rafinált módszerrel, hogy a szemgolyóba illesztett biciklipumpával addig fújja őket, míg felrobban a kis bolyhos fejük. (A lelkes érdeklődők kedvéért: nem, nem tudom, mi a játék neve). A szociális háló foltozgatása okán végül is melléültem, és néztem, mit csinál, majd éjfélkor arra ébredtem, hogy Kovács éktelenül vernyog kifelé a dunnák közül, hogy etessem meg a kutyákat és menjek aludni. Ebből az egészből pedig az a tanulság, hogy a first person shooter játék az csak annak poén, aki csinálja, nem pedig annak, aki nézi.

Készült a Filmmagazin számára, 2011. március 17-én

Krumpli nem étel, asszony nem ember, medve nem játék, Harrison Ford nem színész.

Moziba menet a metrón üldögélve az egyik utastársam képes újságjában elolvastam a fáklyaként lángoló atomerőművet, a „minden kedves férfiolvasónk álma, hogy Angyalka bögyörőivel találkozzon a nárciszok közt” című állandó tematikájú, jóllehet évszakfüggő szösszenetet, meg a kétfejű rozsomákot ellő kakast, a másik utastárs szigorú külsejű napilapjában meg egy komoly cikket egy projektről, melyben van szerencsém nekem is részt venni fordítóként. A komoly cikkben egyébként az egyik összesen 5 szót tartalmazó mondat úgy állt fel, hogy 2 baromság + 2 csúsztatás + névelő. Ezek után a média varázslatos világáról szóló film elmesélte nekem, hogy ez miért jó, és megkért, hogy nyugodjak bele, jó ez így.

A sztori mind a háromezer-ötszáz mutánsát ismerjük már: az inkább idegesítő mint szeretni való, cukker fiatal naiva akkor is keresztülviszi az akaratát, ha belepusztul, de minden várakozásunkkal ellentétben nem pusztul bele. Jelen esetben a történet a reggeli tévéműsorok kulisszái mögött bontakozik ki. Becky Fuller (Rachel McAdams) keményen dolgozik a csehszlovák televízió kísérleti adásának segédbemondójaként, ezért a vezetőség hálából kirúgja. Beckyt azonban nem olyan fából faragták, hogy egy ilyen nüansz hatására feladja az álmait: meggyőzi az egyik nagy tévétársaság vezetőjét (Jeff Goldblum) hogy a csatorna  (agy)halott reggeli műsorhoz vegyék fel gyártásvezetőnek, majd ő gatyába rázza a dolgokat. A naiva gőzerővel munkához lát, pl. a közönség igényeihez maximálisan igazodva a 70 éves meteorológus bácsit ráveszi, hogy a krokodilmedencéből meg az Eyjafjöll füstölgő kráteréből jelentkezve értekezzen a cumulusokról, de érzi, hogy valami még hiányzik, ezért a műsorba beszervezi Mike Pomeroyt, a helyi Havas Henriket (Harrison Ford). A műsor nézettsége valóban megnő valamelyest, mikor kiderül, hogy Pomeroy és a másik műsorvezető, Colleen Peck (Diane Keaton) régi ellenségek, és ezt minden lehetséges alkalommal egymás tudtára is adják. Ez azonban sajnos még mindig nem elég, hiszen a két műsorvezető túl öreg már ahhoz, hogy lángvágóval egymásnak essenek, ha viszont a nézettséget nem sikerül megnövelni, a műsort meg fogják szüntetni. Beckynek meg kell küzdenie Pomeroyjal, Peckkel, a műsor körül sürgölődő ezernyi idiótával, a szkeptikus főnökséggel, a nézői elvárásokkal és ráadásul bimbódzó kapcsolatát is menedzselnie kéne a Jóképű Kollégával (Patrick Wilson).

És Rachel McAdamsnek meg kell küzdenie Harrison Forddal és Diane Keatonnal, gondoltuk mi, midőn megtekintettük a plakátot, és titokban még sajnáltuk is az ifjú művésznőt. Pedig nem kellett volna. Szegény Harrison Ford Han Solo óta ugyanazt játssza, ehhez van három darab arca, a mérges, az elgyötört-férfias meg a szexi-félmosolygós. Indiana Jones-hoz és a hasonló pontszerű testekhez ennél nem is kellett több, de minden más esetben kissé rezeg a léc, és ezt nem más mondja, mint az, aki 10 évig aludt a Kis szemtanú posztere alatt. Arról végkép nem is beszélve, hogy aki látta emberünket 9/11 éjszakáján nyilatkozni, az pontosan ugyanezzel a három arccal szembesült élő adásban. Több mint gyanús. A keserű igazság az, hogy az hagyján, hogy a némi kedves ripacskodást minden további nélkül felvállaló rutinos veterán Diane Keaton felmossa a vén tokás Forddal a padlót, de McAdams is felmossa, sőt, a két és fél tizedmásodperc erejéig mutatott, szintén nem egy pelyhedző állú Jeff Goldblum is. Sicc a tranzitba, mondja erre az ember Glória Mundinak.

De ebben a filmben nem is az fáj a legjobban, hogy a világ hajdani legszexisebb férfijából a szexiség elmúltával nem igazán maradt semmi. Ami fáj, az a lakosság permanens hülyének nézése (súlyosan és megbocsáthatatlanul megfejelve olyan zenei megoldásokkal, hogy az utcán rohangászó szereplőhöz „I’m running” refrénű számot játszanak, a síróshoz meg „I’m crying”-ot, és tényleg csak annyi hiányzik, hogy a vászon elé kiálljon egy fószer „taps” „sóhaj” meg „búúú” feliratú táblácskákkal.)

Mi is lenne itt az egyik alapkonfliktus? Az, hogy Becky mindenáron az adrenalinra éhes, de egyébként éjsötét átlagnéző kegyét keresné, míg Pomeroy minőséget csempészne a műsorba. Ezt hangsúlyozná ugyebár az az angolul nem tudó nézőnek egyébként teljesen kieső elem, hogy a legvadabb, „bemászott a szkunk a végbelébe” jellegű hírek alatt folyamatosan és élénk színekben olyan szalagcímek futnak alul, melyek esetleg tényleg figyelmet érdemelnének, már ha bárki venné a fáradságot, hogy elolvassa őket. De amikor Pomeroy megkapja a nagy lehetőséget, az abban merül ki, hogy élőben közvetíti, ahogy a helyi fejest elviszi az FBI. Ez hírértékét tekintve nincs sokkal odébb a jobb sorsra érdemes szkunktól, még ha a szereplők nyakkendőben vannak is. Jó, jó, ne várjunk sokat egy purhabkönnyű romantikus vígjátéktól. Még akkor se, ha a romantika csak azért van benne, hogy Rachel McAdams nemzetközi szinten elismert ajka ne maradjon kihasználatlanul, meg különben is, milyen égő már olyan filmet csinálni, amiben nincsen szerelem, meg ha nincs benne a szerelem, akkor sokkal hamarabb észrevesszük, mennyire nincs kitalálva az a nyüves forgatókönyv, meg... Szóval ne várjunk túl sokat. De azt azért csak így csendeskén a moha alatt megjegyezném, hogy nem az az igazi újságírás, ha ott vagyunk valahol, hanem az, ha közben beszélni is tudunk a dologról, és nem azon a szinten, hogy „hű, gyerekek, beszartam, mikor rám lőttek”.

A filmben felvázolt másik alapkonfliktus szintén kissé beledől a dugába, pedig ez, ha lehet, még érdekesebb: mi történik egy nő magánéletével, ha üzletileg nyüzsögni kezd? Hadd éljek egy személyes példával: mozi előtt a gyerek iskolai nyílt napján harminc percig tűnődtem azon, milyen lassan megy az idő, mire rájöttem, hogy a hosszú Ó betű harminc éve 8’15-öt mutató képi szemléltetését nézem. Üzletileg nyüzsögni - főleg sikeresen - rendkívül fárasztó, kétszer is érdemes meggondolni, hogy még mi fér be mellé, de azért be lehet szuszakolni ezt-azt. Minden vállalkozó nő életéről legalább egy tucat bohózatot és/vagy tragédiát lehetne írni.  A film legalább odáig eljut, hogy kimondja a ritkán hangoztatott bár amúgy nyilvánvaló tényt, miszerint egy nő nem feltétlenül azért kezd el őrült tempóban dolgozni, mert pénzt/karriert/hatalmat akar vagy péniszirigy, hanem esetleg csak azért, mert szereti amit csinál. De hogy a vállalkozói lét hogyan fér össze a magánélettel, arról sajnos a film semmiféle tájékoztatást nem nyújt, se vidámat, se szomorút, lévén a főszereplő hölgynek nincs kifejtett magánélete, csak valami célszerv a háttérben, amire időnként ráugrik, de még azt is elvéti. Amit meg nyújt a film, azt meg megsüthetjük. A menedzserhölgy beteszi a csörgő telefont a hűtőszekrénybe, hogy a szerelmével lehessen. Aha. És másnap még menedzser. Aha.

Foglaljuk össze a fenti csapongást. Elkápráztattak minket szellemes párbeszédekkel, „vessetek a mókusok elé” jellegű, 20 év múlva is idézhető egysorosokkal, fordulatos forgatókönyvvel, szépen ívelő történettel, pazar színészi játékkal? Nem. Megtudtunk bármit is a tévécsinálás varázslatos világáról? Nem. Kaptunk egy marcipánrózsaszín idilli mesevilágot egymás karjában landoló szimpi főhősökkel? Még csak azt sem. A film egész hozzáállása kissé tévés, a felvetett ötletekből lehetne csinálni valami imádni való sitcom sorozatot, az esti pörköltnokdeli kombó mellől félszemmel a tévére kacsintgatva vígan elrötyörészne rajta az ember, másnapra meg elfelejtené. Moziban azért kissé többet várnánk. Szatírát. Komédiát. Bármi azonosíthatót. Hogy mit kaptunk? Mondjuk szkunkot a végbelünkbe. Rövid távon talán érdekes, de annyira azért mégsem.

 Elsős lányom Zsuzsika nénije a minap az alábbi emailt küldte körbe a B. szülőknek: „Ezúton szeretnénk megkérni Önöket, hogy ne írják meg a gyerek leckéjét!” Egy pillanatra vonatkoztassunk el attól, hogy mekkora barom lehet már az az apuka, aki gyorsírással vési be a Gyöngybetűk című IQ tesztbe, hogy „csengős csikó heverész”. Inkább gondolkodjunk el azon, érdemes-e a gyermek pokolba vezető útját már hatéves korában kikövezni egy gigászi adag jó szándékkal.

Gondolkodás közben nyugodtan kapcsoljuk be a rádiót. Ahol a nemzet aranytorkú (csalo)gánya a felkelő napot köszöntendő épp arról értekezik, micsoda szemétség már, hogy nem működik a weboldal, ahol 800 forintért megírják a gyerek fizika háziját, pedig előre elkérik a pénzt. Igen, igen – lihegi orgazmikusan a tömeg a rádió innenső oldalán, minden sofőr azonnal mobiltelefont ragad, és két piros lámpa meg egy kilapított brümi motoros óvodás közt bepötyögi a telefonjába, hogy az ő gyermeke is mennyit szenved attól a mocsadék iskolától. „Mi lesz az én kis drágámmal” dörgi az aranytorkú a húszperces reklámblokk és a 'már 1982-ben tele volt ezzel a számmal a tököm' című, szinte vadonatúj sláger közti másfél perces intellektuális szünetben „mikor majd középiskolába kerül? Mikor majd jönnek a Newton törvények meg a trigonometria? Akinek nincs pénze magántanárra, nézze végig, ahogy a gyereke megbukik?!” „ÚGY VAN” – üvölti ezer száj ezer autóban, nem mintha adott esetben nem lenne pénzük magántanárra, vagy egyetlen pillanatra azt hinnék, hogy az aranytorkúnak nincsen. A mobiltelefonos meg is írja SMS-ben, hogy mennyire egyetért, miközben visszatolat megnézni, mi a fene volt az a nyikkanás az előbb, bár a rózsaszín brümi a hűtőrácson egészen dizájnos. „Hát mikor fog az én kis drágám játszani?” hergeli tovább szülőéket a csalogány, aki jóval szimpatikusabb, mint Zsuzsika néni, mert utóbbiról gyanítható, hogy hó végén kieszi a kukából a serclit, míg az előbbi nap mint nap ott villog a tévérádióban és mindenki a lábai előtt hever, és a múltkor tangában is mutatták, fején leguánnal.
Függetlenül attól, hogy az aranytorkú kis drágája el fog-e jutni a középiskolába (és legyünk egészen nyugodtak: el fog, sőt, még csak nem is a XXVI. kerületi tömegsport tagozatos Sunázna Ferenc Gimnáziumba), a hozzáállás kissé rémisztő, és olyan szinten nemzetileg együttműködő, hogy nyugodtan ki lehetne plakátolni minden iskolában, azon maradék pedagógusok elrémisztésére, akik aznap reggel nem kaptak sikítófrászt, mikor felébredtek, és rájöttek, hogy ma is be kell menni tanítani, ugyanannyiért, ugyanazokat. Az iskolát annak idején megszenvedő szülő nem tűnődik el a szenvedés okán, hanem mindent megtesz azért, hogy a gyerekének jobb legyen. Hogy ettől esetleg a gyerekének utána negyven-ötven évig rossz lesz, az meg sem fordul a fejében.

Kapjunk már magunkhoz, emberek. A kis drága az iskolában is játszik, mégpedig életet. Régen fakarddal játszott, aztán elment a háborúba, kis lovaskocsival játszott, aztán nagy lovaskocsival hordta a trágyát, vagy babázott, aztán lebabázott 16 évesen (és utána minden évben). Most meg azt játssza, hogy megtanul monoton munkát végezni, esetleg hülye főnök mellett dolgozni (mert azért a tantónéniről se legyenek feltétlenül illúzióink). Megtanulja, hogyan értelmezzen elsőre teljesen érthetetlen, unalmas dokumentumokat - Jókai nagyregényei és az adóbevallás a többségnek ugyanabba a kategóriába esik. Megtanulja felfedezni az összefüggéseket - a Maxwell egyenleteknek, illetve a politikusi nyilatkozatoknak a megfejtése nagyjából ugyanannyi energiát igényel. Megtanul problémákat megoldani. Ha hagyjuk.
Persze Yoda mester óta tudjuk, hogy a sötét oldal sokkal könnyebb. A gyerek is jobban érzi magát, ha megírják helyette a leckét, meg mi is sokkal szívesebben ücsergünk pl. a tévé előtt meg a sör mögött, mintsem hogy megpróbálnánk felfogni, mit kapunk ha sósavat és nátronlúgot összeöntünk, különös tekint et tel az elektronpályákon végbemenő változásokra. Nem szoktam tippeket adni, mert abból csak a baj van, most mégis megpróbálkozom: ne m, ne nézzük végig, ahogy a gyerekünk megbukik. Mielőtt csemeténk eljut odáig, hogy a család összes nyolcszázforintosát elveri az interneten leckeiratásra, üljünk le a pici fiunkkal/lányunkkal megírni a házi feladatot, mindjárt a kezdet kezdetén. Előre szólok: az aranytorkú csalogányhoz, de főleg az Éden hotelhez képest valami eszméletlen unalmas lesz, a Gyöngybetűkben pl. még egyetlen csöcsöt vagy faszt sem láttam, sőt, a Ch betűt sem Chuck Norris képével tanulják. Viszont így együtt fogunk tudni haladni vele, mire elér odáig, ahol mi is elakadtunk annak idején (nem véletlenül hoztam fel példának azt a rohadék trigonometriát...). Itt vagy sikerül 30-40 éves fejjel végre megértenünk, miről beszélt annak idején a hülye Wolfrám tanár úr két és fél hónapon keresztül (ez fantasztikus sikerélmény, és a gyermek szemében egónk fotontorpedóként hasítja majd a csillagos eget) vagy nem (ha kellő erőfeszíté seket tettünk, a gyerek így is inkább bajtársának fog érezni, ahelyett hogy hülye türannosznak titulálna). Ha nem sikerül felfognunk mitokondriumot, nincs hozzáértő rokonunk, nincs pénzünk magántanárra, és a szak tanerővel nem lehet megbeszélni a dolgot – ez utóbbi egyébként meglepően ritka, a tanerő többnyire szívesen segít, feltéve, hogy nem a „maga szadista barom” fordula t tal kopogunk be hozzá – nos, akkor még mindig ott az internet. De még akkor sem a nyócszázért_majd_megcsinállya_valaki.hu . Ezernyi anyagot találhatunk, ami másképp magyarázza el a dolgot, de ha történetesen angolul is tudunk, akkor tízezernyit, és végső esetben számos fórumon kérhetek akár konkrét megoldást is, valamelyik négyszemű tudálékos szívesen fitogtatja majd az eszét ingyen is. Közben időt töltök a gyerekkel. Nem kevés időt. De aki gyereket csinál, az jobban teszi, ha az időfaktort jó előre számításba veszi.
Nem, nincs mindennek értelme, amit az iskolában tanítanak. (Ott van például az a printerpatront tűrő szavakkal nem is méltatható trigonometria...) Nem, a jó tanulók nem kerülnek feltétlenül a mennybe, sőt. A gyereknek ezt nyugodtan meg lehet mondani, különben joggal fog minket teljesen hülyének nézni. Véleményem valójában az, hogy az iskolában tanultak kb. 50%-a teljesen felesleges, meglepő módon minél feljebb haladunk az oktatásban, annál inkább. Az iskolában tanultaknak vajmi kevés köze van élethez (pl. ahhoz, milyen papírok kellenek a születéshez, az élethez és a halálhoz, hogyan működik az ember, hogyan működik a másik kultúrába tartozó ember, miért és hogyan ismétli a történelem önmagát, stb.) Az életre nem az fog felkészíteni, amit tanulunk, hanem az, ahogy tanulunk. A legeslegjobb tanulók azért sokszor mennybe kerülnek (ebből a szempontból viszont mindegy, hogy a legeslegjobb műkörmös vagy a legeslegjobb fizikus vagyok az országban). Ami meg szigorúan gyakorlati szempontból tök felesleges, még mindig lehet nagyon érdekes, vagy nyerhetek vele negyven milliót az ordítozó szemüvegestől.

Vigyázzunk nagyon. A problémák nem akkor kezdődnek, mikor ivadékunknak 14 éves korában az LSD-snek vélt okmánybélyeg feltapad az ínyvitorlájára, hanem akkor, mikor az első hisztire megírjuk helyette a csengős csikó heverészt, így az új generációtól a küzdelemnek még az esélyét is elvesszük. Utána már ne is csodálkozzunk, mikor a kis szemfény 22 éves korában még otthon ücsörög, mert sehol nem adtak neki 500000 forintos nettó kezdő fizetést céges Harley Davidsonnal a kommunikáció-koprofágia szakos egyetemi diplomájára. Hacsak nem vagyunk politikusok, drogbárók vagy aranytorkú csalogányok, mert akkor gyermekünk pont ugyanolyan magasról fogja tudni leszarni a többieket, mint mi. Egészen addig, míg szakma és ész nélkül, de legfőképp nélkülünk 20-30 év múlva esetleg meg kell harcolnia Zsuzsika nénivel a kikukázott sercliért.

Készült sajtóanyag alapján, a Filmmagazin számára

Hadd okítsam kissé a nagyérdeműt: a „sucker punch” jelentése váratlan támadás, ütés, mint mikor a téli túraöltözékében kissé férfias habitusú Kovácsnét „Megvagy Zsolti!” felkiáltással szájon vágta egy ukrán a sátoraljaújhelyi vasútállmáson, majd zavartan bocsánatot kért a tévedésért. A Sucker punch-csal a Warner Bros valóban váratlan ütést mért a mozijárókra – a stúdiónak mégis lett női főszereplős filmje, azok után, hogy Jeff Robinov, a filmstúdió elnöke 2007-ben (állítólag) kijelentette, hogy nincs az a kaporszakállú mennybeballagó, hogy még egyszer hitvány asszonyembert engedjenek a rivaldafénybe, mert az ilyesmi csak viszi a pénzt. Robinov a kisebbik rosszat választotta, és nem törődve azzal, hányan titulálják majd gumigerincű nyálkaembernek, azonnal cáfolta, hogy az ő száját valaha is elhagyta volna a „hitvány asszonyember” toposz, különös tekintettel a rivaldafényre. Erre a stúdió, mondhatni teljesen váratlanul, azonnal érdeklődni kezdett Zack Snyder nős-lövöldözős ötlete iránt, amire annak idején a Watchmen elkészítése miatt nem jutott idő.

A nős-lövöldözős film egyáltalán nem olyan halva született ötlet, mint azt az ember első hallásra gondolná, elég, ha felidézzük a (köztünk szólva valami gyalázatosan rossz) Kaptár filmek sikerét, a szinte teljesen emészthető Utánunk a tűzözönt, vagy a többek közt ezeket is parodizáló Terrorbolygót. Megfigyeléseim szerint egy széles és egyre növekvő réteg támogatja azt az elképzelést, hogy a jó nő voltaképp egy F kosaras dúracél melltartót viselő férfi, aki mindenféle langymeleg érzelmeskedéstől és kötődéstől mentes, viszont tetszőleges fegyverrel bárkit bármikor kiirt. (Egyébként az ellenkező koncepció is terjedőben van, vagyis hogy az igazán kívánatos férfi egy érzékeny, odaadó, kissé borostás nő.) A nős-lövöldözős film sikere azon múlik, hogy találunk-e olyan főszereplőt, akire alkatilag passzol az F kosaras, ugyanakkor nincs olyan benyomásunk, hogy a hölgy legnagyobb problémája a gépfegyverrel az, hogy használat közben esetleg letörheti a körmét.

A Sucker punch már csak azért is izgalmas vállalkozás, mert nem egy amazonnal dolgozik, hanem mindjárt öttel. A filmkészítői körökben manapság oly igen népszerű, barnában és aranysárgában kitűnően ábrázolható ötvenes években egy élénk képzeletű hajadont, Babydollt (Emily Browning, aki majdnem eljátszotta a Twighlight főszerepét, de ennél nagyon sokkal több nem tudható róla) mostohaapja tébolydába zárat. Mivel onnan csak lobotómia után van esély a kijutásra, a lány egy (filmkészítői körökben manapság még az ötvenes éveknél is népszerűbb)  elképzelt világban keres menedéket. Hamarosan elmosódik a határ álom és valóság közt. Az mondjuk érdekes vonatkozása a történetnek, hogy az álomvilág központi eleme egy kupleráj, ahol a klienseket (pl. a mutáns nácikat, hogy csak a legátlagosabbakat említsem)  erotikus színpadi táncokkal kell szórakoztatni, de hát ízlések és pofonok, a tébolydánál biztos a kupleráj is vonzóbb alternatíva, meg különben is, nem árt, ha a közönség-centrikus műalkotás nem csak a vértől csöpög. Babydoll szövetkezik négy másik lánnyal, és elhatározzák, hogy törik, ha szakad, legyőzik fogvatartóikat, Madam Gorskit (Carla Gugino, a Watchmenben is szerepelt), Bluet (Oscar Isaac, az utolsó Robin Hood mellett volt János király) és a pókerfanatikusok számára igencsak beszédes nevű High Rollert (Jon Hamm). A négy segéd-amazon kissé Ronin-szerű felállásban a hűséges Amber (Jamie Chang, amerikai reality műsorok nálunk szinte ismeretlen csókos szájú üdvöskéje), a szókimondó Rocket (Jena Malone, a Donnie Darkoban láthattuk, bár szerintem ott mindenki a vérnyúlra figyelt), a sokat tapasztalt Blondie (Vanessa Hudgens a High School Musical-ből, aki világéletében akciófilmben szeretett volna játszani, de fene se tudja miért eddig mindig elhessegették a rendezők) és a nem túl lelkes Sweet Pea (Abbie Cornish, aki Cate Banchett fiatalkorát alakította az Elizabethben).

Ha én ellenség lennék, már a nevek hallatán a nyakamba kapnám a lábam (és úgy szaladnék el, mielőtt valakinek változatos leszbikus képek villannának át azon a rosszindulatú agyán), de a pszichológiailag kevésbé érzékeny ellenségek lenyomására a miniszoknyás hölgyek teljes fegyverarzenállal is rendelkeznek, a szamurájkardtól az aknavetőig bezárólag, valamint egy titokzatos tanácsadóval (Scott Glenn, ő a Bárányok hallgatnak óta nem igazán kapott nagyobb filmben szerepet), aki a nők helyett az agymunkát végzi, hogy a nemi szerepek azért ne zavarodjanak össze teljesen.

Tiszta anime, nem? De. Pontosan ezt várjuk a 300 rendezőjétől, az igazi, 100%-os, képregényszerű szórakoztatást, valami iszonyúan egyszerű mesét a jó és a rossz harcáról, rengeteg szemtelenül hatásvadász effekttel. Valószínűleg nem is fogunk csalódni, bár kérdés, nem lesz-e kissé túl egyszerű, vagy ellenkezőleg, elég egyszerű lesz-e az a történet, ahol a bögyös nenők a sárkányoktól a B52-es bombázókig mindenkit felkoncolnak. Minden az egyszerűség mértékén bukik, kérem. Snyder másik híres filmjének, a Watchmennek pont 20 perccel kellett volna egyszerűbbnek lennie, hogy osztatlan sikert arasson.

Az F-kosarak izgalmas témájára visszatérve: a képek és előzetesek alapján az emberanyag-felhozatal illetve a képi világ tényleg a 300-zal lesz összemérhető, ráadásul a koreográfiáért és kaszkadőrmutatványokért ugyanúgy Damon Caro felel, mint az ógörög extravaganzában (meg Zack Snyder összes többi filmjében). Ki tudja, talán valamelyik viszonylag ismeretlen hölgy számára ez a film olyan ugródeszka lesz, mint Gerald Butlernak volt hajdanán a tőszavakban beszélő, de szemet gyönyörködtető húsformákkal bíró Leonidász király szerepe.

A színésznőknek 12 hétig tartott, hogy kigyúrják magukat a megerőltető akciójelenetekhez (valamint a kupiban előadott varieté betétekhez), a főszereplőknek például rutinfeladatként kellett 95 kilót kinyomniuk, és állítólag napi hat órában gyakorolták a különböző harcművészeti technikákat.

Harcművészeti technikákra márpedig szükség volt, mert mint az már az eddigiekből is kiderülhetett, a film javarészt arról szól, hogy a csajok három létsíkon – a valóságban (tébolyda), a valóságot imitáló álomvilágban (kupleráj) és a full fantáziavilágban (ahová beférnek mindazok a gépek és szörnyek, amik a tébolydába pl. nem férnek be) kaszabolják az ellent. Amit pedig a hölgyek a 95 kiló után sem tudnak megcsinálni, azt majd megcsinálja a technika, és az előzetesek szerint lesz min legeltetni azokat a vájt szemeinket. A Sucker punch művészeti vezető nem más, mint Rick Cater, aki 2010-ben az Avatar látványtervezőjeként kapott Oscar díjat, de dolgozott a Jurassic parkban, sőt, a Vissza a jövőbe sorozatban is. A vizuális trükkök kivitelezését az ausztrál Animal Logicra bízták, ahol annak idején többek közt a Mátrix trilógia (és persze a 300) felturbózása zajlott. A hozzám hasonló begyöpösödött konzervatívoknak jó hír, hogy a film nem 3D-s, tehát egyrészt nem kapunk fejfájást, másrészt senki nem fog feleslegesen repkedni, illetve hullámvasutazni, csak azért, hogy mi azt mondjuk, hogy vóv. Az adrenalin löket további fokozása érdekében az alkotók ütős zenéket válogattak össze, a modern dübörgősök mellé bekerült egy-két olyan, szívemnek kedves, antik csapat is, mint a Led Zeppelin vagy a Def Leppard.

Most már csak az szúrhatja el az egész koncepciót, ha Zack Snyder költői dühében elfelejti, hogy nem videóklip-sorozatot rendez, hanem filmet. Nem mintha bármi baj lenne pl. a Heavy Metal című feledhetetlen klasszikussal, ami szex, erőszak, elvadult látvány és vidám tánczene tekintetében bármely mai alkotással felveszi a versenyt, de most azért valami másra számítunk. Az álomvilágos történetek halála, ha a rendező maga is elhiszi, hogy tényleg mindent lehet, és a sztori a karakterekkel együtt egyszer csak eltűnik a minden mögött.

A magam részéről én nagyon várom ezt a filmet, az előzetesére már hónapokkal ezelőtt felfigyeltem. Nem tehetek róla, de szeretem, ha a kedvemben járnak, ha mondanak nekem esti mesét, mint gyerekkoromban, és nem utolsó sorban azt, ha nem próbálnak meg becsapni azzal, hogy a francos nagy semmit megpróbálják agyondimenzionálni. (Igen. Én még mindig mérges vagyok a Fekete hattyúra, bár tudom, hogy egyedül vagyok vele.) Szinte biztos vagyok benne, hogy a Sucker punch pontosan az lesz, ami: stilizáltan véres, indokolatlanul ámde csak szimbolikusan erőszakos, szexuális energiáktól túlfűtött ugyanakkor nemi szervektől tartózkodó, lakkozott műbőr szinten fetisiszta, egyáltalán, éppen olyan komoly és mély, mint egy Blikk vezércikk (tehát sajna csak 18 éven felüliek hipózhatják vele az agyukat). Egy élőszereplős rajzfilmet várok, ugyanolyat, mint mondjuk a Sin City volt. Már előre fenem a pattogatott kukoricámat.

Ha Jézus életrajzi filmjeit most nem számolom, a Jóistent a maga perszonális valójában bemutató művet eddig kettőt láttam, a Dogmát és a Gyaloggaloppot. Az ördögöt és hű szolgáit elénk állító műalkotások száma ezzel szemben olyan 352465-re tehető, ami azért sokat elárul az istenadta nép istenhez való viszonyáról. A Jóistent a maga perszonális valójában bemutató filmek ráadásul tapasztalataim szerint minimum harsány röhögésbe szoktak fulladni, ahelyett hogy a Mindenható nyájasságára és emberbaráti szeretetére koncentrálnának. Az ördögöt valahogy sokkal könnyebb eltalálni: az egy olyan ripacskos fejű izé, ami két okádás meg egy káromkodás közt a vesénkbe lát. Az ördög meg nem tud félreugrani, itt is eltalálták. Sokadszorra.

A műfaj elengedhetetlen alapfigurája, Michael az Ifjú Kétkedő Papnövendék (Colin O’Donoghue) álmában nem gondolta volna, hogy pont őt küldik el a Vatikánba a háromhetes gyorstalpaló ördögűzési szemináriumra. Róma, illetve a Vatikán komoly sokkot jelent az ifjú amerikainak, egy McDonald’s sarkába húzódva rettegve várja, hogy az emberek megint normálisak legyenek, és végre ismét temperával barnára festett vizet ihasson az undorító, koffeint és természetes ízanyagokat tartalmazó européer kávé helyett. Ám a szemlátomást hiperaktív olaszok, illetve a helyi kulináris kultúra mind semmi ahhoz képest, mikor megismerkedik a műfaj másik elengedhetetlen alapfigurájával, Lucas atyával (Antony Hopkins), aki nem afféle katedráról szónokló, nyüzüge óraadó tanár, hanem igazi gyakorlati szakember, napi 3-4 ördögűzéssel, és kizárólag sötétbarna színű elemekkel berendezett lakással. Michael eleinte természetesen tele szájjal körberöhögi a vén kóklert (már amennyire tele szájjal röhögni lehet a nyilvánvaló pszichés és fizikai kínoktól szenvedő terhes nőn és kisgyereken, akiket Lucas atya próbál meg több-kevesebb sikerrel kipurgálni), de az ördög jelenléte egyre nyilvánvalóbb, főleg a műfaj harmadik elengedhetetlen eleme, a remekül flashbackelhető, Ellentmondásos Szerepű Atyj (Rutger Hauer) vonatkozásában.

Már megint egy olyan film, ami nem tudja, mit akar. A rendezőről meg az ember inkább nem szeretné tudni mit akar, pedig sajnos valószínűleg csak sok szép pénzt. Mikael Håfström karrierje horrorok és thrillerek során ívelt felfelé (vagy lefelé)(vagy valamilyen irányba), gondolom a következő logikus lépés az obligát ördögűzés volt a számára, mert olyanja minden magára valamit is adó rendezőnek van. Pedig lehet, hogy el kellene már szakadnia a műfajtól: az 1408 vagy A tó szelleme nem voltak rosszak, de azért annyira jók sem voltak, ez a szegény bánatos Rítus meg hát...

Akárcsak a klasszik Ördögűzőnek, a Rítusnak is van valós előzménye, mégpedig egy bizonyos Gary Thomas atya személyében, aki az Egyesült Államokban a mai napig aktív ördögűző mikrovállalkozást üzemeltet. Hű de érdekes, most aztán megtudhatjuk, hogyan is... De nem. Az egész felvezetés, mely szerint „a film valós történeten alapul, de inkább mégsem, és a szereplők is igaziak, de azért feltupíroztuk ám az egészet, és a könyv amiből készült, na az inkább csak egy ötlet volt” kissé összezavarja a lelkes parapszichopata nézőt, hát persze, hogy egyből elkezdtem tűnődni, hogy na most akkor mi az eredeti és mi a tupír. Kicsit olyan Zelig érzete van az egésznek, tudjuk, mikor szemüveges kis giznyák Zelig életéről elkészül a hollywoodi film a hihetetlenül jóképű főszereplővel, a lába elé omló szőke hősnővel meg a hárfafutamokkal. Az meg elég komoly baj, ha valakinek a horrorthriller közben a Woody Allen ugrik be. Az alkotók nem voltak képesek a kételyt helyes arányban szotyogtatni (mint például a méltatlanul nem méltatott Harmadik csoda), de arra sem voltak képesek, hogy a valóságot részint a maga sokkoló realitásában mutassák be (mint pl. az Ördögűző tette volt, mikor pontról pontra végigkövette, mi mindent csinálnak velünk jóakaróink a körzetorvosnál meg az SZTK-ban), részint a megfelelő pontokon pofátlanul eltúlozzák (Antony Hopkins átfestése ebből a szempontból nem ér). Innentől a nézők nagy része ugyanolyan kétkedővé válik, mint maga a fiatal pap, és az a megmásíthatatlan benyomásunk támad, hogy az öreg bizony csakugyan egy kókler volt. Ami nem lenne baj, ha a film erre próbálna minket rávezetni, de hát éppen hogy nem erre próbál.

Az egyetlen, ami a Rítusban érdekes, az maga a Vatikán, ahol papék a modern technika legmodernebb vívmányaival felfegyverkezve powerpoint előadásokat tartanak az ördögről. Ez valamilyen szinten félelmetesebb, mint maga a veres szemű Patás.

Kár, hogy nem sikerült egy normális, a szó bármilyen értelmében komolyan vehető forgatókönyvet írni, mert lett volna, aki eljátssza. Antony Hopkins még akkor is lehengerlő, mikor szemlátomást csuklóból játszik, tisztára mint mikor az antik III. Richárdban az ember egyszer csak elkezd rettegni a Haumann Pétertől. A kedvünket csak az veszi el, hogy Hopkins mesternek ez már az n+1. filmje, amiben elhiteti velünk – sikerrel – hogy a 130 centis, virsli ujjú, csúnya kövér bácsi is lehet vérengző szörny. Az Ösztön óta tudni lehet, hogy az idős Sir pénzért bármit, de azért neki is kijárna már valami normális film.

A fiatal Colin O’Donoghue...nos, ő fiatal. Gondolom a manifesztálódott Luciferrel folytatott pankrációs menettel érhetett fel számára, hogy Hopkins mellett kellett játszania az ifjú naíva borzasztóan hálátlan szerepét.

Ami Rutger Hauert illeti, életem első nagy szerelméről beszélünk (ahogy ott lovagolt a nagy fekete lovon, karján a pici és nagyon tollas Michelle Pfeifferrel...hát lehet azt feledni, kérdezem én?). Mára már igencsak megöregedett - ebből is látszik, hogy van valami közös bennünk - de jelenléte a vásznon még mindig meghatározó. Azt viszont nem tudom megbocsátani neki (vagyis inkább a koncepció kiötlőinek), ahogy magyarul beszél. Az isten szent szerelmére, hogy stílszerű legyek, ha már leforgatnak hazánkban egy filmet, hogy nem sikerült találni az öregnek egy szájdublőrt, aki elmondja helyette azt, hogy „virágom”? Én vagyok az utolsó, aki ilyen hülyeségekbe beleköt, de ha valaki a frissiben meghalt feleségét brutális akcentussal siratja, az számomra legalább olyan hamis, mint az, hogy minden misztikus amerikai filmben lennie kell egy Kovak nevű, magyar származású szereplőnek.

Még egy bánatomról szeretnék szót ejteni így a vége felé: ilyen, már elnézést, de fos zenével tisztességes ijesztgetős-lélektani-démonos filmet már a 80-as években se lehetett volna eladni. Nőjünk már fel a feladathoz! Nem mondom, hogy minden sátános filmben tilinkózzák el a Tubular Bellst, de azért valami felismerhető, karakteres, a fülünkbe jégcsákánnyal bemászó dallamot igazán kiötölhettek volna.

Az Ördögűzőt (bár ezt csak így négyszemközt merem bevallani) Max von Sydowtól eltekintve soha nem tartottam egy kiemelkedő filmnek. A maga korában polgárpukkasztónak számító, kizárólag ijesztgetésre és undorra kihegyezett, szenzációhajhász B-kategóriás marhaság, az Ómen vagy akár a jóval korábbi Rosemary gyermeke is nagyságrendekkel jobb volt nála. Van viszont egy hatalmas nagy előnye mindenki mással szemben: ő az etalon. Az animációs vígjátékok kötelező vizuális poénjainak egy meglepően nagy része a mai napig az Ördögűzőből van. Szállóigék születtek a nyomában (Örök kedvencem a „Your mother sucks cocks in hell”, de aki nem tud angolul, lehetőleg ne a tanárának vagy a külföldről hazánkba szakadt nagynénikéjének adja fel ezt a rejtvényt). Volt második része, előzménye, felújítása. És rengeteg, rengeteg utánzata. Olyannyira etalon, hogy a Rítusban konkrétan is utalnak rá („Mire számítottál? Pörgő fejekre és borsólevesre?”), ami azért nagyfokú szemtelenség Az Ördögűzővel a legnagyobb baj éppen ez a mérföldkőség, bármilyen sátános filmet azonnal kötelező vele összehasonlítani, és ha nem hasonlít rá, akkor azért kell leköpni (vö. pl. a szerintem teljesen vállalható, legnagyobb részében kimondottan jópofa Fallent), ha meg hasonlít rá, akkor azért. Mint például ezt a szerencsétlen Rítust. Nem olyan rettenetesen nyomorúságos film ez, inkább csak minden vonatkozásában kisstílű.